Az öt világvallás

Nyáron megváltoztak Pepe olvasási szokásai. Illetve, hogy mit is szeretne, hogy olvassak neki. Esti meseként elkezdtünk könyveket olvasni. Fejezetekkel. Augusztusban aztán Pepe előhozta az egyik képes Bibliáját. (Nem azt a két kötetes, földrajzkönyv-típusút, ami az én gyerekkoromban volt A képes Biblia, hanem egy csöppet modernebbet. Az aranyszéllel. És sormintával. És állatos rajzokkal.) A szerkesztők nem eresztették túl bő lére a dolgot, így pár hét alatt elolvastuk az egészét.

Pepe fantáziáját pedig megindította a dolog.

Én meg az iskola hirdetőtábláján megláttam, hogy van hittan.

És a fiam azóta is jár hittan órára.

Én: Olvastátok a Bibiát?
Pepe: Nem, bár én bedobtam néhány információt.
Én: Mit csináltatok?
Pepe [szokásos távolba meredő buta szemekkel]: Semmit. De van a házi feladat.

Ez persze rögtön nem tetszett nekem. Miért kell hittanról házi feladattal útra bocsátani a gyerekeket?

Persze színezős feladat volt. Mert mióta Pepe iskolába jár, napi három műszakban színez. Illetve csak kettőben. Mert a harmadikban ceruzát hegyez.

(Mellékszál:
Én: Három grafit és 12 színes ceruzát kér az iskola. Szerinted vegyek pótceruzákat? Vagy ez elég egy évre?
Férjem: Nem kell pót, ennyi bőven elég lesz.

Bőven elég is volt. Az első hónapra. Ennyi ideig tartott, míg Pepe csonkig hegyezte az összes ceruzáját…)

De vissza a hittan házi feladathoz: Próbáltam a fiamat rábeszélni, hogy ne csinálja meg, de tekintélytisztelete ezt nem tette lehetővé. Így kedden este utolsó pillanatban elkezdte a gyerekeket színezni.

A házi feladatként a „legszentebb imádság” [idézet a handout-ról] fénymásolt szövegét hozták haza, amelyben minden mondatrészt rajzolt kis gyerekfigurák illusztrálnak. Mutatják, hogy milyen mozdulatot kell tenni az imádság mondása között.

Most nem térek ki arra, hogy ezt milyen patetikusnak tartom. (Ha egyáltalán ez az a szó, amire gondolok.)

Hiába biztattam a fiamat, hogy hagyja az egészet, és inkább menjünk aludni, ő csak színezett rendületlenül az ágyunknál, így én is kénytelen voltam jobban szemügyre venni a gyerekeket.

Az első mondatrészt egy mexikói kisfiú mutatja. Aztán jön egy fekete kislány. Majd egy kínai. Aztán egy eszkimó kislány. Aztán egy száriba öltöztetett lány. Aztán egy mongol (?) fiúcska. Majd egy fehér szőke hajú (illetve narancssárga, mert Pepe úgy színezte), aki egy fekete kisfiú kezét fogja. Aztán egy arab (?). Majd vietnámi. Végül egy nem-is-tudom-milyen kislány.

Én: Te, A., idenéz. Egy eszkimó kislány. És indiai. És vietnámi. Mintha az egész világon minden gyerek római katolikus lenne!

Fontos információ volt korábban, de biztos átsiklottatok felette, hogy kedd este történt mindez. Amikor a férjemnek kosárlabda edzése van. Amire általában szeret elmenni. És már rég el kellett volna indulnia. Így hiába töltött négy évet a piaristáknál, nem volt kedve a kérdést megvitatni. Elintézte, annyival, hogy „mindenütt vannak keresztények.”

Amivel, most, hogy néhány percig böngésztem a wikipédiát, egyet kell értsek. (Bár, nem csak...) És azzal is tisztába vagyok, hogy nem összehasonlító vallástörténet szakkörre küldtem a gyerekemet, hanem római katolikus hittanra, de akkor is…

Miért mindig én vagyok a rossz hír hozója?

Én: Pepe, azért tudjad, hogy vannak más vallások is a világon. Lehet, hogy az az indiai kislány nem is katolikus.
Pepe: Mi van, Mamika?
Én: Sokféle vallás van a világon és…
Pepe: Jó, Mamika, ezt bejeztem. Beragasztod a füzetembe? Én megyek aludni!