Bicska, megint

A festés már-nem-is-tudom melyik munkafázisában A. észrevette, hogy bicskával (vagy késsel?) valaki belevéste az ablak belső párkányára a PAPA szót.

Nem kellett két géniusz hozzá, hogy kitaláljuk Pepe egyik művével van dolgunk. A nyomok nem tűntek túl frissnek, jó néhány hónapja lehet már ott. (Igen, rendszeresen mosom az ablakokat, de nekem eddig nem tűnt fel. Igen, ez az én blogom, és azt írok, amit akarok!!!) Azért is régi mű lehet, mert nem-is-tudom-mióta az összes bicskát a nagymamához száműztem. (Ezért jön a gyerek haza össze-vissza szabdalt kézzel Katitól. De ez megint mellékszál…)

Nagyon sok a stressz, így teljesen elfelejtkeztünk a vésetről (?), és nem is szembesítettük a dologgal Pepét.

Egészen szombat reggelig. Amikor végre őt is hoztam hazafelé.

Én: Képzeld, Pepe, biztos valamelyik lány késsel belevéste az ablakpárkányba, hogy Papa.
Pepe: Tényleg? Na ne mond! Hogy csinálták?
Én: Fogalmam sincs, hiszen se késük, se bicskájuk nincsen. Sőt írni se tudnak.
Pepe: Ez hihetetlen!
Én: Nem te voltál véletlenül?
Pepe: Én? Nem! Soha nem csinálnék ilyet!
Én: Pepe! Teljesen egyértelmű, hogy csak te lehettél. Miért tagadod?
Pepe: Mert nem én voltam!

Megint egy pillanat, amikor alulmúlom saját magamat. Minek a gyereket ilyen álságos próbálkozással bekeríteni? Pont, amikor az igazmondás a központi téma.

Hagytam is az egészet. És az autóban felhangosítottuk a zenét.

Amit Pepe körülbelül 10 perc után lehalkított.

Pepe: Mamika, valami kezd rémleni.
Én: … ??? …

Hazaértünk.

Pepe: Hol van az a bevésett szó?
Én: Itt, Pepe.
Pepe: Valami nagyon-nagyon halványan rémlik.

Nézegeti egy ideig.

Pepe: Igen, lehet, hogy én voltam. De milyen bénán írtam a második pé betűt. Mintha egy 1-es lenne. Hihetetlen! Milyen béna voltam még a nyáron…

És elkezdett az iskolás gyerekek kis-előadni saját magának…

De az én „Miért nem faragjuk össze a ház fából készült tartozékait?” című előadásom elmaradt.

De legalább Pepe is belátta, hogy a sormintát még gyakorolnia kell.

A füzetében!!!