2009. szeptember 30., szerda

Monumentális események történnek errefelé

Nem is tudom, hogyan tartsam kordában az izgalmamat.

Ma délután A. hozzákezdett a függöny-projekthez.

Úgy tűnik, hogy 7 és ½ évvel beköltözésünk után végre lesz függöny a nappalinkban és konyhánkban. Illetve hazudok, mert én már 2002-ben éreztem, hogy a függöny dolog nem fog egyszerűen menni, így a pasast, akitől vettük a házat, rábeszéltem hagyományozza ránk moshatatlan IKEA-függönyeit. Amiket aztán tavaly a második festés alkalmával nem tettem már vissza. Így technikailag csak egy évet éltünk függöny nélkül. (Ami csak engem zavart, mert a férjem állította, hogy, ha a mosogatónál áll pucéran, akkor az utcáról biztosan nem látják a micsodáját. Hát nem tudom…)

Elhatároztuk, hogy nem fogunk veszekedni, és nem is veszekedtünk.

LEGALÁBBIS EDDIG.

A dolog szépség hibája, hogy egyelőre csak a sötétítő függöny van fent, a nehezebben felrakható díszfüggöny még csak most fog jönni.

És szaladnom is kell, mert most kerül sor a függönysín felszerelése, ami kritikus lesz.

Nem tudom, mit hoz a jövő! Drukkoljatok!!!

2009. szeptember 29., kedd

De a mese félbeszakadt…

Az utóbbi hónapok alatt nagyon sok feszültség gyűlt fel bennem ZK egészségügyi állapota miatt: Soha egyetlen gyerekem miatt sem izgultam ennyit. A lázgörcs, a sántítás, a gyulladt ízület, a gyógyszerek, az újabb sántítás, a visszagyulladt ízület stb… De volt erről már szó.

Arról is volt szó, hogy mennyire kihasználja ZK a helyzetet. Talán arról kevesebb szó esett, hogy a testvérei mennyire nehezményezik húguk kiváltságos helyzetét. Miért engedsz meg ZK-nak mindent, Mamika?- jön a gyakori kérdés. És a nagyoknak igazuk van. De mivel ZK a gyógyszer hatására tünetmentes lett, egyre kevesebbet beszéltünk a betegségéről. Bakka még néhányszor említette, hogy ZK beteg, és amikor mondtam neki, hogy nem beteg, akkor jött a kérdés: AKKOR MIÉRT SZED ORVOSSÁGOT?

Csak, Bakka, jókedvünkben tömjük gyógyszerrel!

Volt már arról is szó, hogy nem vagyok egy sasszem. Gyerekkorom óta elég erős szemüveget kell hordanom. És arról is, hogy alul van korrigálva a szemem. Nem tudom, a sok számítógép, vagy a kevés alvás, vagy a TÉNY, HOGY DOLGOZNOM KELL, azt eredményezi, hogy estére, amikor a mesére kerül a sor, már elég fáradt a szemem.

Az ügyet nem segíti, hogy megfigyelésem szerint a legtöbb hercegnős mesekönyvet fényes papírra nyomtatják, amit a lámpafény mellett eleve nehéz olvasni, mert ha rosszul esik a fény, csak fehér foltot látok betűk helyett.

A lányok kiabálnak, készen vannak a fürdéssel. Mindjárt folytatom!

Na, itt vagyok. Elküldtem őket rendet rakni. Úgyhogy van egy kis időnk. Úgy 4-5 óránk.

Tehát esti mese. Fekszünk az ágyon és olvasom az esti mesét. A könyvet olyan szögben tartom, hogy lássam a betűket, aminek következtében következőképpen alakul a mese: Fél mondatot olvasok, majd veszekszünk egy sort azon, ki nem látja a betűket/képeket, beállítom a könyvet, hogy bírjak olvasni, olvasok fél mondatot, valamelyik lány sipít is már, nem látja képeket.

Mit mondja? Csodálatosan jó a kedvünk.

ZK nem bír magával, és tovább fokozza a hangulatot. Mert a kis kurvának semmi sem elég. Még feszíti egy kicsit a húrt…

ZK: Mamika, nem látom a könyvet.
Én: ZK, ha úgy fordítom, hogy TE lásd, akkor nem fogok tudni olvasni, mert ÉN nem fogom látni a betűket.
ZK: Nem, Mamika, nem látom a könyvet.
Én: Hahahaha.
ZK: Mamika, nem látok.
Én: ZK, ne szórakozz velem. Mi ez itt a képen?
ZK: Nem látom, Mamika.
Én: ZK, mondom, hogy ne szórakozz. Látod, nem?
ZK: Nem, nem látom, Mamika.
Én: ZK NE SZÓRAKOZZ VELEM. MONDD, HOGY LÁTOD.
ZK: Nem, nem látom.

Persze tudom, hogy NYILVÁN a gyerek nem vakult meg egyik pillanatról a másikra, és talán máskor nevetni is tudtam volna a dolgom, de túl sok ahhoz feszültség bennem ZK-val kapcsolatban, hogy bírjam az ilyen vicceket.

Kicsit távolabbról szeretném szemlélni az életemet, ezért feltápászkodom, és átmegyek a másik szobába. A perspektíva persze rögtön eltűnik, mert ZK és Bakka követett.

Nos, ha meg is vakult a gyerekem, talán nem az esti mese alatt fogom észrevenni, hanem úgy, hogy mondjuk az ajtófélfába ütközik, amikor utánam próbál jönni a másik szobába.

DE NEM ÜTKÖZÖTT AZ AJTÓFÉLFÁBA.

ZK: Nem látok, Mamika, nem látok.
Én: ZK mondom, hogy ne szórakozz velem.
ZK: DE TÉNYLEG NEM LÁTOK, MAMIKA.

Na ezen a ponton szakadt el a cérna, és kezdek sírni: „Jajjajjaj, szegény kicsim. Megvakultál. Jaj, ZK, mi lesz veled?” És bőgök, ahogy a nagykönyvben elő van írva.

Zárójel: A. nem volt a körünkben, ezért fejlődhettek az események ennyire abszurd irányba…

ZK tartja magát: Mamika, megvakultam. Nem látok. Megvakultam. Nem látok.

Én csak bőgök és bőgök.

És amikor nem tűnik úgy, hogy abbahagynám, ZK is megijed. És sírni kezd. És sírva ismételgeti, hogy nem lát.

Nos, azt hiszem, tudom, milyen lehet az idegösszeomlás szélén. VAGY NEM ILYEN?

És akkor megtörténik a csoda, mert ZK közli: Mamika látok! Ne sírj! Látok! Ez egy fa és két kismadár ül rajta. Látok, Mamika, ne sírj!

És miután lassan megnyugszunk, egy kicsit nézegetjük a képeket, hogy meggyőződjünk arról, hogy ZK látása visszatért.

De a mese félbeszakadt…

2009. szeptember 28., hétfő

Vannak dolgok, amikről nem akarok tudni…

Nem vagyunk vegetáriánusok, viszont személy szerint utálok a konyhában hússal bánni, így nagyon ritkán teszek állati maradványokat az asztalra. A férjemnek nincsenek ilyen allűrjei, aminek következtében, ha ő főz, általában húst eszünk.

Ennek eredményeképpen nagyon keveset tudok a különböző húsokról, elkészítési eljárásokról, annak ellenére, hogy nincs kifogásom megenni azokat.

Vasárnap reggelit A. készítette elő: volt kolbász dögivel. [Haha.Höhö.] A. családjának női ága Békéscsabáról származik, azaz a kolbász fontos része identitásuknak. Mindenki örömére Pepe csak kolbászt hajlandó enni. ZK is jól fogyasztja a szóban forgó húsipari terméket, míg Bakka az erősen lenézett párizsis kaszt gyerektagjait szaporítja. Én nem szeretem a kolbászt, de ez tök nagy titok, szerencsére 15 éve nem is vette észre senki…

A. örömére, a szép vasárnapi reggelen Bakka is kolbászos kenyeret kért.

A.: Végre, Bakka is kezdi megszeretni a kolbászt.
Én: VÉGRE!
Bakka: Van rajta malackaki?
A. [csöppen értetlenül]: Tessék, Bakka? Miről beszélsz?
Én [persze rögtön kapcsolok, mert én oktattam ki őket]: Azt kérdezi Bakka, hogy a bélbe, amibe a kolbász töltötték, maradt-e malackaki.
A.: Ezeket a kolbászokat már nem bélbe töltik.
Én: Hanem mibe?
A.: Emészthető műanyagba.
Bakka: Mibe?
Én: MIBE? Emészthető műanyagba? MIBE?

Hát nem tudom. Minek örüljek jobban? A malackakinak vagy az emészthető műanyagnak… Csak ezért mondtam, hogy nem akarok tudni róla…

2009. szeptember 25., péntek

Hurrá, péntek van!

Az úgy kezdődött, hogy szerdán kontroll vizsgálatra kellett vinnem a torkomat. Szerintem teljesen feleslegesen. Mindenesetre, hogy jobban kihasználjam az időmet, gyorsan beszereztem egy torokgyulladást. Még se menjek hiába.

Az orvos, miután olvasószemüvegével átbogarászta a leleteimet, levette a szemüvegét, belekukkantott a torkomba és megállapította, hogy vírusos és nem bakteriális a fertőzés. Majd egy adag homeopátiás szerrel az utamra bocsátott.

Annak ellenére, hogy gyakorló hipochonder vagyok, mindig meglep és váratlanul ér, amikor kiderül, tényleg van valami betegségem. Mondjuk, jó a rosszban, hogy ilyenkor legalább már nem kell aggódnom, hogy megbetegszem…

Csütörtökön aztán elkövettem azt az alaphibát, hogy betegem elmentem dolgozni. Talán nem kellett volna. A lányokat még elhoztam az óvodából, de Pepéről elfelejtkeztem. Mit mondjak? Nem esett jól neki.

Ma reggel már kb. 2 órába telt, míg emberi külsőt bírtam ölteni, majd elmentem egy nagyon fontos megbeszélésre. Ahol nem intéztünk semmit.

De mindegy, mert péntek van! Jó pihenést!

2009. szeptember 24., csütörtök

Ha értitek, mire célzok…

Én: Pepe mi volt ma az iskolában?
Pepe: Képzeld, Mamika, ma láttam egy Preászt, egy sötételemű Dragót, egy földelemű Gorámot, egy sima nem továbbfejlődött fényelemű Nágát, egy tűzelemben továbbfejlődött Dragonoidot, egy Sáskát sötét elemben és egy Dragonoidot sötét elemben.

2009. szeptember 23., szerda

Talán hagynom kellett volna ezt a projektet…

Tanítgatjuk minden szép és hasznos dologra a gyerekeinket, és persze nem szép és nem hasznosra is, de most az előbbiekről lesz szó, és ezek közül is az egyik vesszőparipámról:

Ha szeretnénk valamit, akkor szépen kérjük. És ha bajt csináltunk, vagy problémát okoztunk, akkor bocsánatot kérünk.

Első lépésként megtanítottuk a gyerekeknek a két szituációban használatos kifejezéseket. Többfélét is kínáltam nekik, de a „lécci” és a „bocsánat” ragadt meg.

