Gondoltam van még pár évem…

De nem…

Angi: És milyen volt a Mikulás az oviban?
Lányok [együtt]: Nagy jó.
Angi: Mit mondott nektek?
Lányok: Megdicsért minket.
Pepe: Akkor ez egy másik Mikulás lehetett.
Angi: Miért?
Pepe: Mert engem úgy szidott, mint a fene. Lekapott a tíz körmömről.
Angi: Komolyan?
Pepe: Igen.
Én: Nem olvastad? Még a blogon is megírtam.
Angi: Tényleg?
Én: Igen, szidtam Pepe ovis Mikulását.
Pepe: Tényleg megírtad?
Én: Igen. Négy éve történt, azt hiszem.
Pepe: Pedig hányszor kértem már, Mamika, hogy a magánügyeimet ne teregesd ki a blogodon.
Én: TÉNYLEG???

Upsz...

Nem, nem látszott ki*, de azért teljesült egy álmom

Pepe: Húúúú, ez mind arany? Mennyibe kerülhet ez az épület???

Pepe: Beszélni nem fognak?

ZK: Mennyi tuti szoknya.

Bakka: Tudtam, hogy ez csak denevér lehetett. Vagy Jézus Krisztus a kereszten. De inkább denevér.

Pepe: Jó volt, csak túl sok volt a végén a tánc benne.

Bakka: És az azért vicces volt, Mamika, hogy a balett-táncos kukija kilátszott.

* Csak a kulturális sokk mondatta ezt Bakkával, mert először látott férfit fehér harisnyában…

Teázunk

Én: Bakka kérsz valamit inni a vacsorához?
Bakka: Nem.
Én: Valamit innod kell. Víz? Tej? Kakaó? Tea?
Bakka: Jó teát.
Én: Rendben.
Bakka: Piros teát. [Értsd: Gyümölcs teát.]
Én: Rendben.
Bakka: De víz nélkül.
Én: ???

Christmas present

Szóval a teljes család ül a konyhában. A lányok esznek. Pepe zongorázik. Papika pedig felhozza a témát. Nagyon ravasz módon.

Papika: Christmas presents. For my parents. I don’t know.

A fiú gyermek azonnal felkapja a fejét.

Pepe: MI VAN A KARÁCSONYI AJÁNDÉKOKKAL?

Papika bután néz.

Pepe: KARÁCSONYI AJÁNDÉKOKRÓL BESZÉLTÉL! MI VAN VELÜK?
Papika: WHAT THE FUCK IS GOING ON?

Nekem viszonylag gyorsan leesett, hogy mi történt, mert délután az autóban mesélte a gyerek, hogy tanulták angolórán a Christmas és a present szavakat is. (És azt is, hogy a present-re először azt gondolták, hogy prezentáció, de ez most nem tartozik ide…)

Szóval, kénytelen voltam elmondani Papikának, hogy mi kis titkos nyelvünket beszéli még egypár ember rajtunk kívül.

Úgyhogy vigyázni kell, bár szerencsére a második angol mondat szavait (és szerkezetét) még nem tanulta Pepe. Legalábbis remélem.

Pepe kivolt mint a…

Igen, megint iskola, de most már unom, hogy állandóan erről írok, így legyen elég annyi, hogy a gyerek annyira kivolt*, hogy gondoltam jó anya leszek és a zongora/judo kombó után még bevittem Pepét a MOM Apple Store-jába Cut the rope-t játszani.

És mivel fél óra alatt simán lenyomott a gyerek, és olyan pályákat is megcsinált, amiről én meg voltam győződve, hogy fizikailag lehetetlen (bár ez talán itt képzavar…), rá kellett jönnöm, hogy az iskolával ellentétben a digitális világnak vannak olyan zugai, ahol nem az írás és olvasás készsége a legfontosabb…

* A heti dráma az volt, hogy a tiszta ötös matekos gyerek ¾-et kapott matekfüzet-vezetésre, mert 1) túl sok helyet hagy ki a feladatok között; 2) összezsúfolja a feladatokat; 3) a feladatok közé a piros vonalat nem vonalzóval húzza; 4) nem mindig ír dátumot. Miután hosszan elvitatkoztunk a dologról, rá kellett jönnöm, hogy a viselkedésem nem túlságosan kongruens. Ha TÉNYLEG azt az üzenetet akarom a gyereknek küldeni, hogy a tudás a fontos és nem a jegyek, akkor nem kellene napokig a jegyeken háborognom boldog boldogtalannak. Mondjuk a blogot nem olvassa, így ez nem számít. És ha már így belejöttem, akkor azt is elmondom, hogy pár éve nagy vitám volt a szakdolgozati értekezletünkön, ahol végül is a kollégáim könnyedén lenyomták az érveimet, és arra jutottunk, hogy a szakdolgozat, ami formailag tökéletes, de tartalmilag szar, az négyes. Mert a „formal excellence of nothing” a magyar iskolai rendszerben négyest ér. Így tényleg arra fogom bíztatni a gyereket, hogy a piros vonalat vonalzóval húzza… És akkor most itt jön a dicsekvős rész, hogy az olvasás füzetére viszont ötöst kapott. Jaj, bocs, MEGINT erről írtam.

DINA

Lesz DINA, jelentette be az igazgató néni az évnyitón.

Kaptunk is egy papír szeletet Pepe azonosítójával.

Hogy mi a DINA?

Digitális napló.

Hogy az interneten keresztül is tudjam követni a gyerek előmenetelét. Tök jó, mert így legalább már beszélgetnem sem kell vele az iskoláról. Vagy megkérdeznem, miért hagyta a tájékoztatóját már megint az iskolában…

Kedves gyerekek, így többé már nem fogjátok tudni eltitkolni a jegyet a szüleitek elől, mondta az igazgató néni.

Pepe még nem gondolt arra, hogy a jegyeket el is lehet titkolni a szülők elől. Legalábbis eddig. De ez mindegy is, mert, ahogy látni fogjuk, a fiamon ez a dina dolog nem fog kifogni*.

Rajtam viszont igen.

Először is egészen a múlt hétig nem találtam az azonosító kódot tartalmazó cédulát.

Aztán megtaláltam.

Aztán eltelt néhány nap, míg először sikeresen be tudtam lépni.

Aztán néhány nap eltelt megint, de ma aztán alaposan szemügyre vettem a gyerek jegyeit. És a jegyeket kísérő kódokat.

Mondjuk az jó játék volt kitalálni, mi-mit jelent. Alábbiakban összegzem mire jutottam: td=témazáró dolgozat; fe=felmérő?felelet?; óm= órai munka; fo=fogalmazás?; sz=szorgalom?; d=dolgozat?; h=helyesírás?; k=külalak?; ho=hangos olvasás?; to=tollbamondás?; rd=???

Szóval nem ért meglepetés, mert az összes jegyet láttam már papíron is. Kivéve a rajz hármast.

Mindannyian tudjátok már, hogy a rossz jegyek demotiváló hatása az egyik vesszőparipám. És igen, szánalmasan kiszámítható vagyok ebben a témában. MERT MINDEN ROSSZ JEGYRE UGROK…

Én: Pepe, miért kaptál hármast rajzból?
Pepe: Mi van? Miről beszélsz, Mamika?
Én: Itt van, hogy van egy hármasod rajzból. Mire kaptad?
Pepe: Őszintén mondom, Mamika, fogalmam sincs.

Hát ezért mondtam, hogy dinával a fiamat, úgysem fogjuk megfogni… Nem fog ő semmit letagadni: LEGFELJEBB FOGALMA SEM LESZ RÓLA.

És látom rajta, hogy tényleg fogalma sincs.

* Legfeljebb a tanító néniken, akiknek így duplán kell adminisztrálni.

Önbizalom…

Amiből Pepének sokszor nincs hiánya.

Mert szerintetek, amikor a tanító néni megkérdezte, ki szeretne hangszeren játszani a karácsonyi ünnepségen, akkor a fiam jelentkezett vagy esetleg jelentkezett?

Mert már volt vagy 8 zongoraórája.

Suttog a fenyvest fogja játszani. Legalábbis erre következtettek abból, hogy ma kb. 100-szor játszotta végig ezt a dalt.

Esti mese

Szóval az volt, hogy a bulin az egyik apuka fenn akadt a díszkövünkön. Mert az fehér, mint a hó. És a buli napján esett a hó.

Ma is esett a hó.
Ma is jöttek hozzánk.
A zongoratanárnő.
Aki szintén fenn akadt a kövön. Most a másikon, de ez a történet szempontjából lényegtelen.

Én vészhelyzetben használhatatlan vagyok, de azért utasítottam a három zongoraórára váró gyereket, hogy segítsenek megtolni az autót.

Nem sikerült.

Kiderült, hogy a zongoratanárnő is használhatatlan, ha autóval kapcsolatos vészhelyzetről van szó.

Kicsit sírtunk.
Kicsit tördeltük a kezünket.
Én közben még a férjemet vádoltam, hogy cserben hagy és ilyenkor távozik jó érzékkel már két nappal korábban külföldre. Előre megfontolt szándékkal.

Aztán a bátor és erős szomszéd hazajött a hatalmas autójával.

Mondta, semmiség, segít.

Először azt mondta a bátor és erős szomszéd, hogy simán felemeli az autót, mi csak toljuk meg.

A szomszéd bátor, de nem volt elég erős.

Aztán mondta a szomszéd, nem baj, a nagy autójával kihúzza a zongoratanárnő kicsi autóját a bajból.

Szerencsére Pepe megtalálta a kicsi autóban a vonóhorgot. A szomszéd meg is tanította a fiamnak, hogy kell becsavarozni a helyére az említett alkatrészt.

Aztán a szomszéd felkészült a vontatási feladatra.

MIKÖZBEN A FELESÉGE KIABÁLT A KERTBŐL, HOGY MEG NE PRÓBÁLJON SEGÍTENI, MERT JEGES AZ ÚT.

Szerencsére a szomszédban a bátor és erős szomszéd az úr, így csak visszakiabált a feleségének, hogy nem jeges az út.

És a nagy autó ügyesen kihúzta a kicsi autót a bajból...

Mire használjuk a fejre szerelhető barlangász lámpánkat?

Tavaly osztálykirándulás előtt, tudjátok, amikor mindenki fellélegzik, hogy két napra eltűnik a gyerek otthonról, jött a hír, az utolsó pillanatban, hogy barlangba is mennek, vigyen a gyerek zseblámpát.

Vagy, ha esetleg van, akkor fejre szerelhető barlangász lámpát. A fiam természetesen ezt úgy értelmezte, hogy BARLANGÁSZ LÁMPA KELL.

Megvettem neki. Elvitte az osztálykirándulásra. A barlangban kedvesen kísérte a lámpa nélkül érkezett osztálytársait.

Aztán nem használtuk a lámpát. Egészen a múlt hétig.

1. Volt először ez.

2. Aztán péntek este, miután A. bevezette a vendégeket, mondta, hogy kiszalad egy perce a kertbe, mert jött a vízóra-leolvasó. A férjem enyhén tántorogva jött vissza. Kiderült, hogy öt hónap alatt, amiből kettő nem itthon töltöttünk, sikerült 210 köbméter vizet fogyasztanunk. Ami azért szép teljesítmény, mert eddig havi 12 köbméteren ketyegtünk. Csőtörés biztos nincs a házban, mert a házunkban, ha kiöntünk egy pohár vizet BÁRHOL, az a pince legalacsonyabb pontjára folyik. Lehet, hogy a kertben folyt el a víz? Hát ezt nem tudjuk. Mindenesetre én, barlangász lámpával a fejemen, leköltöztem a vízaknába és figyelem, milyen gyorsan forog a jelzőke.

3. Amikor a házat megvettük, a fűtés-hűtés tervező öcsém azt mondta, semmi gond, ez a rendszer nem romolhat el, mert csak légcsövek futnak a falakban. Kristálytisztán emlékszem, hogy elhangzott az a mondat, hogy „ebből a rendszerből nem fog folyni a víz”. Így kissé meglepődtünk, hogy a pincénkben áll a víz. Így a férjem, barlangász lámpával a fején, fűtést szerel esténként. Szinte már hobbi. Mert három napja minden este lemegy pár órára vacakolni. Már ha el tudja venni tőlem a lámpát…

Mit tanultam a buliból?

Az történt, hogy életünkben először gyerek bulit szerveztünk születésnapra. Igen, először. Mert bár annak ellenére, hogy több gyerekünk több születésnapja is mögöttünk van (19 darab, ha jól számoltam), ez volt az első alkalom, hogy bevállaltuk a gyerek bulit. Amire nem rokonok-barátok gyerekei jönnek, hanem ovis társak. (Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor volt már két buli Pepe legjobb barátainak, de ők csak 5-en voltak, és nekem az volt a feladatom, hogy a két lányt eltávolítsam a környékről, így az eseményen nem kellett jelen lennem…)

És igen, ZK-nak sikerült kicsikarnia ezt. Mert onnan indultunk, hogy születésnapja alkalmából átjön a legjobb barátnője játszani. Aztán ZK mosolygott és könyörgött és én észre se vettem, hogy beadtam a derekamat…

Szóval a tanulságok/kérdések:

1. Nem akarok még egyszer 16 gyereket egyszerre a házamba tudni. SOHA TÖBBET.
2. Mi történt azzal a szabállyal, hogy a meghívottak 30% nem fog megjelenni?
2. A szülők gyáván meg fognak futamodni, hiába bíztatom őket, előre is, nyugodtan maradhatnak. Két apuka volt olyan bátor, hogy velünk töltötte az estét. Köszönet nekik. És egy anyuka is maradt, de őt én kényszeríttettem, nem önként tette…
3. Jó lesz, ha a felnőtteknek is szervezünk szórakozást. A mi esetünkben az apukák remekül elvoltak, mert az egyikőjük autója fent akadt egy kisebb szikladarabon a kertünk előtt: Mentés volt. IZGALOM!
4. Tervezhetünk bármilyen érdekes játékokat [itt csinálok úgy, mintha terveztünk volna valamit az Amerikából jöttem-en és a hideg-meleg játékon kívül…], a gyerekek leginkább üvöltözni és rohangálni akarnak majd.
5. Az üvöltözés-rohangálás eléggé megterhelő, főleg egy silányul hangszigetelt házban, az előnye viszont, hogy nem kell utána rendet rakni. Kis túlzással tökéletes rendben hagyták el a házat a kicsik.
6. Az előző pontból következően nem fogunk több bulit tartani sáros időben, mert akkor nem lehet kimenni a szabadba. (És nyáron sem, mert akkor igaz, hogy ki lehet menni játszani, de a barátok elutaznak. Igaz? Igaz! Köszönöm!)
7. A gyerekek nem fogják értékelni az ennivalót. Így a legegyszerűbb szendvicseket kell csak eléjük dobni.
8. A harmadik pontból következően azonban sok szörp/víz kell. Nagyon sok. Ijesztően sok.
9. A síró gyerekek vigasztalására fel kell készülni. Főleg lélekben. Drámai helyzetek voltak. Az egyik gyerek például megijedt Paca Cártól, illetve attól, hogy a CD-n énekeltek róla.
10. A WC-re kísérés hatalmas tanulságokkal fog szolgálni: Több gyerek megesküdött, hogy otthon ők 1) nem használnak WC papírt; 2) nem szoktak kezet mosni.
11. A lányok többsége nem szereti a csoki tortát. Hiába volt 16 gyerek, torta alig fogyott. Miért???
12. A drága játékokat jobb, ha elrakjuk. Pepe autóversenypályáját tette tönkre, a romokból ítélve, szisztematikusan valamelyik vendég gyerek. Pepe nem mert panaszkodni, lásd következő pont.
13. Ezentúl a legnagyobb büntetés nem a bezárás lesz, hanem a születésnapibuli-megvonás. Pepe már el is vesztette a jövő évi buliját. MERT AZ EGYIK VENDÉGKISLÁNYT MEGVERTE.
14. 13 pontból következően az összes érkező szülőtől elnézést kértem az esetleges atrocitásokért. Talán ezzel azt is elértem, hogy legközelebb nem engednek át hozzánk senkit…

Esőcsepp

Nem azon buktam ki, hogy tegnap este meghalt az egyik madarunk*, hanem azon, hogy amikor hazaértem, látom, hogy nyílik a garázskapu és jön ki a bőgő fiam a sötét kertbe egy fejére szerelt bányászlámpával és egy ásóval, hogy eltemesse a madarat.

Szomorú látvány volt.

* Bármit mesélnek is a lányok, a kék halt meg, Esőcsepp,

Az úszóedző a következő a listámon, aki pedagógus és meg akarom verni…

Nagyon érik a helyzet, hogy megvárjuk a sarkon az úszóedzőt és… elbeszélgessünk az úszóedzővel.

Október óta van úszás a tornaóra keretében a városi uszodában. Nem a saját tornatanár nénink (kb. egy tízessel fiatalabb nálam ez a néni) tartja, hanem úszóedzőt.

Akit Miki bácsinak, Zoli bácsinak vagy Kriszti néninek hívnak. A fiam még nem tudja pontosan…

A történet kaptafája ugyanaz, mint Pepével kapcsolatos történetek nagy része.

Van valami, amit a fiam imád, és szerintem tud is, csinálni.

Jelen esetben az úszás.

A dolog beépül az iskola programmájába.

Pepe őrült lelkes. Alig várja, hogy elkezdődjenek az úszóedzések. NAPONTA kell beszélgetni vele a leendő edzésekről.

Október közepén aztán elkezdődik az úszás.

Pepe őrült lelkes, mert a haladók csoportjába került. Ami nem kis szó a fiam esetében, aki az örök újrakezdő volt az ovis edzések alatt.

Első edzések után Pepe még mindig őrült lelkes. Nincs jobb az úszásnál.

A negyedik héten hazahozza az első jegyét úszásból.

MIÉRT IS KELL AZ ÚSZÁST OSZTÁLYOZNI?

Buta, Daniella, buta. Mindig elfelejted, hogy valamivel el kell venni a gyerekek kedvét attól, amit szívesen csinálnak.

Szóval megjött a jegy. Pepe bőg. Négyes alá-t kapott.

HOGY MIÉRT?

Mert nem veszi szabályosan a levegőt gyorsúszás közben.

Rendben. Pep talk. Ebben már jó vagyok. „Ne hagyd, hogy elvegyék a kedvedet egy olyan dologtól, amit szívesen csinálsz.” Illetve ennek variációja. Úgy fél órában.

Rendben.

Újabb edzések.

November közepe: Pepét kiküldik az óráról, mert a legjobb barátjával beszélget. Mikor?, kérdezem. Míg várunk a sorunkra. Minek várnak? Mire várnak? Miért nem úsznak? Fogalma sincs Pepének.

Nem gond. Úgyis fogadóóra lesz. Majd megbeszélem az edzővel.

Aki bár jegyet ad, de nincs ott a fogadóórán.

Az uszodában keressem, mondja a tanító néni.

De persze nem tudtam annyiban hagyni a dolgot. Így a tanító néninket kérdezem. Mert ők is ott vannak az edzésen.

Hogy mit csinál a haladó csoport?

Állnak a derékig érő kismedencében és várják a sorukat. Az edző egyenként kíséri át a gyerekeket a kismedence másik partjára, miközben a stílusukat csiszolgatja.

Miért kell ez? Az első költői kérdés, amire a költő nem vár feleletet. A második pedig, hogy a fiam szeret-e még úszni…

PS: A tanító nénik megnyugtattak a jeggyel kapcsolatosan. A négyes alá az nagyon jó. Két színjeles tanuló, akik úgy színjelesek, hogy életükben nem volt még négyesük évközben sem, kisjegyben sem, kapott kettest úszásra. Állítólag csöppet vigasztalni kellett őket…

Az év anyukája…

Első rész:

Elkerült minket az UNO kártya. Eddig. Ma este háromszor vertem meg a fiamat. ÉS TÖK JÓL ESETT.

Először: véletlenül.

Másodszor: nem mondta, hogy UNO, lapot húzattam vele.

Harmadszor: leordítottam, hogy mondvacsinált a szabály, amit alkalmazni akart.

Második rész:

Pénzt váltottam Bakkának. Ő egy kétszázast adott. Én egy húszast. Majd ezen felbuzdulva beváltottam még neki két százast egy-egy tízesre.

Jó, megszorultam…

A zongoráról röviden…

Szombat reggel megjött a bérzongoránk. Őrült lelkes volt mindenki. Pepe akár két percet is gyakorolt. És nagyot röhögtünk a férjemmel, hogy minek kell egy zongorára zár. És hogy persze kulcsot nem kaptunk hozzá.

Vasárnap estére aztán már nem voltunk ennyire vidámak. Mert a három gyerek és a zongora azt jelentette, hogy a relatív csendes napjainknak annyi. Ezért aztán azt kiabáltam: LAKAT KELLENE. LE KELLENE ZÁRNI A ZONGORÁT EGY NAGY LAKATTAL! MIÉRT NEM LEHET A ZONGORÁT LEZÁRNI? LAKATOT AKAROK!!!

ZK 5 éves lett ma reggel

és

1. Gyönyörű, amikor kacag.
2. Csúnya, amikor hisztizik.
3. Igazi kis katona, amikor menni kell az orvoshoz és/vagy gyógytornászhoz.
4. Kicsit feledékeny már, amikor a fájos lábát kérdezem. És tegnap először a rosszat mutatta. HURRÁ!!!
5. Nagyon okos! ZK: Képzeld, Mamika a 100 után is vannak számok! Én: NEM MONDOD? ÉN EZT MIÉRT NEM TUDTAM?

Boldog szülinapot, alvótársam!

A helyesírásról. Újra.

Egész hétvégén ordibáltamgyakoroltunk Pepével. Mert kedden helyesírás dolgozata volt. Így volt alkalmam végigböngészni a harmadik osztályos nyelvtankönyvben található tollbamondások szövegeit.

Egy élmény volt.

Minden elismerésem a tankönyv íróié. Mert zseniálisan állítanak össze olyan szövegeket, amelyek 1) olyan nyelvtani szerkezeteket tartalmaznak, amit a gyerekek még nem tanultak; 2) olyan szavakat, amiket a gyerekek sosem használnak; 3) olyan mondatokat, amiket szerintem ember nem mondott még ki.

És akkor arra gondoltam, hogy ezekből a mondatokból lehetne egy jó blogbejegyzés.

Példa 1: „Napszállat után a kas népe fáradtan tér nyugovóra.”

Mai napig nem tudom, hogy a napszállat egy archaikus forma, vagy elírás.

Példa 2: „A tér közepén messzire magaslik a millenniumi emlékmű.”

Tuti megbuknék nyelvtanból… Ötször kellett ellenőriznem, hogy jól másoltam-e le a millenniumi szót.

És akkor eljutottam a következő szövegig:

„Pirivel szeretek játszani. Ő a szomszédék kislánya.”

Ez már valami olyasmi, amit én megfelelőnek gondolok. Leszámítva a Piri nevet. Mert a dédnagymamám Piri volt, és úgy tudom, hogy Darnyi Tamás egyik gyerekét is Piroskának hívják, bár lehet, hogy képzelődöm, de ez a Piri dolog manapság nem olyan gyakori. Fogják tudni a gyerekek, hogy ez egy lánynév?

És akkor eljutok a szöveg utolsó mondatáig. És azt gondolom, na itt van a blogbejegyzésem! Mert a kétsoros szöveg így fejeződik be: „Sárika [a másik szomszéd kislány] szőke, kék szemű, és mindig izgatja magát.”

És mivel nekem már automatizálódott az olvasásom, és rápillantással olvasok, először azt gondolom, hogy tévedtem.

Mert egy harmadikos tankönyvben nem lehet ilyen szöveg, hogy Sárika a szomszédban izgatja magát.

És elolvasom újra. És újra.

És valóban igazam volt, nem izgatja magát. Hanem igazgatja magát.

Igazgatja magát.

És ezen egyszerűen nem tudok túllépni. Hogy így fejeződik be a tollbamondás, hogy „és mindig igazgatja magát.”

Igazgatja magát.

Miért???

39 dolog, amit szeretnék

Jó, nem mindet ma…

És igen, önző leszek, mert önző vagyok.

1. ZK gyógyuljon meg.
2. Bakka ne kamaszodjon ilyen látványosan még, azaz ne legyen ennyi hiszti-sértődés-sírés-rívás...
3. Pepének legyen ötös legalább 1 nyelvtandolgozata.
4. A férjem kapja meg az álomállását.
5. Habilitációs dolgozat.
6. New York karácsonyi díszben.
7. Végre a végére jussak ennek a listának.
8. Új-Zéland a családdal.
9. Egy új ruhatár. Olyan, ami nem két szürke nadrágból, három fekete pólóból/pulóverből és egy fekete cipőből áll.
10. Egy motorcsónak. (Ezt csak a férjem kedvéért kérem…)
11. Egy kényelmes ágy a hálószobánkba.
12. Hogy ne csak a fényképeim legyenek példás rendben archiválva, hanem a videofelvételeim is.
13. Jókai-összes műve.
14. London a gyerekekkel.
15. Egy télikabát.
16. Egy hársfa a kertbe.
17. És gyümölcsöket termő bokrok.
18. Egy slow cooker. Vagy mi. (A. tudja, mire gondolok.)
19. Sétálni egy végtelennek tűnő tengerparton.
20. Diótörőt nézni az Operában.
21. IPod.
22. Régi családi képeket keretben látni.
23. Két hét szabadság.
24. Bankkölcsönt visszafizessük.
25. Végig tudjam nézni az évek óta gyűjtött filmjeinket.
26. Egy digitális kamera.
27. Travel mug.
28. Öööö. Mit is kérjek még? Világbéke?

Mondom én, hogy nem vagyok 39 éves…
Pepe szerint sem, aki elhíresztelte, hogy a mamája 40 lett.
Agyoncsapom ezt a gyereket!

Múlt héten jó sok szó esett a szülésről…

Érdekes módon Pepét izgatta legjobban az unokatestvér születése. Szerencsére, hogy szexről nem kellett beszélnem neki, mert inkább a szülés technikai részletei izgatták.

Pepe: Igaz, hogy a kisbaba császármetszéssel fog születni?
Én: Pepe ezt általában nem lehet előre tudni.

Aztán néhány másodpercet töprengetem a válaszomon, ami szerintem, és így utólag is, teljesen korrekt volt, bár bevallom, az „általában” szót csak most utólag szúrtam be, majd eszembe jutott, hogy vissza kellett volna kérdeznem: HONNAN SZED ILYEN KÉRDÉST EGY 8 ÉVES GYEREK?

Benne van a NAT-ban ez? Vagy esetleg környezetből tanulták?

Én: Pepe honnan tudod, mi az a császármetszés?
Pepe: Pipi* mesélte, hogy Zsé úgy fog szülni.
Én: MERT PIPI MINDIG MINDENT JOBBAN TUD.
Pepe [elengedve a megjegyzésemet a füle mellett]: Különben már láttam császármetszést.
Én: TESSÉK???
Pepe: A Piszkos munkákban.
Én: MI VAN?
Pepe: Jaj, Mamika. A Discovery-n van egy műsor. Piszkos munkák a címe. Ott láttam császármetszést.
Én: MIKOR? HOL? MI VAN?
Pepe: Egy tehénen kellett császármetszést végrehajtani, mert elszakadt a köldök zsinór és beakadt a kistehén lába.
Én: ??????????????

Internet, bevallom, nem volt több kérdésem. Azt hiszem itt az ideje, hogy 1) elkezdjem monitorozni a gyerekem médiafogyasztását; 2) nyilvánosan kérjek elnézést Bear Grylls-től, hogy nem is olyan rossz a műsora.

* A nagyapja. Legalább most már tudom, miről dumálnak esténként négyszemközt.

Csodálkozom, bár nem is tudom, miért…

Irtó fontos dologról lesz szó ma. A szűkebb családunk fogkrémhasználati szokásairól.

Onnan kezdem, hogy jó néhány éve, A. elment valami idő-menedzselési tanfolyamra.

Nem én fizettem be, hanem a munkahelye, bár én is profitálhattam volna belőle, de… ezt most hagyjuk.

Szóval már nem emlékszem pontosan a sztorira, de a férjem röhögve mesélte a tanfolyam után, hogy szóba került a fogkrémkupak-probléma.

Gondolom mindenkinek ismerős a sokszor emlegetett példa, mely arról szól, hogy a házaspárok milyen hülyeségeken tudnak veszekedni. És itt jön a kupak példa, hogy azon is veszekednek, ki hogy bánik a fogkrémes tubus kupakjával.

És akkor jelentkezni kellett azoknak, akik sosem veszekedtek még ezen a házastársukkal.

És a férjem büszkén feltette a kezét, hogy ő még soha életében nem veszekedett a feleségével a fogkrémes kupakon.

Persze, mert MI még nem jutottunk el addig: Mert MI már azon is összevesztünk, hogy MILYEN fogkrémet használjunk.

15 év alatt nem tudtunk egyetlen olyan fogkrém márkát sem találni, amelyik mindkettőnknek megfelelő lenne.

Azt hiszem, hogy itt én vagyok a szűk keresztmetszet, mert egyetlen gyógynövényes fogkrémet vagyok hajlandó használni, ami A.-nak nem jött be. (Meg is tudom indokolni, szigorúan tudományos alapon, hogy miért, de ez most a történet szempontjából lényegtelen…)

Így külön fogkrémen vagyunk.

Azt gondoltam viszont naivan, hogy a gyerekek majd használnak közös fogkrémet. És akkor az öt-emberre-háromféle-fogkrém javít az arányon.

De persze a gyerekeink sem tudnak megegyezni fogkrémügyben. És egyik sem hajlandó a másik fogkrémjével érinteni a fogkeféjét.

Így igen, öten ötféle fogkrémet használunk.

Normális ez???

Hurrá!!!

Dokumentáltam már, hogy a gyerekeim mennyit csesztettek, miért nincs nekik unokatestvérük.

„Elsőfokú, Mamika.”

Mert van, amit én sem tudok megadni nekik...

Úgyhogy ma délután boldogan kiabáltam nekik, hogy „van unokatesótok, megszületett, van unokatesótok”!!!

Kisdedről még nem találtam képet az interneten, de azt már tudom, hogy 61 centi, és 4370 grammal született.

Így különösen örültem, hogy tényleg nem nekem kellett megszülnöm.

AEON FLUX sztárbloggernek meg innen is köszönjük a közreműködést!!!

Élménybeszámoló IV.

Mert voltunk az Aprópoliszon is.

Elutazásunk előtt magamba szálltam, és elhatároztam, hogy most aztán mindent sort végig fogok állni és udvarias magyarként viselkedem, nehogy megint szó érje a ház elejét.

Mit mondjak? Szerintetek sikerült?

Így nem igazán izgatott a hatalmas tömeg az Akropoliszon, mert annak ellenére, hogy az Athénben élő barátaink állítása szerint ők még tömeget nem láttak ott, valójában rengetegen voltak azon a délelőttön, amikor mi is ott jártunk, de tudtam: legyen, aminek lennie kell, én a soromat kivárom. (Előző nap délután is jártunk a hegyen, akkor valóban sokkal kevesebben voltak, de bemenni nem is lehetett, mert már zárva volt az erődítmény…) Szóval mindingolom az own businessemet, ami nagyjából az volt, hogy kapaszkodtam a nekem kiutalt két gyerekbe, mert tudtam, ha elvesztem őket, nehéz lesz rájuk találnom, amikor, ahogy a tömeg sodort magával, egy pasas a kezembe nyomott egy darab papírt. Nem vettem a fáradtságot, hogy elolvassam, hanem rögtön továbbadtam ZK-nak, aki már nyafogott, hogy a) ő miért nem kapott olyat, amilyet én; b) adjam neki oda; c) mikor érünk oda. Aztán a férjem is nyafogni kezdett, hogy mit is kaptunk. Hogy rövidre zárjam a dolgot, miután vettük a fáradtságot, hogy megnézzük, mit is van a papíron, kiderült, hogy a pasas valószínűleg egy tourguide lehetett, aki azt hitte, hogy én is a csoportjába tartozom, mert egy 12 eurós belépőjegyet nyomott a kezembe.

Így nemcsak várakoznom nem kellett, de még fizetnem sem.

Mert igen, nem vittem vissza a jegyet.

ÚGYIS OLYAN SOK VOLT NEKI…

Upsz.

Bocsika.

Élménybeszámoló III.

Annyira elkeseredtem az útlevelem miatt, hogy szombat délelőtt munkába menekültem. Délután aztán egy nagyot kirándultunk, hogy bizonyítsuk, akkor is tudjuk élvezni az életet, ha az nem úgy alakul, ahogy mi szeretnénk. Bár ezt az emlékeztetőt a lányok nem kapták meg, így nekik sikerült három órán keresztül hisztizni, hogy egy lépést sem akarnak tovább jönni.

Este határtalan érettségről téve tanúbizonyságot, ISMÉT nem kezdte senki sem vádolni a másikat, hogy biztos ő vesztette el az útlevelemet. De azért volt jelölt bűnbakra, mert a lányok szobáját ÚJRA darabjaira szedtük szét. Mert biztos ők játszottak az útlevelemmel…

A terv az volt, hogy vasárnap reggel mi nyitjuk az okmányirodát.

Ami végül is kudarcba fulladt, mert hajnalban a férjem, félálomban megvilágosodott, kiugrott az ágyból, majd hangos kiáltással felébresztett.

Mivel nem tegnap házasodtunk össze, és a problémák kezdenek felszínre kerülni, először azt hittem, megint kifogás van az ellen, ahogy alszom. Mert állítólag töfögök álmomban.

MONDJA EZT EGY HANGOSAN HORKOLÓ…

De nem, most nem töfögtem. (ÉS SOSEM SZOKTAM TÖFÖGNI, DE EZ MOST MELLÉKES…)

A második reakcióm az volt, hogy basszus elaludtam. Elkésünk az okmányirodából.

De nem, nem aludtunk el, mert még nem volt 7 óra.

Csak az útlevelem került elő. A férjem egyik öltönyének a zsebéből.

Nyilvánvaló, fogalmunk sincs, hogy került oda.

A nagy örömködés után aztán meg kellett ígérnem a férjemnek, nem fogom többet emlegetni azt a véleményemet, hogy ez az incidens (IS) bizonyítja, hogy korlátozni akarja a személyes szabadságomat*, így ezt most sem említettem. Helyette inkább megosztom veletek az időről szerzett tapasztalatainkat.

Nem tudtuk eldönteni mi is a jobb, éjszaka vagy napközben autózzunk-e. Mert éjszaka alszanak a gyerekek, kevesebb a forgalom, de sötétben fáradtan vezetni meglehetősen balesetveszélyes. Napközben biztonságosabb a vezetés, de nagyobb a forgalom és, ha nem alszik a gyerek könnyebben megy az ember idegeire.

Végül is mindkét verziót kipróbáltuk.

És igen, ha ébren vannak a gyerekek, akkor az háromszor annyinak tűnik. Ha alszanak akkor pedig, harmadannyinak. Így odafelé 30 órát mentünk, visszafelé pedig 38-at. Pedig mindkét esetben csak 18 órányi vezetést mutatott az óra…

* For the record: A férjem állítja, nem akarja korlátozni a szabadságomat. Arra a kérdésemre, hogy tudat alatt sem akarja korlátozni, már persze nem tudott válaszolni…

Élménybeszámoló II.

Indulás. Ami magunkhoz képest is hektikusan indult.

Ott tartottunk, hogy néhány órával az indulás előtt elárultam a lányoknak hová megyünk. Akkor még úgy terveztem, kb. három óra múlva fogunk indulni.

Az összes holminkat bepakoltuk.

A gyerekek megvacsoráztak és éppen indultak zuhanyozni, hogy tisztán ülhessenek be az autóba.

Papika már egy órája aludt, mert ő rá akart pihenni az egész éjszakai vezetésre.

Én az utolsó dolgokat szedtem össze. Úgymint az útleveleinket.

Amiből csak négyet találtam meg a helyén a konyhaszekrényben. (Most ne menjünk bele, miért ott tárolom őket. Még nem költöztem be teljesen…)

Semmi gond. Nyilván becsúszott a rengeteg papír közé.

Nos, hiába fogadtam meg, hogy hagyom az uramat aludni este nyolcig, kénytelen voltam felébreszteni, hogy nincs meg az útlevelem.

De megvan, mondta, a konyhaszekrényben van.

Ő is ellenőrizte. Nem volt ott.

Körülbelül két óra hosszat kerestünk hisztérikusan az „útipapírt”, ami közben a következő dolgokat tudtam meg:

1. A. dugdosta az alsónadrágjai között a lányom kiscsoportos rajzdossziéját, amit hónapok óta kerestem, elkeseredetten, mert az összes gyerek összes óvodai rajzát archiválom. Pont a legkisebbiké veszett el. És pont a kiscsoport. De nem, megvannak!
2. Az üres utazótáskáink zsebében is tárolunk dolgokat. Bár nem tudunk róla. És nem az útlevelemet, hanem Bakka elveszett(nek hitt) születésnapi ajándékát.
3. Románia és Bulgária is EU-tag. Bár Schengenhez még nem csatlakoztak.
4. 700 kilométerrel hosszabb az út arra Athénig.
5. Nem akarok 1500 km helyett 2200-at menni.
6. Ancona felé is lehet útlevél nélkül Görögországba menni. Csak egy idő után kompra kell szállni.
7. Nem akarok komppal utazni.
8. Hétvégén is van ügyfélfogadás az okmányirodában.
9. Szombaton október 23 van. Nincs nyitva az okmányiroda.
10. Vasárnap reggel 8-kor viszont már mehetünk.
11. Vasárnap nem működnek azok a gépek, amikkel az útleveleket nyomják. Legkorábban hétfőn kaphatom meg az úti okmányomat.
12. Annak a cégnek a vezetője, akinek a gépei nyomják az útlevelet két kapcsolatnyira van tőlem.
13. Igen, lehet róla szó, hogy hétfőn reggel az én útlevelem legyen az első, amit kinyomtatnak.
13+1. És megtanultam azt is, milyen érzés, amikor a család egy emberként sírja álomba magát. (Bár szerintem a férjem titokban megkönnyebbült, nem kell egész éjjel vezetni, hanem aludhat egy jót a saját ágyában...)

Mert indulni nem indultunk sehová ezen a péntek estén…

Élménybeszámoló I.

Először azt gondoltam, megkíméllek benneteket utazásunk részleteitől. De mivel ma nincsenek gyerekeim, így marad ez.

Részben meglepetés volt a gyerekeknek, hogy az őszi szünetben elutazunk, Papika egyik legjobb barátját meglátogatni, de persze Bakka gyorsan kifülelte a dolgot. Aztán, amikor Pepét el kellett kérnem néhány napra az iskolából, mert azt persze csak az utolsó pillanatban vettem észre, hogy idén arrébb tolták az iskolai szünetét, és nem esik egybe az enyémmel, akkor már Pepe is sejtett valamit. Amikor aztán megkapta az idei első nyelvtan egyesét, mivel az egyoldalas szövegben az én okos és ügyes kisfiamnak sikerült 40 hibát csinálnia, amivel jelentősen megdöntötte az eddigi 28-as rekordját, elárultam neki, hogy Athénba készülünk.

A lányoknak viszont csak péntek délután, az indulás előtt néhány órával jelentettem be, hogy végre megtudhatják, hova megyünk.

Én: Megpróbáljátok kitalálni?
Bakka: IGEN!
Én: Szerintetek hova megyünk?
Bakka [kicsit bizonytalankodva]: Kínába?
Én: ???, de nem.
Bakka [kitörő örömmel, bár fogalmam sincs, miért]: KANADÁBA?

Mit mondjak? Én voltam a hülye, hogy megkérdeztem…

Két laikus elmélet ZK-tól

Bár lehet, hogy empirikus eredményekkel is tudná bizonyítani a gyerek, de erre elfelejtettem rákérdezni.

1. elmélet: A gyerekek születéséről

A gyerekeket az anyukák szülik. De az apukák mondják meg, hány gyerek legyen és milyen színű legyen a hajuk.

2. elmélet: Az izzadásról, illetve, hogy miért izzadnak a felnőttek, és gyerekek miért nem*

A felnőttek azért izzadnak, mert dolgozniuk kell. És a munkahelyükön mindig nagyon meleg van.

* Ezt először kérdésként tette fel nekem, és már éppen belefogtam volna a magyarázatba, amikor ZK félbeszakított, hogy tudja ő a választ. Aztán nem javítottam ki, mert tulajdonképpen TÉNYLEG ezért izzadnak a felnőttek. Vagy nem?

Miért várom, hogy felnőjenek a gyerekek?

Néhány napja a nagynénémmel beszélgettem, aki körülbelül azt mondta, hogy addig örüljek, míg kicsik a gyerekek, mert addig érzem, hogy szükség van rám.

És az jelenti a öregséget, ha már nincs szükség az emberre.

Legalábbis a nagynéném szerint. Aki mindig rohan, mert annyi helyen van szükség rá.

Én: Ezt pont te mondod?
Nagynéném: Igen.
Én: És milyen érzés, ha nincs szükség az emberre?
Nagynéném [röhögve]: Ezt majd a halálom előtt úgy 5 perccel kérdezd meg.

Tudom, hogy van üres-fészek szindróma, meg, hogy karácsonyhoz jól illik a kisgyerek, meg, hogy az öreg házasok nemhogy nem szexelnek, de még nem is beszélgetnek, de percileg csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lesz, ha felnőnek a gyerekek, mert akkor…

1. Nem kell senkitől megkérdeznem, hogy mosott-e kezet ebéd előtt. Bár már rutinból a férjemet is meg szoktam kérdezni.
2. Hogy kitörölte a fenekét kakilás után. Sőt, nem is kell már senkinek a fenekét törölnöm. Legalábbis remélem. És hallgatóznom, hogy lehúzták-e a WC-t, és, hogy utána van-e vízcsobogás, ami a kézmosást jelenti. ÉS IGEN, MÁR A.-t IS FIGYELEM.
3. Nem kell minden hidegebb reggel 578-szor megkérdeznem: Sál?Sapka?Kesztyű?
4. Nem kell többet virslit vásárolnom. Sőt, párizsit sem.
5. Az autóban hallgathatunk híreket. És nem kell valami „rockosabbat” [ZK] berakni.
6. Nem kell a gyerekek állandó civakodását hallgatnom. Mondjuk remélem nem azért, mert már nem beszélnek egymással…
7. Nem rántja ki tőből a karomat senki naponta minimum egyszer.
8. Házi feladat! Hogy felejthettem el! Nem kell senkivel [Pepe!] házi feladat miatt veszekednem. És nem kell senkivel helyesírást gyakorolnom!
9. Nem kell naponta 342-ször elnézést kérnem vadidegenektől, mert a gyerek le-vagy átgázolt valakin. Már megint.
10. Nem kell azon a fizikai jelenségen töprengenem, hogy miért van az, hogy a szomszéd szobából én tisztán hallom a gyereket, de én hiába kiabálok, az én hangom nem terjed arrafelé.

És a legjobban az bosszant, hogy tudom, ezek a legszebb éveim. És ezekre fogok könnyes szemmel visszaemlékezni. CSAK AKKOR MIÉRT NEM TUDOM ÉLVEZNI ŐKET???

PS: Ez volt a bonyolult módja annak, hogy elmondjam, itt az ideje őszi szünetnek… És kivételesen most lesz egy kis blogszünet is. De jól fogunk viselkedni. Ha értitek, mire célzok.

A mai bejegyzés megint elmarad…

Bár azt hiszem, jó is, mert Bakka egyik óvó nénije miatt látok vöröset, és talán jobb, ha ülepszik egy kicsit a dolog.

Szóval ma meg az van, hogy a házban lévő három WC közül… Nem ezt így nem fogjátok érteni, kell az előzmény.

A házunkban három WC van. Egy rendes európai, nem tudom a szakkifejezéseket, de úgy néz ki, hogy a dolog hátrafelé csúszik bele a vízbe. Teljesen jól működik. Bár néhány családtagom miatt kellene egy automatikus WC-kefe hozzá, de ezt a kört, most kihagyom. A másik két WC-nk kanadai gyártmány és az ülőmagasság, az ülőke körterülete kerülete és a levezető cső átmérője miatt, csak gyerek WC néven futnak.

Az egyik, amit tényleg a gyerekek használnak, tegnap este eldugult. Szerencsére csak kicsit hányt Bakka (túl sok a részlet, elnézést), így nem túl gusztustalan a dolog. Mondjuk jóindulatú a csésze és a cső is, mert a perem szélénél megállt a víz, sőt ma reggelre le is ment rendben a nagyja, illetve nem a nagyja, hanem a leve, de ez már tényleg mindegy. Utasítottam a gyerekeket, hogy ne használják azt a WC-t.

A másik WC, nos a másik WC ma délelőtt meg eldugult. Itt sem drámai a helyzet, mert nem öntött ki, de nem megy le, aminek el kellene tűnnie.

A WC pumpát, amit az előző lakók kedvesen ránk hagytak, azt kidobtam.

Úgyhogy most az a terv, hogy először is lepihenek egy kicsit, aztán elmegyek WC pumpát venni, aztán elviszem a gyereket zongorára és dzsudóra, majd hazajövök pumpálni egy kicsit a WC-t.

És azt hiszem, egy kicsit beszélgetnem is kell majd velük…

Meddig vannak a nyitva?

Sietek a gyerekekért. Előbb eljövök a munkahelyről, ne kelljen nekik sokat várniuk rám.

Mit mondjak? Nem kellett volna.

