Leülünk a pszicho-pedagógus hölgy szobájában, hívjuk Bé-nek.
Bé: „Mit szeretnének hallani?”
[Ezen kicsit megdöbbenünk három óra várakozás után.]
Én: „A véleményét.”
Bé: „Nem dönthetek maguk helyett.
Én: „Nem szeretnénk, ha helyettünk dönteni. A véleményére lennénk kíváncsiak.”
Bé: „Nagyon sok probléma lesz ezzel a gyerekekkel.”
Én & A.: ??????
Nem részletezem tovább a beszélgetést, ami innen csak pozitív irányba haladt, mert nem tudtunk meg semmit Pepéről, amit eddig ne tudtunk volna.
Lehet, hogy naiv voltam, de azt gondoltam, hogy egy olyan vizsgálaton fog Pepe részt venni, ahol megmérik különböző részkészségeit és képességeit, és ezeknek alapján fogjuk látni, hogy hol áll a gyerekünk az iskolaérettség kérdésében. Bár a pszicho-pedagógusunk többször használta a teszt, feladat kifejezést nem derült ki, hogy milyen feladatokról, tesztekről volt. A szakértő szubjektív benyomásait mondta el nekünk, ami abból állt, hogy nézegette a jegyzeteit és nevetgélt („elnézést, hogy nevetek, de annyira szórakoztató volt ez a gyerek”), majd felhozott egy jelenséget, (mondjuk, hogy Pepe előre bemondta a választ, nem várta meg, hogy a többi gyerek is kigondolja), majd megkérdezte, hogy „tapasztalták-e ezt otthon” (Mit, hogy a gyerekek egymás szavába vágva beszélnek? Nem soha, legalábbis a mi gyerekeink csak akkor beszélnek, ha kérdezzük őket. És szépen megvárják, míg a másik befejezi a mondatát, majd megkérdezik, hogy tényleg vége-e a gondolatmenetnek és csak utána kezdik ismertetni a sajátjukat… Bocs, a kezem a bilibe lóg.) Azaz nekem kellett volna igazolnom a random megfigyelések jogosságát és helytállóságát.
Mindenesetre háromnegyed óra után sikerült eljutnunk addig, hogy a szakértőnk megfogalmazta azt, hogy „nem tudok semmit felhozni az ellen, hogy Pepe iskolába menjen, vagy amellett, hogy bent maradjon az óvodában”. Azért biztos, ami biztos vigyük el még egyszer egy hosszabb vizsgálatra. Megint súlyosat hibáztam, mert beleegyeztem, ugyanis szerdára megkaptuk ugyanattól a szakértőtől a második szakvéleményt is: „Pepe inkább ne menjen még iskolába, mert türelmetlen, és nincs önfegyelme.”
Tudjuk már, hogy a böfögés és a W jött a férjemtől. A türelmetlenséget és önfegyelem hiányát viszont minden kétséget kizárólag tőlem örökölte.
Nemcsak arra vagyok büszke, hogy sikerült két ellentétes véleményt beszereznünk, hanem arra is, hogy mindezt egy „szakértő” bocsátotta a rendelkezésünkre…
2008. február 29., péntek
2008. február 28., csütörtök
Nevelési tanácsadó: élménybeszámoló. 2. rész
Az első három és fél óra:
8.45: Pepe „nem tudom elhinni, hogy már iskolás leszek. Mamika te elhiszed?” – kijelentésével vonulunk be a nevelési tanácsadóba. Magam sem tudom, hogy mit higgyek, de én inkább azt kérdezem: „Hogy kerültünk ide?” Megint nem voltam elég határozott, az első pillanatban kellett volna azt mondanom: „Eldöntjük, ha itt lesz az ideje”.
9.00: Pepe ül az asztalnál. Rá se néz a kitett játékokra, hanem rajzolgatni kezd. Én szociális fóbiámon túllépni nem tudva, beülök a sarokba. Csak Pepe jött mindkét szülőjével, így illik beszámolnom, hogy az apukánk mit csinál: Először a mobiltelefonjába ordibált németül, majd felállította a laptop-ját és dolgozni kezdett.
9.05: Elviszik a hat gyereket csoportos felmérésre.
9.06: Az anyukák elkezdik hergelni egymást. Témák: 1) Ki milyen logikai feladatokat old meg otthon a gyerekkel; 2) Melyik intézménybe milyen túljelentkezés van; 3) Melyikük gyereke milyen problémával küzd.
9.07: Olvasni kezdem az Elveszett idő-t.
9.10: Férjemnek melege van. Megpróbál ablakot nyitni. Nem sikerül a kilinccsel megbirkóznia. Mondjuk érthető, otthon nincsenek kilincseink…
9.25: Visszajönnek a gyerekek. Kérdem Pepét mit csináltak. Nem tudom meg, hogy mit, mert nem kapok használható információt.
9.30: Sajnálom Pepét, hogy bent kell lennie egy szobában a szép időben, ezért kimegyünk az autóparkolóba, hadd szaladgáljon egy kicsit. Versenyt futunk.
9.45: Elkövettük azt a hibát, hogy nem hoztunk magunkkal néhány napi hideg élelmet, így A.-t elküldjük a boltba.
