Ránk jár a rúd, na…

ZK hazajött az iskolából, hogy a barátnője papája fizetés nélkül jött ki a cipőkkel a Deichmann-ból, és a kislány is választhatott egy párat magának.

ÉS NEM KELLETT ÉRTE FIZETNI, MAMIKA.

[Itt kicsit lazítottam, így nem tudok pontosan beszámolni, milyen cipőről volt szó, annak ellenére, hogy ZK hosszan ecsetelte.]

Persze rögtön gondoltam, hogy nem cipőboltot raboltak, hanem valami szponzorációs szerződésről lehet szó, és ezt el is kezdtem magyarázni ZK-nak, amikor kiderült, hogy az egész csak bevezetés volt.

Mert a cipőmániás lányomnak már a tavaszi modelleken jár az esze. És azokról szeretne beszélgetni.

És alkudozni kezdett, hány pár új cipőre lenne feltétlenül szüksége.

Végül galád módon aztán kialkudtam az egy darabot. Amit (jogos) kérésre módosítottam egy párra.

Aztán múlt vasárnap ZK beszerzett magának egy egyedi gyártású, nyitott orrú csizmát.

Szerencsére csak egy darabot, és nem egy párat. Mert a János-kórház ügyeletére kellett menni érte. Bokatörés.

Egy hét fekvőgipsz.

Amit természetesen betartott a lányom. Egész héten pihent, feküdt. Nem lógatta a lábát.

Legalábbis az orvosnak ez fogjuk mondani, amikor megkérdezni, hogyan tört el a csizma gipsz sarka.

Akkor ezzel meg is lennénk…

Mindenféle dolog történt az ünnepek alatt.

Először is, kikémlelték a gyerekek a fenyőfát a kertben. Nem tudták eldönteni, hogy elültetendő csemete vagy a karácsonyfánk. De úgy gondolták, hogy mégis inkább karácsonyfa. Így kénytelen voltam bevallani, hogy valóban az. A szomszéd karácsonyfája.

És a pingpongasztal is a szomszédé. Legalábbis ezt mondta a gyerekeknek az apjuk, amikor a decathlonos szállító a telefonba kiabálta, köszönés nélkül, hogy hozzák a pingpongasztalt. Ami csak azért volt gáz, mert a férjem a gyerekekkel éppen az autóban ült, és nem tudta már az információátadás előtt a telefon-kihangosítót kikapcsolni.

ZK: Minek kell nekünk pingpongasztal?

Számomra a legjobb azonban az volt, hogy 23-án este a férjem nem találta a karácsonyfa-talpat, és az egész pincét felforgatta érte. A talpat nem találta meg, viszont előkerült két pulóver, amit még tavaly karácsonykor dugott el nekem, csak elfelejtkezett róluk.

Szilveszterkor aztán egy csomó embert idegesítettem, hogy tegyünk újévi fogadalmakat, de senki sem akarta feleslegesen elkötelezni magát. (Bár a barátnőm azt mondta, hogy a férje megfogadta, hogy kicserél két kiégett égőt a nappalijukban, de ezt az érdekelt fél nem erősítette meg.)

Aztán el is felejtettem a fogadalmakat, mert szilveszter estéjén a gyerekek számítógépén észrevettük, hogy már MEGINT pornót kerestek. Mondjuk az még nem teljesen világos, hogy a SZEK és SZEKSZ keresőszavaktól hogyan jutottak el a meztelen nők és lovakig, illetve a meztelen ejtőernyős-ugrásig, illetve az angol big tits in uniform-ig. Mert az tuti, hogy angolul nem tudnak még ennyire. (És nem, nem mi voltunk a férjemmel.)

Aztán január 2-án előállt Pepe azzal az ötlettel, hogy mégis van újévi fogadalma.

Hogy mi?

Hát az, hogy „idén már tényleg becsajozok, Mamika”.

A fentiek fényében nem nagyon mertem megkérdezni, hogy mit is ért pontosan a fogadalom alatt.

Azután sem mertem érdeklődni, hogy pontosan, mi történt, amikor ma közölte velem, sikerült az újévi fogadalmát teljesítenie.

Mindenesetre idén legyen mindenkinek ilyen sikere az elhatározásával!

Jézuska

Történt egy apróbb kis probléma. ZK kihallgatta Papikával folytatott telefonbeszélgetésemet.

PEDIG ELŐTTE KIKÜLDTEM A SZOBÁBÓL.

ZK: Miért küldtél ki a szobából?
Én [még nem sejtem a közelgő bajt]: Csak. Nem rád tartozik.
ZK [belevág a közepébe]: Tudom, hogy nincs Jézuska és a szülők hozzák az ajándékot.
Én [teljesen megdöbbenve]: Tessék?
ZK [lassan, tagolva]: Tudom, hogy nincs Jézuska és a szülők hozzák az ajándékot.
Én [még mindig megdöbbenve]: A szülők hozzák az ajándékokat?
ZK: Igen.
Én: Úgy érted, én? Én? El tudod képzelni, hogy rohangálok ajándékokért? Az én lustaságommal?
ZK [elgondolkozik]: Jó nem te, hanem Papika.
Én: Várjál csak. Azt állítod, hogy Papika a Jézuska?
ZK: Igen. Papika a Jézuska.