A legnagyobb duzzogott.
A középső egyenesen sírva fakadt, amikor meglátott. Más tervei voltak. Amik között nem szerepelt, hogy hazajön velem.
A legkisebb meg egyszerűen csak leszúrt. Mert ahogy hozzáértem a fejéhez, az fájt a hajának.

Olyan sok, amit kérek?

Kedvesség, udvariasság és feltétlen szeretet.

Akkor megpróbálom összefoglalni, mit történt tavaly március óta

1. ZK lázgörccsel kórházba kerül.
2. Néhány hétre rá sántítani kezd.
3. Röntgen nem mutat semmit.
4. Ortopéd orvos nem lát semmit.
5. Reumatológus azt mondja JIA, majd a vérvétel megmondja pontosan milyen típus.
6. Vérvétel nem mond semmit, mert teljesen negatív.
7. Első gyógyszer szépen dolgozik: sántítás elmúlik.
8. Első gyógyszert elhagyjuk.
9. Sántítás visszajön.
10. Első gyógyszert újra adjuk.
11. Sántítás elmúlik.
12. Vérvétel továbbra is negatív.
13. Első gyógyszert elhagyjuk.
14. Sántítás visszajön.
15. Első gyógyszert újra adjuk, egy második gyógyszer kíséretében.
16. Sántítás elmúlik.
17. Első gyógyszert elhagyjuk, a második gyógyszert adjuk tovább.
18. Sántítás mintha visszajönne.
19. Reumatológus elbizonytalanodik. Neurológiai vizsgálatot javasol.
20. Neurológus megvizsgálja ZK-t: hasi ultrahangot, kismedence és gerinc mr-t javasol.
21. Hasi ultrahang negatív. (Hurrá!) Kismedence mr negatív. (Hurrá!) Gerinc mr negatív. (Hurrá!)

És akkor ezen a ponton nincs más hátra, mint ez:

A neurológus folyosóján várunk a sorunkra, amikor az asszisztense kijön tárgyalni velünk.

Először a beutaló után érdeklődött. Majd eltűnt néhány percre.

Utána nem értette, mit keresünk ott. Miután megbeszéltük, hogy nem azért jöttünk, mert nem tudunk az időnkkel mit kezdeni, hanem a reumatológus küldött konzultációra és a doktornő vár minket, vagy legalábbis tőle kaptuk az időpontot, újra eltűnt az asszisztens.

De csak azért, hogy néhány perc múlva visszatérjen.

Asszisztens: Valamit be kell írnom a diagnózishoz. Mi is a diagnózis?
Én: HÁT ÉN IS EZT SZERETNÉM TUDNI.

Bár akkor nem kiabáltam annyira, mint most…

PS: Nem rakom tele rengeteg link-kel a bejegyzést, ZK alatt mindent megtaláltok.

Egy furcsa népszokásról

Büszke vagyok, ha a fiatalabb generációknak továbbadhatom a tudományomat. Hosszú évek „bézését” sikerült átörökítenem a fiamba. Legalábbis, úgy tűnik.

Elmagyarázom.

Pepe és csapata megírta a Bolyai matekverseny első fordulóját.

Pepe nagyon elégedetten számolt be a teljesítményükről.

Pepe: De azért Mamika az egyik feladatnál azt csináltuk, amit te tanítottál nekem.
Én: Mit is tanítottam neked?
Pepe: Hát tudod, ha nem tudjuk a választ, akkor ne hagyjuk ki a feladatot, hanem a „B” választ karikázzuk be!
Én: És ezt elfogadták a csapattársaid?
Pepe: Azt mondtam nekik, hogy ez egy régi népi szokás. Ha nem tudjuk a választ, akkor a „B”-t karikázzuk.
Én: És?
Pepe: Bali mondta, hogy erről népi szokásról már ő is hallott, és tudja, működik.

Hát ezt csak remélni tudom…

Konferenciák

Évek óta nem tudok egy rendes, nemzetközi konferenciára bejutni. Pedig olyan körültekintően válogatok. Mondjuk lehet, hogy nem válogatni kellene körültekintően, hanem absztraktot írni, de azt már a sok kudarc óta tanult kollégámmal íratom meg, így ez sem lehet a kifogás.

Szóval tavaly iszonyú kalandvágyóan jelentkeztem egy budapesti nemzetközi konferenciára. Aztán egyre a messzi Bécsben. Modena volt a legtávolabbi hely. (Mert gondoltam klassz lenne a családdal Olaszországban nyaralni… Ha már úgyis én fizetem a költségeket.)

Úgy pattantam le, hogy öröm volt nézni.

Aztán idén úgy gondoltam, teljesen mindegy, hová adom be. Mert teljesen mindegy, honnan utasítanak el.

Így idén Osló volt a legközelebbi hely, ahová konferenciára jelentkeztem. Amit megelőzött egy chicagói és egy pekingi konferencia.

Mert tényleg mindegy, hová NEM utazom el.

Szerintetek?

Mondjuk a norvégot csak most adtuk be, így lehet, hogy onnan el fognak hajtani.

A másik kettőt persze elfogadták…

A neurológusnál

Neurológus: Szerintem ZK-nak az egyik lába hosszabb, mint a másik. Mérjük le!
Én [miközben a gyomrom görcsbe ugrik]: Jó, mérjük le.
Neurológus: 101 centi.
Én: Az nehezen lehet, mert az egész gyerek összesen 107 centi.
Neurológus: Tényleg? Akkor felveszem a szemüvegemet.

ZK gerince

Számítottunk rá, hogy a neurológus gerinc mr-t fog kérni, de váratlan fordulat volt, hogy első körben altatás nélkül fogunk próbálkozni.

Gyakoroljanak otthon, mondta az orvosunk.

Persze azt nem tudták megmondani, hogy ahová küldenek, ott zárt vagy nyitott mr készülék lesz-e.

Így most csöppet zavarban vagyok, hogy a pincénkben melyiket készüléket is poroljam le. Amin tudunk gyakorolni.

A barátnőm szerint, megint túllihegem a dolgot. Nem kell hozzá készülék, hogy tudjunk gyakorolni. Helyette zárjam be ZK-t az ágyneműtartónkban.

Ez menne is, ha lenne ágyneműtartós ágyunk.

Bőrönd?

Mert bőröndünk van…

Nem is tudom, hogy mondjam ezt el, nehogy megbántsak valakit.

Mondjuk, saját magamat.

Szóval újságot olvasok. Hogy szélesítsem a látókörömet. Bár ebből általában baj szokott lenni…

És akkor olvasom az újságban a bolognai rendszer menethibáit. (Nem kell a linkre rákattintani, csak magam miatt tettem be, hátha egyszer elolvasom…) Ami az egyetemi oktatás átalakításáról szól, az új 3(alapképzés)+2(mesterképzés)-es rendszer engem elméleti síkon hidegen hagyott. Tudom, hogy nem szabadna ezt mondanom, hiszen a felsőoktatásban dolgozom, de akkor is ez a tény.

Gyakorlatban azért már vannak problémáim. Amikor a mi programunkat akkreditálták (nem is tudom, kik, de talán jobb is, hogy nem tudom) valakinek az a remek ötlete támadt, hogy az én tárgyamat ne heti 1x90 percben tanítsam, hanem 2x90-ben. Nos, én azért ENNYIRE érdekes nem vagyok, és simán beleférnék 1x90 percbe, de megoldom. (És, hogy azért ne gondoljuk azt, hogy az egész bolognai rendszer a személyem elleni támadás, hasonló cipőben jár minden mesterképzésen tanító kollégám. Bár az ő véleményüket nem ismerem, nyilván nekik tök jól megy a dolog…)

Szóval olvasom, hogy „egy szakács, egy adminisztrátor kiképezhető három év alatt, de bölcsész nem”. És akkor arra gondolok, hogy simán továbbmehetnénk. Öt év alatt sem lehet bölcsészeket képezni, mint ahogy orvosokat vagy jogászokat lehet.

Mert ez a sok könyv, amit egy bölcsésznek el kell olvasnia.

Egy élet nem elég rá…

A csönd

Vonzódóm a csöndhöz.

Sajnos a csönd nem vonzódik hozzám.

Mert hangos az életem.

Hangosan beszélek. Hangosak kiabálok. Hangosak a gyerekeim.

Hangos az autóm. A hűtőszekrényem. Az elszívóm. A mosógépem.

De eddig nem tudatosult bennem, hogy a kazánom is hangos. (Nem kazán, mondta az öcsém kissé leereszkedően, de az egyszerűség kedvéért hívjuk kazánnak.)

És ez a kazánnak nevezett tárgy tegnap este egy gyenge pillanatomban kapott el, mert, mit szépítsek a dolgon, bepánikoltam: Én nem fogok tudni egy ilyen hangos kazánnal együtt élni.

Felhívtam a szakértő testvéremet, hogy megállapítsa, telefonon keresztül, hogy a hangosság normál működési zaj, vagy valami rendkívüli.

Nem nagyon tudtunk beszélni, mert elkövettem azt a hibát, hogy megkértem a gyerekeket, maradjanak egy pillanatra csöndbe. Aminek következtében egész este üvöltöztek. Majd kicsit később találtak egy pénzdarabot az egyik fűtés-légcsőben.

Öcsém: Pénzdarabot? Hogy került az oda?
Én: Nyilván a gyerekek dobták be.
Öcsém: Nem mondtad nekik, hogy nem szabad oda semmit bedobni?

Míg kitaláljátok, mit válaszolhattam, megyek, keresek egy villát és döfködöm egy kicsit vele a dobhártyámat…

Mi is legyen a mai cím?

Talán, hogy LUCIA ITT VAGY MÉG???

Mert matekról lesz szó.

Pár hete Valival ebédelek, és érdeklődik, hogyan megy a 303 magyar regény projektem. És miután beszámoltam neki a tapasztalataimról, kérdezi, hogy mi lesz a következő nagy projekt.

És mondom már, hogy kitaláltam. A gimnáziumi zöld matekpéldatárat akarom végigcsinálni.

Rendesen megválogatom a barátnőimet, így csak mérsékelten csodálkoztam, hogy Valinak nagyon tetszik az ötlet, és nagyon örült, hogy a szülei nyomásának nem engedett, amikor a példatárát ki akarták dobni. Mert akkor ő is beszáll ebbe a projektbe. És jaj, de jó, hogy neki megmaradt a példatára.

DE MINEK NEKEM GIMNÁZIUMI PÉLDATÁR, AMIKOR ITT VAN A HARMADIK OSZTÁLYOS GYEREKEM. ÉS AZ Ő MATEK FELADATAI.

De akkor kezdem az elején.

Tavaly nagy bánata volt Pepének, hogy nem választották ki matekversenyre. Mert ő nagyon szeretett volna menni. Most nem térek ki arra, mi a véleményem az iskolai tehetséggondozásról, mert az egy teljesen másik bejegyzés lenne, legyen elég, hogy aktívan vigasztaltam a fiamat, ne bánja, hogy nem kell délutánként holmi kétes matekversenyekre járnia, szaladgáljon inkább az udvaron helyette.

Idéz aztán jött a hír, hogy Pepe bekerült a Bólyai-versenyre készülők csapatába. Persze rögtön feledtem a tavalyi elveimet, hogy ellenzem a matekversenyeket, helyette büszkén dicsekedtem fűnek-fának, hogy a fiam indul a Bólyai versenyen. (Most adjatok egy pillanatot, hogy utánanézzek, hogy is kell írni ezt a dolgot.)

Szóval dicsekszem, fűnek-fának, és akkor a gyógytornászom mondja, hogy az ő iskolájukban az ő fia is bekerült a csapatba. ÉS HOGY ŐK MÁR LE IS TÖLTÖTTÉK AZ INTERNETRŐL A TAVALYI VERSENY FELADATAIT, HOGY GYAKOROLJANAK.

Itt aztán elkapott a harctéri láz.

Először is kikérdeztem Pepét, hogy megy a felkészülés. Pepe elmesélte, hogy a tanító néni rettenetesen veszekedett velük, mert Balu hiába tudta a jó választ, nem győzte meg a csapattársait. Helyett a sok lúd disznót győz elv alapján (vagy ide most nem ez kell?), Balut sikerült meggyőzni a három másik csapattársnak, hogy a rossz választ karikázzák be.

Én: És te mit csináltál, Pepe?
Pepe: Semmit. Mert már a feladatot sem értettem.

És akkor már tudtam, látnom kell ezeket a feladatokat.

Le is töltöttem az internetről. Ahogy látom őket, nem azért nehezek a feladatok, mert nehezek, hanem mert a gyerekeknek rá kell jönniük olyan dolgokra, amiket még nem tanultak. Tehát, hogyan lehet egyenleteket megoldani, egyenletek nélkül. Vagy területet számolni, anélkül, hogy tudnák a képleteket.

És akkor most itt tisztelettel adózunk az alsós felkészítő tanító néniknek. Én kb. 3 percet bírtam a fiammal és a feladatokkal. Aztán a férjem matekozott vele tovább. Aztán ő sem bírta sokáig. Aztán megbántam, hogy Pepének beszéltem olyan dolgokról, hogy teszt-itemek érvényessége és megbízhatósága. Mert a gyerek csak azt a következtést jegyezte meg, hogy vannak rossz kérdések. ÉS HA VALAMIT NEM TUD MEGOLDANI, AZ NEM AZÉRT VAN, MERT Ő HÜLYE, HANEM MERT ROSSZ A FELADAT.

A hétvégét aztán azzal töltöttük, hogy vitatkozunk azon, hogy a következő feladat megoldható-e vagy sem. Szerintem nem, internet. És szerintem, nekem van igazam. (Lucia, itt vagy még?)

„Rózsa kinyitott egy sérülésmentes könyvet, és összeadta a látott két oldalszámot. Az összeg 87 lett. Melyik oldalszám szerepelhetett a kinyitott helyen. (A) 40; (B) 41; (C) 42; (D) 43; (E) 44”

És amikor véletlenül nem vitatkoztunk, akkor magyaráztunk Pepének gyöngyökről, almákról, sajtokról. És mindenféle olyan tárgyakról, amik a Bolyai matematika csapatverseny feladataiban szerepelt. És néha alma helyett bagukánt mondtunk, hátha akkor könnyebb felfogja a dolgot. És kijelenthetem, internet, hogy a helyzet reménytelen. És teljesen jó érzékkel mondtam azt tavaly a gyereknek, hogy a matekverseny hülyeség. Inkább futkosson az udvaron. Az egész család jobban járna.

És a történetnek itt csak részben van vége, mert ma reggel aztán mondja a gyerek, hogy elfelejtette megcsinálni a matek leckéjét. És siettünk, így segítettem neki beírni a jó megoldásokat. És akkor elérkeztünk az utolsó feladathoz. Bűvös négyzet. Öt darab.

Én: Hű, Pepe ezeket a feladatok, már kiskoromban sem tudtam, megcsinálni. Mindig Kati csinálta meg nekem. Szaladj Papikához, csinálja meg gyorsan neked.

És akkor nagy dirrel-dúrral fogja Papika a ceruzát és a könyvet. És csinálja a feladatot. Pepe kicsit aggódik, mert az apja szó szerint vette, amit kértünk tőle.

Pepe: Papika, ebből nagy bajom lesz! A tanító néni tuti ki fogja szúrni, hogy beleírtál a könyvembe. Tuti észre fogják venni, hogy ez nem az én írásom.