10.00: Pepe komolyan kezd unatkozni. Vita kezdődik, mit játszhat a laptop-on. A konszenzus megszületése után derül ki, hogy nincsenek játékok a gépen. Az ecsetet viszont észreveszi, rajzolni kezd.
10.10: Eszünk.
10.20: Iszunk. Hatalmas böfögés rázza meg az épületet. Igen, a mi gyerekünk volt. A. WC-be zárással fenyegetőzik. Én hangosan megjegyzem a férjemnek: „Ez a te családodból jön.” Igen, ilyen szimpatikusak vagyunk társaságban.
10.25: Pepe: Biztos én leszek az utolsó. Én: Igen, a W miatt. Ez sem az én családomból jön.
10.30: Azon gondolkozom, hogy nagy gond lenne-e, ha agyonütném Zsófiákát, aki egy órája énekli hangosan a „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás” dalsort.
10.35: Pepe és A. játszani kezdenek egy felettébb bonyolult társasjátékkal.
11.00: Pepe elvonul az egyéni vizsgálatra.
11.10: Pepe már érkezik is vissza. Mit csináltatok?, kérdezem. Nem kapok használható információt.
11.20-12.00: Itt elvesztettem a fonalat, gondolom, ettünk, ittunk, mulattunk. Délben érkeztek Pepe nagyszülei és elvitték magukhoz. Így valósítjuk meg az „egy egész falu kell egy gyerek felneveléséhez” elvet.
12.15: Utolsóként ránk végre ránk kerül a sor a pszichológusnál, hogy levonjuk a tanulságokat.
8.45: Pepe „nem tudom elhinni, hogy már iskolás leszek. Mamika te elhiszed?” – kijelentésével vonulunk be a nevelési tanácsadóba. Magam sem tudom, hogy mit higgyek, de én inkább azt kérdezem: „Hogy kerültünk ide?” Megint nem voltam elég határozott, az első pillanatban kellett volna azt mondanom: „Eldöntjük, ha itt lesz az ideje”.
9.00: Pepe ül az asztalnál. Rá se néz a kitett játékokra, hanem rajzolgatni kezd. Én szociális fóbiámon túllépni nem tudva, beülök a sarokba. Csak Pepe jött mindkét szülőjével, így illik beszámolnom, hogy az apukánk mit csinál: Először a mobiltelefonjába ordibált németül, majd felállította a laptop-ját és dolgozni kezdett.
9.05: Elviszik a hat gyereket csoportos felmérésre.
9.06: Az anyukák elkezdik hergelni egymást. Témák: 1) Ki milyen logikai feladatokat old meg otthon a gyerekkel; 2) Melyik intézménybe milyen túljelentkezés van; 3) Melyikük gyereke milyen problémával küzd.
9.07: Olvasni kezdem az Elveszett idő-t.
9.10: Férjemnek melege van. Megpróbál ablakot nyitni. Nem sikerül a kilinccsel megbirkóznia. Mondjuk érthető, otthon nincsenek kilincseink…
9.25: Visszajönnek a gyerekek. Kérdem Pepét mit csináltak. Nem tudom meg, hogy mit, mert nem kapok használható információt.
9.30: Sajnálom Pepét, hogy bent kell lennie egy szobában a szép időben, ezért kimegyünk az autóparkolóba, hadd szaladgáljon egy kicsit. Versenyt futunk.
9.45: Elkövettük azt a hibát, hogy nem hoztunk magunkkal néhány napi hideg élelmet, így A.-t elküldjük a boltba.
10.00: Pepe komolyan kezd unatkozni. Vita kezdődik, mit játszhat a laptop-on. A konszenzus megszületése után derül ki, hogy nincsenek játékok a gépen. Az ecsetet viszont észreveszi, rajzolni kezd.
10.10: Eszünk.
10.20: Iszunk. Hatalmas böfögés rázza meg az épületet. Igen, a mi gyerekünk volt. A. WC-be zárással fenyegetőzik. Én hangosan megjegyzem a férjemnek: „Ez a te családodból jön.” Igen, ilyen szimpatikusak vagyunk társaságban.
10.25: Pepe: Biztos én leszek az utolsó. Én: Igen, a W miatt. Ez sem az én családomból jön.
10.30: Azon gondolkozom, hogy nagy gond lenne-e, ha agyonütném Zsófiákát, aki egy órája énekli hangosan a „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás” dalsort.
10.35: Pepe és A. játszani kezdenek egy felettébb bonyolult társasjátékkal.
11.00: Pepe elvonul az egyéni vizsgálatra.
11.10: Pepe már érkezik is vissza. Mit csináltatok?, kérdezem. Nem kapok használható információt.
11.20-12.00: Itt elvesztettem a fonalat, gondolom, ettünk, ittunk, mulattunk. Délben érkeztek Pepe nagyszülei és elvitték magukhoz. Így valósítjuk meg az „egy egész falu kell egy gyerek felneveléséhez” elvet.
12.15: Utolsóként ránk végre ránk kerül a sor a pszichológusnál, hogy levonjuk a tanulságokat.
2008. február 27., szerda
Japán gasztronómiai és főzőest
Hol is kezdjem? Hosszú lesz…
Tegnap este végre kibonthattunk utolsó karácsonyi ajándékunkat. Valitól kaptuk. Mivel Vali jó barát, és komolyan vette a panaszkodásomat, hogy a férjemnek még sokat kell tanulnia a sushi és a különböző japán tekercsek elkészítése terén, a Culinaris japán főzőestjére kaptunk két jegyet. Itt a link, akit érdekelnek a technikai részletek. Bár most látom, hogy idén már az összes hely betelt…
Előzmények: Nem volt világos, hogy mi is fog történni velünk az est folyamán: Először azt gondoltuk, hogy majd mi fogunk elkészíteni ételeket, bár ez így utólag, teljes naivságnak tűnik, pláne ennek és ennek a fényében. Sőt utólag hálás is vagyok, hogy nem kellett megpróbálnom osztrigát nyitnom, vagy, hogy nem engedtek vörös tonhalat trancsírozni. Az est tulajdonképpen egy főzőbemutatóval egybekötött vacsora. Tegnap Masayo Nishimura főzött, a Wasabi étterem séfje. (Ahogy a Wasabi konyhafőnöke mondta: „ő erősíti a japán vonalat az étteremben”.)
A másik meglepetés az volt, hogy nem volt mizó levessel és sushi-tállal fogadtak, hanem olyan ételekkel, amiket nagy valószínűséggel nem ettünk még máshol.
A férjem minden lefényképezett. És most végig fogjuk nézni a képeket!!!
A legelején megkóstolhattunk a nyers szójababot, ami rengeteg mindennek az alapja. Persze rutinosan zöldborsónak véltem. Miért is? Mert ilyen:
Az első étel, amit kaptunk natto volt okrával. Az okra egy zöldség, amit A. lemini-cukkinizett, mert tényleg úgy nézett ki, de nem az, belseje inkább paprikára emlékeztet. Ezt séfünk blansírozta (igen, papírról másolom) és összekeverte az erjesztett szójababbal (natto). Az öntetbe került tojássárga, szójaszóra, dashi (algapor és halpor keveréke) és cukor. Maradjunk annyiban, hogy érdekes volt. (Bár nem volt olyan rossz, amilyen szarul a képen kinéz…)
Második kör: Wakame saláta. Erre többet húzták a szájukat, de nekem nagyon ízlett. Az alapja meglepő módon wakame, ami különböző algák keveréke (mizó levesben ez az a zöld „levél”). Szárított formában jött egy zacskóból, amit aztán langyos vízben kellett egy kicsit áztatni. A salátába került még mellé uborka, paprika, koktélparadicsom és sárgarépa. Az öntet szójaszószból, cukorból, rizsecetből és szezám olajból készült. Szezámmagot is kapott a végén az étel. Alaposan, de óvatosan kell összekeverni a hozzávalókat. (Nagyon figyeltem!)
Három: Osztriga ponzu mártással. Volt a héjában a nyers kagyló, amit egy felforralt, de aztán lehűtött mártással kaptunk. A mártásban volt szójaszósz, víz, cukor, mirin (rizsbor). A „dísz” jégcsapretek és metélőhagyma volt. Sosem ettem osztrigát még, de a csoport és a házigazda kedvessége nagyon helyesen átsegített a kezdeni nehézségen. Megoszlottak a vélemények, hogy egyben nyeljem le, vagy rágjam meg az állatot, de aztán kialakult a konszenzus, hogy mivel ez az első osztrigám 4-6 rágással fogyasszam el. Sikerült. Finomnak mondanám. A borkóstolós fiú azt mondta, hogy ez volt élete legjobban elkészített osztrigája. Ezek szerint én innen már csak lefelé fogok haladni… (A. sem evett sosem még osztrigát, de ő úgy csinált, mintha az osztriga és ő már régi barátok lennének. Senkinek sem tűnt fel, hogy kezdő volt…) Ehhez az ételhez kaptunk bort is. 2006-os (természetesen a férjem volt az, aki az évre rákérdezett, mintha bármit is értene a borokhoz…) Monarchia Zent.
Négy: Agedasi tofu. Ez volt az egyetlen étel, amit már sokszor ettünk. Most is nagyon finom volt. Selyem tofut forgatott a séf lisztes keményítőbe. Földimogyoró-olajban sütötte ki a kis kockákat. Kicsit csípős mártással (chili, szójaszósz, víz, dashi) kínálták. A tetején friss gyömbér, jégcsapretek, snidling és nori (algalap) volt. Csak a sülő tofuról van képem. Úgy tűnik, A. itt elvesztette a fonalat.
Öt: Új szerelmem: a tonhal tataki. Nem is tudom, mit mondjak, annyira finom volt. A vörös tonhal csak kicsit volt megpirítva, kapott egy kis kérget, majd egy marinádban pihent. Tálaláshoz kapott egy mártást és gyömbért, snidlinget. Utasítottam a férjemet, hogy kérdezze meg, mikor ehetek ilyet máskor is: Kedd és szerda kivételével van a Szépvölgyi úton a Wasabiban. Kaptunk bort is hozzá (Monarchia Raphsody in Red, 2004), de kit érdekelt a bor?!
Hat: Tempura udon. Ez volt a leves. Szójaszószos dashis lébe került a megfőtt udon tészta, illetve a megfőtt udon (liszt, tojás) tésztára jött rá a lé, majd tempurázott zöldségek kerültek a tetejére. (Tojássárgból, hideg vízből és tempura lisztből készült keverékben megforgatott majd kisütött zöldségcsíkok.) A leves tetején snidling volt és bonito, ami szárított halpehely. Finom volt.
A vég: yuzu sorbet. Itt kisebb vita alakult ki a csoportban, mert többen állították, hogy a sorbet nem tejszínnel készült, mások még azt is hozzátették, hogy a japánok egyébként sem tudják a tejszínt megemészteni, aztán más valaki azt tette hozzá, hogy kell a tejszín zsírja, hogy a vitaminok jól feloldódjanak. A férjem adagját is megettem és ügyesen elvegyülve a tömegben, így kétszer is sikerült repetáznom az édességből. Ja, itt van a yuzu képe. A sorbet-et a séf előre elkészítette, hogy le tudja hűteni, így egy kis időkapszulába kerültünk, mert ahogy csinálta az édességet, mi úgy ettük… Hol van az én képem???
Összefoglalva elmondhatom, hogy fél 10-kor meglepődve állapítottam meg, hogy három és fél óra telt el az érkezésünk óta. Nagyon jól volt szervezve a bemutató és evés ritmusa, nem kellett semmire sem várni, mindig volt mit enni és/vagy nézni. Néhány apró kifogást tudnék csak felhozni, de ezek tényleg eltörpülnek amellett, hogy mennyire jó volt minden. Mondjam azért? Na jó: Hiányzott az elejéről egy üdvözlő ital. Kaptunk egy részletes leírást az ételekről és receptekről, de az elején nagyon sokat toporogtunk a különböző alapanyagok azonosításánál, jó lett volna ezekről egy kis ismertető a leírások előtt. Lehet, hogy az én hibám, de furcsa volt, hogy a valóban ritkaságértékű ételekből, italokból tényleg csak kóstoló volt. (Igen, szerettem volna több tonhalat enni és szilvabort inni. De ki nem?) Utolsó apróság, amiben én is mindig beleesek, ha vendégeket hívok, és a férjem valami nagyon finomat főz: Elsőként magamnak adok, nehogy a vendégek elegyék előlem. Nem volt elegáns, hogy a nagyon lelkes házigazdánk mindenbe beleevett előttünk…
Tudom, hogy nem illik ajándék lónak a fogát nézni, de felmerült a kérdés, hogy megérte-e az este az árát. A. tegnap azt mondta, hogy nem. Szerintem igen. És szerintem nekem van igazam.
Valit persze még tegnap este felhívtam, hogy megköszönjem az ajándékát (és leszúrjam, hogy csak egy estre vett jegyet nekünk, nem az egész évadra…) Valinak három kérdése volt. Tanultunk-e újat? Jóllaktunk-e? Meg fogjuk-e tudni csinálni az ételeket otthon? Mindhárom kérdésére igen volt a válasz.
Legvége: Nagyon klassz olyan ajándékot kapni, ami nem egy tárgy, amit rakosgatni kell, hanem egy élmény, amit át kell élni! Köszönjük!!!
A legfontosabbról persze elfelejtkeztem: Megtudtuk, hogy mi hiányzik az itthon készített proletár mizó levesünkből: a dashi!!!
Tegnap este végre kibonthattunk utolsó karácsonyi ajándékunkat. Valitól kaptuk. Mivel Vali jó barát, és komolyan vette a panaszkodásomat, hogy a férjemnek még sokat kell tanulnia a sushi és a különböző japán tekercsek elkészítése terén, a Culinaris japán főzőestjére kaptunk két jegyet. Itt a link, akit érdekelnek a technikai részletek. Bár most látom, hogy idén már az összes hely betelt…
Előzmények: Nem volt világos, hogy mi is fog történni velünk az est folyamán: Először azt gondoltuk, hogy majd mi fogunk elkészíteni ételeket, bár ez így utólag, teljes naivságnak tűnik, pláne ennek és ennek a fényében. Sőt utólag hálás is vagyok, hogy nem kellett megpróbálnom osztrigát nyitnom, vagy, hogy nem engedtek vörös tonhalat trancsírozni. Az est tulajdonképpen egy főzőbemutatóval egybekötött vacsora. Tegnap Masayo Nishimura főzött, a Wasabi étterem séfje. (Ahogy a Wasabi konyhafőnöke mondta: „ő erősíti a japán vonalat az étteremben”.)
A másik meglepetés az volt, hogy nem volt mizó levessel és sushi-tállal fogadtak, hanem olyan ételekkel, amiket nagy valószínűséggel nem ettünk még máshol.
A férjem minden lefényképezett. És most végig fogjuk nézni a képeket!!!
A legelején megkóstolhattunk a nyers szójababot, ami rengeteg mindennek az alapja. Persze rutinosan zöldborsónak véltem. Miért is? Mert ilyen:
Az első étel, amit kaptunk natto volt okrával. Az okra egy zöldség, amit A. lemini-cukkinizett, mert tényleg úgy nézett ki, de nem az, belseje inkább paprikára emlékeztet. Ezt séfünk blansírozta (igen, papírról másolom) és összekeverte az erjesztett szójababbal (natto). Az öntetbe került tojássárga, szójaszóra, dashi (algapor és halpor keveréke) és cukor. Maradjunk annyiban, hogy érdekes volt. (Bár nem volt olyan rossz, amilyen szarul a képen kinéz…)
Második kör: Wakame saláta. Erre többet húzták a szájukat, de nekem nagyon ízlett. Az alapja meglepő módon wakame, ami különböző algák keveréke (mizó levesben ez az a zöld „levél”). Szárított formában jött egy zacskóból, amit aztán langyos vízben kellett egy kicsit áztatni. A salátába került még mellé uborka, paprika, koktélparadicsom és sárgarépa. Az öntet szójaszószból, cukorból, rizsecetből és szezám olajból készült. Szezámmagot is kapott a végén az étel. Alaposan, de óvatosan kell összekeverni a hozzávalókat. (Nagyon figyeltem!)
Három: Osztriga ponzu mártással. Volt a héjában a nyers kagyló, amit egy felforralt, de aztán lehűtött mártással kaptunk. A mártásban volt szójaszósz, víz, cukor, mirin (rizsbor). A „dísz” jégcsapretek és metélőhagyma volt. Sosem ettem osztrigát még, de a csoport és a házigazda kedvessége nagyon helyesen átsegített a kezdeni nehézségen. Megoszlottak a vélemények, hogy egyben nyeljem le, vagy rágjam meg az állatot, de aztán kialakult a konszenzus, hogy mivel ez az első osztrigám 4-6 rágással fogyasszam el. Sikerült. Finomnak mondanám. A borkóstolós fiú azt mondta, hogy ez volt élete legjobban elkészített osztrigája. Ezek szerint én innen már csak lefelé fogok haladni… (A. sem evett sosem még osztrigát, de ő úgy csinált, mintha az osztriga és ő már régi barátok lennének. Senkinek sem tűnt fel, hogy kezdő volt…) Ehhez az ételhez kaptunk bort is. 2006-os (természetesen a férjem volt az, aki az évre rákérdezett, mintha bármit is értene a borokhoz…) Monarchia Zent.
Négy: Agedasi tofu. Ez volt az egyetlen étel, amit már sokszor ettünk. Most is nagyon finom volt. Selyem tofut forgatott a séf lisztes keményítőbe. Földimogyoró-olajban sütötte ki a kis kockákat. Kicsit csípős mártással (chili, szójaszósz, víz, dashi) kínálták. A tetején friss gyömbér, jégcsapretek, snidling és nori (algalap) volt. Csak a sülő tofuról van képem. Úgy tűnik, A. itt elvesztette a fonalat.
Öt: Új szerelmem: a tonhal tataki. Nem is tudom, mit mondjak, annyira finom volt. A vörös tonhal csak kicsit volt megpirítva, kapott egy kis kérget, majd egy marinádban pihent. Tálaláshoz kapott egy mártást és gyömbért, snidlinget. Utasítottam a férjemet, hogy kérdezze meg, mikor ehetek ilyet máskor is: Kedd és szerda kivételével van a Szépvölgyi úton a Wasabiban. Kaptunk bort is hozzá (Monarchia Raphsody in Red, 2004), de kit érdekelt a bor?!
Hat: Tempura udon. Ez volt a leves. Szójaszószos dashis lébe került a megfőtt udon tészta, illetve a megfőtt udon (liszt, tojás) tésztára jött rá a lé, majd tempurázott zöldségek kerültek a tetejére. (Tojássárgból, hideg vízből és tempura lisztből készült keverékben megforgatott majd kisütött zöldségcsíkok.) A leves tetején snidling volt és bonito, ami szárított halpehely. Finom volt.
A vég: yuzu sorbet. Itt kisebb vita alakult ki a csoportban, mert többen állították, hogy a sorbet nem tejszínnel készült, mások még azt is hozzátették, hogy a japánok egyébként sem tudják a tejszínt megemészteni, aztán más valaki azt tette hozzá, hogy kell a tejszín zsírja, hogy a vitaminok jól feloldódjanak. A férjem adagját is megettem és ügyesen elvegyülve a tömegben, így kétszer is sikerült repetáznom az édességből. Ja, itt van a yuzu képe. A sorbet-et a séf előre elkészítette, hogy le tudja hűteni, így egy kis időkapszulába kerültünk, mert ahogy csinálta az édességet, mi úgy ettük… Hol van az én képem???
Összefoglalva elmondhatom, hogy fél 10-kor meglepődve állapítottam meg, hogy három és fél óra telt el az érkezésünk óta. Nagyon jól volt szervezve a bemutató és evés ritmusa, nem kellett semmire sem várni, mindig volt mit enni és/vagy nézni. Néhány apró kifogást tudnék csak felhozni, de ezek tényleg eltörpülnek amellett, hogy mennyire jó volt minden. Mondjam azért? Na jó: Hiányzott az elejéről egy üdvözlő ital. Kaptunk egy részletes leírást az ételekről és receptekről, de az elején nagyon sokat toporogtunk a különböző alapanyagok azonosításánál, jó lett volna ezekről egy kis ismertető a leírások előtt. Lehet, hogy az én hibám, de furcsa volt, hogy a valóban ritkaságértékű ételekből, italokból tényleg csak kóstoló volt. (Igen, szerettem volna több tonhalat enni és szilvabort inni. De ki nem?) Utolsó apróság, amiben én is mindig beleesek, ha vendégeket hívok, és a férjem valami nagyon finomat főz: Elsőként magamnak adok, nehogy a vendégek elegyék előlem. Nem volt elegáns, hogy a nagyon lelkes házigazdánk mindenbe beleevett előttünk…
Tudom, hogy nem illik ajándék lónak a fogát nézni, de felmerült a kérdés, hogy megérte-e az este az árát. A. tegnap azt mondta, hogy nem. Szerintem igen. És szerintem nekem van igazam.
