2008. december 31., szerda

Karácsonyi randomata, 2008

24-én délben kezdődött a balhé. Amikor autóval mentünk hazafelé. Nem ülünk még 3 perce sem a kocsiban, amikor ZK már kibújt az üléséből. Ez az egyik legsúlyosabb függelemsértés, amit a gyerekek elkövethetnek. A. ilyenkor rögtön leáll és megy hátra „rendet tenni”.

ZK [sírva]: Bakka hibája. Bakka hibája.

Ami tökéletes hazugság.

De annyit elért vele a kicsi, hogy már a nővére is bőg.

Hurrá!

Pepe mindig tudja mikor legkisebb az ellenállásunk és környékezhet meg minket a hülyeségével különös ötleteivel. Így alig nyugszik meg a két lány, már kezdi is:

Pepe: Papika fogadunk 1000 forintban, hogy mire hazaérünk ott lesz a Karácsonyfánk.
Papika: Jó fogadjunk.

MI VAN??? DE NEM JÓL HALLOM, AZ APJA FOGADOTT VELE. MERT NYILVÁN A KARÁCSONY A LEGJOBB ALKALOM, HOGY MEGTANÍTSUK A GYEREKET, HOGY LEHET LÁTSZÓLAG KÖNNYEN PÉNZHEZ JUTNI. NAGYÉRTÉKŰ FOGADÁSOKKAL…

Nem az én hibám lesz, ha szerencsejátékos lesz a gyerek…

Mert persze, hogy az apja vesztett. Mintha nem tudta volna…

***

Minden évben órákat szenvedünk a férjem, hogy egyenesre varázsolja a fát. Idén ez a művelet kb. 2 percet vett igénybe. Hogy mi a titok? Talán az az s-kanyar, ami a fában volt „gyárilag”? Csak azért nem hibáztathattam az uramat, mert ő, jó taktikai érzékkel, elvitt engem is a favásárlásra és mielőtt megvette volna a fenyőt, nekem kellett jóváhagynom a kiválasztott Karácsonyfát…

***

Karácsonyi CD rejtély: Hogy lehet, hogy minden évben veszek egy új CD-t, de 24-én nem találom?

Hogy lehet?

Pedig emlékszem, hogy augusztusban még meg volt…

***

Nem mintha a gyerekeket érdekelte volna a zene. Idén is annyira bepörögtek a fa és az ajándékok láttán, hogy az első társasjátékot, amit kibontottak már nem tudtam megmenteni a teljes pusztulástól… Jövőre ügyesebb leszek…

***

A két madár hiába csicsergett full-on az asztal alatt, ahová dugtam őket, de a gyerekek nem vették észre. Amikor felszólítottam, hogy nézzék meg, Pepe arcán a tökéletesen hitetlenség kifejezése ült ki. Erős idegzetűek lehetnek a madarak, akik a keresztségben a Hópehely és Esőcsepp nevet kapták, mert Pepe üvöltésére, hogy „végre nekünk is van háziállatunk” meg sem rezzentek. Vagy süketek?

Mindenesetre csak itthon vettük észre, hogy Hópehely nem egyszerűen szép fehér, hanem albínó, PIROS SZEMEKKEL.

NAGYON DURVA.

***

De, hogy valami még gusztustalanabbal zárjam a soraimat, meg kell említenem, hogy ez a Karácsony sem múlt el gyomorvírus nélkül. És igen, megint én nyaltam be. A gond nem a hasmenéssel volt, mert azt a WC magányában intéztem, hanem azzal, hogy khm, khm, hogy-is-mondjam jártak a szelek…

Mondjuk a testvérem szerint lehet már kapni szénszűrős nadrágot.

Úgyhogy megint van valami, amiért érdemes várni a jövő évi Karácsonyt…

2008. december 30., kedd

Létezik Jézuska?

1. válaszlehetőség: Persze, hogy létezik.

2. válaszlehetőség: Természetesen nem létezik.

3. válaszlehetőség: A csodákban hinni kell, mert csak azokkal történnek csodák, akik hisznek benne!

Mondjuk a gyerekeim taktikája az volt, hogy nem kérdeztek semmit. Így válaszolnom sem kellett...

2008. december 29., hétfő

Miért cipel annyi ember fenyőfát az ünnep előtt hazafelé?

Én: Őszintén mondom, fogalmam sincs.

Két kicsit mélyebb magyarázat:

Pepe: Azért, mert Jézuska nem tud egyedül mindenről gondoskodni, hiszen nagyon sok helyre kell menni Európában, ezért vannak emberek, akiket megkér, hogy segítsenek nekik. Vegyék meg és díszítsék fel a fenyőfát. Beszéltem több osztálytársammal, többeknek szólt a Jézuska. Mondjuk nekünk szerencsére nem…

Rokonkislány (8 éves): Csak a katolikusoknak hoz a Jézuska fát, de a többi gyereknek a szülei is vesznek Karácsonyfát, hogy azok a gyerekek se érezzék rosszul magukat.

2008. december 23., kedd

Karácsony

Év elején az első szülői értekezleten, amire persze A. ment el (mondjuk nagyon csinosak a tanító nénik, így nem nagyon panaszkodott…), ahol felhívták a figyelmünket az üzenőfüzetre. Amit minden nap meg kell nézni.

Így is tettem.

Elég hamar észrevettem, egy beragasztott papírdarabot, amin a „hiányokat” vezették a tanító nénik. Azaz, hogy mikor mit NEM vitt magával a gyerek az iskolába.

Miután az esetek 99%-ban én pakolom a gyerek iskolatáskáját (igen, tudom, neki kellene), nagyon büszke voltam rá, hogy a hiányokat listázó napló üres maradt jó sokáig.

Aztán egyik este A. pakolta be a gyerek táskáját.

Csak a környezetismeret könyv és füzet maradt itthon.

Amiért Pepe letolást kapott.

Szokás szerint a szívemre vettem. Aminek hangot is adtam. Szerencsére Pepe is jelen volt a szóváltásnál, aki rögtön megvigasztalta a papáját, hogy „nem baj, Papika, ne aggódjál, mindenkivel előfordulhat ez”.

Ebből a történetből tudom, hogy yko-nak tényleg igaza lehet: a gyerekek nem a tökéletességet várják tőlünk.

Igen, az ablak koszos maradt.

Viszont a madarak még élnek!

Boldog Karácsonyt! Jó pihenést!

2008. december 22., hétfő

Karácsonyi…

fáradtság.

Itt ülök a laptopom mellett. Hogy írjak valami vicceset.

A gyerekek alszanak.

A. épp most száll le London felöl. Legalábbis remélem.

Mellettem egy jó nagy bögrényi forralt bor.

Elfáradtam.

És csak a karácsonyi nagytakarításra tudok gondolni.

Csöppet megcsúsztunk idén.

Holnapra maradt a takarítás.

Holnapra, amikor temetés-fa díszítés-születésnapi buli a sorrend.

És még nincs madár és fekete kabát.

Elfáradtam.

Kb. 20 percem lesz takarítani.

Hogy lehet 20 perc alatt kitakarítani egy házat?

Hát.

Felső szint porszívózás: 7 perc.
Portörlés: 2 perc.
WC tisztítás & fürdőszoba: 5 perc.
Alsószínt porszívózás: 7 perc.
Portörlés: 2 perc.
WC tisztítás: 1 perc

Hány percnél tartunk most?

Upsz. Ez már több mint 20.

Pedig még szükségem lesz 5 percre, hogy megmossam az ablakokat.

Azt a kettőt, ami elé a fát fogjuk állítani.

Hogy a karácsonyi képeken látszódjanak, mennyire tiszták.

Mert függönyünk még mindig nincs…

Elfáradtam…

2008. december 20., szombat

Avalon

Autóvásárláskor a nőkkel szoktak viccelődni, hogy őket csak az érdekli, milyen színű az autó.

Igen, engem ez érdekel. Mert ez a fontos. Vagy nem?

Amikor az előző nekünk-új autónkat vettük, akkor csak egy kérésem volt: ne legyen piros színű. (Lehet, hogy nem így mondtam, hanem úgy, hogy „A.! Haza ne merj állítani egy piros autóval, mert nem fogok bele ülni!”)

Nem, nincs semmi bajom a piros autókkal. Csak bosszantani akartam a férjemet.

Szóval akkoriban az autóvásárlás miatt kicsit bizonytalanok voltunk (értsd: hónapokig nem tudtunk dönteni), és a férjem rákapott arra, hogy fűtől-fától kölcsönkérje egy-két napra az autóját kipróbálásra. Akkoriban történt, hogy egyik pénteken egy pirosas-bordó színű autóval állított haza. A hároméves Pepe nagyon kiborult: „Papika, megmondta Mami, hogy ne gyere haza piros autóval. Ebből nagy baj lesz…”

Nem, nem lett nagy baj. Sőt annyira megtetszett a típus, hogy később valóban olyat vettünk.

Jó nem pirosat, hanem ezüst-szürkét. Amit később elloptak. Bár azt hiszem, ezt már említettem. Néhányszor.

Szokás szerint ismét teljesen bizonytalanok voltunk, mit is vásároljunk. Több márkának a típusait gondoltuk végig, de aztán valaki mindig lebeszélt az aktuális választásunkról. A választást a megvalósítás részletei tették még bonyolultabbá, amiről, ha akarnék sem tudnék írni, mert nem nagyon figyeltem, miről beszélt a férjem az elmúlt egy hónapban. Mindenesetre kiadtam az utasítást: Nehogy piros legyen!

Történetünk szempontjából most egyébként is elég annyi, hogy a férjem végül kikötött a „pocakos családapák sportos álmánál”. Amiről nem volt ideje senkinek sem lebeszélni minket, mert annyira felgyorsultak az események. És kb. két hete A. kapott egy nagyon jó ajánlatot. Nagyon-nagyon jó ajánlatot. Hülyék-lettünk-volna-elpasszolni-annyira-jó ajánlatot. Illetve kettőt.

Gyorsan kellett dönteni és cselekedni. Amiben alapjáraton sem vagyunk jók. [Micsoda nyelvi lelemény!]

A két autó nagyjából egyforma volt.

Leszámítva a színüket. Az egyik aranymetál volt. Nem szeretnék senkit kiábrándítani, de nem olyan emberek vagyunk, akik szívesen bezsúfolódnak egy aranymetál színű autóban.

Így maradt az avalon színű. Avalon. Milyen szín lehet ez?

Nem mintha szín szerint választanánk autót…

Nem baj, az avalon csak jobb lehet, mint az aranymetál. Nem???

Különben is az Internet-en biztos fent van a színminta.

Nem volt.

Így a férjem megrendelte az avalon színű autót. Gondoltam, van elég baja, nem cseszegetem, kivételesen. De most ő volt az, aki nem bírta a nyomást, hogy úgy vesz egy autót, nem tudja milyen színű. Így pár napra rá [azért nem siette el a dolgot…] bement egy márkakereskedésbe. És közölte az első szembejövő emberrel, hogy azonnal mutasson neki egy avalon színű autót. Mutatott. Megnézte. Majd felhívott: „Nincs baj, Pockom. Szürkés-kékes. Kékesen-szürke. Nem rossz szín, ne izgulj.” Nem mintha izgultam volna, mert az aranymetálnál minden csak jobb lehet. Igaz?

Tegnap este megjött az autó.

Sötét volt már. Így elsőre megállapítottam, hogy ez az avalon szín nem is olyan rossz. Legalábbis, ha koromsötét van.

Ma reggel aztán kimentem világosban is megtekinteni a járművet.

Hogy milyen szín az avalon?

Nehéz meghatározni.

Én talán azt mondanám, ha lenne kék színű hányás, azt bátran hívhatnánk avalonnak…

De most már késő…

PS: Sötétben TÉNYLEG nem rossz!
PPS: Igen, igazából is egy elkényeztetett ribanc vagyok, nem csak megjátszom magam!
PPPS: Ez most tényleg egy fantázia név, ugye? Vagy van valami kultúr(ipar)történeti alapismeret, amiről most tanúbizonyságot tettem, hogy fogalmam sincs???

2008. december 19., péntek

Az apukám álma

Álltam egy téren egy templom előtt, azt hiszem a Deák-tér lehetett, de ezt nem tudom pontosan. Ott voltál te és Márton. Zoltánt nem tudom, nem derült ki. Aztán jött Anyukám, és azt mondta, hogy ne legyünk szomorúak, mert ő nem halt meg.

2008. december 18., csütörtök

Pepével dumálok

Pepe: Képzeld, elültettek egy olyan helyre, ahol megbízták a padtársaimat, hogy piszkáljanak, hogy legyek rendesebb.
Én: És ki mellett ülsz?
Pepe: Noémi.
Én: De ez jó hír, nem?
Pepe: Részben igen, részben nem.
Én: ???
Pepe: Nem jó, mert egy ujjal is hozzáérek Noémihez, akkor azonnal megmond.
Én: És miért jó?
Pepe: Mert így végre közelebbi ismeretséget köthetek vele.

***

Megvettem a gyerekek karácsonyi ajándékait. És nyilván Pepe gondolatolvasó, mert felhozza a Jézuska-levelét.

Pepe: Mamika, szerinted megkapta Jézuska a levelemet?
Én: Persze, biztos vagyok.
Pepe: Mondjuk eltűnt a lábtörlő alól.
Én: Hidd el, megkapta.
Pepe: Akkor biztos kapok párbajkártyát. A lányok meg báli ruhát.
Én: #&@#>#&@>#&@<#&>.

Nem elfelejtettem???

2008. december 17., szerda

Bakka és az óvoda

Bakka elfáradt. Szeptember óta minden reggel hajnalban kel, Pepével indul az iskolába. Bekíséri a bátyját a suliba, majd visszaül az autóba és átvisszük az óvodába. 8 előtt már ott szokott lenni. Nem sír. Jól érzi magát. Csak fáradt.

Szeptemberben azt gondoltam, vele is az lesz, mint Pepével a kiscsoportban: Jár egy hetet, majd beteg lesz. Néhány nap alatt itthon rendbe hozzuk, majd még néhány napot itthon marad, hogy tényleg meggyógyuljon. És megy vissza az oviba, hogy újra benyaljon valami vírust.