Elmondhatom, hogy a gyerekek nemcsak használják, de a megfelelő helyen és időben használják ezeket a szavakat.

Hogy mi akkor a probléma?

Hát az, hogy a gyerekek kicsit elmosták a mögöttes tartalmakat. Így a „lécci” már nem azt jelenti, hogy „szeretném jelezni, hogy szépen kérem, hozd ide nekem a reggeli tejemet/ a ruhámat/ a játékomat / a törülközőmet / pepétbakkátmorzsit”, hanem azt, hogy „MOST AZONNAL CSINÁLD MEG. DE GYORSAN, MERT KÜLÖNBEN FEJHANGON ADDIG ÜVÖLTÖM A LÉCCIT, MÍG KI NEM FUTSZ A VILÁGBÓL”. A „bocsánat”, meg egy olyan univerzális nyelvi kód lett, ami a „bocsánatkérés” helyett a „bármit csinálhatok, semmisé teszi” jelentéstartalmat hordozza. Szédülök és csillagokat látok, könny szökik a szemembe és nem bírok percekig megszólalni, mert a gyerek lefejelt / nekem jött / átgázolt rajtam. Szerencsére a hallásomat nem vesztettem el, így hallom, ahogy csicsergi a kicsike: „bocsánat”…

Talán ha a szavak helyett viselkedni tanítjuk őket, jobban jártunk volna. (És bónuszként még a visszapofázással sem lenne gond...)

2009. szeptember 21., hétfő

MERT A FÉRJEM KURVA RENDES

Tegnapi délelőttünket elnyelte a vasalásról folytatott nem túl kulturált vitánk*. A családi munkamegosztás során én kaptam meg a vasalás exkluzív jogát. Persze csak azután, hogy a férjem megfelelő oktatásban részesített arról, hogyan kell egy férfiinget tökéletesen kivasalni. Mert a mamája ingekkel kereskedett, így nyilvánvalóan ő tudja, hogyan kell csinálni.

Mivel nekem aztán teljesen mindegy, hogy az ingnyakat, hogyan vasalom, így-vagy-úgy, évek óta a férjem útmutatása alapján tettem a dolgomat.

A munka során elég gyorsan rájöttem, vannak olyan ingek, amiket könnyebb vasalni, és vannak olyanok, amiket LEHETETLEN. Rövid úton kiderült, hogy a megfigyelésem helyes, mert gyártanak vasaláskönnyített anyagból is ingeket. Ezért megkértem a férjem, ilyen ingeket vásároljon. Hogy könnyítse a dolgomat. Ez ellen A.-nak nem volt kifogása.

A dolog nem is okozott különösebb problémát, egészen idén tavaszig, amíg nem érkezett haza egy újabb ingszállítmány.

Amiket lehetetlenség vasalni. Pedig a férjem szerint vasaláskönnyítettek. Ami szerintem lehetetlen, mert az ingeket a legforróbb vasaló „sem viszi rendes”. Nyilván a férjem elnézte. De A. szerint, ő nem nézett el semmit, mert emlékszik, hogy rá volt írva az ingek csomagolására, hogy „easy ironing”. Ami szerintem, nem igaz.

Azt hiszem, nem kell tovább részleteznem, képzeljétek el a fentieket jó hosszan és hangosan.

A vita eredményeképpen két ing a kukában landolt. (Nem, nem én voltam! Én csak a konyhasarokba vágtam be őket, A. rakta a kukába a szóban forgó ingeket.) És, mivel igyekeztem jól keverni a kártyáimat, az viszont kijelentettem, soha többé nem vasalok férfiinget.

A. bele is egyezett a tervbe, mondván, neki nem gond hetente öt inget kivasalni. És inkább vasal, mint az én lamentálásomat hallgassa az ingekről. Mert én képtelen vagyok leszállni az ingvasalás témájáról, és ahányszor vasalni kezdek, mindig balhé lesz belőle. Ekkor persze újra kezdődött a vita, mert nem az én hibám, hogy nem vasaláskönnyítettek az ingek, de az újabb fordulóktól tényleg megkíméllek titeket. Egyébként is ezen a ponton megegyeztünk, hogy hagyjuk az ingtémát, soha többet nem beszélünk a vasalásról.

És mivel még csak vasárnap délelőtt 11 volt, mentünk, és tettük a szokásos vasárnapi dolgainkat.

Este én a gyerekekkel feküdtem. A. vasalt. Nemcsak az ingeit vasalta ki, hanem a közben elkészült fehér mosásból is kiszedte a vasalnivalókat. MERT A FÉRJEM KURVA RENDES.

Ma reggel aztán fel is veszem a frissen vasalt fehér blúzomat, és abban megyek megtárgyalni a férjemmel a napi logisztikai témákat.

A.: Nagyon csinos vagy ebben a blúzban.
Én: Köszönöm.
A.: És nagyon könnyű volt vasalni.
Én: Akarsz beszélni róla? Csak azért, mert arról volt szó, hogy nem beszélünk a vasalásról többet??? De jól esne beszélni róla, nem?

Legyen elég annyi, hogy nem emlékszem A. válaszára. És persze nem is beszéltünk róla. De csak azért, mert hétfő reggel volt. És rohanni kellett.

* A dolog annyira elharapódzott, hogy a gyerekek is beszálltak. Pepe: Van olyan nap, Mamika, amikor nem veszekedtek? Én: PEPE VAN OLYAN NAP, HOGY SZÓTFOGADSZ???

2009. szeptember 18., péntek

Miért nem vagyok gastroblogger?

