Kevés szakácskönyv van, amit első oldaltól az utolsóig kiolvastam. Lénárd Sándor könyve viszont annyira érdekes és szellemes, hogy nem tudtam lerakni.
A szerzőről sosem hallottam. Néhány adat a könyv borítójáról, illetve az Internet-en fellehető információk nem sokat segítettek.
Lénárd Sándor 1910-ben született Magyarországon. 1918 már Bécsben találja. Orvos lett. 1946-1949 között Rómában élt. (Ez mondjuk jó hír a könyv miatt). 1951-ben viszont Brazíliába költözik, egy kis falu (Donna Emma) orvosa lesz. 1972-ben hal meg. Minden írás megemlíti róla, hogy ő fordította latinra a Micimackót. A Magyar Elektronikus Könyvtárban több írása is megtalálható. Itt.
De térjünk vissza A római konyhához!
A könyv egy laza 15 oldalas történelmi áttekintéssel indul, amely főleg Marcus Gavius Apicius
munkásságát dicséri, majd átkötünk a rántott ételekre. A szerző minden félét kiránt: rizst, zöldségeket, velőt, mirigyet, májat, kenyeret és tenger gyümölcseit.
A második rész a száraztésztákkal foglalkozik, de itt esik szó a garumról (halmártás) is, amelyről megjegyzi, hogy „a régészek beismerték, hogy: képtelenek a recept rekonstruálására” (47.old.) (Egyébként ez is egy olyan megjegyzése, amit én nagyon viccesnek találtam, aki szerint ez nem az, lehet, hogy nem fog osztozni a véleményemben, hogy szellemes a könyv.) (Második kitérő: garumról Büvős szakácsék is írtak. Itt. A tészta főzésről LS több helyen is megjegyzi, hogy mindig frissen kell főzni és sosem szabad hideg vízzel nyakon önteni a főtt tésztát. A tésztához mártás is kell, melyekből 50-et sorol fel. Első alapelvként leszögezi: „a sugo várhat a pastára, fordítva soha”. A receptek között találunk egy beszélgetés „betétet” is, verssel. (Ezért mondom, hogy nagyon olvasmányos…) Az első fogásokat a zöldséglevesek zárják. „Zöldséglevesen Közép-Európában többnyire olyan húslevest értenek, amelyben zöldséget főztek.” (87. old.) Rómában ez nem így van! Itt először zsiradékon pirítjuk a zöldséget, aztán jön a víz, végül pedig a rizs/tészta.
Második fogásként a szerző húsételeket, a halakat, hallevest, csigákat és főzelékeket kínál. Kétlem, hogy valaha is el fogok készíteni olyan ételeket, amelyekhez egy egész bárány kell, vagy báránybelsőség, vagy birkafej, vagy marhahús, vagy ökörvékonybél, vagy vese. Olvasni azért érdekes volt róluk. (Mindig is nyitott voltam az újdonságokra!) Hallevesként LS házmesternénijének (sora Emma) receptjét kapjuk; ez utóbbinak persze nem sok köze van a mi halászlénkhez.
Az (ünnepi) étkezést az édességek zárják. Ez a legrövidebb fejezet, az indoklás: az „édességet ritkán készítik odahaza. Faszenes tűzhelyen nem is lenne egyszerű dolog” (162. old.).
Összefoglalva elmondhatom, hogy nem hiszem, hogy fogok főzni ebből a könyvből, de ha Rómába visz az utam, biztos, hogy magammal fogom vinni. Másoknak is ezt ajánlom!
2007. szeptember 20., csütörtök
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
3 megjegyzés:
Azonnal megemlíteni, hogy kitől kaptad!
igen, úgy akartam indítani!!
Bocs!!
Apukám is írt, hogy LS a kedvenc írója volt, és hogy a Völgy a világ végén (vagy mi volt a cím) letehetetlen. Megvan nektek?
Megjegyzés küldése