De aztán Papika lelkesedése elég gyorsan lelohadt. Mert az öt bűvös négyzetből csak egyet tudott megcsinálni. És már ordibál is: EZEK A FELADATOK ROSSZAK. NEM LEHET MEGCSINÁLNI. MI AZ INSTRUKCIÓ? HOGY KELL EZT ÉRTENI? MIT KELL ITT CSINÁLNI.

Úgyhogy, azt hiszem, internet, módosítom kell a tervemet, hiába ígérte meg a férjem, besegít majd a nehezebb gimnáziumi feladatoknál. Inkább azt kell megfogadnom, hogy Pepe matekháziját mindig megcsinálom. Vagy legalábbis megpróbálom. Legalábbis addig, míg alsóba jár.

Megfejtettem Bakka titkát!

Köztudomású, hogy Bakka sok mindenben jó, sőt kiváló, de az egyik első dolog, ami az embernek eszébe juthat róla, hogy milyen jóízűen és milyen sokat tud enni.

Ez számomra meglepő, mert én még emlékszem, hogy csecsemőnek kifejezetten rossz evő volt, és meg van az a kép, amikor először kap szilárd táplálékot. Hát mit mondjak, nem ömlött szét a gyönyör a lányom arcán.

Mások számára meg az meglepő, hogyan fér ennyi étel egy kislányba.

Hát így:

Bakka: Mamika, mamika, ZK megint bántott.
Én: Mit csinált most már megint?
Bakka: Rálépett az egyik nyelőcsövemre!

MERT BAKKÁNAK KÉT CSÖVÖN MEGY LE AZ ÉTEL!

Van egy bejegyzés, amivel már legalább két hete szenvedek, de nem tudom elengedni.

MERT MÉG A TANÉV ELEJE VAN!

Megírjuk együtt?

Az alapötlet az, hogy összegyűjtöm azokat a dolgokat, amik a tanév elején még simán mennek, aztán ahogy közeledik a május sorban elmaradnak. Mire gondolok?

Hogy tiszta ruhában indulnak a gyerekek iskolába/óvodába.
Hogy az oviból hazahozom a lányok benti ruháit, ahogy észreveszem, hogy koszosak. ÉS VISZEK BE HELYETTE MÁSIKAT.
Hogy hetente mosom Pepe dzsúdó-, torna-, és úszófelszerelését. Igen, a fürdőgatyát is.
Hogy számon tartom, gyerekenként (!), a napi zöldség- és gyümölcs-fogyasztást. Nemcsak random tömök egy-egy darabnyit a találomra kiválasztott gyerekem szájába. És a lekvár még nem számít gyümölcsnek!
Hogy még BIZTOS vagyok benne, idén BIZTOS elkezdjük ZK-val a külön gyógytornát.
Hogy még bírok 30 oldalas fejezetet olvasni a Gergő könyvből esténként.
Hogy még komolyan gondolom, szükségünk van egy pianínóra.
Hogy még majdnem minden nap megcsinálom a gerinctornámat.
Hogy vasárnap este rendszeresen mossuk a gyerekek haját és vágjuk a körmeiket.
Hogy ahányszor hazajön Pepe táskáját ellenőrzöm a holmiját. És nem vagyok ideges még, ha mindent bent hagy/elszór.
Hogy bár tudom, idén is túlvállaltam magam, még úgy gondolom meg tudok mindent csinálni.

Eddig jutottam, de ebben eddig nincs sok vicces.

Úgyhogy, ha szépen megkérem, folytatjátok a sort?

Hány gyereke is van a férjemnek?

Remélem három. De most nem A.-ról lesz szó…

Bár közszereplőkről is szó lesz a mai történetben, a neveket elhallgatom/megváltoztatom, hogy az ártatlanokat védjem.

Szóval jövünk ki az oviból, amikor összefutunk Zsófival és a nagymamájával. Zsófi ZK legjobb barátnője, így nagy az öröm. Szó szót követett és felajánlottam, hogy hazavisszük őket.

Zsófi nagymamája ezt nagyon hálásan fogadta, bár mint mondta, ez nem nagy ügy nekünk, mert úgyis csak két háznyira lakunk tőlük.

Már eddig is gyanús volt, hogy Zsófi nagymamája összekevert valakivel, de most már biztos voltam benne. Mert nem két házra lakunk Zsófiéktól, hanem két dombnyira.

Hogy érthető legyen a történet vége is, ígérem lesz vége is, bár nem tudom, mennyire vicces, tegnap A.-n lepróbáltam, és ő nagyon röhögött.

Szóval, hogy érthető legyen: Három celeb család járatja a gyerekét az óvodába. És igen, most nem fogok neveket mondani. Az egyik család nem is olyan igazi celeb, ha mondanám a nevét szerintem csak rémlene nektek. A másik család mamája és papája is nagyon híres, csodálkoztam is, hogy a mi ovinkba jön a gyerekük és nem valamilyen puccos magánhelyre. A harmadik családból több gyerek is jár(t) az oviba. Pepe csoporttársa volt az egyik nagyon helyes kisfiúk, és most a kislányuk ZK egyik legjobb barátnője. Nagyon közvetlenek és kedvesek, az apukát szerintem mindenki ismeri. Mondjuk a tévéből. És akkor itt be is kapcsolódunk a beszélgetésbe:

Nagymama: Láttam Pétert tegnap a tévében.
Én [én éles eszemmel kikövetkeztettem, hogy a harmadik papáról van szó]: Tényleg?
Nagymama: Igen, az a sok gyerek!
Én: Igen, Péternek nagyon sok gyereke van. Nem is tudom pontosan hány: öt, hat lehet, talán.

Aztán megérkeztünk, kiraktuk az autóból Zsófit és a nagymamáját és mentünk a dolgunkra. (Virághagymát venni és Bakkát oltatni.)

És nem is gondoltam a fenti kis beszélgetésre, egészen másnap reggelig, amikor Zsófi mamája telefonált. Nagyon kedvesen megköszönte a fuvart.

Én: Azt hiszem, Zsófi nagymamája összekevert valakivel.
Zsófi mamája: Igen, azt hitte, hogy te vagy Péter felesége.
Én: Péter felesége? De hiszen ő egy csinos, szőke hajú nő? Nahát büszke vagyok magamra!
Zsófia mamája: Igen, az anyósomnak csak az tűnt fel, hogy olyan sok gyerekülés van az autódban.

ÉS AZ NEM, HOGY FOGALMAM SINCS, HÁNY GYEREKE VAN A FÉRJEMNEK???

És nem, ezt nem kérdeztem meg Zsófi anyukától. Csak magunkat szórakoztatom a kérdéssel…

Diszkrepancia

Kérdezem a zongoratanárnőt, hogy megy Pepének a zongorázás. Megyeget, jött a tanárnő nem túl lelkes válasza.

Pár órával később Pepe mondja nekem, hogy szerda a kedvenc napja.

Én: Mert kettesben lehetsz velem?
Pepe: Azért is. De igazából azért mert akkor zongoraórára mehetek.

Mit szeretnétek, gyerekek?

Hétvégén arról beszélgettem a gyerekekkel, hogy ki mit szeretne. És mondtak mindenféle borzalmat.

Olyan barbi-baba, aminek a ruhája megváltozik a vízzel ráfújnak. (???)

És nem-tudom-hány váltós bicikli. (Télre?)

Aztán Bakka előállt a vágyával.

„Mamika, én a fenekemre szeretném tetováltatni a nevemet. És átlátszó harisnyát hordanék, és akkor mindenki tudná, hogy hívnak.”

Miután befejeztem a röhögést, megkérdeztem a lányomtól, honnan az ötlet.

És ő elmondta, hogy ez nem az ő ötlete, hanem… De ezen a ponton az agyam ideiglenesen felmondta a szolgálatot, így a rövid távú memóriámból nem került át az információ a hosszú távúba.

DE AZT HISZEM, VANNAK DOLGOK, AMIKET JOBB NEM TUDNI…

Fogorvosnál voltunk…

Traumatikus volt az élmény. De nem azért, amiért gondolnátok.

Féléves ellenőrzésen vettünk részt. Családilag. Elsőként Pepe ült a székbe. Bár félre akartam söpörni, hadd menjek én. Mert hiába megyek gyerekekkel a fogorvoshoz, ugyanúgy szorongok. És ráadásul még nem is mutathatom, nehogy miattam utálják meg a gyerekek a fogorvost.

Pepével minden rendben van.

Bakka jön. Lesz egy barázda tömés. Rendben van. És akkor ezt a fogat kihúzzuk, mondja a fogorvos. Rendben van? Rendben van. Bakka egyik fölső egyes tejfogáról van szó, ami fölé már ránőtt a maradandó fog. Elég hosszan babrált vele az orvos, de Bakka hősies volt.

Fogorvos: Nézd, itt a fogad. Hazaviszed? Párnád alá rakod és akkor jön a fogtündér.
Én: Nem. Nem. Nem. Papika elrakja.
Bakka [szomorúan]: Hozzánk sajnos nem jár a fogtündér.
Fogorvos: Nem jár hozzátok a fogtündés? Hogy lehet ez?

ÉS KÉRDŐEN RÁM NÉZ A DOKTOR ÚR.

Én: Nem, hozzánk nem jár. Mert három gyerek van, hatvan tejfoggal és a túl sok a fogtündérnek.
Fogorvos: Nekem is három gyerekem van, hatvan tejfoggal. És hozzánk mégis jár a fogtündér!

ÉN NEM HISZEK A FÜLEMNEK.

Én: Igen, de én nem vagyok jól menő budapesti fogorvos.
Fogorvos: Ez nem attól függ. A fogtündér nem azért jön, mert én jól menő fogorvos vagyok*, hanem azért mert létezik.
Bakka és Pepe szomorúan és dühösen néznek maguk elé. És úgy távoznak a fogorvostól, mintha a fogukat húzták volna.

ÉS NEM AZÉRT, MERT AZ EGYIKNEK TÉNYLEG KIHÚZTÁK EGY FOGÁT…

* Pozitívumként azért elkönyvelhetjük, hogy ezen a kijelentésen azért egy kicsit viccelődött a fogorvosunk…

Bakka haja

Bakka haja újra boldogságunk útjában áll. Mert megint többet kell veszekedni vele a fésülködéssel kapcsolatban, mint szeretnénk.

És ezért megint elbeszélgettünk vele.

Mi (A. és én, kivételesen egységfrontot alkotva): Bakka nem szeretnénk veled veszekedni a hajad miatt. Mit szólnál, ha rövidebbre vágatnánk és akkor nem kellene olyan sokat veszekedni veled a fésülködés miatt?
Bakka: …
Mi (lásd mint fent): Bakka egy hetet kapsz. Ha egy hétig minden reggel megfésülködsz, akkor jó. Ha veszekedni kell veled a fésülködés miatt, akkor megyünk a fodrászhoz.
Bakka: …
Mi: Érted, amit mondunk?
Bakka: Jó, menjünk a fodrászhoz.

Na, erre a válaszra egyikünk sem számított. És persze ezért a beszélgetés további részében hibát hibára halmoztunkam.

Én: SZUPER. Vágatunk neked szép Kleopátra hajat.
Bakka: Milyen az a Kleopátra haj?
Én: Legjobb tudásom szerint úgy tudnám elmagyarázni, hogy… [Elmagyarázom.]
Bakka: Kleopátra szép nő volt?
Én: Igen, úgy gondoljuk, hogy Kleopátra nagyon szép volt.

[Ezen a ponton kicsit okoskodik a család Kleopátráról és Egyiptomról.]

Bakka: Rendben.
Én: Remek. Akkor olyan hajad lesz, mint ZK-nak.
Bakka: TESSÉK?
Én: A Kleopátra haj kb. olyan, mint amilyen ZK haja.

Na itt szakadt el Bakkánál a szál. Mert olyan hajat, mint amilyen húgának van SEMMIKÉPPEN SEM AKAR. Azt hiszem, a „mit képzelsz, Mamika” is elhangzott, bár erre nem merek megesküdni, mert a vita hevében sok mindent mondtunk.

Mindenesetre átmenetileg célt értünk, mert Bakka minden reggel jelentkezik szépen kifésült hajjal.

És rendes, mert nem morog ZK haja miatt. Csak a fejét ingatja. És biztosít arról, hogy a fáraó-hajat elfelejthetem, mert neki olyan aztán nem kell.

Pepe zongorázni tanul

Kezdődött a dolog azzal, hogy az ének-tagozattal csúnyán bebuktunk. Gondoltam, előre menekülök, ha már énekelni nem bír a gyerek, tanuljon valami hangszert. Persze megyek a kisebb ellenállás irányába, és amikor megtudtam, hogy az utcánkban lakik egy zongoratanárnő, akkor rögtön elhatároztam, hogy csakis a zongora lehet az ideális hangszer a botfülű fiamnak.

Én: Pepe nincs kedved valami hangszert tanulni?
Pepe: DE NAGYON!
Én: Mit szeretnél tanulni?
Pepe: Hegedülni.

Na itt aztán röhögtünk egy sort a szerencsétlen gyereken az önbizalommal telt gyereken, majd rábeszéltük, hogy válasszon valami olyan hangszert, amiben már készen vannak a hangok és nem neki kell azokat a bot fülére támaszkodva előállítani.

Pepe: Akkor nem gitározhatnék? Vagy dobolhatnék?

Én: NEM. NEM. Zongoratanárnő lakik az utcánkban. Zongorázni fogsz.

El is mentünk az első órára. Pepe nagyon élvezte. Minden rendben van.

Csak gyakoroljunk hét közben is, mondja Kati néni, mert különben semmi értelme sincs a dolognak.

Rendben van semmi gond.

Mert mi kell a gyakorláshoz?

A Zongora iskola 1 című könyv és egy zongora.

Miután biztosítottam a tanárnőt, hogy nem fogok versenyzongorát venni Pepének, akkor azt mondta, semmi gond, jó egy billentés érzékeny szintetizátor vagy elektromos zongora is. Majd elmagyarázta, hogy a városunkban hol vehetem meg a Zongora iskola 1-et. Mert ravasz módon csak azt ígértem meg…

El is megyünk a boltba, ahol azért érdeklődünk a hangszerről is.

Eladó: Hát ez a szintetizátor 160 ezer forint. De ez rúgós. Ezen nem fog tudni a gyerek megtanulni zongorázni. Itt van viszont ez a szép elektromos zongora. Kalapácsos. Csak 320 ezer forint.

Itt egy kicsit leblokkoltam, mert a zongora könyvre az 1800 forintot is alig tudtam összeguberálni a pénztárcámból.

Mennyit szán rá, kérdezi az eladó. Én persze nem mertem mondani, hogy semennyit, így inkább bemondtam az 50 ezer forintot. Nézzük meg, mi történik.

Hát milyen szerencsém van, mondja az eladó, 50 ezer forintért pont van egy használt szintetizátor. Csak a főnököt kell felhívni, kacsint rám az eladó. Neve persze nincs a Főnöknek (inkább már nagy betűvel írom), de itt a mobil száma. Majd vele kell beszélni. Mert megoldható a dolog. És van 160-ér’ elektromos zongora is, ám. És megint kacsint az eladó.

MINTHA EGY ZACSI KOKAINT AKARNÉK VENNI.