Pepe a héten beíratta magát karate edzésre, aminek eredményeképpen csütörtökön nem tudta a megszokott időben elfogyasztani az uzsonnáját, aminek hatására edzés után ZK-val összeverekedtek egy müzli-szeleten: „Mamika, olyan éhesek vagyunk! Mindjárt éhen halunk! MAAAAAAAAAMIKA!!!”

Így beláttam nincs sok választásom, vacsorát kell főznöm. Ki is gondoltam, hogy tojásos-spenótos nokedlit fogok csinálni. Pár hónapja vendégségben voltunk a szomszédnál, annyira egyszerűnek tűnt, ahogy Ági összedobta, míg én valamiről pofáztam.

Mivel gyorsan kellett a vacsora, az első probléma, amivel szembesültem az volt, hogyan fogom mikrohullámú sütő nélkül a mélyhűtött spenótot gyorsan felolvasztani. Gondoltam, amíg megoldom a problémát, kiveszem a fagyasztóból a zacskót. Feltúrok mindent, de csak négy adag sóskát találtam, ami azt jelenti, hogy az utóbbi bevásárláskor spenót helyett sóskát vettem. MEGINT. Ez a rohadt paraj-spenót-sóska dolog mindig összezavar…

Gyorsan átláttam, így nem lesz tojásos-spenótos nokedli. Nem gond, lesz helyette tojásos-répás-nokedli. Mert répám van. Amit meg is reszeltem: az almareszelőn kezdtem, de gyanús lett a dolog, hogy a túl nagy répanyesettekkel gond lehet, így a kislyukú reszelőn folytattam. Amit sosem használok, és amiről legyen elég annyit elmondanom, hogy nem az én karizmaimnak találták ki.

Következő lépésként előveszem a szakácskönyvet, hogy kinézem a nokedli receptjét. Nem akartam azzal alázni magamat, hogy az anyukámat felhívom, gondoltam egyedül is megoldom a problémát. Meg is oldottam, bár vagy 25 percben került, míg rájöttem, hogy a nokedli helyett a galuska címszót keressem…

A receptsegítségével elkészítettem a répás-tojásos-lisztes masszát, ami nagyon gyanúsan nézett ki. Kis töprengés és receptátolvasás után rájöttem, hogy víz is kell hozzá. Hozzáadtam.

Következő lépésként elővettem a tili-toli típusú galuska-szaggatómat. A gyerekek még sosem látták a szerkezetet, mert galuskát főzni annyira bonyolult dolog, hogy nem szoktam csinálni, így kellő sokadalom keletkezett a konyhában. Miután elült az érdeklődés hullám a szerkezet iránt, észrevettem, hogy az bizony berozsdásodott. Mivel a masszát már bekevertem, nem tudtam irányt váltani, a legjobb tudásom szerint megpucoltam.

Jó érzékkel ezen a ponton állt be ZK segíteni, így ketten néztük, hogyan forr fel a legnagyobb lábosomban a víz. Jó sokáig tartott!

Azt tudtam, hogy akkor főtt meg a galuska, ha feljön a felszínre. De a kis tili-toli szerkezetem, annyira kislyukú, hogy alighogy belepottyant a forrásban lévő vízbe a tészta, rögtön fel is jött a felszínre. Gyorsan konzultálok a szakácskönyvvel, ami azt mondja 1 perc alatt megfő, úgyhogy veszem is ki a galuskákat. Persze kapkodok, nem csepegtettem le eléggé a megfőtt galacsinokat, így a tálban meglehetősen gusztustalan vizes massza alakul ki. Nem gond, az egészet áttelepítem egy szűrőbe, hadd csepegjen le.

Ez a pont, amikor utasítom a gyerekeket, terítsenek. Amiből kialakul a szokásos vita. Néhány gyerek lázadozik a munka ellen, néhány sírva vonul el, mert nem azt az evőeszközt hozhatja az asztalhoz, amit szeretne. Kihasználva az elfoglaltságukat, gyorsan összeütöm a rántottának valót egy serpenyőben, rádobom a répás galuskát és gyorsan megsütőm.

Uborkával tálalom.

Pepe és ZK szerint a világ legjobb vacsorája volt. A véleményük azonban nem mértékadó, mert köztudott, hogy ők mindent szart megesznek.

Mit szólt a kifinomult gasztronómiai ízléséről híres Bakka a feltálalt ételhez?

Nos, ő kihányta a vacsorát.

Kedvesen nem a tányérjába, hanem a WC-be.

Mondjuk szerintem ez tök igazságtalan volt, mert nem is lett annyira szar a vacsora…

PS: Nem csoda, hogy a tili-toli szaggatom rozsdás lett. Képtelenség elmosni rendesen, pláne, hogy a nagyobbra reszelt répadarabkák itt-ott bennragadtak…

2009. szeptember 17., csütörtök

Pepe beszámol a nyaralásról

Nem tudom, hogy büszke legyek, vagy szomorú…

Tanító néni: Hol voltál, Pepe, nyáron?
Pepe: Írországban.
Tanító néni: Pepe, tudom, hogy irigykedni nem szép dolog, de most mégis azt kell mondanom, hogy irigyellek.
Pepe: Á, ne irigyelj, Kriszti néni!
Tanító néni: ???
Pepe: Rázott a repülőgép, esett az eső, a szállodai szobánk ablaka egy kocsmára nézett, reggel korán a kukásautók ébresztettek.

***

És ráadásként a mai terv: Egy repülőgépet tervezett a barátjával. A tervek persze megint hazajöttek. Pepe egyetlen problémája: "Mamika, fogunk szerinted a felszálláshoz repülési engedélyt kapni?"

