Ami azt jelenti, hogy vasárnap este a metroszexuális kisfiam felpróbálta a felszerelést (Pepe: Hogy áll a szemüveg rajtam? Papika: Fordítva, Pepe!):
Ami, azt gondoltam, azt jelenti, kezdődik a szokásos nyavalygás:
1. Miért kell úszni tanulnom?
2. Milyen ajándékot kapok, ha járok?
3. Miért kell úszni tanulnom, amikor tudok már úszni?
4. Hol fogsz állni, amikor bemegyek?
5. Hol fogsz állni, amíg bent vagyok?
6. Hol fogsz várni, amikor kijövök?
7. Milyen ajándékot kapok, ha járok?
8. Miért a karikások közé raktak?
9. Miért nem a deszkások vagy profik csoportjába?
10. Miért kell tempózás közben levegőt venni?
11. Milyen ajándékot kapok, ha járok?
És jönnek az én szokásos kérdéseim:
1. Miért nem lehet egy gyereket GYORSAN megtanítani úszni?
2. Miért jön ki szárazon a gyerek az ÚSZÓedzésről?
3. Miért nem mehet be a szülő nézni, hogy milyen édes a gyereke edzés közben?
4. Miért ragaszkodik a gyerek, hogy úszószemüveget viseljen?
5. Hová tűnik a gyerek alsónadrágja az edzés alatt?
6. Miért kell az épület ELŐTT levenni a cipőnket?
7. Ha otthon hagyom a váltócipőinket, akkor miért kell 90 másodpercenként WC-re menni a gyerekeknek?
8. Miért nem vagyok képes mezítláb bemenni egy iskolai WC-be?
9. Miért van kakaógép a bejáratnál ÉS az emeleten is?
10. Miért kell a gyereknek úszni tanulnia?
A meglepetés persze az, hogy idén nincsenek Pepének kifogásai, hanem csak mondja (és mondja):
1. A második legprofibb csoportba kerültem.
2. Deszka nélkül úsztam ma.
3. Az egész medencét végig kellett úsznom.
4. A felénél kinéztem, hol tartok, de simán leúsztam.
5. Andrea néni a világ legjobb edzője.
6. Egész nyáron lesznek edzések?
7. Csak három hétig?
8. Szeptembertől járhatok megint?
9. Igen? Még meggondolom, hogy járok szeptembertől.
Az edzések lebonyolítása kicsit más, mint tavaly volt. A szülők az uszoda ELŐTT várhatják a gyerekeket. Az óvónő, ahogy meglát engem, kiengedi Pepét az épületből.
Először örülök, hogy kisfiamat újra a körünkben üdvözölhetjük. Aztán Pepe leült a padra és elkezdte a bekészített ételt-italt fogyasztani:
Bakka és ZK: Mamika, mit csinál Pepe?
Pepe: Eszem és iszom.
Én: Eszik és iszik.
Bakka és ZK: Mi miért nem kapunk semmit, Mamika?
Én: Azt gondoltam, hogy Pepe bent eszi meg az uzsonnáját, így nektek nem készültem semmivel.
Bakka: HOGY KÉPZELTED EZT, MAMIKA???
Ez hétfőn volt. És mivel azok közé a bölcs emberek közé tartozom, akik a saját hibájukból tanulnak (vagy nem ők a bölcsek?), így ma délután teljesen máshogy alakult a dolog. Íme:
16.45: Megérkezünk az uszoda elé. Megállunk azon a ponton, ahol Pepe kért, hogy várjuk. Lányok elkezdenek körbe-körbe rohangálni.
16.47: ZK: Inni, Mamika. Én: Itt a víz! A kulacsban! Amit nem felejtettem otthon!
16.48: Bakka [teátrálisan fogja a torkát]: ZK szomjan halok, add ide a kulacsot!
16.51: Bakka befejezi az ivást.
16.52: Bakka: Van itt valami ennivaló? Én: VAN! Hoztam epret és szőlőt! Kértek?
16.53: A lányok elkezdenek fogyasztani.
16.58: Leteszik a gyümölcsös edényt a földre, hogy tudjanak körülötte rohangálni.
17.01: Kijön Pepe az épületből. Átvonulunk a kert egy másik pontjára, ahol elfogyasztja az uzsonnáját.
17.03: Két ovis csoport özönlik ki az épületből. Az egyik kislány átvágtat a lányok epres tálján.
17.04: Kidobom az összetaposott eperdarabokat, közben megkérem Pepét, hogy fogja kézben a tálat.
17.05: Bakka sikítozni kezd: PÓK! PÓK! PÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓK! Én: NEM PÓK! CSAK AZ EPERLÉ FOLYIK LE A LÁBADON. EPERLÉ! GYERE IDE, LETÖRLÖM!
17.06: Pepe kezéből kiesik az eper. Felszedjük a földről a gyümölcsöt. Kicsit koszosat megesszük. Nagyon koszosat kidobom.
17.10: Elhagyjuk a terepet.
Indulunk megvalósítani a délután második fénypontját, a fagyizást, ami már egy másik, hasonlóan érdekes történet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése