Kevés ember irigyli a férjemet...

Szent ember a férjem. Hogy mi köze van ennek a mai történethez? Semmi. Csak gondoltam, hogy leszögezem, hogy tudjátok, melyik oldalon állok. És, hogy hazajöjjön A. haza vacsorára.

És tudom, szívem, hogy ma este edzésed van! Szeretném, ha el is mennél!

***

Tegyük fel, hogy éppen elmúlt délután hat óra. A férjem kanyarodik a garázsunk elé. Munkából jön. A gyerekek örömmel rohannak elé. Puszi, ölelés, mesélés. Bakka: „Jaj, de jó, hogy itthon vagy, Papika!”

Papika kezében kulcsaival, pénztárcájával és táskájával megközelíti a házat. A bejárati ajtón belép.

Először a pénztárcáját rakja le. Jobbra, egy pultra. Majd a telefonját, kicsit arrébb. Kulcsokat egy másik helyre, pár arasznyira.

Cipőjét leveszi. Lerakja a másik oldalra.

Néhány lépés előre: Jobbra jön a táska. Kicsit arrébb a futógépre a nyakkendő.

Felmegy az emeletre. Zokni a lépcső tetejére. Nadrág kicsit arrébb a lépcső korlátjára.

Gardrób szoba. Zakót ledobja a fogasállványra.

Az inggel visszamegy a fürdőszobába. Ott dobja le helyezi a földre.

A poszt kedvéért az alsónadrágot magán hagyja. De gondolom, így is világos, hogy miről van szó:

Papika hazaérkezett!

A nagynéném egy pár évvel ezelőtti eszmefuttatása jut eszembe. Bea elmélete szerint ez ösztönös: A férfi így jelöli ki területének határait.

Ha ösztönös, akkor ösztönös, nem is panaszkodom. Egészen addig, míg nem kezdi a férjem napi kétszer a telkünk határait körülpisilni…