2009. szeptember 16., szerda

Az esti Pepe

Én: Pepe jól vagy?
Pepe: Igen, Mamika.
Én: Jól mennek a dolgaid?
Pepe: Ezen mit értesz, Mamika?
Én: Minden rendben az iskolában és az edzésen?
Pepe: A szokásos bajaimat és problémáimat leszámítva, minden rendben van.

2009. szeptember 15., kedd

Egy élmény a BKV!

Csepeli György szociálpszichológia tanárom azt mesélte egyszer, hogy azért tömegközlekedik, mert így benyomásokat tud szerezni érdekes csoportos jelenségekről. Nem tudom, most is buszozik még az egykori tanárom, de én kertvárosi anyukaként autós lettem. Bevallom, hozzászoktam az autóból történő anonim anyázáshoz. Ahol nem vagyunk testközelben az anyázó társainkkal, és mindig van menekülő útvonal… És elszoktam a buszozástól pedig az általános iskola-gimnázium-egyetem viszonylatában évtizedekig buszoztam.

A gyerekeimnek, mint kertvárosi-autós kisgyerekeknek semmi sem okoz nagyobb örömöt, mint a buszozás. Ezért nemcsak azért izgalmas ZK élete, mert állandóan orvoshoz kell hurcolni, hanem mert a kezelésekre BUSSZAL mehet. Illetve mehetünk.

Szóval fölszállok a buszra a hullafáradt gyerekkel. Cipelem a 13 kilós ZK-t, mert különben hisztizne. Így egyszerűbb.

Nem csodálkozom, hogy senki sem adja át a helyet, mert nyilván magamnak szültem a gyereket, harcoljak csak a túlélésért. A busz vágtat fel a hegyre, hatalmas kanyarok, ZK-t tartom legjobb tudásom szerint. A lányom ellenben nem zavartatja magát. ELALSZIK.

Állok a busz elején az alvó gyerekekkel. Látom, hogy a megállóban egy idős bácsi bottal szállna fel. Már lép is, amikor a vezető becsapja az orra előtt az ajtót. És most nemcsak úgy mondom, hogy az orra előtt, hanem KONKRÉTAN A BÁCSI ORRA ELŐTT csukódik be az ajtó.

Gondoltam nem vette észre. Indulnánk is már ezerrel, amikor elkövetem azt a hibát, hogy, az alvó gyerekkel a csípőmön egyensúlyozva, bekopogok a buszvezetőhöz. Az ajtó kicsapódik, majd a sofőr üvölteni kezd: „Rosszul van? Minek kopok?”

Tévedtem, látta a bácsit. DE ÉN MINEK IZGULOK. JÖN A KÖVETKEZŐ BUSZ. MAJD FELSZÁLL ARRA! Minek izgulok?

Bevallom többet vártam a vezetőtől, de mondjuk rendben. Sietünk, hogy tartsuk a menetrendet. Nem tudunk az utasokkal foglalkozni.

Amire azonban nem számítottam, hogy az utasok egy emberként fordultak ellenem. És ordítozni kezdtek, miért is tartom fel a vezetőt. Ők sietnének.

A bácsi meg? Hát szálljon fel a következőre, hangoskodik egy fiatal nő. Minek siet, aki nyugdíjas?, kérdezi egy nyugdíjas. De mi már induljunk azonnal, kiabálja egy másik nyugdíjas.

Én meg állok az alvó gyerekkel. És hirtelen eszembe jut, hogy én nem is a 11-es buszon vagyok, hanem egy mentőcsónakban a háborgó tengeren. És nem a BKV-n utazom, hanem az életemért küzdök. És kötelességem lerugdalni a csónakba kapaszkodókat, mert ha nem tesszem meg, én is odaveszek. AZ ALVÓ GYEREKEKKEL EGYÜTT.

A busz elindult, a vita a bácsiról elült, azonban a felzúdulás összehozta az utazókat, és a végállomáshoz közel lévő építkezésre terelődik a szó.

Ami azért társasház, hogy a tulajdonosának ne kelljen vagyonadót fizetnie. Hogy ki a tulajdonos? Hát a pénzügyminiszter.

Sajnos abban nem sikerült a végállomásig egyezségre jutni, hogy „percileg” ki is a pénzügyminiszter, de ennek ellenére egy élmény volt…

2009. szeptember 14., hétfő

Pepe és az ő tervei

Péntek délután felmegyünk Pepéért az osztályba. Mert még nem működik a portás-lehívja-szülő-lentmarad rendszer. Amit tavaly utáltam. Most meg? AZ ELSŐ KÉT HÉTBEN FEL LEHET MENNI A GYEREKÉRT? MIÉRT???

Szóval Pepe a szemétdombján padján matat. És látom is, hogy a fiam tervezett valamit. MÁR MEGINT.

Én: Ez mi Pepe?
Pepe: A terveim.
Én: Most meg mit terveztél?
Pepe: Én leszek az első ember a történelemben, aki repülni tud. Elmondhatom a terv lényegét?
Én: Alig várom!
Pepe: Mamika, kell hozzá egy WC-pumpa, három vasrúd és sok kötél.
Én. És ezzel akarsz repülni?
Pepe: Igen. Elmondjam, hogy?
Én: ALIG VÁROM!
Pepe: A WC-pumpához hozzáerősítem a vasrudakat, az egyikre rátekerem a kötelet. És aztán blablablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla blablbablabla. Szerinted megvalósítható a terv?
Én: Szerintem igen. Alig várom, hogy repülve járj iskolába!
Pepe: Jó lesz, nem?
Én: NAGYON!

