„A gyáva emberek összerondítják magukat, ha bajba kerülnek, és éppen ezért kegyetlenek lesznek, ha kikászálódnak a saját mocskukból.” (Gion Nándor)

Ez a nap a miénk. Nem tartott ezer évig.

„Visszamentem a konyhába, és az aranyat Rézi tenyerébe tettem.
Majdnem felsikoltott ijedtében, meglepetésében vagy örömében.
— Mi ez?
— Török Ádám aranyfogai és a pecsétgyűrűje. Ezzel kifizetheted Marica grófnőt.
Rézi életében először találkozott csodával, vagy valami ahhoz hasonlóval, hitetlenkedett és hüledezett.
— Hogy került ez hozzád?
— Kártyán nyertem. Azon az éjszakán, amikor Török Ádám a pokolba indult.
— Kihúztad Török Ádám fogait?
— Ő maga húzta ki az aranyfogakat. A pecsétgyűrűt is maga húzta le a kisujjáról. Értékes aranygyűrű, és a smaragd is értékes benne. A két foggal együtt átviszi Bözsiéket a határon.
— Kártyáztatok is akkor éjszaka? Azt hittem csak énekeltetek. Bolondok voltatok mind a ketten. Azért mentem el aludni, nehogy én is megbolonduljak.
— Éjszaka énekeltünk, hajnalban kártyáztunk. És én osztottam.
— Csaltál?
— Csaltam.
Rézi még sokáig tartotta tenyerén a csodát, de már engem nézett, a szemüvege szépen lassan bepárásodott, bizonyára semmit sem látott már, amikor azt mondta:
— A falu legsötétebb gazemberének vagyok a felesége. Szűzmáriám, mégis mennyire örülök ennek.”

Régen olvastam szebb regényt. Már ha szépnek lehet mondani…