Nem tudom, Internet, de minél többet gondolkozom, annál logikusnak hangzik az ötlet. Papika a Jézuska. Most, hogy utána gondolok, ez sok mindent megmagyaráz…

Ki hitte volna…

Az milyen?

Az milyen, amikor felhív a fiam osztályfönőke, hogy a gyerek leköpte és lekurvázta az egyik lányt az osztályban? Csak azért nem kaptam infarktust, mert már tudtam a dologról. Darabokra szedtem a gyereket...

Gyakorlunk!

Éjjen! Hurrá!

Megjöttek az első olyan osztályzatok/visszajelzések, amelyek nemcsak azt bizonyítják, hogy gyermekeim nem éltanulók (ami mondjuk részemről inkább csak álom, mint elvárás), de arra is felhívják a figyelmemet, hogy ideje az itthoni gyakorlásnak. Ami több ok miatt is idegőrlő.

Mondjuk, természetesen, áldozatosan bármire képes vagyok a gyerekeimért, de a plafonon vagyok, amikor ÁLLANDÓAN MEGKÉRDŐJELEZIK A TUDÁSOMAT.

ZK-val kezdünk olvasni. Egyelőre még csak a szótagoknál tartanak. Meixner-módszer. Különböző sorminták szerint kell szótagokat olvasniuk. Ezt gyakoroljuk itthon. Önbizalommal látok a feladatnak, úgy érzem, a szótag-olvasás menni fog.

MI VAN LEÍRVA: iv
MIT OLVAS ZK: it
MIT MONDOK ÉN: Nem az van odaírva.
MIT MOND ZK: De az van odaírva.
MI TÖRTÉNIK?

Hogy mi történik? ZK elkezd vitatkozni velem. De az van odaírva, hogy it. Mondom, nem. Mondja, de. Mondom, nem. Mondja, de.

És akkor, hogy győzőm meg???

Sehogy.

Bakkával írunk. Ettünk helyett lemásolja etunk. Nincsenek illúzióim, így a dupla t-t már nem is említem, de úgy gondolom, hogy az ü helyett az u-t csak bemondom.

Én: Ü-t írj.
Bakka: Ü-t írtam.
Én: Nem.
Bakka: De.
Én: Nem.
Bakka: De.
Én: Nem.
Bakka: De.
Én: Nem.
Bakka: De.

Aztán elvesztettem a türelmemet, kiabálni kezdtem. Mire Bakka igazat adott nekem. Gyorsan, de láttam rajta, hogy nem hiszi, hogy igazam van.

És hogy Pepével mi történt?

Hát, sajnos, internet, az ötödikes matek-házifeladatba alaposan belebonyolódtam…

De szerencsére apjuk is van a gyerekeknek.

Majd vele gyakorol Pepe.

Lecke I.

Római egyest írtam, bár remélem nem túl sok dolgom lesz idén. A lányok tanító nénii nem igazán kíváncsiak a munkámra, így nekik nem nagyon adnak leckét. Pepe meg egyre önállóbb. De azért mindennap lelkiismeretesen ellenőrzöm a leckéit. Ha már nagyon nyaggat este, megnézem, mit nem tud.

Történelemből az oral history-t tanulhatják, mert azt kérdezte, hogy milyen esküvővel, lakodalommal kapcsolatos hagyományok vannak a családban. Hát gondolkoztam, de nem jutott eszembe semmi. (Írtam már, hogy talpig feketében voltam az esküvőmön?) Az apjához zavartam, de neki sem jutott eszébe semmi.

Aztán beugrott a baba-lottó. Félig-meddig hagyomány a családban, hogy gyerek születése előtt fogadunk az időpontra és egyéb könnyen ellenőrizhető induló tulajdonságokra. Jelenleg is éppen egy fogadásban vagyunk, és már esélyeket akartam latolgatni, amikor Pepe megkérdezte, mi van a lottóval, ha nem terhes a mennyasszony.

Terhes mennyasszony? A mi családunkban?

Aztán gyorsan végigpörgettem az utolsó néhány családi esküvőt.

Nos, bár úgy láttam, hogy az öcsém felesége nem terhes, de ő az elmúlt évek kivétele. Meg természetes én. Nem voltam terhes. Pepe már hathónapos volt…

De azért úgy hiszem, megvan a családi hagyomány.

Ezek után áttértünk a következő feladatra. Mert hihetetlen morális tartásról adva tanúbizonyságot segítettem Pepének a másik feladat megoldásában is. Hogy mi volt a feladat?

Csoki papírt kellett a töri munkafüzetébe ragasztani.

Természetesen vállalkoztam, hogy megeszem a csokit…

Mert minden áldozatra képes vagyok a gyerekem érdekében.

Első nap az iskolában

Mennyivel könnyebb a harmadik beiskolázni. Illetve, akarom mondani, mennyivel nehezebb. Az elsőt túlaggódtam. A másodikat túlgondoltam. A harmadiknál csak egyetlen dolog izgatott az életükben először egy iskolába járó gyerekeim esetében:

Viselkedjetek úgy, mintha kultúrált, rendezett családi háttérből jönnétek. Nincs basszamegezés, ha elbotlotok a lépcsőn!!!

És hogy milyen volt az első nap? (Mondjuk a „napot” átvitt értelemben kell érteni, mert alig több mint három órát töltöttek az iskolában, évnyitóval együtt.)

Semmi nem történt.

Bővebben?

Jó volt.