Csak arra nem gondoltam, hogy Pepével Bakka (és ZK) is végigcsinálta az összes betegséget az elmúlt három év során. Ennek tudom be, hogy a szokásos ovis kórokozókat Bakka jó barátként üdvözölte, mert beteg nem volt szeptember óta.

Az őszi szünetet leszámítva járt is rendületlenül. A 3 és fél hónap alatt szerintem több napot húzott le az óvodában, mint Pepe egész kiscsoport alatt.

Amiben Bakka elfáradt.

Múlt héten aztán köhögni kezdett. Örömmel tartottam itthon. De pénteken már újra ment. Jól érezte magát. De vasárnap este megint sírt, hogy nem akar menni. A fentiek fényében szívesen megengedtem volna, hogy otthon maradjon, ha nem ez lenne az egyik legizgalmasabb hét az óvodában. Karácsonyi készülődéssel, süteményekkel, díszítéssel, karácsonyi mesével, Diótörővel, karácsonyi bulival. Azt gondoltam biztos élvezni fogja. Menjen csak el. Jó lesz.

De hétfőn reggel nagyon sírt, hogy nem akar menni. És én csak mondtam és mondtam, hogy miért is lesz szuper hete az óvodában. Miért ez lesz szeptember óta a legjobb hét. Miért kell mindenképpen mennie.

De Bakka csak sírt. Hogy ő nem akar óvodába járni. Soha többé nem akar menni.

És én kifogytam az ötletekből, hogy miért is jó Karácsony előtt az óvodában.

Ezért leguggoltam a lányom elé, hogy a szemünk egy vonalban legyen. Komoly voltam, mint egy vakbélgyulladás. És:

Én: Rendben van, Bakka. Ha nem akarsz óvodába járni, akkor beszélek az óvónőkkel és kiveszlek. Ha komolyan nem akarsz járni, akkor soha többet nem kell menned. Kiíratlak. De akkor nem is mehetsz többet, még ha akarnál, akkor sem.

Hogy a lányom át tudja gondolni a dolgokat, kiléptem a kommunikációs terünkből: Felálltam és hátráltam egy kicsit. És eltelve felnőttségem önteltségével képletesen háton veregettem magamat. Hogy végre megfogtam a gyerekemet. Pillanatnyi elmezavarral tudom csak magyarázni, hogy azt hittem, okosabb lehetek a lányomnál. Nem vettem számításba, hogy gyerekeimnek nem vagyok ellenfél. Bármikor simán megvernek, akár a saját játszmámban is. Bakka is így tette, amikor válaszolt: „Nem baj, Mamika, akkor majd azért fogok hisztizni, hogy miért nem mehetek óvodába.”

Nem volt több kérdésem. Mondjuk válaszom sem.

Elmentünk az óvodába.

2008. december 16., kedd

Fűtés

Be kell valljam, hogy fűtés a gyenge ponton. Olyan értelemben, hogy nem szeretem pazarolni rá a pénzt. Mert sajnálom azt a rohadt sok pénzt a gázra.

Illetve szeretem a hideget.

Az is igaz viszont, próbálom menteni a menthetőt, hogy a ház fűtés-rendszerét az építettő elbaszarintotta nem kellő körültekintéssel tervezte meg.

A lényeg a lényeg, hogy télen 19 fokra állítom a szabályozót. A férjem megszánta a gyerekeket, így este és reggel 2-2 órára feltekerte 19,5 fokra.

Én csak akkor szoktam feljebb nyomni a termosztátot, ha kényesebb vendégek jönnek. Múltkor rokon gyerekek jöttek, persze elfelejtkeztem a fűtésről. Elnézést kértem, és biztosítottam őket, hogy hamarosan meleg lesz. Mire az unokatesóm: „Nálunk azt hiszem, egy kicsit még hidegebb van.”

ÉDES ROKON.

Különben fázunk. Pontosabban csak én, mert a férjem és a gyerekek nem azok a fázós típusok. Az egyik ok, hogy 19 fokon van a fűtés, mert ha 20 fok felé megy a hőmérséklet, akkor a lányok pucérra vetkőznek. MERT MELEGÜK VAN.

Szóval én fázom. Mert hideg van. Azért van hideg, mert a fűtőtestek hidegek.

A férjem mondja, hogy szarjam le a pénzt, és tekerjem fel a termosztátot. Ne fagyoskodjak.

Nem tekerem fel. És hidegek a fűtőtestek.

Erősen felöltözve töltöm a napjaimat itthon.

De zuhanyozni nem tudok ruhában.

És amikor már napok óta panaszkodom, hogy rohadt hideg van a fürdőszobában, OLYAN MINTHA NEM IS LENNE FÜTŐTEST A HELYISÉGBEN, akkor a mérnök férjem elkezd foglalkozni a problémával.

Mivel ő büfé szakra járt a műszaki egyetemen, az öcsémet hívja fel, aki szerencsénkre hűtés-fűtésre specializálta magát. Vajon mi lehet a probléma?

TALÁN NINCS VÍZ A FŰTÉSRENDSZERÜNKBEN.

TALÁN NEM VOLT VÍZ A FŰTÉSRENDSZERÜNKBEN!!!

Elnézést, hogy ordíbálok.

Miért is írom mindezt le?

Mert határozottan állítom, hogy melegebb van itthon, mióta a csövekben víz csörgedezik és nem levegő áramlik.

A lányok elő is vették a nyári ruháikat…

A férjemnek meg új hobbija van: A csöpögő radiátorokkal randizik esténként.

Mert annak is van hátránya, ha víz és nem levegő van a fűtőtestekben…

2008. december 15., hétfő

Yin és Yang nyaklánc

Az utolsó rész. Hála az égnek!

Jól kevertem a kártyáimat, így pénteken az apjuk ment a két nagyért. Míg én itthon ZK-val édesen aludtam szorgalmasan takarítottam.

Amikor szállnak ki az autóból, láttam rögtön, hogy Papika feje kicsit nagyobb a szokásos péntek délutáninál, és azt is láttam, hogy a fiam szemei kisírtak.

DE AZT IS, HOGY VALAMI FITYEG PEPE NYAKÁBAN.



De csütörtök estétől kell kezdenem.

Az egész este egy nagy vitával telt, mert, hogy könnyítsen az iskola a pénztárcánkon, a tanító nénik hazaküldték az értesítést, hogy pénteken Luca- vásár lesz a suliban. A gyerek csak annyi pénzt vigyen be, amennyit el is költhet, szólt a szigorú tanári utasítás.

Nyilván mi nem figyeltünk oda, hogy mi is ez a vásár, de így utólag az derült ki, hogy az osztályok csinálnak mindenféle apróságot, amit aztán a gyerekek megvesznek egymás között. Nyilván osztálypénz lesz belőle. Meg talán tanítják a gyerekeket pénzt kezelni?

Nem tudom, de nem is ez a lényeg most.

A lényeg az volt csütörtök este, hogy fogalmunk sem volt, mennyi pénzt küldjünk az iskolába a gyerekkel. Én 1000 ft gondoltam, A. 500-at. Így felhívtuk a referenciacsoportként működő barátnőmet, akinek a lánya másodikos ugyanabban az iskolában, hogy adjon utasítást, mennyi pénzt is vigyen Pepe a suliba.

500 forintot.

Rendben. Legyen annyi.

Pepe viszont nem volt boldog. Nagyon nem volt boldog a döntéssel. MERT A YIN és YANG nyaklánc eleve 550 ft. Ha ő csak 500 forintot kap, akkor 1) nem tud semmit sem venni a Luca-vásáron; viszont 2) A NYAKLÁNCOT SEM TUDJA MEGVENNI, MERT AZ TÖBBE KERÜL, MINT AMENNYI PÉNZT KAPOTT.

Szó-szót követett, nem akarok senkit jobban untatni, mint amennyire feltétlenül szükséges, a fiam kisírt még 350 forintot az apjától.

Az előre megbeszélt terv az volt, hogy 300 forintból vesz valamit az iskolai vásáron, a többiből pedig megvásárolja magának a láncot.

Ez volt a terv.

A valóság viszont az lett, hogy péntek délután 3 órakor a gyerek egy fillér nélkül jött ki az iskolából, mert elverte az összes pénzt a Luca-vásáron.*

A férjem olyan apróságot nem vesz észre, hogy bőgve jön a gyerek ki az iskolából. Így csak a parkolóban tűnt fel neki, hogy valami nincs rendben. Pepe vázolta a helyzetet. Mire a férjem, és most a saját szavait idézem: „Megszántam, de nagyon.”**

Rögtön adott Pepének pénzt, aki végre megvehette magának a láncot.

És mi lezárhatjuk a témát. VÉGRE.

Tanulság, több is van.

1. Azt hiszem ez volt az első és utolsó alkalom, amikor beleszóltam, mit is vesz a gyerek a zsebpénzén. Mert ezt cirkuszt nem csinálom végig még egyszer.

2. Ha kábítószert vesz, legfeljebb én is belövöm magamat.

3. Tisztán látszik, hogy a következetlen szülőknek igazán ambiciózus gyerekük lesz. Aki tudja, hogy ki kell tartania, és akkor eléri, amit akar. Inkább előbb, mint utóbb…

* Valójában annyira helyes volt, mindenkinek vett valami ajándékot. A lányok nyakláncokat kaptak. Mi pedig gyertyatartót. És könyvjelzőt. Aztán vett olyan tárgyakat is, amit a barátai osztályában csináltak. Így lett Borikától karácsonyi poháralátétünk. És ez is olyan kedves volt tőle…

** Most abba ne menjünk bele, hogy én vagyok a fejben-gyenge a családban, mégis én tudtam napokig ellenállni a hisztinek, a férjem meg pár pillanat alatt összeroppant. Mert a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy pénteken én is megvettem volna a láncot, ha kell, ha nem kell a fiamnak. A terv szerint, ha nem akarta volna felvenni, akkor a torkán nyomom le. Upsz. Ezt kimondtam hangosan?

MERT ELEGEM VOLT A CIRKUSZBÓL.

Most jobb.

2008. december 12., péntek

Klassz volt vele!

Tegnap reggel meghalt a nagymamám. Ő.

Jó tudom, hogy idős volt, és azt hiszem, láttam is közeledni a véget. Bár, ahogy az orvos apukám mondta, EZT nem lehet előre tudni. És ezért a tegnap reggeli telefonra nem voltam felkészülve.

Mit is írhatnék egy olyan emberről, aki az életemet az első sorból nézte? És, aki nem mulasztott el egyetlen egy alkalmat sem, hogy tudassa velem, mennyire fontos vagyok neki.

Emlékszem a hatalmas veszekedésre, amikor első osztályba mentem, hogy ki is jöjjön értem a suliba első nap délutánján. A nagymamám akarta magának a privilégiumot. És ő is jött értem. Mert ilyen nő volt.

Emlékszem a Diótörőre az Operában, amire ő vitt el engem. Sajnos az nem rajta múlt, hogy nem lettem zenerajongó. Ő mindent megtett érte…

Emlékszem aztán, amikor annyi hétvégét töltöttünk nála. És arra a rengeteg ebédre, amit megfőzött nekünk. És a több tonna Melbára, amit Szerencsről szállított nekünk. És a kockás Suchard csokira, amit meg Németországból hozott rendszeresen. Igen, édesszájú banda voltunk. Az ő vezetésével.

Emlékszem, amikor tizenévesen elmentem pisilni és először volt véres a bugyim (ahogy a gyerekeim mondják: „vérzik a feneked, Mamika”). Akkor is ő volt nálunk. És csak sokat sejtetően mosolygott, hogy tudta ő ezt már…


Emlékszem aztán a végtelen magyarázataira a helyes viselkedés szabályairól. Amik szerint őket nevelték a szüleik. És amin én személy szerint mindig mosolyogtam. Mondjuk, ahogy elnézem a gyerekeimet, lehet, hogy nem kellett volna…

Emlékszem aztán kamaszkorom legszebb nyaraira, amiket különböző barátainál különböző európai országokban szervezett nekem. Hogy nyelveket tanulhassak.

Emlékszem aztán, amikor úgy döntött, hogy nem érettségizhetem akármilyen szoknyában, és elvitt egy varrónőhöz, hogy csináltasson egy mindenféle szempontból megfelelőt nekem.

Emlékszem arra is, amikor külföldre mentem au-pair-nek. Akkor is ő rendelt magához, hogy elmagyarázza, hogyan is kell egy három hónapos kisbabát fürdetni.

Emlékszem, hogy bármilyen pasit mutattam be neki, jó mondjuk nem volt sok, mindig a lehető legpozitívabban nyilatkozott róluk. Mondjuk az ízlésem is jó…

Emlékszem, amikor az első gyerekem megszületett és még aznap (86 évesen, ha jól számolok) megjelent a János-kórházban, és teljesen kibukott, hogy milyen kicsi, cellaszerű a szobám. Persze a feláras szobában feküdtem, aminek úgy örültem, mint majom a farkának, de ő kifejtette, hogy amikor ő szült ezen az emeleten (1939-ben), akkor a szobák kb. négyszer ekkorák voltak. És természetes volt, hogy külön szobája volt. Miért, mit gondoltam?

Emlékszem aztán, hogy olvasott a dédunokáinak, amikor már szinte alig látott.

És mindig emlékezni fogok az utolsó vasárnap délelőttre, amikor már nem akart semmit tanítani vagy mesélni, csak fogta a kezemet és simogatta. Én persze nem tudtam megállni, hogy ne cikizem, hogy nem jut eszébe a legkisebb dédunokája neve…

És nagyot nevettünk…

2008. december 11., csütörtök

Zsebpénz II.

Pepe eddig egyszer kapott zsebpénzt. És ahogy alakulnak a dolgok, lehet, hogy ez lesz egyben az utolsó alkalom is. De most nem erről lesz szó.

Hanem arról, hogy annak ellenére, hogy tőlem 300 forintot kapott, mégis vastag a gyerek, mert repülőrajttal indult, és, most, hogy itthon is legálisan pénzezhet, biztonságosnak érezte, hogy hazahozza a nagymamájánál eldugott több ezer forintját. Amit százasokban gyűjtött az utóbbi évek során.