És már menekülnék a szituációból, ha nem következne be, amit a legjobban utálok.

Egy járókelő bejön a boltba és beleszól a dolgomba. Hogy nem akar tanácsot adni, DE HA ZONGORÁZNI TANÍTATTOM A GYEREKET, AKKOR ZONGORÁT VEGYEK NEKI.

Ja, buddy, az a 700 ezer forintos zongora nekem is tetszik, meg a gyereknek is. Megveszed nekünk?

És akkor persze a gyerekek kiszúrják már, hogy egy teljes dobfelszerelést meg lehet kapni egy fél zongora áráért.

ÉS AKKOR MÁR A LÁNYOK IS DOBOLNI AKARNAK. DE A NAGY DOBOT VEDD MEG, MAMIKA.

És akkor ezen a ponton volt, hogy elvékonyodott szájjal hívtam a férjemet: hogy az ő anyukájának a legjobb barátnője zongoraművésznő. És akkor talán ő csináljon valamit…

És persze a férjemnek nem kellett három perc sem, hogy megszerezze a Roland Hungaria kereskedelmi vezetőjének számát Marika nénitől.

Még nem hívta fel, de én mondtam neki, hogy ha hívja ne azt mondja, hogy zongorázik a gyereke, hanem hogy volt már egy két zongoraórán.

Szerencsére aztán este eszembe jutott, hogy van nekünk zongoránk!

Így most már csak annyi van hátra, hogy rábeszéljem Pepét, hogy ezen gyakoroljon:



PS: Minden tanács jöhet, Internet, csak azt ne mondd, hogy menjek a Vaterára. Mert hiába megyek oda, 1) nem értek a hangszerekhez; 2) van bennem egy gát, ami megakadályozza, hogy hópehely123-tól bármit is vásároljak…

És megdicsérem ZK-t…

Állandóan dicsérem a gyerekeimet. Ezért gondolják azt, hogy mindig mindent tudnak, sőt mindig mindent jobban tudnak.

Ez a történet bizonyítja, hogy TÉNYLEG mindenért meg tudom őket dicsérni.

A jelenetbe a fagylaltozóból kifele jövet kapcsolódunk és éppen azon megy a vita, ki kóstolhatja meg kinek a fagyiját. ZK jelentkezik először, hogy szeretne egy nyalást Pepe fagyijából. Pepe kis duzzogás után enged.

Pepe: DE, ZK, EZ NEM EGY NYALÁS VOLT, HANEM LEGALÁBB ÖT. MAAAAAAAAAAMIIIIIIIIIKAAAAA CSINÁLJ VALAMIT ZK-VAL!

Nem csináltam semmit. Úgy gondoltam, nem avatkozom a dologba.

Három másodperccel később.

Pepe: ZK, hadd kóstoljam meg én is a fagyidat.
ZK: Nem.
Pepe: ZK, hadd kóstoljam meg én is a fagyidat.
ZK: NEM. NEM. NEM.
Pepe: Rohadt szemét vagy ZK. MÁR NEM IS KELL A FAGYIDBÓL.
Én: ZK kínáld meg a testvéredet. Az előbb ő is adott neked.
Pepe: ROHADT SZEMÉT. MÁR NEM IS KELL A FAGYIJÁBÓL.
Én: ZK, kérlek, kínáld meg Pepét.

ZK kínál. Pepe nem fogadja el.

Én: Pepe kérlek fogadd el!
Pepe: NEM. ROHADT SZEMÉT.
Én: Pepe fogadd el, látod, kínálja. Ő is elfogadta, amikor kínáltad, és nem is hívott rohadt szemétnek.
Pepe: PERSZE, MERT NEM ISMERI EZT A SZÓT, HOGY ROHADT SZEMÉT.
ZK [hirtelen elveszti a fonalat és üvöltve hisztizni kezd]: DE ISMEREM EZT A SZÓT. ISMEREM, MAMIKA. ISMEREM, PEPE. TUDOM, EZT SZÓT. TUDOM, HOGY ROHADT SZEMÉT.
Én: Igen, ZK, tudom, hogy tudod.
ZK [egyre jobban üvölt]: DE TÉNYLEG ISMEREM. ISMEREM, MAMIKA. ISMEREM, PEPE. TUDOM, EZT SZÓT.
Én: ZK, tudom. Nem kell sivalkodnod. Tudom, hogy nagyon ügyes vagy és sok szép csúnya szót ismersz.

És még fel sem fogtam mekkora hülyeséget mondtam, amikor ZK már megnyugodott. És akkor végre Pepe nyalt egyet ZK fagyijából és helyreállt a béke.

Elindulni három gyerekkel…

Ide kapcsolódom.

És igen, kaptam ígéretet, hogy egyszerűbb lesz a folyamat, de amikor megérkezett a 150 ezer forintos árajánlat a rendszer átbuherálására, akkor úgy döntöttünk, hogy jó, ahogy van. Sőt, így a legjobb.

Így még arra sem vettük a fáradságot, hogy pótkulcsot csináltassunk. Viszont megtanultuk, kinek mit kell csinálnia, hogy reggel beleférjünk a három percbe.

És mindenki tudja dolgát.

És igen, szaladunk, de még egyszer sem riasztott ránk a ház. És még egyszer sem késtünk el az iskolából. Igaz, az már előfordult, hogy visszaszaladtam és az én kódomat nem fogadta el a rendszer, CSAK A FÉRJEMÉT. Miért??? De ez most mellékszál.

Egyetlen gyenge pontja van az indulásnak: A kulcs. Amin a távirányító is van. Anélkül nem tudjuk kinyitni a kaput. Ami nélkül nem tudjuk elhagyni a házat. Bezárni sem tudjuk, de ez most percileg nem is lényeg, amikor még ki sem mentünk.

És igen, mindenki látja, hogy merre megyünk. Illetve mennénk.

Az iskolába. Mert fél 8 van.

A kulcsomat viszont nem találom. Biztos az autómba van. Mert ott szoktam hagyni. Igen az autómban van. Az autó azonban nem a garázsban van, hanem egy nagy áruház parkolójában. Mert tegnap otthagytam, mert… mindegy, ez most nem lényeg. Ott hagytam és este nem mentünk már vissza érte, mert A. edzésre sietett. Majd ma este elhozza a reptérről hazafelé jövet az autót. A lakáskulcsommal.

Patthelyzet alakul ki. Se előre, se hátra.

A gyerekek a kocsi és a ház között téblábolnak, mert nem kapnak egyértelmű utasítást, hogy mit kell csinálniuk.

Az első reakcióm, hogy esőnapot tartunk, mert A. Münchenben, így nem tudom hazarendelni segíteni. Senki nem megy sehová. Aztán gyorsan rájöttem, hogy ez nem megoldás, mert 1) délután a szomszéd gyerekeket is nekem kell elhozni az iskolából, mert a szüleik nem érnek rá; 2) szerda a kutatói napom, amikor … ööö … a kutatói munkámat szoktam csinálni. Olvasok, számolok és írok. És ez gyerekekkel nem megy. [Jó, jó, délben blogbejegyzést írok. Vegyük ezt ebédszünetnek.]

Ezért a második reakcióm az volt, hogy MINDENKÉPPEN el kell jutatnom a gyerekeket a megfelelő intézményekbe. Először azt gondoltam, hogy átrakom őket a kerítésen és megkérem a szomszédot, menedzselje őket.

De aztán rájöttem, hogy tudok ennél jobbat is.

Nem tartott sok időbe, hogy megtaláljam azt az icipici bizbazt, amivel ki lehet kurblizni a kaput.

Semmi gond. Bezárom és beriasztom a házat. A garázson keresztül kimegyek. És minden rendben van.

Szerencsére ezt nem csináltam meg, mert akkor valóban minden rendben lett volna, csak kulcs nélkül nem tudtam volna visszajönni a házba kutatói napot tartani.

Aztán amikor kint voltam, rájöttem, hogy ha kint vagyok, akkor el tudok menni az autómhoz, kivenni a lakáskulcsot stb…

Persze az autókulcsomat sem találtam. Mert azt A. elvitte, hogy este haza tudja hozni az autót.

És ez a remek az új házban. Hogy nem találom a fontos dolgokat. A régi házban csukott szemmel is megtaláltam volna az autóm pótkulcsát. Itt meg nem találtam.

Idő már nem volt keresgélésre, mert Pepe csak nem késhet el az iskolából.

Így, mit volt mit tenni, elmentünk anélkül, hogy bezártam volna a házat.

Útközben aztán rájöttem, hol van a kulcs. Miután Pepét leraktuk, mondom a lányoknak, hogy gyorsan hazaszaladunk. Mert mégis nyitva a ház. Persze a kulcs nem volt ott, ahol kellett volna. És ott sem, ahol gondoltam. És a harmadik helyen sem. Szerencsére aztán a gyógyszerek között megtaláltam.

Irány az óvoda.

És a lányoknak már elegük van a bénázásommal és lázongani kezdenek. (És gondolom nektek is, de ezért faragom a történetet, hogy poén is legyen a végén a türelmeseknek…)

Szóval a lányok lázongani kezdenek. Mert persze a mai nap az, amikor mindenképpen korán szeretnének oviba érkezni. És hagyjuk az autókulcsot. Hagyjuk a lakást megint nyitva.

MENJÜNK MÁR MAMIKA!!!

És akkor arra gondoltam, hogy ez a legjobb idő, hogy neveljem őket egy kicsit.

Én: Nem megyünk addig oviba, amíg nem találom meg a másik autókulcsot.
Bakka: JAJ, MAMIKA.
Én: És ha megtalálom, akkor még előbb elmegyünk az autóhoz a kulcsért és hazajövünk. Csak utána foglak elvinni titeket.
Bakka: JAJ, MAMIKA. OVIBA AKAROK MENNI!
Én: Nem hagyjuk nyitva a házat.
Bakka: Miért nem?
Én [itt jön a nevelős rész]: Mert bejön a betörő bácsi, és elviszi a szétdobált játékaitokat.
Bakka [okos és tapasztalatai is vannak a témában]: Ha bejön a betörő bácsi, nem az én játékaimat fogja elvinni, hanem a te laptopodat.
Én: MILYEN IGAZ. ÉS EZÉRT NEM HAGYJUK NYITVA A HÁZAT!

Nem is hagytuk, de a két út helyet, hatot bonyolítottam…

Ennyit tudtam mára. Elnézést, hogy feltartottam azokat, akik eddig eljutottak…

Figyelem a gyereket, de nagyon!

Igen, ZK betegségéről lesz szó. Már megint.

Bár az anyukám lecseszett, hogy miért csinálunk beteget a gyerekből, amikor (látszólag) semmi baja sincsen.

És én is azt gondolom, hogy nagy baj nem lehet, mert az első ovis torna után Gyöngyi nénin agyba-főbe dicséri, hogy milyen jól mozog. Vagy amikor egy nagycsoportos kislány jön oda hozzám, hogy „tudod, hogy ZK nagyon gyorsan fut”. És az óvó néni jelenti, hogy a gyerek nekifutásból mászik fel a legmagasabb helyekre is. És amikor a szemem előtt fut fel a hegyre.

De én akkor is még sokszor látom, hogy sántikál.

Igaz, hogy pár hete úgy érzem, javul az állapota*, és igen kevesebb gyógyszert szed, bár még a bázisterápia (így hívják?) még legalább másfél évig menni fog.

És akkor pár hete megpedzette az anyukám azt a témát, amivel nem tudok, mit kezdeni. Mert mondja a mamám, hogy ő egész nap figyeli a gyereket, és igen, a jobb lába vékonyabb, mint a bal, de ő nem lát semmi sántítást rajta. EGÉSZEN ADDIG MÍG ÉN NEM JELENEK MEG A SZINEN. Mert akkor tényleg sántítani kezd.

Nos, az anyukámat persze leintettem. Mert így hálálom meg a sok ezer órányi ingyenes gyerek felügyeleti szolgáltatásait.

De ugyanezt a témát hozta fel ma reggel A. is. Hogy direkt figyelte, hogy megy ki reggel ZK a fürdőszobába. ÉS SEMMI BAJA NEM VOLT. Amikor viszont én kézen fogtam, és elindultunk a konyha felé, akkor viszont határozottan húzta a lábát a gyerek.

NOS?

Gyakran vádolom a legközelebbi hozzátartozóimat, hogy nem aggódnak kellőképpen ZK-ért. Hogy minden aggódással kapcsolatos feladat az én vállamat nyomja. Hogy nem is tudják, hogy kell aggódni. És amikor kérdezik, miért is aggódjanak egy (látszólag) teljesen egészséges gyerekért. Akkor én kiborulok: HOGY NEM LÁTJÁK, HOGY SÁNTÍT A GYEREK???

Lehet, hogy tényleg nem látják? Mert nekik nem sántít? Legalábbis nem annyira?

Bakka iskolaérett!

Egyre több történet kezdődik, úgy, hogy dokumentáltam már, hogy Pepe …, de most… Mert igen, dokumentáltam Pepe iskolaérettségével kapcsolatos mizériámat, amely során rengeteg tapasztalatot szereztem, és így tudományos alapon, de pszichológiai tesztek nélkül, tudtam megállapítani, hogy Bakka iskolaérett.

Íme a bizonyítékok:

1. Pénteken ZK-t az ingás orvoshoz vittem. Bakka két napot szórakoztatta magát az ingás-fingás szóviccen. Bevallom az elsőnél még mindenki nevetett rajta, de a maradék 7845 alkalommal már csak Bakka találta viccesnek…

2. Szombaton délelőtt Bakka megkérdezte tőlem, hogy ugrókötéllel lehet-e embert ölni. Hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak, aztán kibukott belőlem az igazság… Remélem azért nem gondolja komolyan, amit tervez. Vagy legjobb lenne, ha nem tervezne semmit, csak elméleti érdeklődés vezette volna…

3. Vasárnap komolyan elbájolódott attól, hogy Pepe osztálytársa hónaljfingással* elő tudja adni a boci-boci tarkát. Így az ingás-fingás helyett azt hallgattuk, „Tedi milyen ügyes…” „ÉS NÉZD, MAMIKA, ÍGY CSINÁLJA.” A lányomat azonban eltiltottam a gyakorlástól…

Szóval iskolaérett vagy iskolaérett?

* Kerestem a helyesírási szótárban, hogyan kell írni, de nem találtam. A hónaljizzadásról vettem példát, bár én két a-val írnám a hónaljt. Ja, most látom hóna alja. De akkor mi a hón?

Jézuska! FYI

A mai nap nagy híre, hogy a meztelen Barbiek is a helyükre kerültek. Igen, négy hónap után, vettem a fáradságot és kicsomagoltam a lányok dobozait. Illetve a fáradtságot vettem volna korábban is, de a szekrényeik csak ma jöttek meg. (Ez most teljesen úgy hangzik, mintha a buszról szállnának le a szekrények és jönnének be a házba, de nem így jöttek. Az asztalos hozta őket.)

Szekrény hiányában bajosan tudtam volna kicsomagolni a 10 doboznyi játékot, de a szekrény vásárlásra sem voltunk motiválva, mert a lányok a játékait 95 százalékát nem is keresték. Itt le is vonjuk a nap első tanulságát: hisztizhettek nekem, drágaságaim, hogy valami nélkül nem tudtok élni... NEM FOGOK BEDŐLNI…

A második napirendi pontként megtekintjük a kapcsolódó listákat:

1. Azok a játékok, amiket négy hónapja nem kerestek: Barbie és egyéb babák, duplo, puzzle játékok, társasjátékok, plüssállatok, csatok, táskák, betűszőnyeg, golyópálya, mágnesesbetű-tábla, több tucat könyv és 4 ikeás doboznyi apró játékáru.