Valit persze még tegnap este felhívtam, hogy megköszönjem az ajándékát (és leszúrjam, hogy csak egy estre vett jegyet nekünk, nem az egész évadra…) Valinak három kérdése volt. Tanultunk-e újat? Jóllaktunk-e? Meg fogjuk-e tudni csinálni az ételeket otthon? Mindhárom kérdésére igen volt a válasz.
Legvége: Nagyon klassz olyan ajándékot kapni, ami nem egy tárgy, amit rakosgatni kell, hanem egy élmény, amit át kell élni! Köszönjük!!!
A legfontosabbról persze elfelejtkeztem: Megtudtuk, hogy mi hiányzik az itthon készített proletár mizó levesünkből: a dashi!!!
2008. február 26., kedd
Nevelési tanácsadó: élménybeszámoló. 1. rész
Igen. Voltunk a héten. 4 órát töltöttünk egy kellemes pincehelyiségben. Kétszer 15 perces vizsgálat és egy félórás megbeszélés miatt. A részletekről majd később.
Ma az ABC-ről lesz szó.
Általános iskolában az egyik legjobb barátnőm Drábóczi Mariann volt. Ő volt a legokosabb osztálytársunk. Minden szaván csüngtünk. Nos, Mariann elmélete volt, hogy ha az ember házasodik, akkor a gyerekei érdekében nagyon oda kell figyelni a leendő apuka vezetéknevére, mert annak kezdőbetűje nagyban fogja a gyerek iskolai életét befolyásolni. Mariann véleménye az volt, hogy mindenképpen A-betűs, esetleg B-betűs apuka kell, hogy a gyerek a feleltetések alatt kevesebbet izguljon, hiszen az ABC első betűit lapozza át először a tanár. Mivel én CS-betűs vagyok az elmélet helyességében teljesen egyetértettünk.
Aztán hozzámentem egy W-shez.
Amikor néhány évvel ezelőtt felvetettem a témát a férjemnek, valami olyan szövegkörnyezetben, hogy boldog lehet, hogy W-vel kezdődő neve ellenére hozzámentem [bár többek szerint én lehetek boldog, hogy elvett…], ő és a húga is, részletesen kifejtették, hogy egyáltalán nincs igazam, mert ők W-betűsként sokkal kevesebbet feleltek, mint a névsorban előttük lévő gyerekek. Érvelésük logikusnak tűnt.
Mindezek ellenére tegnap szidtuk a W-t, mert minden vizsgálati körben Pepe volt az utolsó, és nekünk kellett legtovább maradnunk, hogy a pszicho-pedagógus véleményét meghallgassuk.
Az vigasztalt, hogy a többi gyerek-szülő maximum fél órát nyert. És lehet, hogy az iskolában jól jön majd a W a felelések kivédésére…
Ma az ABC-ről lesz szó.
Általános iskolában az egyik legjobb barátnőm Drábóczi Mariann volt. Ő volt a legokosabb osztálytársunk. Minden szaván csüngtünk. Nos, Mariann elmélete volt, hogy ha az ember házasodik, akkor a gyerekei érdekében nagyon oda kell figyelni a leendő apuka vezetéknevére, mert annak kezdőbetűje nagyban fogja a gyerek iskolai életét befolyásolni. Mariann véleménye az volt, hogy mindenképpen A-betűs, esetleg B-betűs apuka kell, hogy a gyerek a feleltetések alatt kevesebbet izguljon, hiszen az ABC első betűit lapozza át először a tanár. Mivel én CS-betűs vagyok az elmélet helyességében teljesen egyetértettünk.
Aztán hozzámentem egy W-shez.
Amikor néhány évvel ezelőtt felvetettem a témát a férjemnek, valami olyan szövegkörnyezetben, hogy boldog lehet, hogy W-vel kezdődő neve ellenére hozzámentem [bár többek szerint én lehetek boldog, hogy elvett…], ő és a húga is, részletesen kifejtették, hogy egyáltalán nincs igazam, mert ők W-betűsként sokkal kevesebbet feleltek, mint a névsorban előttük lévő gyerekek. Érvelésük logikusnak tűnt.
Mindezek ellenére tegnap szidtuk a W-t, mert minden vizsgálati körben Pepe volt az utolsó, és nekünk kellett legtovább maradnunk, hogy a pszicho-pedagógus véleményét meghallgassuk.
Az vigasztalt, hogy a többi gyerek-szülő maximum fél órát nyert. És lehet, hogy az iskolában jól jön majd a W a felelések kivédésére…
Te már megcsaltál?
Én: Te már megcsaltál életedben?
A.: Nem.
Én: És amikor Babuval elmentetek bulizni és elkérted annak a nőnek a telefonszámát, akkor az, hogy volt?
A.: Milyen nőnek kértem el a telefonszámát?
Én: Hát éppen ez az, amit én is megszeretnék tudni.