A fiam le is bonyolította az első beszerzését a saját pénzéből.

És ezzel párhuzamosan elkezdődött a hiszti. Hogy mit is szeretne venni a zsebpénzéből.

A helyzet egyébként is elég súlyos, mert a mai világban semmi sem teremti meg jobban a karácsonyi hangulatot, mint egy hangulatos kis karácsonyi vásár. Hangulatos kis bódékkal. Hangulatos kis csecsebecsékkel.

AZ ISKOLA ELŐTTI TÉREN.

Így alighogy magunk mögött hagytuk a rendszeres délutáni hisztiket, hogy „Mamika, vegyünk fagyit”, MERT KÉT FAGYLATOZÓ IS VAN AZ ISKOLA MELLETT, (mert a fagylaltozók bezártak november elejére! hála az égnek!), kezdődik a karácsonyi vásár hiszti. A lányok nem aprózzák el, báránybőröket néztek ki maguknak. „De ha azt nem akarod, Mamika, akkor nézd azt a még nagyobbat. Az tehénből van. Azt is megvehetjük.”

Ja, épp ajánlani akartam, hogy vigyük haza…

Hogy mit szeretne a fiam?

Egy yin & yang medált. Lánccal. Mert lehet kapni a karácsonyi vásárban. És Máténak is van. És mert a fiam nem tud ilyen lánc nélkül élni.

És megy a hiszti: „Miért nem vehet ilyen láncot magamnak. Csak 550 forint.”

Rohadt egy anya vagyok, de nem engedtem meg.

Eddig legalábbis.

De nem tudom, meddig fogok tudni ellenállni a hisztinek…

PS: Ha valaki úgy érzi, hogy összeadta a 2+2-t, akkor ki kell ábrándítanom, nem a szerelmének kell, hanem saját magának. És nem, nem tudja a fiam, hogy mi is az a yin & yang. És nem, nem magyaráztam el neki, mert inkább a fejemet verem a falba az utóbbi napokban…

2008. december 10., szerda

Pepe szerelmes

Pepe: Mamika, én is szerelmes vagyok.
Én: És kibe?
Pepe: Öööööööööööööööööö
Én: Kibe?
Pepe: Öööööööööööööööööö
Én: Fiú vagy lány?
Pepe: Lány.
Én: Osztálytársad?
Pepe: Igen.
Én: Hogy hívják?
Pepe: Öööööööööööööööööö
Én: Pepe, osztálytársad és nem tudod a nevét?
Pepe: De tudom!
Én: Hogy hívják?
Pepe: Öööööööööööööööööö
Én: Bakka az összes ovis-társának tudja a nevét. A keresztnevét és vezetéknevét.
Pepe: Na, ne!
Én: De igen! Hogy hívják?
Pepe: Öööööööööööööööööö
Én: Noémi?
Pepe: Honnan tudtad?
Én: …

Előre is elnézést kérek Pepe leendő barátnőitől, akiknek elfelejti a születésnapját, névnapját. Vagy elfelejti felhívni őket, pedig megígérte…

Innen indultunk.

2008. december 9., kedd

ZK beteg

Szóval: azért nem írtam (olyan sokat) a gyerekek betegségeiről, mert nem voltak betegek az utóbbi hónapokban. (Olyan sokat.)

Nyilván most fogom a szerencsénket elpackázni, de Pepe eddig két napot hiányzott az iskolából. Egyet torokfájás miatt. Egyik délben meg hazaküldték, mert összehányta az iskolát. Nem volt pofám már másnap iskolába küldeni, így akkor is itthon maradt.

De ZK most megbetegedett.

Nos, a betegségek terén SEM vagyunk egyformák.

Ha A. beteg, akkor sokszor csak utólag tudom meg. Mert nem szokott panaszkodni. Annyira nem szokott panaszkodni, hogy ha említi is a problémáját, akkor én általában el is felejtkezem róla.

Aggódó rokon: És A. hogy van?
Én: Miért kérdezed? Minden OK.
Aggódó rokon: Elmúlt már a fogfájása?
Én: Tessék? Mi van?
Aggódó rokon: A hétvégén még hatalmasra volt dagadva az arca. Azt mondta, hogy a bölcsességfogának helye gyulladt be.
Én [kigyullad a lámpa]: JA AZ! Az semmiség, hamarosan el fog múlni.
Aggódó rokon: De ijesztően nagyra feldagadt az arca.
Én: Semmiség. Nem is panaszkodott.

Én viszont, khm, hhm, szoktam panaszkodni. És panaszkodni. És félpercenként adom a helyzetjelentést az állapotomról. Hogy mennyire rosszul vagyok. És itt fáj. És ott fáj.

És férjem türelmes és megértő. Mert egy angyal.

Szóval ZK elalvás után, nyöszörgött, forgolódott. Felsírt. Elmúlt már este 10, így már a férjem műszakjában jártunk. Mert éjszakánként ő van beosztva a gyerekek mellé. Mert én este 10-től reggel 7-ig aludni szoktam. Igen, én csináltam a beosztást. Miért?

Szóval A. mondja, hogy ZK beteg. Én mondom, hogy áááá nem. Jó éjszakát. De beteg. De nem. Megmérem a lázát. Nincs. Mondom, hogy nem beteg. De beteg. ZK sír. A. hozza neki a gyógyszert. Aztán a másik gyógyszert.

Aztán ZK sír, hogy fáj a füle.

A gyerekeink nem voltak fülfájósak (eddig), de a férjem az. Így hozza is már a fülcseppet a gyereknek. Becsepegtet. Mert nekem nem sikerült.
[Itt egy pillanatra meg kell állnunk, mert roppant büszke lettem utólag is A.-ra, aki háromféle gyógyszert adott ZK-nak. Másnap a fül-orr-gégész ugyanazt a három gyógyszert írta fel. MERT A MÉRNÖK FÉRJEM MÉGISCSAK TUD VALAMIT!]

A gyógyszerek után, ZK még mindig sírdogál, majd kijelenti: „Mamika, úgy fáj a fülem, hogy már nem bírom tovább.”

Na, ekkor bennem is vigyázba állt a szar, mert a gyereknek tényleg fáj a füle. Vigyük kórházba?

Nem. Először inkább valami jó kis placebo kellene.

Fülfájás – forró só.

Rohanok sót melegíteni. Aztán zacskóba rakom. Majd a lyukas zacskóból áttöltöm egy lyuktalanba. Majd konyharuhába csavarom az egészet. Majd rohanok vissza lányomhoz.

Akinek annyira fáj a füle, hogy már nem bírja tovább.

És fájdalmában az elmúlt három percben csak sírni és szenvedni tudod.

Ja, nem.

Mert elaludt. ELALUDT. Annyira fájt a füle, hogy elaludt!

Gondoltam, ha már kész a só, akkor a fülére rakom.

Erre felébredt, és pokolian leszúrt, hogy mit teszem azt a forró vackot a füléhez. Hagyjam békén. Aludni akar.

És aludt is reggelig édesdeden.

Nyilván úgy fájt a füle, hogy csak így bírta átvészelni az éjszakát.

Vagy rám ütött és csöppet túldramatizálta a helyzetet…

Bakka vicce

Bakka: Mondok egy viccet.
Én: Jó, mondjál.
Bakka: Volt egy motoros.
Én: És?
Bakka: Akinek nem volt szeme.
Én: És?
Bakka: És akinek motorja sem volt.

És itt elakadtunk, így már sosem fogjuk megtudni a vicc poénját...

Vagy ez volt maga a vicc?

2008. december 8., hétfő

A kisállat-kereskedésben

Igen, közeledik a drámaKarácsony

Szóval rádumáltam a férjemet, hogy jöjjön velem a karácsonyi bevásárlásokban segíteni. Magyarán: cipelje a szatyraimat. Jön, mert rendes.

És persze vitatkozunk.

Mert olyan ajándék kell a gyerekeknek, amit KÖZÖSEN kaphatnak. Aminek együtt örülhetnek.

Tudom, tudom, hogy NAGYON vékony jégen járok.

És kitaláltam, hogy ez csak valamilyen élő állat lehet. Mert a férjem nem rajong a háziállatokért. És őszintén: ÉN SEM.

Hát ezért olyan vékony a jég…


Mert kutya-macska lehet, de csak akkor, ha nem zavarna engem és a gyerekeket, hogy Papika elköltözik.

Hal már volt. A gyerekek élvezték. Papika viszont nem rajongott az akvárium tisztításáért. Én meg nem viseltem jól a koszos üveget. Nem, nem, odáig nem süllyedtem, hogy saját kezűleg tisztítsam meg. Továbbá a halak állandóan megdöglöttek, amit meg a gyerekek nem élveztek.

Teknős? Az sem jó. Ugyanúgy sok munka az élőhely tisztítása.

Aranyhörcsög. Nem jó, mert hipochonder vagyok. És az unokatestvérem férjének az anyukája igazi hörcsögös rémtörténetet mesélt a nyáron az egyik ismerőséről.

Madár? Madárka? Sok ember van, aki undorodik a madarak lábától, tollától, vagy úgy egészen a madaraktól. Úgy gondolom, hogy mi nem tartozunk ezek közé az emberek közé.

És talán megszületik a kompromisszum, mert a madár-ötletre A.-nak sem volt semmi gyors ellenvetése.

Tegnap délelőtt meg is tekintettük a madárfelhozatalt a kisállat-kereskedésben.

A legolcsóbb madár darabja 1800 Ft, a legdrágább 12 500 forintba kerül. Nem vagyunk ornitológusok, annyit láttunk, hogy az olcsó madár kicsi, a drága madár nagy.

Aztán elkezdtünk érdeklődni. Hogy mennyire könnyű életben tartani a madarakat. Mint kiderült nagyon könnyű. Csak ne fázzanak meg a hideg kereszthuzatban. Mert akkor kampó nekik. Nem, szelőztetni azért szabad.

A férjem szerint az Olcsó-Kicsi típus [elfelejtettem a nevét…] megfelelő lenne a gyerekeinknek.

De miért olyan olcsó? A másik miért olyan drága?

Az eladó: Azért mert a Nagy-Drágát Afrikából hozzuk. Nem szaporodnak Magyarországon. Az Olcsó-Kicsi pedig nagyon jól szaporodik.
A férjem: Értem. Jó lesz az Olcsó-Kicsi.
Én: Mit jelent, hogy jól szaporodik?
Az eladó: Ha most megvesznek egy pár madarat*, akkor egy év alatt 30-40 kis madarat is felnevelhetnek.

És akkor a férjemre pillantottam. És láttam, hogy az információ hatására nem ömlött el a határtalan boldogság az arcán. Mert valószínűleg nem szerepelt a tervei között, hogy a három gyereke mellett 2009-ben 30-40 madárfiókát is nevelgessen.**

De rendes volt. És megengedte, hogy vegyek egy kalickát. Egyelőre madarak nélkül.

Az eladó ugyanis megesküdött rá, hogy 23-án délután lesz még madár a kereskedésben, akkor nyugodtan megvehetjük.

Vagy igazat mondott.

Vagy üres kalickát fognak a gyerekek kapni Karácsonyra…

* Igen, persze, hogy kettőt akarunk venni. Hogy ne legyen egyke, magányos és depressziós madarunk…
** Mert az nyilvánvaló, hogy minden állattal kapcsolatos gond és kötelesség az ő vállát fogja nyomni. Miért mit gondoltatok?

2008. december 5., péntek

Mikulás

A postásunk úgy néz ki, mint egy kiöregedett rocker. Egy igénytelen, piszkos kiöregedett rocker, hogy részletezzem. Kopasz, de hosszú haja van. Ha értitek, mire gondolok. Elől, felül kopasz. Oldalt és hátul pedig hosszú. De úgy igazán hosszú hajra gondolok. Derékig érő hosszúra. Motorral jár, de ennek csak addig volt jelentőse, míg Pepe kicsi volt. Akkor rendszeres délelőtti program volt, hogy vártuk a postást. Illetve a postás motorját. Határozottan jóban voltunk vele. Már csak érdekből is. Hogy megengedje Pepének, hadd nyomogassa a motor gombjait. A postás cserébe mindig oda adta a leveleinket. ÉS AZ AJÁNLOTT KÜLDEMÉNYEKET IS.

Mióta Pepe kinőtt a postás motorjából, más idők járnak. És határozottan nem kedveljük a postást. Annyira nem kedveljük, hogy utáljuk. Mert leszokott róla, hogy becsöngessen hozzánk. És személyesen adja át azokat a küldeményeket, amik nem férnek el a postaládánkba, vagy amiket nem dobhat oda be. Mert, mondjuk, alá kell írnom egy papírt, mikor átveszem. Inkább bedobja a céduláját. És én meg mehetek a Postára átvenni a küldeményt.

Azt hiszem, hogy a Magyar Posta az az állami intézmény, amit a leginkább utálok. És ami ellene nyíltan szoktam uszítani. Mert, hogy vegyük a mi postánkat. Ami kb. akkora, mint egy kisebb WC. És az alkalmazottak nagy százaléka funkcionális analfabéta. Nem mintha gondom lenne a funkcionális analfabétákkal, de… De, jut eszembe Mikulás a mai címünk. Megpróbálok akkor a tárgyra tartani.

Szóval szerda nagy nap volt.

Először is, mert reggel becsöngettek a Posta csomagküldő szolgálatának az embere és beadott egy csomagot. Amiért így nem kellett lefáradnom a Postánkra.

Másodszor, pedig délután a saját postásunk is vette a fáradtságot, hogy letámassza motorját és becsöngessen. Hogy átvehessem az új személyi igazolványomat.

MEG PERSZE AZÉRT, MERT AKART VALAMIT!

Postás: Nem akarnak egy élő Mikulást szombatra a gyerekeknek?
Én [gondolkodás nélkül, mert nem hiszek az élő Mikulásokban]: Nem köszönjük.
Postás: Szerény személyemben sem?

Mert úgy tűnik a postásunk nem csak egy slampos, kiöregedett rocker. Hanem van egy másodállása is.

Ő A MIKULÁS!

De nem kértem a szolgálatait…

2008. december 4., csütörtök

Író és olvasó találkozó

Tegnap Pepe rutinosan a lefekvésig várt a nagy bejelentéssel, hogy nincs kész a házi feladata.

Hogy hogy nincs kész a leckéje, amikor azért marad ott napköziben, hogy a tanító nénivel megírják?

Úgy, hogy "író ÉS olvasó találkozón voltam, Papika".

Én: Remek! Ki volt ott?
Pepe: Bálint Ágnes.
Én [gyanakodva]: Bálint Ágnes?
Pepe: Igen.
Én: Az nem lehet Pepe. Bálint Ágnes egy hónapja meghalt.
Pepe: Pedig Bálint Ágnes volt.
Én: Aki a Frakkot írta?
Pepe: Igen.
Én: Aki a Mazsolát írta?
Pepe: Igen.
Én: Aki az Egér naplóját írta?
Pepe: Igen.
Én: Aki a kedvenc könyvedet, A lepke az írógépen-t írta?
Pepe: Igen. És ő írta a Lufi és Szamócát is!

Na, ezen a nyomon aztán el tudtam indulni, és kiderült, hogy valószínűleg Balázs Ágnessel találkozott a fiam. És igen, mert autogramot is kapott az írónőtől a gyerekem, ami megerősítette a hipotézisemet…

Ez aztán meg is oldotta azt a kérdést, hogy mire gyűjtse a fiam a pénzét. Balázs Ágnes regényeket akar venni. "Mert annyira jó volt a felolvasáson!"

Könyvre akarja költeni a zsebpénzét!

MERT AZ ÉN FIAM!

2008. december 3., szerda

Zsebpénz I.

A férjem és én meglehetősen eltérően viszonyulunk a pénzhez. Most nem fejtem ki részletesen a különbségek történelmi és személyiségi okait, legyen elég annyi, hogy én zsugori vagyok takarékosan és megfontoltan kezelem a pénzügyeinket, míg A. szórja a pénzt sokkal lazábban költ.

Így meglepő, hogy Pepe zsebpénzével kapcsolatosan milyen sok mindenben hasonlóan látjuk a dolgokat.

Egyetértünk abban, hogy 1) egy hat éves gyereknek semmi szükség zsebpénzt adnunk; 2) ezt a zsebpénzt heti ütemezésben kellene a gyereknek adnunk (a férjem szerint hétfőként, szerintem péntekenként, de ez még most részletkérdés); 3) a zsebpénz összege heti 200 forint körül legyen; 4) a zsebpénz nem házimunkaért jár cserében, mert nem akarjuk, hogy a gyerek csak pénzért segítsen itthon; 5) még közel sem vagyunk ott, hogy a pénzt átnyújtsuk a fiamnak, de már elkezdtünk zsarolni, ha nem viselkedik rendesen, akkor ugorni fog a zsebpénz. Azt hiszem, ez helytelen viselkedés a részünkről.

Nem értünk egyet abban, hogy a gyerek mit is csináljon a pénzzel. Persze, hogy megmondjuk neki. Miért mit gondoltatok?

Szóval az én ötletem az volt, hogy kapjon Pepe heti 300 forintot, amiből 100 forintot jótékony célra kell fordítania, 100 forintot félre kell raknia, és 100 forintot elkölthet. A. szerint ez nem jó ötlet, mert a gyerek még túl fiatal ahhoz, hogy a szociális érzékenységét fejlesszük. (Bullshit, szerintem. Már ha valaki engem kérdez...) Inkább 300 forint helyett adjunk csak 200-at, amit aztán, és most szó szerint idézem a férjemet: „arra verhet el Pepe, amire csak akar.”

MENNYIRE IGAZAM VOLT A BEVEZETŐVEL. LÁTHATJÁTOK MAGATOK IS FEKETÉN-FEHÉREN.

Mit szól Pepe mindehhez?

1. Nem hisz a szerencséjének.
2. Nem akar fémpénzt, hanem papírpénzt. Mert a fém százasakon már annyira túl van. Már két éves korában is azokat gyűjtötte, hogy ne legyen ránk szorulva, ha jártunkban-keltünkben bedobós játékkal találkoztunk…
3. Mi az a beváltás, Mamika?
4. Mi az a jótékony cél, Mamika?
5. Akkor azt a 100 forintot adhatom annak az osztálytársamnak, aki egész nyarat a nagymamájánál töltötte, mert a szüleinek nyáron is dolgoznia kellett. Mert olyan szegények.

Én: PEPE MI IS DOLGOZUNK NYÁRON AZ APÁDDAL.
Pepe: Most viccelsz, Mamika, igaz?

Úgy érzem a részleteken még dolgoznunk kell…

Folyt. köv.

2008. december 2., kedd

Ne lopj!

Fogalmam sincs, hány éves lehettem, de biztos nem jártam még iskolába, amikor anyukámtól elloptam két darab ötszázast. Nem a táskájából vettem ki, hanem a könyvespolc alsó fiókjából, ahol a félretett pénzét tárolta.

Először Csongoréknál dicsekedtem a szerzeményemmel, majd átmentem Zsoltiékhoz, és ott mutogattam a két papírpénzt. Zsolti mamájának, Magdi néninek persze gyanús lett a dolog, és szólt anyukámnak. Aki aztán szólt apukámnak. Aki egy pálcával kegyetlenül elvert.

Ez nem jelentette azonban a lopós korszakom végét, mert utána még Évikétől is elloptam valami játékot, de az anyukája nagyon rutinos pedagógusként kezelte az ügyet. És mondta nekem, hogy „ biztos csak játszani szerettél volna vele, ha már meguntad majd add vissza”. Úgyhogy visszaadtam.

Azóta nem lopok.

***

Tegnap reggel még félálomban voltam, amikor hallottam, hogy A. elég idegesen beszél Pepével. „Honnan van ez?” „Kitől?” „Mikor?” „Menj fel Mamikához, mondd el neki is.”

Tudom, hogy a férjem nem biztatja feleslegesen a gyerekeket, hogy költsék fel reggel az anyjukat. Nyilván történt valami.

Történt is.

Pepe ellopott anyukámtól egy tízezrest. Nem a táskájából vette ki, hanem a könyvespolc alsó fiókjából, ahol a félretett pénzét tárolja az anyukám.

MERT AZ ANYUKÁM LASSAN TANUL!

Jó néhány napja már a fiamnál volt a pénz, BÁR AZ ANYUKÁMNAK NEM TÜNT FEL A HIÁNYZÓ PÉNZ. MERT EGY KISNYUGDÍJASNAK 10000 FORINT KARÁCSONY ELŐTT CSAK APRÓPÉNZ…

Mégis lebukott a fiam, mert az még nem volt gyanús az apjának, amikor vasárnap este kérdezte tőle, hogy egy egyes és négy nulla az mennyi pénz, de az már igen, amikor hétfőn reggel a kisautóival a pénzt is el akarta vinni az iskolába gyerek.

Nem, nem vertük meg Pepét. Csak elmagyaráztuk neki, miért helytelen, amit tett. Nem mintha nem tudta volna.

Utána, mert a fiam élete szörnyű igazságtalanságokkal van kikövezve felajánlottuk neki, hogy ezentúl kaphat heti zsebpénzt.

Mert, ahogy mondtam, a fiamnak szörnyű élete van. És nekünk meg valószínűleg a szülés alatt kivették az agyunk nagy részét.

A pénzügyi részletek kidolgozására kértünk néhány nap haladékot a gyerektől. Szerencsére Pepe kész a jövő hétig várni…

MERT RENDES A FIAM.

Folyt. köv.

PS: Tegnap este visszavittük az anyukámnak a pénzt. Újra megbeszéltük Pepével, miért volt helytelen, amit tett. Hogy reagált Pepe a prédikációra? Azt mondta: „Senki sem tökéletes. Mindenkinek van valami hibája.” Az anyukámmal LEHET, hogy röhögtünk ezen. Ha így tettünk volna, azt nem kellett volna…

2008. december 1., hétfő

Játék vagy szemét?

Szemét!

Van egy kis privát hagyományom decemberre.

Hihetetlenül romantikus. És semmi sem jelzi jobban a Karácsony közeledtét, mint az irányú erőfeszítésem, hogy a szemétdombonkunk a gyerekszobában ne csak rendbe rakjam (értsd: a dobozokba dobáljam) a gyerekek 2,342,222 db játékát, hanem megpróbáljak néhány tucatnyi, kilónyi, zsáknyi szeméttől, bizbaztól valójában meg is szabadulni.

Nyilvánvaló, hogy ez egy olyan tevékenység, amit a gyerekek jelenléte nagyban gátol, hiszen minden műanyag vacak, életük értelme. Ami nélkül sohasem lehetnek boldogok. Amivel minden nap minden órájában játszanak.

Hogy mi ez?

Hát ezt ők sem tudják. De játszottak vele. Mikor is? Hát a múltkor. Valamikor.

MOST MIÉRT TESZEM TÖNKRE AZ ÉLETÜKET?

Szóval napok óta csempészem ki a szajrét a szobájukból pakoolom a szobájukat.

Van egy nagy adagnyi játék, amivel sosem játszottak, és ezért nagyon jó állapotban vannak. Ezeket el fogom ajándékozni.

Aztán volt több zsáknyi szemét. Tönkrement. Eltört. Sosem tudtuk, mi is az valójában. Ezeket kidobtam.

És ma délelőtt célegyenesbe fordultam.

A megmaradt rengeteg kacatot értékes játékot a szoba közepén felhalmoztam. Szétszortíroztam. És visszapakoltam a polcokra.

A megmaradt szeméthalmot pedig a kukába gyömöszöltem.

Aztán leültem egy percre a szobájukban, hogy élvezzem a művemet.

És régen éreztem ilyen jól magamat a gyerekszobában.

És régen voltam ennyire beszarva, hogy mi lesz ma délután, miután hazajönnek a gyerekek…

Lehet, hogy költöznöm kell…

2008. november 30., vasárnap

Advent első vasárnapja

Összeraktam a Családi Betlehemünket.
A férjem találta meg a garázsban az istállót. És egy zacskónyi szereplőt is a rendelkezésemre bocsátott.

Hihetetlen esztétikai érzékkel komponáltam meg a jelenetet. Íme az eredmény:


Talán egy kicsit zsúfolt. Már csak azért is, mert, ha az első sort félreállítjuk, akkor látható, hogy két Jézuskánk van. Hoppá. Bocsánat, nem figyeltem!


És van egy felettébb gyanús alakunk is. A kép szélén. Országalmával a kezében. Ő:


Hogy ki ő?

Hát IV. Béla!

És kérdezem én:

HOGY KERÜLT IDE???

2008. november 28., péntek

Csendkirály

Mióta legalább egy fél számmal kisebb autóban ülünk, mint az igazán kényelmes lenne, minden egyes utazás meglehetős kitartást igényel a sofőröktőlszülőktől.

Már a beszállás előtt kezdődik a balhé. Ilyenkor jó, ha gyorsan szétválasztjuk a gyerekeket, mielőtt még agyontaposnák egymást abbéli igyekezetükben, hogy elsőként szálljanak be az autóba. MERT NYILVÁNVALÓ, HOGY MAMIKA AZT A GYEREKÉT SZERETI LEGJOBBAN, AKINEK MEGENDGEDI, HOGY ELŐSZÖR SZÁLLJON BE.

És nyilvánvaló, hogy az előbb említett tényszerű tény felülírja azt a másik tényt, hogy mivel mindhárom gyerek hátul ül, baloldalt, középen és jobboldalt, létezik egy elméleti sorrend, amely nagyban megkönnyítené a beszállást.

De nem az nem jó, mert akkor elkerülhető lenne, hogy az autóban IS megpróbálják agyontaposni egymást a testvérek.

A kisebb helyen természetesen sokkal nehezebb a birkózó feleket szétválasztani, már csak azért is, mert hárman küzdenek, és míg egyet lefogunk, addig a másik kettő röhögve tovább öli egymást.

És mindeközben persze tél van, és a gyerekek már dobálják is le magukról a sálat-sapkát-kesztyűt-kabátot, és taposnak rajtuk. (Bár ez most igazából mellékszál. Csak azoknak írom, akik szokták látni a gyerekeimet, és gondolkoznak, hogy szóljanak-e, hogy piszkos a sál-sapka-kesztyűt-kabát.)

Következő lépésként aztán jön a szülő-gyerek kötöttfogású meccs. Melynek célja, hogy a biztonsági övet rácsatoljuk a gyerekre. És mivel kicsi a hely és a gyerekülések között alig van hely, ez nem is olyan könnyű…

Aztán még el sem indítottuk a motort, a birkózásból már bokszra váltottak hátul. Bakka lekente az első pofont ZK-nak, mert a kicsi véletlenül hozzáért a bakkához. Persze ZK-t sem kell félteni, már fejbe is vágta Pepét, mert a bátyja hozzáért az ő, azaz ZK, gyereküléséhez. Pepe próbál védekezni, hogy csak a külső részéhez támaszkodott. És csak kicsit.

Pepe nem üthet, mert ő a nagy. És a nagy nem verheti a kisebbet a mi családunkban. MERT MI ILYEN PACIFISTA CSALÁD VAGYUNK!

És akkor A.-val már tudjuk, hogy megint hosszú lesz a 15 perces hazavezető utunk.

DE NEM!

Alig gurultunk ki az első piros lámpáig, Pepének támad egy ötlete: Játszunk Csendkirályosat!

A.-val fogalmunk sincs, hogy mi lehet ez a játék, de ami azt illeti, pompásan hangzik és sokat ígérő a címe.

Lehet, hogy mégis előbb fogunk hazaérni, minthogy megőrülnénk?

Még jobb, hogy a lányok is belemennek a játékba.

HURRÁ!

Papikával be is cipzárazzuk a szánkat. Mert aztgondoljuk reméljük, hogy a csendkirályozásnak az lesz a lényege, hogy mindenki csöndbe marad.

Mondjuk 8 másodpercig.

És lehet, hogy így van. Mert a gyerekek is elvégzik a szájukon a cipzárazás mozdulatát, ami jelzi, hogy terveik szerint csöndben fognak maradni.

És csönd is van. Kb. 2,5 másodpercig, amikor is:

Egyik gyerek [nagyon halk édesen suttogó hangon]: Figyeljetek! Figyeljetek!
A másik két gyerek [üvöltve, ahogy torkukon kifér]: NEM FIGYELÜNK!

