Nevelési tanácsadó: élménybeszámoló. 3. rész

Leülünk a pszicho-pedagógus hölgy szobájában, hívjuk Bé-nek.

Bé: „Mit szeretnének hallani?”
[Ezen kicsit megdöbbenünk három óra várakozás után.]
Én: „A véleményét.”
Bé: „Nem dönthetek maguk helyett.
Én: „Nem szeretnénk, ha helyettünk dönteni. A véleményére lennénk kíváncsiak.”
Bé: „Nagyon sok probléma lesz ezzel a gyerekekkel.”
Én & A.: ??????

Nem részletezem tovább a beszélgetést, ami innen csak pozitív irányba haladt, mert nem tudtunk meg semmit Pepéről, amit eddig ne tudtunk volna.

Lehet, hogy naiv voltam, de azt gondoltam, hogy egy olyan vizsgálaton fog Pepe részt venni, ahol megmérik különböző részkészségeit és képességeit, és ezeknek alapján fogjuk látni, hogy hol áll a gyerekünk az iskolaérettség kérdésében. Bár a pszicho-pedagógusunk többször használta a teszt, feladat kifejezést nem derült ki, hogy milyen feladatokról, tesztekről volt. A szakértő szubjektív benyomásait mondta el nekünk, ami abból állt, hogy nézegette a jegyzeteit és nevetgélt („elnézést, hogy nevetek, de annyira szórakoztató volt ez a gyerek”), majd felhozott egy jelenséget, (mondjuk, hogy Pepe előre bemondta a választ, nem várta meg, hogy a többi gyerek is kigondolja), majd megkérdezte, hogy „tapasztalták-e ezt otthon” (Mit, hogy a gyerekek egymás szavába vágva beszélnek? Nem soha, legalábbis a mi gyerekeink csak akkor beszélnek, ha kérdezzük őket. És szépen megvárják, míg a másik befejezi a mondatát, majd megkérdezik, hogy tényleg vége-e a gondolatmenetnek és csak utána kezdik ismertetni a sajátjukat… Bocs, a kezem a bilibe lóg.) Azaz nekem kellett volna igazolnom a random megfigyelések jogosságát és helytállóságát.

Mindenesetre háromnegyed óra után sikerült eljutnunk addig, hogy a szakértőnk megfogalmazta azt, hogy „nem tudok semmit felhozni az ellen, hogy Pepe iskolába menjen, vagy amellett, hogy bent maradjon az óvodában”. Azért biztos, ami biztos vigyük el még egyszer egy hosszabb vizsgálatra. Megint súlyosat hibáztam, mert beleegyeztem, ugyanis szerdára megkaptuk ugyanattól a szakértőtől a második szakvéleményt is: „Pepe inkább ne menjen még iskolába, mert türelmetlen, és nincs önfegyelme.”

Tudjuk már, hogy a böfögés és a W jött a férjemtől. A türelmetlenséget és önfegyelem hiányát viszont minden kétséget kizárólag tőlem örökölte.

Nemcsak arra vagyok büszke, hogy sikerült két ellentétes véleményt beszereznünk, hanem arra is, hogy mindezt egy „szakértő” bocsátotta a rendelkezésünkre…