Énektagozat

Pepe annyira kibukott az ének tanító nénire, hogy tavaly év végén tettem egy könnyelmű ígéretet. Megígértem a fiamnak, beszélni fogok az osztályfőnökeivel arról, hogy átmehetne-e általános tagozatra.

Ígéret szép szó…

Túlzás, hogy beszéltem a tanító nénikkel, de megemlítettem nekik. És ők rögtön mondtak egy okot, hogy miért ne rakjuk át Pepét az általános tagozatra. Egy olyan indokot, amit Pepének nem akarok elmondani. Most sem fogok elmondani, de nem is lényeges a történet szempontjából. Pepének azt kommunikáltam, hogy maradjon az ének tagozaton. Jó az neki. Még zongora órára is beírattam, de erről majd később…

Ma aztán a fiam azzal fogad, hogy és most idézem szó szerint: „MAMIKA AZONNAL VEGYÉL KI AZ ÉNEKTAGOZATRÓL. MOST AZONNAL. AZONNAL MENJÜNK, BESZÉLJÜNK AZ IGAZGATÓ NÉNIVEL.”

Még év elején vagyunk, így nem kaptam fel a vizet rögtön, hogy már megint mit csinált a tanító néni.

Én: Mi a gond?
Pepe: NEM FOGOD ELHINNI MAMIKA.
Én: Mi történt?
Pepe: Az ének csak megszerettem. Az még csak-csak elmegy. De nem fogod elképzelni, hogy most mit kell csinálnunk.

Őszintén szólva tényleg el sem tudtam képzelni, miről lehet szó.

Én: MI TÖRTÉNT, PEPE?
Pepe: Eddig ugye volt három ének óránk. Ahol énekelnünk kellett.
Én: Igen, tudom. ÉS?
Pepe: És most ebből az egyik órán NÉPTÁNCOLNUNK KELL.

Mit mondjak?

Ennél nagyobb tragédia ne történjen a fiammal!

Igen, kiröhögtem Pepét és biztosítottam, hogy EZÉRT biztos nem fogom kivenni az énektagozatról. Mert nekem is kell valamin szórakoznom. Mert Pepe egy dolgot utál nagyon. Táncolni. Mivel az év végi műsorukban volt egy táncos betét, hetekig hallgattam, hogy mennyire utál táncolni. Ma még csak másfél órája hallgatom az indokokat, miért is nem akar nép táncot tanulni*. Most már ott tartunk, hogy „szinte megsántultam, Mamika, annyira fájnak a lábaim a tánctól”.

És ahogy Pepét ismerem, lesznek még érvek, úgyhogy lehet, hogy mégsem lesz olyan szórakoztató a dolog...

* Pedig szerintem a judo és a zongora mellé teljesen jó kiegészítő sport.