És ennél viccesebb nincs is: Mókás Mamika, ugye!

ELMONDHATATLANUL!

Így erre az algoritmusra folyik a játék.

Továbbra sem tudom, hogy mi a csendkirályozás, de valami az súgja nekem, hogy a gyerekeim nem a tradicionális felfogásban játszották…

2008. november 27., csütörtök

I've got a little itch, down there. Would you mind?

Tegnap este órákat bogarásztam az Internet-en, Daniel Craig farkát keresve. Meg is találtam, amit kerestem. Kiderült, hogy nem is farkát, mert azt nem mutatják. De nem is az a lényeg, mert most a férjem munkahelyéről lesz szó.

Amiről James Bond, a 007-es ügynök jut eszembe.

A Casino Royale(2006) filmben. Igen, Daniel Craig.
Irigylitek az uramat? Pedig nem kellene. Mert nem erre a részre gondolok:


Hanem a kínzásos részre. Most nem bonyolódom a részletek leírásába. Tegnap valakinek elkezdtem magyarázni, és nem jöttem ki a dologból jól. Ha nem láttátok a filmet, akkor inkább, hagyjuk az egészet. A lényeg, hogy nem a férjemnél van az ostor. Most sem. Így valóban Daniel Craig-nek érezheti magát mostanában a munkahelyén.

És én annyira büszke vagyok rá, hogy állja a sarat!

Vagy lehet, hogy a „sár” képzavar?

És, most, hogy így belegondolok, lehet, hogy az „áll” is…

Szóval értitek…

BÜSZKE VAGYOK!

2008. november 26., szerda

A végső adatok

Úgy tűnik, beérkeztek a vasárnapi ebéddel kapcsolatos végső adatok.

Résztvevők száma: 14

KORÁBBAN vírusos megbetegedésen átesett vendégek száma: 2. (A két lányom. Rutin rókák!)

Megettünk:

1 fazék húslevest

1 római tálnyi csirkét

1 nagy halom vegyes salátát

1 nagy edénnyi céklasalátát

Mit is még?

Volt talán főtt kukorica is.

Meg gondolom krumpli is.

És torta.

És kávé.

Hétfő Kedd estig megbetegedett vendégek száma: 7 8.

Upsz. Upsz. Hoppá.

A kép kommentár nélkül:






Alig várom a Karácsonyt!

2008. november 25., kedd

Találós kérdések

Hétvégén megejtettük ZK ünneplését. Azóta több családtag is megbetegedett a gyomorvírusunktól.

Upsz. Elnézést.

Talán csak azzal tudok védekezni, hogy ÉN IS!

De azt hiszem, hogy ennek részletezését kihagyom, mert RENDES vagyok…

Így inkább a találós kérdésekről számolok be.

Mióta Pepe rendszeresen hallgatja A hobbit-ot, új kedvenc játéka van: Találós kérdésezés. Kérdezzünk egymástól találós kérdéseket!

Nem akarok dicsekedni, de elég jó vagyok a játékban. Pláne akkor, ha nekem kell a találós kérdést feltenni. (Mi az? Evőeszköz, de nem esznek vele, hanem laknak benne.)

A kitalálásban sajnos már nem jeleskedem…

Pepe: Mi az? Ember, de nem ember. A tengerparton jár-kel.

Na mi? Hát a tengeri rák!

A lányok is kedvet kaptak a dologhoz:

Bakka: Épület, de nem kéményseprő. Nem laknak benne.

Sejtitek, hogy irodaházra gondolt a lányom?

És ZK: Fa, de nem laknak benne.

Szóval?

Hosszan töprengtünk, de nem találtuk ki, hogy a cicáról volt szó…

2008. november 24., hétfő

A baj nem jár egyedül…

Pontosan tudom, hogy a baj (kis bé-vel, nem naggyal!) nem jár egyedül. Hármasával jár.

Azt már átvettük, hogy a születésnapomon ellopták Bécsben a táskámat. És mindent, ami egy női táskában lenni szokott, ahogy a férjem fogalmazott a rendőrnek. És azt gondoltam, hogy rendben meg van a harmadik.

Mert:

1) Mert szeptemberben A.-t behívatta a konszern hr-igazgatója, hogy hat hónappal a szerződéskötés után a havi fizetését sikerült beszorozniuk 12-vel és rájöttek, hogy akkor inkább legyen 40%-kal kevesebb a pénze. Jó mondjuk nem így mondta, de ez volt a lényeg.

2) Aztán októberben ellopták az autónkat.

3) Aztán novemberben a táskámat.

És meg van a három. Hurrá!

De nem. Valami hiba csúszhatott a számításaimba, mert ZK születésnapján besurrant három fiatalember a házunk földszintjére és elvitte A. táskáját. A laptop-jával, a fényképezőgépével, a feljegyzéseivel, a munkájával.

Onnan tudjuk, hogy hárman voltak, mert a szomszéd látta őket. És az autójukat is.

A másik szomszéd látta, ahogy egy utcával lejjebb rohantak egy fekete táskával…

A rendőrség hallani sem akart arról, hogy foglalkozzon az üggyel.

Biztosan tudom, nem vagyok rasszista! És azt is bizton állíthatom, hogy nem is akarok az lenni!

De nagyon nehéz a dolgom…

PS: Mi lenne, ha a maradék megtakarított pénzünket beleraknám egy bőröndbe, és a Dunába dobnám? Ez legalább nem járna ügyintézéssel… Vagy lehet, hogy ezzel meg volt a három??? És vége a pech-sorozatunknak?

2008. november 21., péntek

Boldog születésnapot!





Mit is mondhatnék?

Talán azt, amit a család legtöbbször emleget neked az utóbbi hetekben: "Akarásról szó sincs, ZK!"

Mindent AKARSZ. És most azonnal.

És beszélhetünk neked. Nem igazán érdekel. Ebédelünk? A testvéreid az asztalnál ülnek? Nem gond. Te nem vagy éhes. Mert tegnap előtt reggelire megettél egy karéj mézeskenyeret. Ez elég lesz néhány napra neked. Inkább ugrálni van kedved. Az ablakpárkányról a kanapéra. Meztelenül.

De ki vagyok én, hogy beleszóljak?

Persze mindent megbocsátok, mert imádsz engem. Ami nemcsak abban nyilvánul meg, hogy naponta többször bújsz hozzám ölelésre, vagy, hogy rendszeresen kijelented, szeretsz és imádsz, hanem abban is, hogy igazán felnézel rám.

Felkapcsolom a villanyt. Nem nagy teljesítmény, de te hősként tekintesz rám: „Mamika, te fel tudod kapcsolni a villanyt?” Igen, ZK, fel tudom. És elárulok egy titkot: Te is, ha egy kicsit nyújtózkodsz.

A humorod ellenállhatatlan. Ma reggel, például, nagy komolyan kifejtetted, hogy eleged van abból, hogy állandóan ki kell szolgáljál. Én: "ZK, TE szolgálsz ki ENGEM?" Te: „Igen, Mamika, egész nap körülötted ugrálok”.

Ja, igen. És van, aki ezt elhiszi?

Most nem fejtem ki, mennyire jól megértitek egymást a testvéreiddel, mert az utóbbi időben egy ajtón nem tudtok úgy kimenni, hogy abból ne legyen egy legalább fél órás veszekedés. Amihez te úgy járulsz hozzá, hogy fejhangon visítasz. Mintha nyúznának. Mi lenne, ha inkább dumálnánk a dologról. Mondjuk halkan.

Hetek óta kérdezgetünk, hogy mit szeretnél születésnapodra. És a testvéreid nagy fülekkel figyelnek, mert tudják, hogy ők is kérhetnek valami apróságot.

A válaszod mindig ugyanaz volt: „Pörgős szoknyát, Mamika, pörgős szoknyát.”

És Pepe, az öreg róka, komolyan kétségbe esett: „ZK, születésnapod lesz! Valami nagyobbat, vagy drágábbat kérjél!” De te csak nevettél ezen, és kitartottál amellett, hogy egy pörgős szoknyát szeretnél.

Mert a pörgős szoknya az életed.

És az, hogy éjjel az én ágyamban aludjál.

Mondjuk erről azt hiszem apád beszélni akar veled...

2008. november 20., csütörtök

Sejtettem, hogy gond lesz, mert

nekem nincs néhány tucat szabad agysejtem, hogy foglalkozzak az üggyel.

A fiam iskolai ebédjéről van szó.

Nem tudom, hogy hallottátok-e a hatalmas örömordítást az évnyitónkon. Nem? Azt hittem, az egész ország összerezzent, mert úgy tapsoltak, kiabáltak, nevetettek a gyerekek.

Miért is?

Mert november 17-e óta ebédkor három menü közül választhatnak. Hurrá!

Pepe nem egy nagyevő. De ahogy esténként zabál, gyümölcsöt, zöldséget, amit elé teszek, amit a testvérei tányérjáról el tud szedni, arra következtetek, hogy nem igen ehet az iskolában.

Októberben el is felejtettük befizetni. Na, akkor megjött egy időre az étvágya. Aztán pótoltuk a hiányosságot…

Novemberi ebédbefizetés előtt néhány nappal kaptunk egy táblázatot a novemberi menüsorokkal.

A feladatunk egyszerű volt.

Napokra bontva be kellett jelölnünk, mit is akar majd a gyerek enni.

Válasszam ki három étel közül. Hogy három hét múlva délben mihez lesz kedve a gyereknek. Olyan ételek közül, amiket sosem főztem még. Amikor a gyerek véleménye néha az alatt az idő alatt képes megváltozni, hogy elkészítenem a kért ételt. És valóban kérte, de már nem. Vagy inkább mégis mást kér.

Szóval a férjemre toltam a dolgot. Ő legjobb tudása szerint kitöltötte az űrlapot. [Nem, nem beszéltük meg Pepével a dolgot. Hogy miért nem? Mert annyit beszél a gyerek, hogy nem nagyon merünk témákat felvetni itthon. Hanem örülünk, ha egy kicsi szünetet tart.] Aztán A. bevitte az iskolába az űrlapot és az ebédpénzt. Aztán a gazdasági osztályon megdicsérték, hogy hibátlanul töltötte ki. Kevés szülőnek sikerült. A férjem rendes és bevallotta: Neki is nehezen ment.

Szóval hétfő óta három menü közül választHATnának a gyerekek, ha a szüleik három héttel ezelőtt nem jelölték volna meg, hogy aznap mit is kell ennie a gyereküknek.

És persze megint én járok rosszul.

Pepe: Mamika, holnap mit fogok ebédre kapni? Mit rendeltetek nekem?
Én: EZT MEG MOST HONNAN IS KELLENE TUDNOM?

Nem, tudom, ki hogy van vele, de nálunk, a napköziben nem így volt…

***

Bonusz mellékszál, mert a héten egyet ellustálkodtam:

Hétvégén elutaztunk A.-val kettesben, és az átmeneti időben a nagyszülők (férjem szülei) nevelték a gyerekeinket. Minden este telefonon jelentették a fejleményeket.

A. Mamája: Képzeljétek, ma fel kellett köszöntenünk ZK-t.
A. [megrökönyödve]: De csak pénteken lesz a születésnapja.
A. Mamája: Igen, de a szekrényben megtalálták a lányok az elrejtett ajándékokat.

A. csak ettől rökönyödött meg igazán: „Az én gyerekkoromban sem az anyám, sem az apám szekrényébe nem nyúlhattunk be. Soha. Soha sem. Az olyan terület volt, ahová nem mehettünk. Most meg ott játszanak a lányok?”

Csak ismételni tudom magamat: Nálunk a napköziben nem így volt!

***

Összefoglalás: Csak röhögtem azon az anyukán (talán NoNo volt?), aki azt mondta, hogy lefénymásolták a menüsort, és otthon kirakták az üzenőfalra. Hogy tudják, hogy mit is fog enni a gyerek.

Úgy érzem, nem kellett volna röhögnöm. Mert nekünk is kell egy üzenőfal.

A.? Itt vagy még?

2008. november 19., szerda

Vannak napok…

Vannak napok, amikor minden rendben van, de mégis szorosabban ölelem magamhoz a gyerekeket.

És erősebben fogom a kezüket, amikor átmegyünk az utcán.

És csak nevetek, amikor veszekednek. Hogy veszekedhetnek.

Amikor rögtön ugrok, ha hívnak valami "nagyon fontos" dologért. Mert minden fontos lesz hirtelen.

Amikor az átlagosnál is többször mondom nekik, hogy szeretem őket.

Vannak napok, amikor minden rendben van, de mégis felhívom a férjemet csak azért, hogy megmondjam, szeretem.

És kérem, ahogy leszáll, hívjon fel.

És megint mondom, hogy szeretem.

Vannak napok, amikor minden rendben van, és ezért én kimondhatatlanul szerencsés vagyok!

2008. november 18., kedd

Áttörés?!

Pepe és az olvasás nem igazán találja egymást. Annak ellenére, hogy a fiam az összes betűt felismeri, az, hogy a betűkből/hangokból szavak állnak össze az nem igazán fér a fejébe. Az írott kultúra jelentőségét még nem ismerte fel...

Aztán megtörtént az áttörés:

Mamika, elolvastam azt a szót, hogy óriáspanda!

És tényleg elolvasta. Majd telefonon jelentette az ügyet a Papájának. Aki aztán hallgathatta fél órát, ahogy Pepe mindenféle szót kisilabizál. (Még nem gyorsolvasó a gyerek...)

ZK és Bakka csak bámult: Pepe tud olvasni?

Igen, tud! És mától ő lesz az estimese-felelős!

Hurrá!

2008. november 17., hétfő

37

Reggel a szállodai szobában csöng a telefonom.

Az anyukám: Jó reggelt! Felébresztetek?
Én: Nem, már ébren voltunk.
Az anyukám: Bár te is felébresztettél harminc öööö harmicegy ööö harmincegynéhány évvel ezelőtt.
Én: Harminckettő! Harminckettő!
Az anyukám: Harminckettő. Boldog születésnapot!
Én: Köszönöm!
A férjem: Akkor 1976-ban születtél?
Én: Erre most nem tudok ilyen hirtelen válaszolni, de harminckét éves vagyok!

