2007. szeptember 24., hétfő

Mózes Attila: Árvízkor a folyók megkeresik medrüket

Fogalmam sincs, hogy mikor került ez az 1990-ben megjelent könyv a polcomra, de mivel rövidnek tűnt, úgy gondoltam nem eshet nagy bajom, ha elolvasom.

Persze arról sem volt fogalmam, hogy ki is a szerző. Aztán megtudtam, hogy 1952-ben született és Erdélyben él. Ettől kicsit megijedtem, mert nem nagyon szeretem a Tamási-Áron/Sütő-András-vagyok-hazamegyek-a-falumba-és-megmondom-a-tutit típusú írásokat, de ez a könyv egyáltalán nem ilyen volt. Akárhol íródhatott, és akárhol játszódhat, ahol van egy rendetlen, templomra néző, kis lakás. Úgyhogy én az egyszerűség kedvéért az egészet a Pasaréti térre képzeltem.

Mit is írhatnék a könyvről? Nagyon vagány szöveg. Mindenkinek bátran ajánlom!

A „hivatalos” recenzióírók szerint Mózes Attila írása a jó és a gonosz alakváltozásairól szól. Az én olvasatomban viszont a gyávaság/félelem kérdéskörét járja körül. Erről a témáról mindig szívesen olvasok, tekintve, hogy milyen gyáván és megalkuvóan élek, illetve mennyire féltem szánalmas és jelentéktelen kis életemet. (Jó csak viccelek! Nem! De!)

A történet elég egyszerű. Egy alkoholista zeneszerző (Szilveszter) éli kisvárosi életét. Játszik a kibelezett zongoráján. Ha fél, lila jaguárok népesítik be lakását. Majd teremt (?) magának egy szép nőt, aki egy idő után egy nyomorékká változik át. Majd vissza nővé. Majd újra előtűnik a nyomorék. Majd újra a nő jön. A könyv végére minden kusza lesz és szétesik. A betűk is: összevisszák lesznek a sorok. Végül Szilveszter végez a teremtményével és elgondolkozik azon, hogy sétálni induljon.

Vagány, nagyon vagány.

1 megjegyzés:

szamárfül írta...

meghoztad a kedvem, köszi!