Orvosnál

Orvoshoz mentünk. Nem, nem Bakkát vittük. Miért gondoljátok, hogy őt? A nagylábujj nem életfontosságú szerv, csomó ember él nélküle (Konc Gábor, Demjén Ferenc… stb.) A műtét másnapján már száradt le az ujja a sebe. Az én hipohondriámat gyomorfájásomat mutattuk meg az orvosnak. Meg A. szívét és vérét. Mondjuk menedzserszűrének. Íme három párbeszédrészlet a délelőttről.

***

Várakozni kell a vérvételre, és az első pillanatban látszik, hogy férjemmel nem vagyunk ellenfél a nyugdíjas néniknek-bácsiknak, akik sok év tapasztalata alapján alakították ki stratégiáikat az orvosnál. Így, hogy gyorsabban menjen az idő, kezdem A.-t csesztetni. Íme a beszélgetés egyik foszlánya:

Én: „Azt nem tudom megérteni, hogyan tudtad génállományodat eljutatni a 21. századba, amikor minden agresszió hiányzik belőled. Néhány nyugdíjast sem tudsz lenyomni a vérvételnél. Hogy volt ez néhány százezer évvel ezelőtt az erdőben? Hogyan tudtál élelmet szerezni magadnak az agresszív gén hiányában? Hogyan élted túl a nehéz évezredeket? Mit ettél?”
A. [Akiről tudni kell, hogy nem a gyors visszavágások mestere, most azonban gondolkodás nélkül jött a válasz, amiből levontam a következtetést, hogy a vázolt probléma már őt is foglalkoztathatta korábban.]: „Biztos, jófej voltam, és adtak enni.”
Én: „Ja, persze. Jófej.”
A: „Na jó, talpnyaló.”

***

Kicsit később az ultrahangos vizsgálat után.

Én: „Köszönöm szépen. Különösen az esett jól, hogy megdicsérte a hasnyálmirigyemet.”
Doktornő [szabadkozva]: „Elnézést kérek, ilyen kicsavart a gondolkodásom. Egész nap ezeket nézegetem.”
Én. „Nem, nem köszönöm. Bizonyos kor felett, egy nő annak a bóknak örüljön, amit kap. Ha a hasnyálmirigy, akkor a hasnyálmirigy.”

Anyukám úgyis mindig mondta, hogy a belbecs fontosabb, mint a külcsín!

***

Orvos: „Tökéletesen egészséges vagy. Használt a gyógyszer, amit múlt héten adtam a gyomrodra?”
Én: „Be kell vallanom, hogy nem bíztam benne, de határozottan használt.”
Orvos: „Látod, vak tyúk is talál szemet.”

Néha. Ha szerencséje van.