Pepe elégedett magával. Én is, mert meglehetősen röviden megúszom a dolgot. Legalábbis azt hiszem…

Másnap ugyanis Pepe nagy önbizalommal előadja a tervét az apjának is. Aki amatőr módon az első blablabla után kérdez valamit. Amire Pepe nem tud válaszolni. Amire az apja közli, hogy Pepe igazán beláthatja, hogy ez így nem jó. Mire Pepe dühös lesz, majd bőgni kezd. Mire én lecseszem az apját, hogy miért cseszegeti a gyerekek. Az apja azzal védekezik, hogy ilyen hülyeséget még nem hallott. Amire Pepe már nem sír, hanem megsértődik. Az apja és a fia kezd veszekedni, hogy ki is az alfa hím a családban. Amitől már én is kiborulok, hogy miért nem lehet nyugalomban élni ebben családban. Amire mindkét mérnök megsértődik. A fiatalabb azt mondja, hogy akkor ő nem tervez többet semmit.

Erre persze észbe kapunk és újra biztatni kezdjük…

2009. szeptember 11., péntek

Miért nem szexis Orbán Viktor?

Az elmúlt két hét alatt kb. 15 másodperc szabadidőm volt, pedig azt gondoltam, hogy a gyerekek óvodában/iskolában, A. a munkahelyén, én meg élni fogok, mint Marci Hevesen. Persze a munkámról, a logisztikai problémákról és a háztartásról elfelejtkeztem…

De most még van kb. 1 órám, hogy induljak a gyerekekért, így (takarítás helyett) belevágok egy hosszabb esszébe, kiről másról, ha nem Orbán Viktorról.

Elöljáróban el kell mondanom, hogy szexis pasi ügyben a férjem nagyon magasra tette a lécet. A napokban kérdezték a gyerekek, hogy ki volt életem első szerelme. Mivel nem volt kedvem ex-pasijaimról tárgyalni velük, az egyszerűség kedvéért azt mondtam, hogy Papika. (Egyébként Norbicsek az oviban, de ez egy másik téma.) Bár a válasszal meg voltak elégedve, ZK nem hagyta annyiban, és feltett egy nehezen megválaszolható kulcskérdést: És ki lesz életed második szerelme, Mamika? Őszintén válaszoltam a gyerekeknek, hogy fogalmam sincs, mert nem hiszem, hogy apátoknál jobbat kifoghatok. Vagy kétszer egymás után ilyen jót.

Nem, nem készülünk válni. A gyerekek pusztán elméleti síkon érdeklődtek.

Így nem meglepő, hogy Orbán Viktor nem viszi át a lécet.

Kezdek akkor rátérni a témára. Amiről rendes esetben egyáltalán nem írnék, csak tényleg az a gond, hogy az elmúlt hetek alatt annyi minden összejött, hogy nem tudtam Valit felhívni telefonon, így nem tudtam kitárgyalni vele, azt a tényt, hogy úgy tűnik a 2010-es választási kampány elkezdődött. Orbán Viktor és családja egy Story magazin anyaggal nyitott, amit már hetek óta reklámozott az újság honlapja egy nagyon helyes családi képpel. Már nem találom a képet sehol az interneten (talán azért, mert, amit én az eheti Story magazinnak hittem, az valójában a szeptember 3-i szám; így sikerül teljességgel elavultnak lennem), de elhihetitek nekem: Anikó asszony és Viktor és az öt gyerek kiglancolva. Mint egy karácsonyi képeslapon. (Valószínűleg az is volt a kép eredetileg…)

Szóval rohanok a kisboltba megvenni a Story magazint, hogy közelről betekinthessek Lévai Anikó és Orbán Viktor házasságába.

(Kénytelen vagyok újabb zárójelet nyitni, hogy elmondjam, Lévai Anikóról a véleményemet, aki a szakácskönyve megjelenése óta a bögyömbe van. Persze erről nem ő tehet, hanem a saját szülőanyám. Amikor az első tanulmányom megjelent egy kötetben, büszkén vittem megmutatni. Az anyukám megforgatta, belekukkantott, majd feltette a „futottak még” könyvek polcára. Baloldalra alulra. MERT A FŐHELYRE ANIKÓ ASSZONY SZAKÁCSKÖNYVE KERÜLT!)

Ezzel el is érkeztük a lényeghez. Mert a hatoldalas írással kapcsolatban van néhány kérdésem és felvetésem.

Először is foglalkozzunk a képanyaggal. Az Orbán család dicséretes módon odateszi magát a sztármagazin lapjaira, mert rengeteg családi albumból származó képet bocsátottak az újságíró rendelkezésére. Arról nyilván már a képszerkesztő tehet, hogy Anikó asszonyt, akit kb. egyidősnek gondolok Viktorral, néhány képen tizenévesnek retusáltak: ZK-nak nincs ilyen tiszta és szép arcbőre. ÉS ÉN IS ILYET SZERETNÉK. Mellette Viktor, mint a saját öregapja, de mintha nem is mellette állna, mert arcukon a fények, mintha teljesen máshonnan esnének. Persze csak azokon a képeken, amikbe láthatóan belenyúltak. Nem volt idő az összest szépre csinálni? Mert ott van a Latin-Amerikában készült felvétel, és már rögtön jobban érzem magam: Anikó asszonynak is lehet rosszabb napja. Hogy itt milyen szarul néz ki! És ha már ennél a képnél tartunk, akkor mi is a funkciója ennek a képnek? Mit is akar a kampánystáb sugallni azzal, hogy Orbán Viktor és felesége egy csapat indiánnal pózol? Hogy világutazók? Hogy sok pénzük van? Hogy nyitottak a más kultúrák felé? És az indiánokat megkérdezték, hogy akarnak-e a Story magazinban szerepelni? (Tuti, hogy, amikor a férjem erre a pontra ér az olvasásban, azt fogja mondani, hogy paranoiás vagyok. És üldözési mániám van.) De a leglényegesebb kérdés számomra, hogy a 15 képből egyetlen egy sincs, amin az egész család egyszerre rajta van. Miért? Miért nem került be az internet-ről a családi kép? Túl szép ruhákban vannak? Látszik a háttérben a lakásuk? Sugárzik róluk a boldogság és a jólét???

