Závada Pál: Milota

Bár idén elhatároztam, hogy sokkal kevesebbet fogok olvasni, mint tavaly, így is mögöttem van már néhány regény.

Závada Pált még az egyetemen szerettem meg, amikor a Kulákprés c. szociográfiáját kellett olvasnunk. Zseniális könyv. Olyan világot tárt elém, amiről fogalmam sem volt, úgy, hogy azóta sem tudom feledni. (Magvető 2006-ban újra kiadta, színesbe-szagosba, megvettem, mert anno könyvtári példányban olvastam…) Ezek után természetes volt, hogy a regényeit is megvettem és elolvastam. Kezdtem, természetesen, Jadviga párnájával, majd jött A fényképész utókora. És végül most Milota.

Semmi kifogásom a posztmodern regény ellen, bár most, hogy jobban belegondolok nem is tudom, hogy mi is a posztmodern regény, mindenesetre Milota nagyon fifikásan van megírva. Túl fifikásan az én ízlésemnek.

Van először is a két hang. Az öreg Milota és Erka. A férfi magnóba mondja a történetét, a nőnek a naplóját olvashatjuk. Mindketten mesterük az elbeszélésüknek: Milota odáig merészkedik, hogy ki is szól a magnóról a feleségének, hogy a következő részt ne hallgassa meg. Kicsit vártam, hogy Erka is megjegyzi az olvasónak egy ponton: A következő 10 oldal titkos feljegyzés, kérem az olvasóimat, lapozzák át. Kár, hogy a női naplók általában érdektelen ömlengések, hülyeségekről (mint tapasztalt női naplóíró mondom ezt), és Erka naplója sem más.

Van színdarab a regényben/naplóban/elbeszélésben, aminek terjengőssége különösen idegesített. Ennél már csak az idősíkok variálódása zavart jobban. Öreg vagyok én már ehhez! Miért nem volt Závada elég bátor ahhoz, hogy vegye a történetét, és mint egy igazi omnipotens elbeszélő elkezdje az elején és befejezze a végén? Miért?

Ja, és van csavar a regény végén, amit kivételesen nem fogok elárulni. Mindenesetre annyit mondok, hogy nem véletlenül Milota a regény címe.

Összegzés: Ismét nem tudtunk a Kulákprés magasságaiba emelkedni. Nem mintha ez baj lenne…