***

Kicsit később. Vásárlás közben.

Én: Ne felejtsd el, hogy négy csomagunk van!
A férjem: Rendben, négy.
Én: Ja, nem, öt. Öt csomagunk van!

Mikor visszaértünk a parkoló autónkhoz még mindig öt csomagunk volt. Sajnos. Mert rosszul számoltam. És valójában HAT csomag volt nálunk. A hatodikat elvesztettük. Ami a retikülöm volt. Az irataimmal. Pénztárcámmal. És a többi holmimmal.

Persze van jó abban is, hogy a születésnapomon lopják el hagyja el a férjem veszítjük el a táskámat.

Mi is?

Hogy nem azon stresszelem magam, hogy megint egy évvel idősebb lettem…

2008. november 14., péntek

Néhány apróság, mielőtt hétvégére befordulnánk…

Az olvasás gyakorlásáról:

A szó, amit Pepének el kellene olvasni: ma-ma.

Én: Olvasd el!
Pepe: Ma-mi?
Én: Nem.
Pepe: Nem?
Én: Nem!
Pepe: Anyuka?
Én: Nem.
Pepe [csodálkozva]: Nem?
Én: Nem.
Pepe: Anyu-ci?

***

Arabeszk felvetette, miért is várom el, hogy a gyerekeim udvariasan beszéljen velem. Mert maguk közt így beszélnek. És szerintem legalább ennyi járna a kiszolgáló személyzetnek is!

ZK Bakkának játszás közben: Bocsánat, hölgyem, csak kakálni megyek.

Bakka Pepének: Uram, felgyújtaná nekem a fürdőszobában a villanyt?

Bakka ZK-nak az autóban: Figyelj rám, gyermekem, hogy tanulhassál tőlem!

***

A zenei oktatás szükségességéről:

ZK: Miért viszi a néni azt a zongorát?
Én: Tessék?
ZK: Miért viszi a néni azt a zongorát?
Én: ZK, az egy hegedű.
ZK [csodálkozva]: HEGEDŰŰŰŰŰŰŰŰŰ?
Én: Igen, legalábbis azt hiszem…

2008. november 13., csütörtök

Hittanóra

Írtam már a hittanról.

Pepe rendületlenül jár. Hozza haza a füzetet. Viszi a füzetet. Nem tudom, hogy színezi-e a színeznivalókat, mert nem ellenőrzöm. De a családi köztudatba bekerült a hittanóra. [Akárcsak a sportkör. Amit Orsi néni tart. Pepe: Orsi néni maga nem kemény. Csak az edzései azok.]

Tegnap rögtön ebéd után kellett elhoznom a gyereket az iskolából. Reggel kértem, ahogy felszólnak érte, siessen.

Persze a kedvenc-ebéd volt, így vártunk és vártunk és vártunk Pepére.

Aztán jött a hittantanárnő a hittancsoporttal. Mentek át a templomba.

Gondoltam rendes szülő leszek. Bemutatkozom, és elnézését kérek, amiért a fiam a mai órán nem tud részt venni.

Én: RitkaKülföldiNév RitkaKeresztnév ma nem tud részt venni az órán.
Hittantanárnő: Ne haragudjon, nem értettem a nevet.
Én: RitkaKülföldiNév RitkaKeresztnév.
Hittantanárnő: RitkaKeresztnév?
Én: Igen.
Hittantanárnő: Ilyen nevű gyerek nem jár hozzám.
Én: ???
Hittantanárnő: Nézze, anyuka, még a listámon sincs rajta!

És valóban nem volt Pepe rajta a listán. A tanárnő először próbált meggyőzni, hogy valószínűleg nem katolikus hittanra jár a gyerekem, majd elrobogott a templom felé.

Most itt adódna egy mellékszál, arról, mennyire nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy csoportos szituációkban egy felnőttnek nem tűnik ki az én fiam. Hogy harmadik hónapja jár órára és a tanár nem is emlékszik rá. Számomra ez elképzelhetetlen. De most ezt a szálat nincs kedvem kidolgozni, helyett inkább csak állok a suli előtt és nézek bután magam elé.

Mert számos bizonyíték mutat arra, hogy Pepe szerdánként suli után hittanra megy [Vagy lehet, hogy álnéven teszi ezt? Vagy kocsmázni menne? [Szia Anna!]]. Szóval a bizonyítékaim:

1. Van hittanfüzete. Ami ugyanolyan, mint a többi gyereké a csoportban.
2. Kedd este mindig figyelmeztet a fiam, rakjukam be a hittanfüzetét a táskájába.
3. Fénymásolt imákat és képeket hoz haza minden szerdán. [Már múltkor IKEA katalógusból kivágott képek voltak a hittanfüzetébe ragasztva, lehet, hogy már akkor gyanakodnom kellett volna?]
4. Pontosan tudja a fiam, melyik osztálytársa jár hittanra.
5. Minden héten kerül egy újabb rajz a hittanfüzetbe.
6. Pepe elmesélte, mit tapasztalt a templombelső megtekintésekor. „Képzeld, Mamika, van oltár!”
6. Az osztályfőnöke megerősítette, hogy Pepe szerdánként elmegy egy órára a hittancsoporttal.

???

Kicsit később Pepe befutott és mehettünk dolgunkra.

Én: Képzeld, Pepe, beszéltem a hittantanárnővel, és azt mondta, hogy még sosem látott téged.
Pepe: Most hülyéskedsz, Mamika, ugye?
Én: Nem, tényleg ezt mondta.
Pepe: ???

Két lehetőség marad a tanulságok levonására:

1. A hittantanárnő nem tudja, mit beszél.
2. A fiam megtanult rendesen hazudni (és konspirálni). Végre!

2008. november 12., szerda

Összeomlás

Nem tudom, hogy nektek feltűnt-e, de van ez a pénzügyi válság.

Amikor első éves szociológus hallgatóként. Mikroökonómiát kellett hallgatnom (vagy makró volt?), gyorsan kiderült, hogy a közgazdaságtan és én két külön világ vagyunk. Nem is erőltettem a dolgot.

Persze a pénzügyeinket nagyon okosan intézzük. Diverzifikáljuk a … mit is… a … a folyószámláinkat. Az enyém az Egyik Bankban van, A.-é a Másik Bankba.

A Másik Bankról röppent fel először a hír, hogy tönkre megy. A. gyorsan átutalta a pénzt az Egyik Bankba. Aztán pár napra rá arról is elterjedt, hogy csődbe akar menni.

Itt aztán abba is hagytuk, hogy a „pénzügyeinkkel” foglalkozzunk. És abba is hagytam az izgulást. Különben is éppen volt más, amiatt szoronghattam.

Aztán hétvégén meglátogattuk A. gyerekkori barátját, hívjuk Vé-nek, és az ő anyukáját. Az éppen újjáépült vidéki házukban.

Vé pénzügyes. De úgy igazából. Tényleg. Egy banki befektetéssekkel foglalkozó cég pénzügyi vezetője. Nagyon okos ember. De tényleg.

Nagyon jól telt a nap. Vé anyukája meghívott minket ebédelni. Vé kislánya nagyon helyes volt. Vé feleségével jót beszélgettünk.

És már éppen indultunk volna, amikor hallom:

Vé: Mama, kipakoltad a garázst?
Vé Mama: Igen, kiürítettem néhány polcot.
Vé: Jó, mert hoztam az élelmet az összeomlás utánra.

És eltűntek a garázs felé.

Én: Mit mondtak? Jól hallottam? Élelmiszer az összeomlásra?
A.: Én is valami ilyesmit hallottam.

Kicsit később.

Én: Mit hoztál a mamádnak?
Vé: Tartós élelmiszert.
Én: Tessék?
Vé: Hogy legyen tartalékunk, ha élelmiszerhiány lenne.
Én: Tessék? Nem hiszem el! Mutasd meg!

És Vé megmutatja az autója csomagtartóját. És tényleg van néhány zacskónyi liszt, konzerv és más tartósabbnak mondható élelmiszer. De nem olyan sok. A. sokat többet szokott összevisszavásárolni egy-egy hétvégi nagybevásárlás során, amikor nem tartom kellőképpen rajta a szememet.

Én: Ez nem is olyan sok.
Vé: Otthon még sokkal több van.
Én: ???
Vé: Mondjuk még a közös teremgarázsban tároljuk.
Én: ???
Vé: A többi lakóval közös garázsunk van. És még az autók mellett van a liszt, rizs, tészta és konzervek.
Én: Nem hiszem el!
Vé: De igen. [Majd elgondolkozva hozzáteszi…] Mondjuk, ha az euró 350 forint felé megy, akkor mindent be fogok pakolni a zárható pincénkbe.

Kicsit később az autóban:

Én: Szerinted ez nem túlzás?
A.: De az. 1929-ben is volt pénzügyi válság, és senki sem halt éhen.
Én: Akkor miért ugráltak ki csapatostul az emberek az irodáik ablakából?
A.: Nem tudom…

Mindenesetre én elkezdtem aggódni. Nem mintha lenne felesleges pénzünk élelmiszerre, mert most fejeztük be a festés-mázolás-parkettázást.

Hosszú tél lesz. De legalább tiszta házban fogunk éhen halni…

2008. november 11., kedd

Mikor lesz ennek vége, Bakka???

Bakka: Gyere, ZK, ünnepeljük meg a punci-napot! [Kicsit bizonytalan vagyok, lehet, hogy nagybetűvel kell írni?]
ZK: Punci-nap. Punci-nap. [És már vetkőznek is! MI VAN?]
Én: MI VAN? MIT CSINÁLTOK?
Bakka [édesen mosolyogva]: Jó-jó, nem punci-nap, hanem Márton-nap. Csak vicceltünk, Mamika!

Mit mondjak? Brühahahaha…

***

Bakka állandóan elesik, megbotlik, ráhuppan, nekimegy. Néha sír, néha nem. Maradandó sérült még nem szerzett. Aztán megint elesett. Mint Janka Tiszadobon. Nagyon csúnya volt a szája. De gyorsan gyógyult. Egy hétre rá viszont a lányom ünnepélyes keretek között [értsd: elalvás előtt két másodperccel] megtette a nagy bejelentést.

Bakka: Mozog a fogam, Mamika.

És, basszus, tényleg mozog. Mind a két első foga. Amik már egyszer megjárták a fogorvost, mert egy esés miatt teljesen bebarnultak. Aztán újra életre keltek és fehérek lettek megint.

Mit csinálok a lányom mozgó fogai miatt? Természetesen pánikba esek: Kiesik a foga 4 éves korában! Hét évesen fog csak az új nőni. ÉVEKIG FOG NÉLKÜL ÉLNI A LÁNYOM! Hogy fog enni? HOGYAN?

És Bakka vigyorog: Ki fog esni a fogam! Hurrá!

De az én izgalmam semmi sem volt, ahhoz képest, hogy a fiam hogy reagált az esetre. Ha azt mondom, hogy epét köpött az irigység és idegesség miatt, akkor csak a felszínt kapirgáltam meg.

Mert, ahogy Pepétől megtudtuk, a világ legnagyobb igazságtalansága lenne, ha a húgának előbb esne ki a tejfoga, mint az övé. Hogy lehet ez? Nem lehet igaz, Mamika! Ez aztán már mindennél több!

Pepe fogai bebetonozva. Bakkáé mozog. ZK-é letört. Nyilván a lányoknak megy szét a foga és nem a fiamé. Mert a lányoknak nem számít…

***

Reggelizünk.

Bakka: Kérek én is müzlit.
A.: Tessék.
Bakka: Még kérek.
A.: Tessék. Tejet kérsz vagy joghurtot a müzlidhez?
Bakka [gyorsan és határozottan]: Joghurtot, Papika.
A. elkezdené már kanalazni a joghurtot a tálba, amikor
Bakka [gyorsan és határozottan]: Tejet, Papika.
A.[megáll a mozdulat, nehogy valami nagyobb hiszti legyen belőle]: Joghurtot vagy tejet?
Bakka: Joghurtot. Nem tejet. Tejet.
A.: ???
Bakka: Tejet, Papika, tejet.

Megette a lányom a tejes müzlit? Természetesen nem.

Mert nem szereti a müzli részét az összeállításnak…

2008. november 10., hétfő

Pepe vendégségben

Pepe egy egész napot töltött Boldizsár* barátjának családjával.

Későn tudtunk csak érte menni a lányokkal, kicsit izgultam, mit is fog a vendéglátó család szólni az egész napos tortúráhozfiamhoz.

Boldizsár bátyja, Bence**, fogalmazta meg az első (és utolsó) kifogást Pepével szemben:

Bence: Szikszalaggal kellene a száját beragasztani!
Én: Sokat beszél, mi?
Bence: IGEN!
Én: Mi zipzárra gondoltunk.
Bence: Az sem lenne rossz…

Aztán Boldizsár mamája állt elő egy listával. Pepe azt, mondta, hogy…

Igaz ez?

1. Otthon mindig ő ül az asztalfőn. NEM IGAZ. Bakka ül az asztalfőn. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem Pepe az alfahím a családban…
2. Ellopták az autónkat. IGAZ.
3. A lányok miatt mindig csak 15 percet tudunk múzeumban tölteni. NEM IGAZ. Úgy tűnik, Pepe unhatta a fáraós kiállítást
4. Minden hónapban elutazunk Amerikába. MI VAN, PEPE? NEM IGAZ!!!
5. Bármikor bármit elcserélhet bármire. NEM IGAZ! Kifejezetten utálom, ha csereberél, általában azzal szoktam vádolni, hogy lopta és nem is cserélte a hazahozott „szerzeményt”. (A fiamat persze ez nem tántorítja vissza…) (Bár, ha így cserélne, az nem lenne gond…)

* Lehet, hogy így hívják a kisfiút, de lehet, hogy Zsombornak...
** Lehet, hogy Bencének hívják, de az is lehet, hogy Csabának…

2008. november 7., péntek

A hétvégi buli utóhatása

A hétvégi családi összejövetelről már ejtettem szót.

Lehet, hogy nemcsak a munkámról beszélgettünk, hanem politizált is a család.