Azt hiszem, a képekkel végeztem. És még a 700 szóhoz sem értem el. Ki fogja ezt végigolvasni?

Lássuk a szöveget: Nem mondhatom, hogy a szöveg el van baszva, mert van benne egy csomó jó ötlet, kedvesség és báj. Már az első bekezdéseken átsugárzik, milyen boldog párral állunk szemben, ami nyilvánvaló egyik célja a cikknek. Mindezek ellenére, azért valaki átolvashatta volna a cikket, hogy nagy hülyeségek ne maradjanak benne. Nálam három dolog verte ki a biztosítékot.

Első idézet: „Az életnél azért soha nem akartunk okosabbak lenni. Alakuljanak csak ki a dolgok úgy, ahogyan ki kell alakulniuk. Így voltunk a gyerekekkel is. Ahogy jöttek, fogatuk őket. Ha öt gyerekkel ajándékozott meg a sors, akkor öt gyerekünk van.”

Lehet, hogy most ezt túl gondolkodtam és nyugtassatok meg, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem látják a nyilvánvaló összefüggést a szex és a gyerek között! És ez csak egy szólás-mondás, hogy mennyire örültek, amikor újabb gyerek született. (Másra már gondolni sem merek, mert a férjem tényleg zárt osztályra küld…)

Második idézet: „Idén nyáron két fontos alapszabályban megállapodtunk a gyerekekkel kapcsolatban. Az első, hogy addig tanulhatnak, ameddig csak akarnak! Amíg csak tudjuk, finanszírozzuk.”

Naivan először arra gondoltam, hogy valami vicces, éjszakába nyúló házifeladatos történetről lesz szó („addig tanulhatnak, ameddig csak akarnak”), aztán meg arra, hogy, köpjetek le nyugodtan, hogy ilyen rohadék vagyok, de komolyan gondoljuk, hogy van olyan ember az országban, aki azt hiszi, hogy Orbán Viktor családjának anyagi problémát jelenthet a gyerekeik iskoláztatása??? Annak ellenére, hogy a képek alapján van vitorláskirándulás, tengerpart, síelés, étterem és egyebek. Vagy: Milyen iskolába járnak ezek a gyerekek, hogy Orbán Viktor nem tudja megfizetni???

Harmadik idézet: „Nagyon jó apa, a szíve mélyéig szereti a gyerekeket, és ért is hozzájuk. Komolyan vesz mindet, ami velük kapcsolatos, és jól bánik velük. Azt nehéz elviselni, hogy ami nem érdekli, azt egyszerűen elengedi a füle mellett. Az 1968-as foci-vb összes csapatának az összeállítását fújja, de hogy hol van a porszívó a lakásban, arról fogalma sincs.”

Nem vagyok különösen nagy feminista, de kezd már elegem lenni abból, hogy mostanában egyre nagyobb sikk dicsekedni azzal, hogy a férjünknek fogalma sincs arról, hogy a fakanál melyik végével kell a főzeléket kevergetni. EZ MIÉRT IS JÓ NEKEM??? Másrészt, nem tudom Anikó asszony, hogy van ezzel, de én kevesebb izgatóbb előjátékot tudok elképzelni, mint amikor este félálomban hallom, hogy a férjem a porszívóval [kíváncsiak vagytok, hová megy ez a mondat, igaz!] a gyerekek vacsora morzsáinak maradékait takarítja fel az étkezőnkben, hogy a hangyák ne nálunk lakjanak jól. És most ne mondjátok, hogy Orbán Viktornak sokkal fontosabb munkája van, mint az én uramnak. MERT AZ ÉN FÉRJEMNEK IS NAGYON FONTOS MUNKÁJA VAN! ÉS NAGYON SOKAT DOLGOZIK! Mégis előveszi a porszívót a focimeccs helyett, ha kell. Csak ezért mondom, hogy Orbán Viktor nem szexis…

Egyébként, ha már itt tartunk, túl az 1000. szón, így nincs sok mindent veszítenem, mert nyilván senki sem olvasta el eddig, meg kell mondanom, hogy a Story magazin szeptember 3-i számával egyszerűen nem tudok betelni. Két nap alatt vagy tucatszor böngésztem végig. Rengeteg érdekességet tartalmaz:

Szellő Istvánnak megszületettek volt nőjétől az ikrei. És mennyi ikerpár az RTL Klubon! Ez valami összeesküvés!

Hugh Grant kavar Sarah Jessica Parker-rel, pedig meggyőződésem volt, hogy a béranya által kihordott ikerlányok megmentik Sarah és Matthew házasságát. Amiben nagyon hittem, bár most már nem látok tisztán az ügyben…

De a legjobb, hogy Jack Nicholson-nak nagyobb melle van, mint a férjemnek. Nem gondoltam volna, hogy ez biológiailag lehetséges.

A férjemnek is van egy kérdése: KI AZ A KUKI COOKY?

Már be is fejeztem! Köszönöm a türelmet. Sokkal jobban vagyok. Szaladok a gyerekekért. Jó hétvégét!!!

2009. szeptember 10., csütörtök

Kórus

Tavaly ilyenkor jó sok szó volt róla, hogy Pepével mennyire kiszúrtunk, amikor a botfülével zenei osztályba írattuk. Az énekes osztálynak másodiktól kötelező a kórusbeli éneklés is.