2. Azok a játékok, amiknek örültek, hogy előkerültek: Sissi könyv, ugrókötél.

3. Azok a játékok, amik nélkül nem tudnak élni és a költözés után RÖGTÖN ki kellett túrnom a dobozokból: ceruzák, filctollak, gyurma, papír és hajgumik.

Bár nem tudom, Jézuska, hogy az utóbbi kettő játéknak számít-e…

Úgyhogy a második tanulság: igaz, amit mondani szoktak, hogy azok a dobozok, amiket költözés után három hónappal még nem nyitottál ki, mehetnek a kukába…

Naplóírás

Írásgyakorlásként idén nyáron is naplót írattam Pepével. Sőt ragasztgattunk is mindenféle emléket a naplójába: térképeket, szórólapokat, képeslapokat. Úgy állítottam be a naplóírást, hogy az egy teljesen természetes időtöltés. Mindenki ír naplót: eszünk, iszunk, kakilunk, naplót írunk.

Közepes mennyiségű hisztivel ment a dolog. És hogy bizonyítsam Pepének, hogy én is írtam naplót gyerekkoromban, előkapartam a füzeteket.

Mondjuk azt nem kötöttem az orrára, hogy 12 éves kori naplómat nézegetjük.

Emlékeztem, hogy én is ragasztgattam dolgot, de az váratlanul ért, hogy nemcsak képeslapokat találtunk a füzetben, hanem sprite-os üvegről leáztatott papírt, lekváros papirkát, cukrot, sőt teát is. Én ezt teljesen normális dolognak állítottam be a gyerekeimnek. Mert ugye mindenki elrakja a lekváros üvegről lekapargatott feliratot. Hogy felnőtt korában tudja, milyen lekvárt evett 1983-ben Görögországban.

IGAZ???

A svédek

Vannak megmagyarázhatatlan és teljességgel irracionális negatív sztereotípiák. Amikor magunk sem tudjuk, hogy bizonyos csoportokat miért is különböztetünk meg negatívan.

Nos, lehet, hogy Bakka egy életre megutálta a svédeket. És, ahogy ki fog derülni a történtekből, saját bevallása szerint nem is tudja, kik azok a svédek.

Amikor A. külföldön van egy ágyban szoktam aludni a gyerekekkel. Bakka általában kimenti magát egy idő után és elvonul nyugodtan aludni a saját ágyába, de tegnap este valószínű túl fáradt volt, így ő is a körünkben maradt.

Reggel kivételesen én ébredtem először. Sosem történt még ilyen, de bizonyos jelekből azt a következtetést vontam le, hogy Bakkának rémálma van. Nyöszörgött, majd dobálni kezdte magát. Amikor azon a határon volt, hogy álmában hányja össze magát, gondoltam felébresztem.

Nagyon nehezen ment.

Én: Bakka ébredj fel! Rosszat álmodsz. Bakka! BAKKA!
Bakka: grögrögrögrö
Én: Bakka mit álmodtál?
Bakka: A svédek. A svédek. Elvittek a svédek és nem engedtek vissza hozzád.
Én: A svédek? Kik azok a svédek?
Bakka: Nem tudom. Csak álom volt?

Szerencsére csak álom volt.

De azért mégis. Ezek a rohadékok…

Énektagozat

Pepe annyira kibukott az ének tanító nénire, hogy tavaly év végén tettem egy könnyelmű ígéretet. Megígértem a fiamnak, beszélni fogok az osztályfőnökeivel arról, hogy átmehetne-e általános tagozatra.

Ígéret szép szó…

Túlzás, hogy beszéltem a tanító nénikkel, de megemlítettem nekik. És ők rögtön mondtak egy okot, hogy miért ne rakjuk át Pepét az általános tagozatra. Egy olyan indokot, amit Pepének nem akarok elmondani. Most sem fogok elmondani, de nem is lényeges a történet szempontjából. Pepének azt kommunikáltam, hogy maradjon az ének tagozaton. Jó az neki. Még zongora órára is beírattam, de erről majd később…

Ma aztán a fiam azzal fogad, hogy és most idézem szó szerint: „MAMIKA AZONNAL VEGYÉL KI AZ ÉNEKTAGOZATRÓL. MOST AZONNAL. AZONNAL MENJÜNK, BESZÉLJÜNK AZ IGAZGATÓ NÉNIVEL.”

Még év elején vagyunk, így nem kaptam fel a vizet rögtön, hogy már megint mit csinált a tanító néni.

Én: Mi a gond?
Pepe: NEM FOGOD ELHINNI MAMIKA.
Én: Mi történt?
Pepe: Az ének csak megszerettem. Az még csak-csak elmegy. De nem fogod elképzelni, hogy most mit kell csinálnunk.

Őszintén szólva tényleg el sem tudtam képzelni, miről lehet szó.

Én: MI TÖRTÉNT, PEPE?
Pepe: Eddig ugye volt három ének óránk. Ahol énekelnünk kellett.
Én: Igen, tudom. ÉS?
Pepe: És most ebből az egyik órán NÉPTÁNCOLNUNK KELL.

Mit mondjak?

Ennél nagyobb tragédia ne történjen a fiammal!

Igen, kiröhögtem Pepét és biztosítottam, hogy EZÉRT biztos nem fogom kivenni az énektagozatról. Mert nekem is kell valamin szórakoznom. Mert Pepe egy dolgot utál nagyon. Táncolni. Mivel az év végi műsorukban volt egy táncos betét, hetekig hallgattam, hogy mennyire utál táncolni. Ma még csak másfél órája hallgatom az indokokat, miért is nem akar nép táncot tanulni*. Most már ott tartunk, hogy „szinte megsántultam, Mamika, annyira fájnak a lábaim a tánctól”.

És ahogy Pepét ismerem, lesznek még érvek, úgyhogy lehet, hogy mégsem lesz olyan szórakoztató a dolog...

* Pedig szerintem a judo és a zongora mellé teljesen jó kiegészítő sport.

Nevek

Dráma nélkül sikerült az iskola évet kezdenünk. Legalábbis én nem tudok semmiről… Igaz, befogtam a fülem és hangosan laláztam…

Első nap ZK frizurával tért haza. Az óvó nénije két kis copfot font neki. Ez fizikai lehetetlenségnek tűnik ZK rövid haját nézve, de az óvó nénik nem ismernek lehetetlen, rendszeresen befonják a lányom haját.

Én: Melyik óvó néni csinálta meg a hajadat?
ZK: Öööööööö.

Itt már túráztatom az agyam, mert a lányomnak két óvó néni és egy dadus nevét kellett (volna) megjegyeznie a tavalyi év alatt. De ez nem sikerült neki. Legalábbis a válaszából erre következtetek.

ZK: A göndör hajú.

A göndör hajú, akit ZK reggel úgy ölelgetett, hogy kezdtem már féltékenyen lenni…

ZK haját másnap is befonta az óvó nénije.

Én: Ma ki csinálta meg a hajadat?
ZK: A másik óvó néni.

Tehát a „göndör hajú” még a jobbik válasz volt…

Lássuk Pepét. (Bakka itt nem fog feltűnni, mert ő az óvoda összes dolgozójának a nevét tudja. Még annak az ideiglenes kertésznek is, aki csak néha jár Béla bácsinak segíteni. A gyerekek nevét is tudja. A szülőkét is. A testvérekét is. A lánykori neveket is.)

Pepe idén megúszta a cikizésemet, hogy nem tudja a padtársa nevét, mert percileg még nincs padtársa. Viszont kaptak egy új tanító nénit.

Én: Hogy hívják?

Pepe már számít erre a kérdésre, de persze a tanító néni nevére nem emlékszik, de azért kivágja magát.

Pepe: Hogy is hívják Máté anyukáját?
Én: Vikinek.
Pepe: Igen, Viki néni.

Pénteken aztán Pepe minden holmiját bent hagyjuk az iskolában. Miután megesküdött, hogy nincs leckéje.

Mire hazaértünk, aztán eszébe jutott, hogy még is van valami…

Én: Pepe, ezt nem hiszem el! Háromszor kérdeztem, van-e leckétek.
Pepe: Ez nem olyan lecke. Ez nem igazi lecke. Ez csak olyan leckeféle.
Én: Mit kell csinálni?
Pepe: Egy papírra színessel fel kell írnunk a nevünket. Hogy majd ki tudjuk rakni a padra, hogy az új tanító néni meg tudja tanulni a nevünket. Mondjuk a tanító néni is csinálhatna egy névtáblát magának, hogy mi is meg tudjuk jegyezni a nevét.

CSINÁLHATNA, PEPE, MERT EGY NEVET MEGJEGYEZNI ANNYIRA BONYOLULT FELADAT…

Főleg annak, aki az összes bakugán nevét elsőre meg tudja jegyezni…

Ne válaszoljatok! Tudom a választ…

ZK kontroll, többedik-rész-mint-szeretném

Kezdem azzal, hogy lusta vagyok belinkelni az előzményeket, ZK címkéje alatt mindent megtaláltok, BÁR LEHETSÉGES, HOGY AZOK AZ INFOK MÁR NEM RELEVÁNSAK…

A szedett gyógyszerek miatt 6 hetente kontrollra kell járnunk, hogy vérvétellel nyomon tudjuk követni a máj és a vese működését.

És az utolsó kontrollon azt az utasítást kaptuk, hogy az egyik gyógyszerrel álljunk le. Leálltunk. Most rövidre fogom a történetet: lehetséges, hogy ZK kamuzik, de akkor nagyon jól használja már a naptárat, mert pontosan három naponta jön elő a lábfájása, amit gyógyszerrel mulasztok el. Azaz a gyógyszerrel nem tudtunk leállni, de az adagot hatodára tudtam csökkenti, ami az orvos szerint lehetetlenség.

Én: Jó, akkor nem mondom, hogy tünetmentes a gyerek, csak azt, hogy én annak látom. Persze megvizsgálni nem tudom.
Orvos: Majd megvizsgálom én. És kiderül, hogy tünetmenetes vagy sem.

Megvizsgálta. Kiderült, hogy tünetmentes.

És akkor az orvos előállt azzal, hogy ha most lennénk nála először, akkor azt mondaná, hogy pszichés a probléma, de így már tudja, hogy nem az.

Ez idáig rendben is lenne. Én is gondoltam már, hogy kamuzik a gyerek, de placebóval elég gyorsan rövidre zártuk a kamuzás lehetőségét.

Aztán folytatja az orvos, és most nem idézem szó szerint, mert annyira izgultam, hogy nem tudtam megjegyezni pontosan, mit mondott, de fültanú segítségével rekonstruáltam, szóval azt mondja az orvos, hogy sajnos annyira gyengék és atipikusak ZK tünetei, hogy ő elbizonytalanodott, hogy tényleg az-e a betegsége, amivel egy éve kezeljük.

Na, a férjem arcát kellett volna látnotok.

Csak azért nem csapta agyon az orvost, mert az asszisztensétől ő is nagyon fél. És mert a férjem szeret mindenkire jó benyomást tenni.

Nem mondom, hogy visszakerültünk a kályhához, mert egy éve után az orvos végre vette a fáradtságot és felhagyott az autószerelői attitűdjével és megpróbálta intellektusát használva szembe nézni a problémával. (Jó most keserű vagyok, lehet, hogy ezt a kijelentésemet lehetne árnyalni…)

Aminek eredményeképpen néhány olyan vizsgálat előtt állunk, amikhez majd pelenkáznom kell magamat.

Már nem emlékszem ki, de valaki közületek azt írta, hogy azért olvassa a blogot, hogy kiderüljön, mi is ZK baja. Úgy tűnik, lesz még olvasnivalótok.

Nincs most kedvem a címmel bajlódni…

Pár napja a szomszéd kislány nálunk töltötte a délutánt. Ami azért megy csoda számba, mert a lányaim 100-ból 100-szor azt választják, hogy ŐK menjenek vendégségbe, és nem azt, hogy HOZZÁJUK jöjjenek.

Talán szégyellnek?

Mindegy.

Átjön a kislány és nem kell hozzá két perc sem, hogy a lányok elhatározzák, hogy inkább átmennek a szomszédba.

Talán nem vagyok elég szórakoztató?

És semmi kifogásom sem lenne a dolog ellen, de gondoltam, udvarias leszek.

Én: Mit csinál az anyukád?
Szomszéd kislány: Alszik.
Én: Akkor semmiképpen sem mehettek át.
A lányok kórusa: Miért nem?
Én: MERT A SZOMSZÉD KISLÁNY MAMÁJA ALSZIK. És én sem örülnék, ha akkor jönnének szomszéd gyerekek, amikor alszom.

Talán túl gyakran szoktam aludni? (Megjegyzés: Tegnap telefonált a barátnőm dél körül és nem vettem fel. Később amikor beszéltünk, kérdezi, hogy aludtam-e. Mert nem akar a délutáni alvásom közben zavarni… Van egy image-m, az egyszer biztos…)

Vissza a szomszéd kislányhoz, aki kicsapja az adu ászt: Kaptak egy új kiskutyát és azt szeretné a lányoknak megmutatni. Egy nagyon édes kicsi kutyát. És nagyon csöndben maradnak majd, nem fogják az alvó mamáját zavarni.

Talán nem vagyok elég kedves a gyerekekhez?

Mert, nem, nem engedtem át a lányokat a szomszédba. De azt megígértem, ahogy letelik a délutáni alvásra szánható idő, telefonálok a szomszéd mamának, hadd menjünk kutyanézőbe.

4 után telefonálok. És elrebegem, hogy mit szeretnénk. A szomszédunk nagyon kedvesen visszautasított. Most nem alkalmas nekik.

Szomszéd: Nem mondta a lányom, hogy mi történt?
Én: Nem, nem mondott semmit. Mi történt?
Szomszéd: Beállt a derekam. Két napja nem tudok mozdulni. Csak azért nem hívtunk mentőt, mert a hordágy úgysem férne fel a lépcsőnkön és lemenni meg nem tudok.

Még egy kis ideig tartott a beszélgetés, mert részletesen beszámoltam a porckorongsérvemről, de erről most nem referálok.

A szomszéd kislányt viszont elővettem.

Én: Nem mondtad, hogy a mamád nem tud mozogni.
Szomszéd kislány: Tök jól elvan a mama.
Én: Hogy mondhatod ezt, amikor nem tud mozogni?
Szomszéd kislány: De hát egész nap laptopozik az ágyában. Ha meg WC-re kell mennie, a papa felhúzza.

Tanulság: Nem is tudom, mi legyen. Talán, hogy nem kell aggódni, milyen hatással lesznek a gyerekeimre a hipochondriáim a különböző betegségeim, mert úgysem vesznek észre semmit…

Kajás

Kajás Bakka macskája. Azért nevezte el Kajásnak, mert a cica nagyon szeret enni.

Igen, macskája van Bakkának.

És hogy lehet, hogy A. még nem költözött el itthonról? (Bár ma elment edzésre, és még nem jött haza…) Mert köztudott volt a családban, ha négylábú állat jön, akkor a kétlábú uram megy.

