2008. február 6., szerda

Narancslekvárt főzök be

Na jó, kit is akarok becsapni? Megszervezem a narancslekvár befőzést.

Nagyon szeretem a narancslekvárt. Még a befőzéssel sem lenne gondom, de mivel a 88 éves nagymamám felsóhajtott, hogy „most kellene narancslekvárt befőzni”, azt gondoltam: „Ki vagyok én, hogy megtagadjam az örömét?”

A narancshéj felhasználása miatt első lépésként rögtön beleütközünk a bio-nem-bio problémába. Kell-e ellenőrzött biológiai gazdaságból származó narancs a lekvárhoz? Én személy szerint úgy vélem kell. (Nem mintha visszautasítanék bármilyen narancslekvárt…) Mindenesetre mivel a hangsúly a szervezésen van, és azon, hogy elkerüljem azt a szörnyű esetet, hogy megmozdítsam a kisujjam, felhívom (orr-ral tárcsázva) Németországban tartózkodó férjemet, hogy hozzon néhány kiló bio-narancsot.

Második lépésként vitába keveredek a nagymamámmal, aki Őrmester Dédi néven fut, a cukor ügyében. Őrmester Dédi (ÖD) állítja, hogy majd ő megveszi a lekvárhoz a cukrot. Ezt azonban a leglustább én-em is már bunkóságnak tartja, így megállapodunk, hogy a cukrot én veszem meg.

ŐD: De csak akkor vedd meg, ha nem kerül 189 forintnál többe. Én annyiért veszem a cukor kilóját a Pluszban, ne adj ki érte többet.

Ugyanis ÖD megnézi mindennek az árát és 153 forintból simán főz egy háromfogásos ebédet, úgy 8 személynek. Nem akarom izgatni, így szemrebbenés nélkül megígérem neki, hogy a cukor nem fog 189 forintnál többe kerülni.

Néhány nap múlva esedékessé válik a narancs leszállítása Őrmester Dédihez, mert hiába ügyes, de ő sem lesz képes néhány félig aszott, félig rohadt gyümölcsből lekvárt készíteni. Persze a cukorról nem gondoskodtam, de A. azt mondta, hogy majd az egyik Pozsonyi úti kisboltban veszünk. Én mondtam A.-nak, hogy ebből gond lesz, de ő szokás szerint bízott magában. A gyerekeket nem tudtuk az üzletbe berángatni, mert egy játékbolt kirakata előtt nézelődtek, így A.-t küldtem a boltba cukorért.

Persze a férjem bátorságának is van határa, így amikor jött visszafelé már láttam, hogy kapargatja le a cukorról az árcédulát.

A.: Gondoltam leszedem róla, hogy 340 forintba került kilója.
Én: Ez egy okos gondolat!

Következő jelenetünk már ŐD konyhájában zajlik. Én persze az előszobában sunnyogok. Az alibim, hogy a gyerekek kabátjait akasztom fel. De már hallom, ŐD első kérdését:

ŐD: Mennyiért vettétek?
A: 240 forintért.
Én (csak gondolatban!): A férjem megőrült. Most fog a nagymamám szívrohamot kapni. Hívnom kell a mentőket!
ŐD (hangosan): Miért vetettek ilyen drága cukrot? Mondtam, hogy én 189 forintért kapok egy kilót a Pluszban. Miért kell feleslegesen pazarolni a pénzt? Ez kilónként 51 forint többlet, az 153 forint három kilóra.
A.: Igen, de, tessék megnézni, ez magyar cukor és nem szlovén. Szívesen fizetek magyar áruért kicsit többet.

Erre a válaszra sem én, sem Őrmester Dédi nem számított. Még is tud valamit a férjem!

ŐD: Tényleg magyar cukor?
A.: Igen, tessék megnézni Mátra Cukorgyár.
ŐD: Tényleg! Akkor jó. Nem bánom.

Én csak ennyit mondok:

EZT MEGÚSZTAM!

PS: Tegnap hazafelé láttam egy óriásplakáton. Az Auchen-ban 169 forint a cukor kilója! Hívjam fel Őrmester Dédit?

6 megjegyzés:

Katanyaka írta...

Húúú, a cím alapján azt hittem, rossz helyre kattintottam :o))))

Daniella írta...

Nem értem?! Főzök be! Idén csináltam körtekompotót, eperlekvárt, kimagozott málnalekvárt, sárgabaracklekvárt! Büszke is vagyok magamra!

Katanyaka írta...

Oké, oké ... :o) ügyes vagy, persze :o))S mindezt már januárban?! Nohát ...

Daniella írta...

Látod, hogy milyen ügyes vagyok!

Katanyaka írta...

Üzleteljünk, adok kekszet, málnalekvárért cserébe! Hm? ;o)

Daniella írta...

Nagyon csábító az ajánlat!