Én: Volt a kórusfelvétel?
Pepe: Igen.
Én: És?
Pepe: Mi és, Mamika?
Én: Kellett énekelned?
Pepe: Emlékezett Ildikó néni a hangomra.
Én: És mit mondott Ildikó néni, hogy énekelsz?
Pepe: Mélyen.
Én: Alt lettél?
Pepe: Igen, azt hiszem. És azt is mondta Ildikó néni, hogy nagyon sokat fejlődtem tavaly óta.

Na, ez már valami!

Azóta az első két próbán is túl vagyunk.

Én: Milyen volt a próba?
Pepe: Jaj, Mamika, NAGYON JÓ!

Ennek persze nagyon örülünk. És annak is, hogy Pepe esténként megállás nélkül énekelget…

Lesz valami haszna ennek az iskola dolognak…

2009. szeptember 8., kedd

Nem könnyű Pepének tanácsot adni

Pepe: A második enesek* megint csúfoltak.
Én: MÁR MEGINT MIT MONDTAK?
Pepe: Mit, mit? Hát a szokásos csigát**. Mondjuk ma már el tudtam ereszteni a fülem mellett.
Én: Nagyon jó!
Bakka: Miért nem csúfolod vissza őket?
Én: Na, ez még jobb ötlet! Meg kellene tudni, hogy hívják ezeket a gyerekeket, és akkor ki tudnánk mi is találni valami csúfolódást nekik.
Pepe: Tudom a nevüket***. De én felette állok az ilyeneknek. Nem fogok az ő szintjükre lesüllyedni.
Én: Nagyon bölcsen teszed, Pepe!

És innen kezdődött a beszélgetés elölről...

* Ezek a fiúk már tavaly óta keserítik Pepe életét.
** Mert ez rímel a nevére és mert lassan fut.
*** Ami egy kisebb fajta csodával ér fel.

2009. szeptember 7., hétfő

Az érzelmi zsarolás fortélyai

Pepe és Bakka a teljes kiscsoportot végig nyavalyogta, így nincsenek illúzióim, hogy ZK-val sem lesz másképp. A kérdés csak az, hogy meddig fogja bírni, hogy jó kedvűen induljon a nap. Mert az első hét kellemesen eseménytelenül telt.

Hiszen, nem az én lányom ütött először; nem az én lányom sírta el magát a csoportszoba előtt (Bakka); nem az én lányom visított, amikor kivettek valamit a kezéből; nem az én lányom csavarodott a kerítésre, nehogy be kelljen mennie az épületbe (Pepe); nem kellett bemennem az ebéd alatt a lányomhoz, mert csak sírni akart, enni nem; nem az én lányom tagadta meg az alvást.

Péntek estig tartott a nagy bátorság, amikor is ZK bőgve kapaszkodott a nyakamba, és nem akarta a sírást abbahagyni. PÉNTEK ESTE: „Azért sírok, Mamika, mert nem akarok soha többé, soha többé óvodába menni.”

Mert az érzelmi zsarolásban profi mindegyik gyerekem.

És ZK csak sírt és sírt és sírt. Azt gondoljátok, hogy kevéssé rutinos a lányom: Miért sír péntek este, amikor két napig úgysem kell az ovi felé sem néznie? Nos, talán azért mert akar valamit. És szó szót követett. És már csak a saját hangomat hallom, amint megígérem a gyerekemnek, hogy ezentúl minden este velem aludhat.

Ezt a tényt egyébként még nem mertem az apjával közölni. Bár most már tudja. Mert sok mindenre jó ez a blog…

2009. szeptember 4., péntek

ZK első napja az oviban, II. rész

ZK nem nyavalygott, nem sírt, sőt nem is engedte, hogy az apukája segítsen az átöltözésben. Rohant be a csoportszobába, mint a csík. Ami nagyon jó volt, mert Bakkát kellett egy kicsit vigasztalni egy lyukkal arrébb.

Délután is csak annyit mondott ZK: „Kicsit csodálkoztam, amikor Papika elment.”

2009. szeptember 3., csütörtök

Miért sántít ZK?

7356. rész

Van jó hírem és van rossz hírem.

A jó hír, hogy a gyógyszer hatására elmúlt a gyulladás, ami elmulasztott a sántítás. A következő jó hír, hogy minden lelet negatív.

Hogy ezek után mi a rossz hír?

Hogy az orvosok továbbra sem tudják, mi okozza a gyulladást. És így azt sem tudjuk, hogy a kiváltó ok mitől is fog megszűnni…

2009. szeptember 2., szerda

A fiammal dumálok, aki éppen egy pisztoly tervein dolgozik

Pepe: Mamika, hogyan lehet nyomást termelni zárt térben?
Én: Ezt most tőlem kérdezed?
Pepe: IGEN.*
Én: Őszintén mondom, fogalmam sincs.
Pepe: Jaj, Mamika…

* Ebből is látszik, hogy Pepe az apja végtelen optimizmusát örökölte.

2009. szeptember 1., kedd

ZK óvodába ment...

Nem volt jó az elmúlt hónap, de ma ZK elment óvodába. És vagányabbul vette az első nap akadályát, mint a nagyobb testvérei, amire nagyon büszke voltam. MERT AZ ÉN ÉRDEMEN... NYILVÁN.

Nem írhatom azt, hogy kavarognak bennem az érzések, most, hogy a legkisebbik is elindult a maga útján, mert pontosan tudom, hogy mit érzek:

Nagyon féltelek, drágám, kérlek vigyázz magadra!!!