Mert Bakka a kedvence? Mert Bakkának mindent elnéz? Mert Bakka bármikor az ujja köré csavarhatja?

Nem.

Ennél sokkal egyszerűbb a magyarázat.

A gyerekek nagyon vágytak egy macskára. Főleg Pepe, aki megőrjített a könyörgésével. De végre: itt is van a macska! Ha hívjuk, jön. Ha kérjük, hogy nyávogjon, akkor nyávog. Ha kell dorombol.

És mindenki nagyon boldog.

Főleg én, mert 1) a macska szobatiszta; 2) a gyerek nem nyávognak tovább, hogy kell nekik egy macska.

Mindenki tökéletesen elégedett.

Hogy miért nem lesz mégsem kép a macskáról a blogon?

Hát mert Kajás egyenlő Pepével. Őt nevezték ki a gyerekek macskává. És ő boldogan vállalta a feladatot.

Mert szegény ember vízzel főz…

Önállósodás II.

Ma megint Pepét fogom tömjénezni. Bár nincs egy perce sem, hogy leszúrtuk, mert mellett esett egy hatalmasat a testvére, és ő [Pepe] meg sem moccant, hogy segítsen. Mondjuk ZK úgy üvöltött, hogy sejtettük nagy baj nem lehet.

Eddig jutottam az írásban, amikor majd majdnem félbeszakadt ez a bejegyzés, mert a férjem meztelenül flangál a lakásban.

Én: Meztelenül fogsz szekrényt szerelni? Mert akkor jövök nézni segíteni.
A.: NEM! Csak átöltözöm éppen.

Szóval szombaton délben hazajöttünk. Ettől aztán annyira depressziós lettem, hogy már kora délután inni kezdtem. Aztán A. is csatlakozott, amikor rájött, hogy nyár eleje óta senki sem szerelt polcokat a lányok szekrényébe, így nem tudjuk a ruháikat kipakolni. Egyéb szekrényük még nincs, így a játékaik eleve még dobozban vannak…

Úgyhogy elkezdődött a maratoni szerelés, pakolás, mosás, rendrakás.

Pepe késő délutánig tudta elfoglalni magát. Aztán kért, hogy adjak neki feladatokat.

ADTAM.

Délután 6 és este 10 között a következő dolgokat csinálta:

1. Vacsora saját magának és a két húgának. (Valami tojásétel volt, miután a spagettiről lebeszéltem.)
2. Elmosogatott.
3. Kiporszívózta a nagyszobát és az étkezőt.
4. Szőnyeget rakott le az étkezőbe.
5. Újra elmosogatott.
6. Felporszívózta a lépcsőházat.
7. Vasalt egy órát.
8. Segített az apjának polcot szerelni.

Aztán még segített volna, de én már nem engedtem. Egy kicsit azért tartok a gyerekvédelemi hivataltól.

PS: Ma azzal szórakozott az egyetlen, drága fiacskám, hogy tökéletesítse a víztakarékos mosogatási technikáját. Mit mondjak? Nem várom a kamaszkorát, amit nyilván a számítógép előtt fog tölteni a szobájába zárkózva…

Önállósodás

Pepét igyekszem önállóságra szoktatni, mert nem szeretem azokat a pasikat, akiket még az esküvőjük után is ki kell kísérni a WC-re. És a feneküket is ki kell törölni. Úgyhogy állandó téma nálunk, mit csinálhat egyedül és mit nem.

Íme, ahogy a lista áll 2010. augusztusában:

Amiket önállóan csinálhat, anélkül, hogy egészségtelenül izgulnék:

1. Vásárlás a kisboltban.
2. Egyedül biciklizés a duna-parti bicikliúton.
3. CD/DVD/TV/Wii/laptop bekapcsolása. (Mondjuk ezeknél nem izgulok, csak örülök, hogy meg tudja csinálni, mert nekem már nem mindegyik megy.)
4. IKEA kisasztal összeszerelés. (Ez sokkal könnyebben ment, mint vártam.)
5. Kakaó készítése.
6. Egyedül itthon maradni.

Amit nem akar önállóan csinálni, bár nagyon szeretnénk:

1. Olvasás.
2. Rendrakás.
3. Füzet felcímkézés.

Amit önállóan akar csinálni, de nem engedjük, még:

1. Egyedül menni az iskolába. 4 kilométerre van, így a gyaloglás kiesik. A biciklizést túl veszélyesnek tartjuk. Így aztán jött a roller. KI VOLT AZ HÜLYE, AKI EZT EMLÍTETTE NEKI. Ja, én, bocs. Most ezért azon dolgozik, hogy megengedjük, hogy busszal járjon.

Amit önállóan akar csinálni, de még nem tudja:

1. MAMIKA EGYETLEN SÜTIRECEPTET SEM TUDOK MÉG ELKÉSZÍTENI! (Mit is mondjak, Pepe? HÁT HAJRÁ!)

Egy beszélgetésem a hatéves Ádámkával…

Ádámka [aki Pepe bakugán újságját* nézi teljes odaadással]: Te tudod ezeknek a bagukánoknak a nevét?
Én: Ádámka, őszinte leszek, fogalmam sincs, hogy hívják őket.
Ádámka: Miért nem tudod?
Én: Mert engem egyáltalán nem érdekelnek a bagukánok.
Ádámka: Akkor téged mi érdekel?
Én: A klasszikus magyar regények.
Ádámka: De a bakugánok is magyarok!

Erre az érvre persze nem tudtam, mit mondani, bár nem győzött meg…

* Most erre az újságra nem térek ki, bár Pepe hetente panaszkodik, miért csak havonta jelenik meg…

Gond van a nevemmel…

Új hivatalos iratok kellenek nekem és több közeli hozzátartozómnak is, így elhatároztam, hogy végre végére járok a névváltoztatási terveimnek.

Igen, mert évek óta tervezgetem, hogy megváltoztatom a nevemet.

Magyarázom.

Tegyük fel, hogy Szabó Daniellának hívnak.

Tegyük fel.

Hozzámegyek Kovács Lajcsihoz feleségül.

Úgy gondolom, hogy íme a lehetőség, hogy a Daniellából Danit csináljak, mert 1) senki sem hív Daniellának, mindenki Daninak; 2) utálom, ha Daniellának hívnak. Mert úgyis felveszem a férjem nevét, de nem Kovácsné Szabó Daniellaként vagy Kovács Lajcsinéként, hanem Kovács Daniellaként. Így egy kosszal elintézem a keresztnevemet is.

Hogy miért vettem fel a férjem nevét? Mert gyerekeket tervezünk és szeretném, ha ugyanúgy hívnának, mint a gyerekeimet.

Rendben. Persze a keresztnév dolgot lusta vagyok elintézni.

De mindegy.

Kovács Daniellának hivnak, kovacsdani@yahoo.com emailcímmel.

A gond csak az, hogy a szakmai életemben mindenki, mi is az álnevem?, Szabó Daniként ismer.

Semmi gond.

Simán tudom kezelni a dolgot. Ha dolgozom, akkor Szabó Dani vagyok, különben pedig Kovács Dani.

Leszámítva az emailcímemet. Azt viszont dolgozzák fel a levélküldők.

És minden jól ment, amíg az egyetemen nem vezették be az elektronikus ügyintézést, ahol a névválasztást nem kívánságműsorként kezelték, hanem csak a személyiben lévő nevet hajlandóak használni.

Persze senki sem tudta, hogy Kovács Daniella az tulajdonképpen Szabó Dani, hacsak nem voltunk előtte email kapcsolatban. És a legtöbb leendő diákommal nem szoktam előzetesen levelezni. (És ez másnak is probléma lehet, mert több ismeretlen nevű egyén jelent meg az intézet levelezőlistáján. Több nőnek vagy több neve, na.)

De semmi gond. Szépen lassan megtanulta mindenki.

Aztán nyár elején felgyorsultak az események, és Bakka meghallotta, hogy valakinek Szabó Daniként mutatkozom be. És teljesen kiborult. Mert „Mamika, téged Kovács Daninak hívnak”. És, hogy nem csak hirtelen elhatározásból hisztizett azt bizonyítja az a tény, hogy amikor legközelebb a füle hallatára Kovács Daniként mutatkoztam be, akkor utólag, nem a helyszínen! mert a gyerekem velem ellentétben nyilvánosan nem aláz, mondta, hogy mennyire örült neki.

Tehát tényleg kell valami megoldás, ha azt akarom, hogy a gyerek is örüljön és nekem se kelljen a publikációs listámat újrakezdenem.

És akkor jött szikra: Kovács Szabó Daninak fogom átneveztetni magamat.

Igaz, hogy a nem álneveim két eléggé ritka vezetéknév, de nem baj. Kötőjel nélkül meglesznek egymással.

És a kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt.

VOLNA.

Ha nem jövök rá, hogy az új nevem monogramja így WC-SK lett.

Amit, ítéljetek el kedves olvasóim, de nem tudok felvállalni.

És így a névváltoztatási projekt ismét leállt…

Invito, olló!

Fél órája üvöltözik ZK, hogy hol az olló. Hogy keressem meg. Hogy hozzam oda neki. Hogy „abban a zacskóban van, tudod, Mamika”.

Ez megy hónapok óta. Keressem a gyerekeknek a különböző dolgokat. Ollót. Ceruzát. Kártyát. MINDENT!

És pár napja arról beszélgettünk Pepével, hogy melyik Harry Potter varázslatra lenne IGAZÁN szükségünk.

Elsőként az invito varázslatot választottuk. Amelyik a kezünkbe repíti a keresett tárgyat. (A második a zsugorító varázslat volt, hogy ZK-t össze tudjuk zsugorítani, szükség esetén, hogy ne legyen olyan pokoli nehéz a cipelése. De ez most nem tartozik ide.)

És arról beszélgettünk, milyen jó lenne, mert a gyerekek csak kiabálnák, hogy „invito, olló” és már meg is lenne az olló.

Persze számomra nyilvánvaló, hogy ez a varázslat csak álom, és nem működhet.

Mert bármibe fogadom, hogy a gyerekeim nem „invito, olló”-t kiáltanának, hanem „invito, Mamika, keresd meg az ollót”-t.

És repülnöm kellene.

Szokás szerint.

Miért szoktam kiabálni a gyerekeimmel?

Első rész az ezerből.

Bakka: Bevizezhetem a hajam?
Én: Nem. Tegnap mostál hajat, ma nem kell.
Bakka: Bevizezhetem a hajam?
Én: Nem.
Bakka: Bevizezhetem a hajam?
Én: Nem.
Bakka: Bevizezhetem a hajam?
Én: Nem.
Bakka: Mamika, kérdeztem valamit! Bevizezhetem a hajamat?
Én: NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM.

A mérlegek titkos élete

Tegnap azzal dicsekedtem, hogy nincsenek mentális problémáim, de akik régebben olvasnak, azok tudhatnak egy-két dolgot.

Például a hipochondriám részleteit (is) dokumentáltam. Mivel a férjem letiltott, hogy orvosi dolgoknak az interneten utánanézzek, így nem vagyok képben a hipochondria típusai között, de magamon két típust fedeztem fel. Az első, amikor valamilyen jelentéktelennek tűnő problémából csinálok halálos betegséget (fáj a hajam tehát hajrákom van típus), a második pedig a társas hipochondriám. Amikor a valamelyik közeli hozzátartozóm betegségét utánzom. Amikor a lányom reumás lett, nagyon hamar magamon is észleltem a reuma tüneteit, és előbb is lett meg az én reuma faktor, vagy mi a csoda, eredményem, mint az övé.

És amikor négy éve megműtötték az apukám szívét, akkor fél év sem telt bele, már fent volt rajtam is a 24-órás EKG. Mert ha az apukám szívbeteg, akkor nyilván én is az vagyok. Hiszen ezek a dolgok öröklődnek. És amikor az orvos elemezte az eredményeimet, amik teljesen rendben voltak, csak félvállról vetette oda, hogy az alappulzusom kicsit magas.

De ez semmiség.

Lehet, hogy neki semmiség, de nekem meg ez lett az új hobbim.

Az elmúlt négy évben többet mértem a pulzusomat, mint a 90 éves nagymamám. Akit nem ok nélkül hozok most fel.

És akkor a házi orvosunk rátett még egy lapáttal, amikor elmondta, hogy a nyugalmi pulzusommal semmi gond, de ahogy állok és úgy méri meg, akkor lesz magas.

Hogy mit jelent ez?

Hát azt, hogy szar a kondim.

Remek hír. Nemcsak szívbeteg vagyok, de még sportolnom is kellene.

Sportolás helyett jó statisztikusként inkább mértem. A pulzusomat. Elég gyakran. És mivel ez A.-t pokolian idegesítette (NINCS SEMMI BAJOD! HAGYD MÁR ABBA!) és a vérnyomásmérőnek, amin a pulzusomat mértem van egy furcsa kis hangja, ezért, ha A. körülöttem volt, akkor el kellett bújnom a vérnyomásmérővel és úgy mérni. Hát ez meg már TÉNYLEG beteges.

És nyár elején azt gondoltam, hogy ennek a hülyeségnek véget kell vetni. És elhatároztam, egy életem, egy halálom, a nyáron nem mérem a pulzusomat, se fekve, se ülve, se állva.

És aztán a nyár elején egy rövid időre kórházba került a nagymamám. És kérdezem az anyukámat, hogy pontosan miért is. Mert magas a pulzusa. És akkor elkövetettem azt a hibát, hogy megkérdeztem, mit is értünk pontosan magas pulzuson.

95-öt értettünk.

Na erre aztán tényleg bepánikoltam. Mert nekem a 95 már alacsonynak számít. És most nem magyarázom, hogy mennyire teljesen irracionális volt a pánik, mert azért néhány különbség van a nagymamám és köztem, de csúnyán visszaestem: Megint nem mentem sehová a vérnyomásmérő nélkül, és szorgalmasan mértem a pulzusomat különböző helyzetekben. Ami azért praktikus para, mert magától az izgalomtól, hogy magas lesz a pulzusom, a pulzusom magas lesz.

És amikor Bakka születésnapját is elbújva töltöttem, akkor tudtam, hogy itt a vége.

És azzal ünnepeltem, hogy kidobtam a vérnyomásmérőnket a szemétbe. (Azért nem tudtam megállni, hogy előtte egy utolsó mérését ne csináljak, és az eredmény tankönyvien jó lett.)

A férjem szkeptikus volt, pedig igazából csak azt fogadtam meg, hogy egy évig nem mérek vérnyomást és pulzust. De aztán azt mondta: „Szar volt az a vérnyomásmérő, Pockom, majd veszek egy modernebbet neked, ha szükség lesz rá.”

Mit mondjak?

Egy hónap múlt el, de eddig még nem volt szükség rá. És úgy érzem magam, mint aki 40 éve után szokott le a cigiről. Tökéletesen jó, hogy eggyel kevesebb baromság miatt kell aggódnom.

És persze minden tökéletes lenne, ha az egyik rossz szokást nem váltotta volna fel egy másik. És itt jutunk el a címig, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú lesz a bevezetése annak, amit ma akartam írni, így a mérlegek maradnak legközelebbre.

Elöljáróban csak annyit, hogy az egész az öcsém hibája. És a hülye Kaiser’s hülye mérleg-akciójáé. Amin DIREKT nem akartam részt venni…