Este vacsora közben ugyanis Pepe elkezdte: Kérdezek lányok tőletek dolgokat. De Mamika, nem segíthetsz!

És a fiam: Hányadik században született Jézus? Mikor uralkodott Mátyás király? Hová épült Velence? És miért?

Én: És, Pepe, tudod, kik elől menekültek a velenceiek a tengerre?
Pepe: Törökök?
Én: Nem.
Pepe: Magyarok?
Én: Igen, a hunok elől.
Pepe: Kitaláltam a szemedből. Aztán persze a vízen meg a vikingek támadhatták meg őket.
Én: Tessék?
Pepe: A vikingek. Mindenütt félniük kellett az ellenségtől.
Én [már nem igazán figyelek]: Igen.
Pepe: Milyen jó, hogy manapság csak az adótól kell félni.
Én [kezd romlani a hallásom?]: Mitől Pepe?
Pepe [ordítva, mégiscsak a süket anyjához beszél]: AZ ADÓTÓL, MAMIKA. MANAPSÁG CSAK AZ ADÓTÓL KELL FÉLNI.

2008. november 6., csütörtök

Jó munkához idő kell!

És egy mérnök…

Nem tudom, hányan ismeritek Pettson és Findusz történeteit. (Előbbi egy öregember. Akivel szívesen összeköltöznék, ha nem lenne olyan állatira rendetlen. Az utóbbi egy macska.) Ahhoz, hogy az alábbiakat megértsétek a „Tűzijáték a rókának” című mesét kell átvennünk.

Amelyben Pettson és Findusz felkészülnek a róka tyúkok elleni támadására.

Pettson készít egy borssal töltött műtyúkot. Amibe, ha beleharap a róka, akkor örökre elmegy a kedve a tyúkoktól.

De Findusznak ez nem volt elég elrettentő.

Ezért a kertet apró robbanófejekkel veszi körbe Pettson, amelyet meggyújtanak, ha jön a róka. A robbanásoktól majd örökre elmegy a rókának kedve a tyúkoktól.

De Findusznak ez nem volt elég elrettentő.

Ezért Pettson szerkeszt a kertben egy kötélpályát. Amin majd Findusz keresztülsuhan és kísért, amikor a róka megjelenik a kertben. Hogy a rókának örökre elmenjen a kedve a tyúkoktól.

Aztán a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy Pettson és Findusz tervezte, és inkább a szomszéd Gustavsont és ellenszenves kutyáját ijesztik meg. De ez már nem fontos.

Mert a kötélpályáról lesz szó.

Amit Pepe megpróbált a kertünkben reprodukálni. Egy ideig jött-ment a garázs és konyha között, majd hívott, nézzem meg a kész alkotást.

Megnéztem.

Az almafa és a hinta közé szerelte fel a madzagkötélpályát.

Én: Te, Pepe, ennek nincs is lejtése, így nem fogsz jól siklani rajta.

Pepe feljebb kötötte a pálya egyik oldalát.

Én: Pepe, meg kellene feszíteni a kötelet. Túl laza. Így nem fogsz jól siklani rajta.

Pepe megfeszítette a kötelet.

Én: Pepe, le fogod égetni a kezedet siklás közben.

Erre a fiam őszintén kifakadt és panaszkodni kezdett, hogy Papika szerszámai között nem talált görgőt (???), amin csúszhatna a pályán. Először damilból gondolt egy csúszóhurkot (???) szerkeszteni, de sehol sem találta a Papika damilját. Pedig tudja, hogy volt egy nagy tekercs damil a garázsban. (Upsz, lehet, hogy kidobtam?) Végül kötélből csinált egy kétszárú kapaszkodót, amibe majd két kézzel fog kapaszkodni és aminek majd csúsznia kell a pályán.

Három próbaúton vagyunk túl. Tapasztalatok alapján úgy tűnik, tökéletesíteni kell még a rendszert.

1. próbálkozás: A kötélpálya leszakadt Pepe alatt. Rosszul rögzítette a magasabb végénél a zsinórt.
2. próbálkozás: Hiába a kapaszkodó, Pepe mégis leégette a tenyerét. Mielőtt még leesett volna a pályáról.
3. próbálkozás: Tanácsomra a fiam felvette a PUMA márkájú kapuskesztyűjét. Nos, lehet, hogy nem egy eredeti PUMA kesztyűvel volt dolgunk, mert mielőtt újra leesett volna a fiam a kötélpályáról, a kesztyűt szétvágta a kötél.

Felhagytunk a próbálkozással.

Pepe: Mégiscsak kellene az a görgő. Majd beszélek Papikával!

Igen, azt hiszem ilyen műszaki leleményekhez én kevés vagyok...

2008. november 5., szerda

2008. november 5-e hajnalán

6 óra Negyed 8.

A.: Obama az elnök!
Én: Nem mondod! Honnan tudod? Nem a Hamupipőke megy a TV-ben?
A.: Mielőtt bekapcsoltam a DVD-t, rá tudtam pillantani a CNN-re.
Én: Kár, hogy nem Denzel Washington nyert. Ő mégiscsak szexisebb lett volna.
A.: Azt hittem McCain fog nyerni. Hogy az amerikaiak álszentek. És nem mondták meg, hogy rá szavaznának.
Én: Nem hittél a közvélemény-kutatásoknak?*
A.: McCain nem tudta legyőzni Bush-t.
Én: Papa, mikor képezted ki magad Amerika-szakértőnek?
A.: Tegnap a repülőn!
Én: Örülök, hogy itthon vagy!

* Ezt a kényes kérdést átugrotta a férjem. Mert ebből mindig hiszti van itthon. (Igen, én szoktam hisztizni.) Amikor Magyarországon ment a vita, hogy a közvélemény-kutató cégek hazudnak/csalnak vagy sem a választási eredmények előrejelzésekor, akkor az egyik nagy cégnek én csináltam azokat az ábrákat, amin a pártok és a hozzájuk tartozó csíkok látszódtak. Amit aztán a TV-ben mutogattak az elemzők. Én SOSEM csaltam!

2008. november 4., kedd

Bakka ruhája

Tegnap befejeztük az őszi szünetet.

Papika repülőre ült, hogy Firenzében dirigáljon.

ZK pedig elvitte a testvéreit iskolába/óvodába.

ZK: Mamika, de én nem is tudok vezetni.

Na jó, én vezettem.

Pepét leadtuk minden gond nélkül. Mind a 117 centijével robogott be a suliba a nála egy-két fejjel nagyobb gyerekek között. Mindig összeszorul a szívem, ahogy eltűnik a kanyarban… De ilyenkor nincs időm a szívemre, mert a gyomrom szokott görcsbe rándulni, ahogy Bakka kezd sírni, nem akar oviba menni.

De tegnap nem!

Mert ahogy eltűnt Pepe a szemünk elől, Bakka kijelentette: „Alig várom már az óvodát. Úgy hiányzott!”

Tessék? Nem hiszek a fülemnek! Nyilván csak egy nagy hiszti bevezetése ez a két mondat. Hogy miért is NEM akar óvodába járni a lányom. Soha többé. „Az életben soha többé, Mamika!”

De nem!

Annyira laza volt Bakka az öltözőszobában, hogy Zsuzsa nénivel tudtam néhány mondatot váltani. Bár nehéz volt először figyelnem, mert több emberes munka Bakkát átöltöztetni. Mivel a naptár novembert mutatott, hiába volt reggel 11 fok (és délután 20), a lányom a(z örökölt) kisbundáját öltötte magára. És a bundás csizmáját. Zsuzsa néni azért sorolta a tennivalókat. És én megfeszítve figyeltem, nehogy valamit elfelejtsek. Már megint. Mert Zsuzsa néni nem hiszem, hogy be fogja fizetni Bakka ebédjét. Úgy, ahogy Pepe óvó nénije tette. (Szia Szilvuska! Szia Katinka! Köszönjük!!!)

Szóval: Töltsem ki a kérdőívet. Fizessem be a színház-pénzt. Lehet hozni a tornacipőt. És akkor már nekem jutott eszembe, hogy a kinti váltócipőt és ruhát is hozhatom, mert arról persze teljesen megfeledkeztem.

És aztán hallom, ahogy az óvó néni mondja: „És csütörtökön fényképezés lesz. Kérjük, hogy Bakka szép ruhába jöjjön!”

TESSÉK???

Bakka ruhatára csúcsmodelljeiben jár oviba. A legszebb ruháit rotálja naponta. Tegnap az ezüsttel átszőtt szoknyája volt rajta. Amit azért vettem, legyen mit Karácsonykor viselnie…

Nyilván csütörtökre el fogom felejteni a fényképezést. Mégsem hiszem, hogy Bakka kinőtt pólóban és kitaposott szandálban fog a fényképezőgép előtt állni (Bocs, Pepe!).

Hanem a legszebb ruhájában.

Mert csak abban hajlandó itthonról elindulni.

Remélem azért a bundához nem fog ragaszkodni.

Bár ahogy belegondolok, lehet, hogy az sem lenne gond. Ugyanis tavaly Pepe elég viccesen nézett ki a fényképén, mert a fotós téli tájat varázsolt a gyerekek köré. És szánkóra ültette a pólót és rövidnadrágot viselő kisfiúkat. És a nyári ruhában pompázó lányokat…

Mégiscsak szükség lesz a bundára az óvodában!

2008. november 3., hétfő

A munkám

Hétvégén megkezdődtek az ünnepi heteink, és a családdal múlatjuk az időt.

A „small talk” nem az erőségem, de azért két kanál halászlé között próbálok rokonokkal beszélgetni. MÉG AKKOR IS, AMIKOR INFLUENZÁM VAN!!!

Ők: És most mit dolgozol?*
Én: Az egyetemen tanítok.
Ők: Szociológiát?
Én: Őööö, nem!
Ők: Nem???? Akkor mit?
Én: Igazából egy alkalmazott nyelvészet tanszéken tanítok.
Ők: ???
Én: Igen, nekem is furcsa, de így van.
Ők: Jó, de akkor mit tanítasz? Nyelvészetet?
Én: Igazából, nem, mert ez alkalmazott nyelvészet tanszék.
Ők: ???
Én: Tehát ez alkalmazott nyelvészet.
Ők: Jó, akkor azt mondd meg, hogy konkrétan milyen órád volt legutóbb!
Én: Többváltozós statisztikai elemzési eljárások kurzust tanítok most.
Ők: ???
Én: Nem kértek egy kis tortát?

* Most ne térjünk ki arra, miért is utálom ezt a kérdést. Hahó! Három gyerekem van! Mit is dolgozom? Feneket törlök. Piszkos zoknit szedek össze. Tiszták párját vadászom. Letörlöm a tükröt. Cipőt párosítok. Konyhapultot tisztítok. Csakhogy a legfontosabb munkaköri kötelességeimet soroljam fel…

2008. november 2., vasárnap

Pepe idei levele


Betűhív átírás:

KEDVESJÉZUSKa
20PÁRBAJKÁRTYKÉREM
BÁLiRUHA2
POKEMON
03

Látszik, hol tartanak az iskolában az írott betűk tanulásában.

Pepe: Azért kértem a párbajkártyákat a Jézuskától, mert bezárt az a bolt, ahol olcsón lehetett a kártyát kapni. És inkább a Jézuska hozza, minthogy neked kelljen szaladgálni érte!

Köszönöm, Pepe!

20 helyett először 02-t írt, de aztán helyesbített. Aztán áthúzta és újra írta.

Pepe: Túl közel írtam a 20-ast a báli ruhához. Nehogy 20 báli ruhát hozzon.

Nem, azt nem akarjuk semmiképpen!

Kedvesen azért egy 2-est biggyesztett a ruhák után, jusson mindkét húgának.

A gond a „Pokemon”-nal lesz. Mert fogalmam sincs, mi az. A 03 ne tévesszen meg senkit. Nem három darabot, hanem 30-at szeretne a fiam.

Remélem nem nagyok és drágák…

2008. november 1., szombat

Memo to myself

Pepe ma este újra megírta A levelet.

Hogy iskolában jár, már sokkal több idejébe telt. És sokkal kuszább lett.

Megint a lábtörlő alá tette. Mint tavaly.

Olyan jó lenne, ha nem felejteném el kivenni, mielőtt még holnap reggel ellenőrzi...

PS.: Tegnap és tegnapelőtt nem írtam semmit, mert azt csináltam, amit csak a szerencsésebb szülők tehetnek meg az őszi szünetben: A munkahelyemen relaxáltam...

2008. október 29., szerda

Bicska, megint

A festés már-nem-is-tudom melyik munkafázisában A. észrevette, hogy bicskával (vagy késsel?) valaki belevéste az ablak belső párkányára a PAPA szót.

Nem kellett két géniusz hozzá, hogy kitaláljuk Pepe egyik művével van dolgunk. A nyomok nem tűntek túl frissnek, jó néhány hónapja lehet már ott. (Igen, rendszeresen mosom az ablakokat, de nekem eddig nem tűnt fel. Igen, ez az én blogom, és azt írok, amit akarok!!!) Azért is régi mű lehet, mert nem-is-tudom-mióta az összes bicskát a nagymamához száműztem. (Ezért jön a gyerek haza össze-vissza szabdalt kézzel Katitól. De ez megint mellékszál…)

Nagyon sok a stressz, így teljesen elfelejtkeztünk a vésetről (?), és nem is szembesítettük a dologgal Pepét.

Egészen szombat reggelig. Amikor végre őt is hoztam hazafelé.

Én: Képzeld, Pepe, biztos valamelyik lány késsel belevéste az ablakpárkányba, hogy Papa.
Pepe: Tényleg? Na ne mond! Hogy csinálták?
Én: Fogalmam sincs, hiszen se késük, se bicskájuk nincsen. Sőt írni se tudnak.
Pepe: Ez hihetetlen!
Én: Nem te voltál véletlenül?
Pepe: Én? Nem! Soha nem csinálnék ilyet!
Én: Pepe! Teljesen egyértelmű, hogy csak te lehettél. Miért tagadod?
Pepe: Mert nem én voltam!

Megint egy pillanat, amikor alulmúlom saját magamat. Minek a gyereket ilyen álságos próbálkozással bekeríteni? Pont, amikor az igazmondás a központi téma.

