2007. szeptember 18., kedd

Először nevetünk, aztán sírunk, aztán sárkányvadászatra indulunk

A.-val sosem tanulunk. Vagy meglepően lassan. És amikor a kórházból elhoztuk a gyerekeket, nem kellett IQ-tesztet kitöltenünk. Meg is isszuk a levét!

Nyilván csak nálunk vannak olyan helyzetek, amikor a gyerek tesz valamit, és mi nevetünk rajta. Persze ez pozitív megerősítésnek számít. Aztán gyorsan rájövünk, hogy inkább sírnunk kellett volna, de már késő! Mondom a példákat:

Milyen aranyosnak tűnik, amikor a kisbaba először játszik a mobiltelefonnal. Még büszkék is vagyunk, hogy érdeklődik a 21. század műszaki cikkei iránt. Aztán persze csodálkozunk, ha a fenti telefonról eltűnnek a billentyűk. Aztán a TV távirányítójáról. Aztán a számítógépről. Aztán a digitális fényképezőgép megy tönkre.

Milyen édes a kicsi, amikor először öltözik fel egyedül. Nevetünk az összevisszaságon. Persze az már kevésbé vicces, amikor mindenhová úgy akar jönni, ahogy ő öltözött fel. Nem tágít. Legfeljebb arra hajlandó, hogy a „szépruhára” vegye fel a focimezt.

Nevetünk és még le is fényképezzük (!!!), amikor először eszik egyedül a baba. Egyszerűen cuki, ahogy mindenhová répapürét/barackpürét ken! Persze gyorsan rájövünk, hogy egyik sem jön ki a ruhából. Majd arra is, hogy a következő évtizedbe napi ötször fogjuk az asztalt és környékét nagytakarítani, még akkor is, ha minden színes ételről lemondunk és krumpli-natúr joghurt diétán tartjuk a gyerekeket. Már nem vicces.

Jó érzés, amikor először bújik hozzánk alvás előtt. Sőt mellettünk alszik el. (Ezt is lefényképeztük.) Az már idegölő, amikor nem hajlandó este a szobájába felé se menni. Sírás-rívás-kiabálás. Majd elgondolkodunk, minek nagyobb ház, egy garzonlakásban is simán ellennénk!

A család összes tagja röhög, amikor a két éves kislány leejt valami és közli vasszameg-vasszameg. Sírás helyett, csak annyit mondok: nem bánom, hogy idén nem vették fel az óvodába. Nem készültem még fel arra a beszélgetésre az óvónőkkel, hogy miért beszél úgy a gyerek, mint egy kocsis. „Fogalmam sincs. A mi családunkban senki sem káromkodik. Nem én még sosem hallottam ezt tőle.”

Jó ötletnek tűnik, amikor a gyerek a hétvégi erdei sétán sárkánynyomok után kutat. Még biztatjuk is! Az már kevésbé vicces, ahogy ragaszkodik hozzá, hogy ettől kezdve minden erdei kirándulásra a sárkányölő felszerelésében jöjjön. Valahogy így:


És így:


Főleg a kiránduló fiúgyerekek szülei foglalják imába nevünket.

Nincsenek megjegyzések: