A mi Wii-élményünk

Karácsony előtt pár héttel kezdtünk arról beszélgetni A.-val, mi lenne, ha Wii-t kapnának a gyerekek a Jézuskától. Feltételezem, mindenki tudja, mi is az a Wii. Persze tudom, hogy most legalább fél tucat ember rázza a fejét, hogy fogalma sincs. Feltételezem, mindannyian közeli rokonaim vagytok, így nem húzom az időt a magyarázkodással. Majd személyen elmesélem nektek. Nem is kell tovább olvasnotok!

Voltak érveink a Wii mellett: Milyen jó lenne, ha valamit közösen játszanának a gyerekek! Milyen jó lenne, ha esős napokon nem a TV miatt nyúznának!

És persze voltak ellenérveink: Túl drága. Miért kell egy újabb készülék, ami a képernyő elé teszi a gyerekeket?

Az én hibám, hogy végül december közepén elzavartam a férjemet az ElectroWorld-be terepszemlét tartani.

Az meg A. számlájára kell írnunk, hogy mikor meglátta, már csak egy Wii-játékkonzol van, bepánikolt és gyorsan megvette. Nem gond, legalább nem kell tovább törnünk a fejünket, mi is hozzon a Jézuska. A dobozban egyébként a Wii-Sport volt. Amihez A. még vett két egyszerűbb játék CD-t, hogy a gyerekek megtanulják, hogy kell irányítani a szerkezetet. Amiért persze jól lecsesztem, miért szórja így a pénzünket. Azzal védekezett, hogy a két CD együtt nem került többe 5000 forintnál, ami csepp a tengerben a Wii árához képest.

Karácsonyeste úgy gondoltam rutinosan, a Wii-t hagyom az ajándékok végére. Hadd örüljenek a nagy ajándéknak a gyerekek. A számításom nem vált be, mert egyáltalán nem érdekelte őket, mi is van a fehér dobozban.

Hiszen addigra már kiderült: VAN HOMOKGYURMA! (Igazatok van, tényleg horror. A család szerencséjére én vettem meg, a póthomokkal együtt, így senkit sem tudtam ez ügyben cseszegetni.)

A pénzéhes Pepének pedig a Monopoly-társasjáték volt nagy élmény. Felváltva játszunk vele. Nem tud betelni a ténnyel, hogy pénzezhet. ÉS MAMIKA MEGVESZEM A DUNAKÖRZŐT!!!

Szóval éppen próbálom kivakarni magamat az adósságból, és hiába jelzálogosítom el az összes ingatlanomat, Pepe csak csődbe hajszolt, amikor hallom Papika üvöltését a földszintről: a lányokkal veszekszik. De nem olyan karácsonyi veszekedős hangon, hanem komolyan.

Rohantam is le. Papika tényleg fejben gyenge: Nem tudja pszichésen feldolgozni azt a tényt, hogy amikor bedugja a Wii Sport CD-t a játékkonzolba, a téve képernyője kiírja, hogy fatális hiba, forduljon a troubleshooterhez. A troubleshooter meg jelzi, ha fatális hiba van, akkor vigye vissza a CD oda, ahol vette.

És CD rossz, nem a konzol, mert a másik két játék CD-vel lehet játszani, de azok persze nem érnek a Wii Sport nyomában. Bár a gyerekek lelkesen játszottak vele kb. 2-szer 15 percet. MERT VAN HOMOKGYURMÁNK! ÉS MONOPOLYT AKAROK JÁTSZANI, MAMIKA!

Karácsony hátralevő részében azon vitatkoztunk, hogy elég lesz a CD-t visszavinni, vagy a konzolt is szét kell szedni és az egész nagy dobozt vinni visszafelé.

MERT NAIVAK VAGYUNK!

Vasárnap telefonált A. először az ElectroWorld-be. Nem voltak valami segítőkészek: Nincs cseredarab, nem tudják kicserélni. Három napon túl pedig blablabla. A lényeg: forduljunk a garancialevélben megadott Szervizhez. (Stadelbauer Kft., továbbiakban csak röviden Szervizként fog futni ez a cég).

Vasárnap a Szervizben csak üzenetrögzítővel tudtunk kapcsolatot teremteni.

Semmi gond: felhívjuk a Nintendo Magyarországot. Majd ők segítenek. Azt elfelejtettem említeni, hogy két napja nincs Internetünk, annak ellenére, hogy a T-Com három óráként telefonál, minden rendben van, de ez egy mellékszál, csak azért kellett ide befűznöm, hogy megértsétek, miért a különleges tudakozótól kellett megtudnunk, hogy Nintendo Magyarország néven nincs cég a telefonkönyvben. A. még tett egy erőtlen kísérletet: Talán Nintendo Hungary? Nem olyan sincs. Úgy tűnik, a Nintendo-nak nincs magyarországi képviselete.

Vasárnap délutánra már lehet, hogy vérszemet kapott a férjem, mert ragaszkodott, hogy elmenjünk a Szervizhez személyesen. Persze, hogy nem lesznek nyitva, de meg akarja nézni, hétfőn hánykor nyitnak, hogy nyitásra oda mehessen.

MILYEN NAIVAK VAGYUNK!

El is autóznunk a Petz Samu utca 2/b-hez, ahol a fent említett cégnek semmilyen nyomát nem találtuk.

Ezen a ponton felhagytunk egy pár órára az ügy bonyolításával, mert színházba mentünk. Csak az idegeink gyenge állapotával tudom magyarázni azt a tényt, hogy a színház kapujában szembesültünk a ténnyel, miután pirosan csipogott a jegyünk, hogy két nappal korábban jöttünk. A közönségszervezésen láthattak valamit rajtunk, mert a színház vendégeként beültettek minket a Kamra előadására (Lány a kertben. Nagyon jó volt! Külön történet. Majd megírom. Vagy nem.).

Szóval ma reggel, miután a Szerviz továbbra is csak üzenetrögzítős módban dolgozik, újra nekimegyünk az ElectroWorld-nek. A. az áruház igazgatóig jutott a telefonon, de nem hatódtak meg attól a ténytől, hogy kicsiny családunk ezentúl bojkottálni fogja az üzletláncot, ha nem adják vissza a pénzünket. Magyarán mondva: Úgy pattantunk le, hogy öröm volt nézni.

SEMMI GOND. NEM CSÜGGEDÜNK! NEM ADJUK FEL A HARCOT!

Nyilván van a Nintendo-nak európai képviselete. Felhívjuk őket. A németek rutinosak. Az automata csak annyit mond be, hogy „ezt a számot külföldről nem lehet hívni. Sajnáljuk.” KATT.

Az angolok még rutinosabbak, mert két ünnep között nem dolgoznak. És nincs üzenetrögzítőjük sem. Mondjuk a csengőhang szép volt.

Ma délig, eddig jutottunk. Bevallom, kicsit tanácstalanok vagyunk, mi legyen a következő lépés.

A. mindenesetre úgy döntött, több sikerrel kecsegtet, ha a zuhanyzónkat próbálja megjavítani. És tíz perce elmenekültment itthonról, hogy megvegye a szükséges alkatrészeket.

Én csak reménykedem, hogy tényleg a Baumaxba ment, és nem lesz este szó a híradóban egy elkeseredett férfiről, aki téglával beverte a japán nagykövetség ablakait…

Folyt. köv. Gondolom. Remélem.

Addig is: Szerencsére van homokgyurmánk. És Monopolynk. Meg színházjegyünk holnap estére.