Hagytam is az egészet. És az autóban felhangosítottuk a zenét.

Amit Pepe körülbelül 10 perc után lehalkított.

Pepe: Mamika, valami kezd rémleni.
Én: … ??? …

Hazaértünk.

Pepe: Hol van az a bevésett szó?
Én: Itt, Pepe.
Pepe: Valami nagyon-nagyon halványan rémlik.

Nézegeti egy ideig.

Pepe: Igen, lehet, hogy én voltam. De milyen bénán írtam a második pé betűt. Mintha egy 1-es lenne. Hihetetlen! Milyen béna voltam még a nyáron…

És elkezdett az iskolás gyerekek kis-előadni saját magának…

De az én „Miért nem faragjuk össze a ház fából készült tartozékait?” című előadásom elmaradt.

De legalább Pepe is belátta, hogy a sormintát még gyakorolnia kell.

A füzetében!!!

2008. október 28., kedd

Adsz banánt?

ZK: Van banán?
A.: Van.
ZK: Adsz banánt?
A.: Nem értem.
ZK: Adsz banánt?
A.: Nem értem.
ZK: ADSZ BANÁNT?
A.: Nem értem.
ZK: Banánt.
A.: Nem értem.
ZK: BANÁNT!
A.: Nem értem.
ZK: BA-NÁNT!
A.: Nem értem.
ZK: BAAAAAAAANÁNT!

Aztán amikor a kislány már annyira üvöltött, hogy félő volt az erei a nyakán szétpattannak, akkor az apukája megszánta és elárulta neki, tulajdonképpen hallja, amit mond, hiszen az egész környék hallja, csak azt várja, hogy kérje szépen...

2008. október 27., hétfő

Előítéletek

Bevezetés:

Elkészült a házunk festése. A hétvégén elkezdtük visszaköltöztetni a holminkat a garázsból. Pénteken este, illetve szombat reggel két csoportban a gyerekek is hazaértek.

Tárgyalás:

Nem szívesen írok az előítéleteimről. Mert az a tervem, hogy nagyon széles látókörű, tanult és toleráns asszonynak állítsam be magamat.

Most miért röhögtök?

Másrészt, mert akármilyen előítélet-rendszert dolgozunk ki a férjemmel, arra nézve, hogy mely társadalmi csoportot fogjuk ezentúl tervszerűen lenézni, hogy jobban érezzük magunkat (???), biztos, hogy rövid úton saját csapdánkba fogunk esni. És a zuhanás mindig gyönyörűen látványos…

Egy régi és elavult példa: Évekig „szórakoztunk” azzal, hogy az ezüstszürke Opelosokat szapuljuk. (Már nem tudom az előítélet forrását azonosítani. Hogy például miért nem a piros Suzukisokon köszörültük a nyelvünket…) Erről aztán egyik-napról a másikra leszoktunk. Mert A. megkapta az első céges autóját. Szerintetek ezüstszürke Opel volt? IGEN!

Egy új példa: Sosem tudtam hova tenni azokat a családokat, ahol a gyerekek egy múzeumban éltek. Nem nyúlhattak soha semmihez, nehogy eltörjék vagy összepiszkolják vagy leverjék vagy elszakítsák.

Ez az előítélet csak azért születhetett meg, mert eddig sosem volt frissen festett házam ÉS kis gyerekem egyszerre. De ennek is vége. Sőt arról álmodozom, hogy múzeumi kordonnal veszem körbe a házamat. Belülről. Hogy a gyerekek ne fogdossák a szép, új, fehér falaimat.

Sok éves átlagot nézve is, családi életünk elérte az abszolút mélypontot, amely tényt a számat leggyakrabban elhagyó mondatokkal tudom illusztrálni. A válogatás az elmúlt három nap termése reprezentálja. És nem véletlenül használok nagybetűket.

KÉRLEK SZÉPEN, NE NYÚLJON SENKI A FALAKHOZ.
NE FOGD MEG A FALAT!
FAL! VIGYÁZZATOK A SZÉP, FEHÉR FALAMRA.
FAL! FAL! FAAAAAAAAAAAAAAAAAAL!!!

És mert az utolsó pillanatban úgy döntöttük, halmozni fogjuk az élvezeteket, a nappali fenyőpadlóját is felcsiszoltattuk:

CIPŐVEL SENKI SEM LÉPHET A PARKETÁRA! SENKI SE MENJEN A NAPPALIBA! ITT NINCS JÁTSZÁS! FELFELÉ! MENJETEK INNEN!

És ami a férjemnél is kiverte a biztosítékot:

A FRISSEN CSISZOLT PARKETTÁM MINDENNÉL FONTOSABB NEKEM A VILÁGON!

Összefoglalás:

Van egy frissen festett házunk. Van frissen csiszolt parkettánk. Aminek eredményeként a családom életminősége erősen romlott.

PS: A falat már összekoszoltam. Saját kézzel. És a parkettát is megsértettem. És nem csak verbálisan…

2008. október 26., vasárnap

Hány óra van?

Dorishoz csatlakoznom.

A férjem szerint beteges, hogy azt hiszem az egész világ azon dolgozik, hogy engem átcsesszen.

Ha viszont a világot nem érdekli az én jó- vagy rossz-létem, akkor miért esik az óraállítás az őszi szünet első napjaira? Miért?

És ne mondjátok, hogy Daniella, most miért panaszkodsz? Hiszen alhatsz egy órával többet!

Igen, ez így lenne, ha ezt az üzenetet a gyerekeim is megkapták volna!

Nem elég, hogy hetek óta hétköznap 6-kor kelek, hogy Pepe tudjon reggelizni, de most, A SZÜNETBEN!, hiába teszek emberfeletti erőfeszítést, hogy este akár fél 10-ig is fent maradjak a gyerekekkel, hátha így nem fognak hajnalok hajnalán kelni, BUMMM: át kell állítani az órát.

Aminek eredményeként Pepe reggel 5-kor pattan ki az ágyból, hogy menne a tanyára dolgozni.

MERT MIRE VALÓ AZ ISKOLAI SZÜNET, HA NEM ARRA, HOGY TEHÉNSZART LAPÁTOLJON A GYEREKEM EGY ISTÁLLÓBAN???

PS.: Ha megígérem, hogy az összes lámpakörténket átállítjuk energiatakarékosra, és nyáron nem fogjuk a klímát bekapcsolni, akkor nem maradhatnánk ki ebből az órababrálásból?

PPS.: És az is kitolás, hogy a laptop és a mobiltelefon önállóan állítja vissza magát. A tűzhely órája meg nem. Ezt a kavarodást nem tudom feldolgozni!

2008. október 22., szerda

Most már biztos, hogy szopó ágon vagyunk?

Reggel 9-kor a 89 éves Őrmester Dédink kávézás közben lefordult a székről és elájult.

Rá fél órára összetörtem az autómat.

Utána fél órával Bakka esett egy hatalmasat. Esés közben szétharapta az ajkát. Borzalmasan néz ki. (És nagyon fáj neki. Ha valaki esetleg vele akar együtt érezni…)

Természetesen Dédi szedte össze magát a leggyorsabban.

Bakka még nyávog. Nem tud kényelmesen enni, ami nála IGAZI dráma.

Az autóról pedig nem akarok beszélni…

2008. október 21., kedd

Hogy mulatunk szombat este?

Hihetetlen szellemi magasságokba emelkedünk!

Parkolóházból állunk ki, ahol a lányok nagy kedvvel szoktak mindenféle furcsa hangokat kiadni, mert (számukra) érdekesen visszhangzanak a termek. Eddig csak artikulálatlanul üvöltöztek, de most Bakkának sikerült azt a kort elérnie, amikor semmi sem mulatságosabb, mint a kaka-viccek.

Bakka: ZK, mondjak egy vicceset?
ZK: Igen.
Bakka: Kaka. Kaka.
Bakka & ZK: Muhahahaha.

Nos, ez sikerült egy kicsit MÉG visszafelé fejlesztenie a lányomnak.

Állunk ki a parkolóházból a kölcsön autóval, aminek a működtetését még nem teljesen sajátítottuk el, így nem találjuk az egyik legfontosabb gombot. Amivel blokkolni lehet a hátsó ablakok emelését.

Bakka persze a saját gombját egy pillanat alatt megtalálta. Le is húzta az ablakot. És már kiabál is kifelé:

Bakka: Mell. MELL.
Bakka & ZK: Muhahahaha.
Bakka: Punci. PUNCI.
Bakka & ZK: Hahahahaha.
Bakka: Purci. PURCI.
Bakka & ZK: HAHAHAHAHA .

Őrült röhögés a hátsó sorokból.

Mert mi lehet ennél viccesebb???

Aztán kikanyarodunk az Alkotás utcába. És a villamosmegállóban várakozók „szórakoztatása” következik.

Bakka: ZK, mondjál valami vicceset!
ZK: Kaki.
Bakka [üvöltve]: KAKI. ARIEL KAKIJA.
Bakka & ZK: HAHAHAHAHA .

Aztán A. felhúzta az ablakot.

És vége lett a nevetésnek. Következett a hiszti. Hogy ki foglalta el kinek a karfáját…

2008. október 20., hétfő

Upsz, bocsánat!

Vezetek és valaki elém vág. Én: „Mit csinálsz, te idióta?”

Megyek az utcán, valaki elsöpri Bakkát, félhangosan morgok: „Miért nem figyelt ez az idióta?”

Teszek valamit be a hűtőbe és kicsúszik a kezemből: „Milyen idióta vagyok!”

ZK építőkockázik a Nagymamájával, aki nem dolgozik sebesen. ZK bíztatni kezdi: „Gyorsabban rakd, te idióta!”

Aztán persze csöppet megijedt, mert Ági annyira nevetett, hogy végül már a könnyei potyogtak.

ZK: „Most sírsz?”

Nem, nem sírt. Csak ő is tudja, hogy kell gyereket nevelni…

2008. október 17., péntek

Az öt világvallás

Nyáron megváltoztak Pepe olvasási szokásai. Illetve, hogy mit is szeretne, hogy olvassak neki. Esti meseként elkezdtünk könyveket olvasni. Fejezetekkel. Augusztusban aztán Pepe előhozta az egyik képes Bibliáját. (Nem azt a két kötetes, földrajzkönyv-típusút, ami az én gyerekkoromban volt A képes Biblia, hanem egy csöppet modernebbet. Az aranyszéllel. És sormintával. És állatos rajzokkal.) A szerkesztők nem eresztették túl bő lére a dolgot, így pár hét alatt elolvastuk az egészét.

Pepe fantáziáját pedig megindította a dolog.

Én meg az iskola hirdetőtábláján megláttam, hogy van hittan.

És a fiam azóta is jár hittan órára.

Én: Olvastátok a Bibiát?
Pepe: Nem, bár én bedobtam néhány információt.
Én: Mit csináltatok?
Pepe [szokásos távolba meredő buta szemekkel]: Semmit. De van a házi feladat.

Ez persze rögtön nem tetszett nekem. Miért kell hittanról házi feladattal útra bocsátani a gyerekeket?

Persze színezős feladat volt. Mert mióta Pepe iskolába jár, napi három műszakban színez. Illetve csak kettőben. Mert a harmadikban ceruzát hegyez.

(Mellékszál:
Én: Három grafit és 12 színes ceruzát kér az iskola. Szerinted vegyek pótceruzákat? Vagy ez elég egy évre?
Férjem: Nem kell pót, ennyi bőven elég lesz.

Bőven elég is volt. Az első hónapra. Ennyi ideig tartott, míg Pepe csonkig hegyezte az összes ceruzáját…)

De vissza a hittan házi feladathoz: Próbáltam a fiamat rábeszélni, hogy ne csinálja meg, de tekintélytisztelete ezt nem tette lehetővé. Így kedden este utolsó pillanatban elkezdte a gyerekeket színezni.

A házi feladatként a „legszentebb imádság” [idézet a handout-ról] fénymásolt szövegét hozták haza, amelyben minden mondatrészt rajzolt kis gyerekfigurák illusztrálnak. Mutatják, hogy milyen mozdulatot kell tenni az imádság mondása között.

Most nem térek ki arra, hogy ezt milyen patetikusnak tartom. (Ha egyáltalán ez az a szó, amire gondolok.)

Hiába biztattam a fiamat, hogy hagyja az egészet, és inkább menjünk aludni, ő csak színezett rendületlenül az ágyunknál, így én is kénytelen voltam jobban szemügyre venni a gyerekeket.

Az első mondatrészt egy mexikói kisfiú mutatja. Aztán jön egy fekete kislány. Majd egy kínai. Aztán egy eszkimó kislány. Aztán egy száriba öltöztetett lány. Aztán egy mongol (?) fiúcska. Majd egy fehér szőke hajú (illetve narancssárga, mert Pepe úgy színezte), aki egy fekete kisfiú kezét fogja. Aztán egy arab (?). Majd vietnámi. Végül egy nem-is-tudom-milyen kislány.

Én: Te, A., idenéz. Egy eszkimó kislány. És indiai. És vietnámi. Mintha az egész világon minden gyerek római katolikus lenne!

Fontos információ volt korábban, de biztos átsiklottatok felette, hogy kedd este történt mindez. Amikor a férjemnek kosárlabda edzése van. Amire általában szeret elmenni. És már rég el kellett volna indulnia. Így hiába töltött négy évet a piaristáknál, nem volt kedve a kérdést megvitatni. Elintézte, annyival, hogy „mindenütt vannak keresztények.”

Amivel, most, hogy néhány percig böngésztem a wikipédiát, egyet kell értsek. (Bár, nem csak...) És azzal is tisztába vagyok, hogy nem összehasonlító vallástörténet szakkörre küldtem a gyerekemet, hanem római katolikus hittanra, de akkor is…

Miért mindig én vagyok a rossz hír hozója?

Én: Pepe, azért tudjad, hogy vannak más vallások is a világon. Lehet, hogy az az indiai kislány nem is katolikus.
Pepe: Mi van, Mamika?
Én: Sokféle vallás van a világon és…
Pepe: Jó, Mamika, ezt bejeztem. Beragasztod a füzetembe? Én megyek aludni!