A mérlegek titkos élete

Tegnap azzal dicsekedtem, hogy nincsenek mentális problémáim, de akik régebben olvasnak, azok tudhatnak egy-két dolgot.

Például a hipochondriám részleteit (is) dokumentáltam. Mivel a férjem letiltott, hogy orvosi dolgoknak az interneten utánanézzek, így nem vagyok képben a hipochondria típusai között, de magamon két típust fedeztem fel. Az első, amikor valamilyen jelentéktelennek tűnő problémából csinálok halálos betegséget (fáj a hajam tehát hajrákom van típus), a második pedig a társas hipochondriám. Amikor a valamelyik közeli hozzátartozóm betegségét utánzom. Amikor a lányom reumás lett, nagyon hamar magamon is észleltem a reuma tüneteit, és előbb is lett meg az én reuma faktor, vagy mi a csoda, eredményem, mint az övé.

És amikor négy éve megműtötték az apukám szívét, akkor fél év sem telt bele, már fent volt rajtam is a 24-órás EKG. Mert ha az apukám szívbeteg, akkor nyilván én is az vagyok. Hiszen ezek a dolgok öröklődnek. És amikor az orvos elemezte az eredményeimet, amik teljesen rendben voltak, csak félvállról vetette oda, hogy az alappulzusom kicsit magas.

De ez semmiség.

Lehet, hogy neki semmiség, de nekem meg ez lett az új hobbim.

Az elmúlt négy évben többet mértem a pulzusomat, mint a 90 éves nagymamám. Akit nem ok nélkül hozok most fel.

És akkor a házi orvosunk rátett még egy lapáttal, amikor elmondta, hogy a nyugalmi pulzusommal semmi gond, de ahogy állok és úgy méri meg, akkor lesz magas.

Hogy mit jelent ez?

Hát azt, hogy szar a kondim.

Remek hír. Nemcsak szívbeteg vagyok, de még sportolnom is kellene.

Sportolás helyett jó statisztikusként inkább mértem. A pulzusomat. Elég gyakran. És mivel ez A.-t pokolian idegesítette (NINCS SEMMI BAJOD! HAGYD MÁR ABBA!) és a vérnyomásmérőnek, amin a pulzusomat mértem van egy furcsa kis hangja, ezért, ha A. körülöttem volt, akkor el kellett bújnom a vérnyomásmérővel és úgy mérni. Hát ez meg már TÉNYLEG beteges.

És nyár elején azt gondoltam, hogy ennek a hülyeségnek véget kell vetni. És elhatároztam, egy életem, egy halálom, a nyáron nem mérem a pulzusomat, se fekve, se ülve, se állva.

És aztán a nyár elején egy rövid időre kórházba került a nagymamám. És kérdezem az anyukámat, hogy pontosan miért is. Mert magas a pulzusa. És akkor elkövetettem azt a hibát, hogy megkérdeztem, mit is értünk pontosan magas pulzuson.

95-öt értettünk.

Na erre aztán tényleg bepánikoltam. Mert nekem a 95 már alacsonynak számít. És most nem magyarázom, hogy mennyire teljesen irracionális volt a pánik, mert azért néhány különbség van a nagymamám és köztem, de csúnyán visszaestem: Megint nem mentem sehová a vérnyomásmérő nélkül, és szorgalmasan mértem a pulzusomat különböző helyzetekben. Ami azért praktikus para, mert magától az izgalomtól, hogy magas lesz a pulzusom, a pulzusom magas lesz.

És amikor Bakka születésnapját is elbújva töltöttem, akkor tudtam, hogy itt a vége.

És azzal ünnepeltem, hogy kidobtam a vérnyomásmérőnket a szemétbe. (Azért nem tudtam megállni, hogy előtte egy utolsó mérését ne csináljak, és az eredmény tankönyvien jó lett.)

A férjem szkeptikus volt, pedig igazából csak azt fogadtam meg, hogy egy évig nem mérek vérnyomást és pulzust. De aztán azt mondta: „Szar volt az a vérnyomásmérő, Pockom, majd veszek egy modernebbet neked, ha szükség lesz rá.”

Mit mondjak?

Egy hónap múlt el, de eddig még nem volt szükség rá. És úgy érzem magam, mint aki 40 éve után szokott le a cigiről. Tökéletesen jó, hogy eggyel kevesebb baromság miatt kell aggódnom.

És persze minden tökéletes lenne, ha az egyik rossz szokást nem váltotta volna fel egy másik. És itt jutunk el a címig, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú lesz a bevezetése annak, amit ma akartam írni, így a mérlegek maradnak legközelebbre.

Elöljáróban csak annyit, hogy az egész az öcsém hibája. És a hülye Kaiser’s hülye mérleg-akciójáé. Amin DIREKT nem akartam részt venni…