A.: Mikor volt?
Én: Hááát, jó régen.
A.: Nem emlékszem.
Én: Tudod, abban a klubban volt.
A.: Milyen klubban?
Én: Nem tudom.
A.: Nem emlékszem. Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Kicsit később.
Én: Akkor lehet, hogy már rengetegszer megcsaltál, csak nem emlékszel rá?
A.: Ennek nagy a valószínűsége!
A.: Nem.
Én: És amikor Babuval elmentetek bulizni és elkérted annak a nőnek a telefonszámát, akkor az, hogy volt?
A.: Milyen nőnek kértem el a telefonszámát?
Én: Hát éppen ez az, amit én is megszeretnék tudni.
A.: Mikor volt?
Én: Hááát, jó régen.
A.: Nem emlékszem.
Én: Tudod, abban a klubban volt.
A.: Milyen klubban?
Én: Nem tudom.
A.: Nem emlékszem. Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Kicsit később.
Én: Akkor lehet, hogy már rengetegszer megcsaltál, csak nem emlékszel rá?
A.: Ennek nagy a valószínűsége!
2008. február 25., hétfő
Asterix az Olimpián
Azt hiszem, kezd ez a blog a fejemre nőni. Legalábbis így éreztem tegnap este, amikor a fiúk moziba készültek és én komolyan elgondolkoztam azon, hogy menjek-e velük, vagy inkább maradjak itthon helyesírási hibákat irtani erről a blogról...
Aztán a józan eszem kerekedett felül: A való világot választom és nem a virtuálist.
Irány a mozi!
Asterix az Olimpián c. műalkotást volt szerencsénk megtekinteni. Nem fogok a filmről írni*, legyen elég ennyi: tekintsétek ezt a bejegyzést figyelmeztetésnek, hogy NE nézzétek meg ezt a filmet. TV-ben sem. A másik csatornán biztos valami jobb megy…
Az ok, amiért az egész mozit felhozom az, hogy ismét bebizonyosodott, hogy szülőkként gyenge kezdők vagyunk. A következő hasznos tapasztalattal lettünk ugyanis gazdagabbak:
Jön a kisfiú moziba a papájával. Feltételezve, hogy a szülei nem váltak el, az első tanulság, hogy az anyukája otthon maradt. Nekem is ezt kellett volna tennem. Második tanulság: Apuka laptop-pal érkezett, így a film alatt hasznosan tudta tölteni az idejét. Harmadik tanulság: Szélre kell ülni, akkor a laptop fénye senkit sem fog zavarni.
Mozira fel!!!
* Bár lehet, hogy nagyon vicces a film, csak mi nem érettük a kultúraközi utalásokat. Én Alain Delon Rocco beszólásánál és a Jedi kardnál lemaradtam. Azt külön szégyellem, hogy hiába követtem végig Eva Longoria esküvőjének és nászútjának minden részletét, nem ismertem fel, hogy az utolsó jelenet kosárlabdázója az bizony Tony Parker, Eva férje. Mondjuk A. sem ismerte fel, pedig ő kosárlabdázik.. (Ja, Schumacher ment. És a focista: Zidane volt???)
Aztán a józan eszem kerekedett felül: A való világot választom és nem a virtuálist.
Irány a mozi!
Asterix az Olimpián c. műalkotást volt szerencsénk megtekinteni. Nem fogok a filmről írni*, legyen elég ennyi: tekintsétek ezt a bejegyzést figyelmeztetésnek, hogy NE nézzétek meg ezt a filmet. TV-ben sem. A másik csatornán biztos valami jobb megy…
Az ok, amiért az egész mozit felhozom az, hogy ismét bebizonyosodott, hogy szülőkként gyenge kezdők vagyunk. A következő hasznos tapasztalattal lettünk ugyanis gazdagabbak:
Jön a kisfiú moziba a papájával. Feltételezve, hogy a szülei nem váltak el, az első tanulság, hogy az anyukája otthon maradt. Nekem is ezt kellett volna tennem. Második tanulság: Apuka laptop-pal érkezett, így a film alatt hasznosan tudta tölteni az idejét. Harmadik tanulság: Szélre kell ülni, akkor a laptop fénye senkit sem fog zavarni.
Mozira fel!!!
* Bár lehet, hogy nagyon vicces a film, csak mi nem érettük a kultúraközi utalásokat. Én Alain Delon Rocco beszólásánál és a Jedi kardnál lemaradtam. Azt külön szégyellem, hogy hiába követtem végig Eva Longoria esküvőjének és nászútjának minden részletét, nem ismertem fel, hogy az utolsó jelenet kosárlabdázója az bizony Tony Parker, Eva férje. Mondjuk A. sem ismerte fel, pedig ő kosárlabdázik.. (Ja, Schumacher ment. És a focista: Zidane volt???)
2008. február 22., péntek
Hogy remek hetünket megkoronázzuk, ma a szexről lesz szó…
... de ígérem jövő héten visszatérünk a megszokott témákhoz!
Ez volt az a hét volt, amikor az egyik főnököm, bár „rendes” állásom nincs, de főnököm annyi, hogy tele van a padlás velük, bár jobb lenne, ha tényleg a padláson lennének és nem mindenféle irodákban, szóval az egyik főnököm behívott az irodájába, és úgy jöttem ki, hogy a homlokom villogott egy neon felírat: BALEK. A férjem szerint van egy német kifejezés is rám: „Mädchen for alles…” Így már témánál is vagyunk…
Nagyon sok eset van, amikor az első gondolatom az, hogy „erről miért nem szólt nekem eddig senki”. Ezek vagy nagyobb dolgok, például anyukám elmesélésében a szülés sokkal simább, egyszerűbb és fájdalommentesebb volt, mit a valóságban, vagy csak apróságok, például, hogy ha évekig nem takarítok a hűtő mögött, akkor egészen érdekes dolgok fognak előkerülni. Úgyhogy most előremegyek a problémának, és kérdezem, hogy mi van a szex-szel (így kell egyáltalán írni? Nyilván nem…) a házasság után, vagyis miket beszélek, esküvő után, illetve pontosabban szex idősebb korban. Igen, öregszem és érdekelne a téma. Persze, hogy ne mindenperverz Internet-használó, aki valóban arra használja a Net-et, amire Al Gore kitalálta, azaz, hogy meztelen képet nézegessen, jöjjön ide képekért, ahogy a nudista bejegyzésemet is le kellett szednem, pedig kép sem volt hozzá, nem szexről (hoppá) fogok beszélni, hanem „házaséletről”.
Legalábbis az én nőgyógyászom így mondta, amikor szülés után 5 nappal hazabocsátott: „Hat hétig nem szabad házaséletet élniük.” Először hirtelen nem is értettem mit mond, mert egyéb gondom is volt, aztán az villant az eszembe, hogy „akkor most hat hétig nem dirigálhatok a férjemnek, hogy a házimunkákat milyen sorrendbe végezze el?”, de aztán rájöttem, házasélet, aha, szexuális élet.
A barátaim szerint (nem a férjem szerint, ő tudja az igazságot) állandóan a házaséleten jár az eszem. De ez egyáltalán nincs így. A gondolataim 90 százaléka a pénz körül forog, és csak kb. 10 százalék jut a házaséletre (ez az igazság, amivel a férjem tökéletesen tisztában van…) (És, hogy kedves rokonom megjegyzésének elejét vegyem, nem, én nem arra használom az Internet-et, hogy pornó képeket töltsek le. Bár bevallom egyszer megpróbáltam, de helyette csak valami nemi betegséget sikerült a gépemnek összeszednie… De olyan súlyosat, hogy mindent telepíthettünk újra…)
De hogy közeledjek mai mondanivalóm felé, pontosítom a kérdés: a házas emberek hány éves korig élnek házaséletet? OK, OK. És a nem házas emberek? Ők tovább? A legtöbb filmben, könyvben, műsorban csak a fiatalokról van szó, akik természetesen mindig készen állnak egy kis házaséletre, de most, hogy belegondolok a legidősebb pár, akit láttam házaséletet élni, Jack Nicholson és Diane Keaton volt abban a filmben, amiben Keanu Reeves is játszott, és aminek a címét elfelejtettem. Mondjuk az film, lehet, hogy csak trükk-felvétel volt… Vagy Marcello Mastroianni és Sophia Loren, abban a másik filmben, aminek szintén elfelejtettem a címét? Bár, ha jól emlékszem ott a férfi ráadásul el is aludt még a házaséletes rész előtt... Szóval meddig? 50? 60? 70? Hány évem van még?
Lassan közelítünk a hálószobánk felé…
Vannak az életben pillanatok, amikor bár látom, hogy idősebb korban bizonyos dolgok nehezebben mennek, de azt gondolom „velem ilyen BIZTOS hogy nem fog előfordulni, hogy leguggolok a földre és csak nehezen tudok utána felállni”. De aztán vannak olyan pillanatok is, amikor érzem, hogy egy kis ízelítőt kaptam abból, milyen is lesz az élet, mondjuk 20 év múlva. (Optimista vagyok!) Egy ilyen kis jövőre-nyiló ablakról lesz szó:
Tehát a minap túl vagyunk a házaséleten, nem tudom, hogy máshol hogy van (valójában nem is érdekel, köszönöm szépen, én sem fogom részletezni. Mármint ennél jobban…), de mi házasélet után aludni szoktunk. Van egy kb. 19 másodperces átmenet a két tevékenység között, amit néha beszélgetéssel töltünk ki. A témák erősen limitáltak:
1. Biztosítjuk egymást örök szerelmükről. VAGY
2. Jó éjszakát kívánunk egymásnak. VAGY
3. Mini-vita arról, hogy a földszinten hány fokon hagytuk a termosztátot, és, hogy a beállított hőmérséklet megfelelő lesz-e az alváshoz.
De mostanában adódott egy negyedik témánk is:
4. Hogy van a hátunk? Fáj-e? Nem fáj? Bírta-e a házaséletet?
Barátnőm nevetve mesélte, hogy az anyukája, amikor előre tudja, hogy az unokái meg fogják látogatni, már napokkal az érkezésük előtt szedni kezdi a hátfájás elleni gyógyszerét, hogy a kicsiket tudja majd emelgetni.
Most már látom, hogy az a gyógyszer nemcsak akkor lesz hasznos, ha 20 év múlva az unokáink meglátogatnak, hanem másra is…
Persze csak, ha szerencsénk lesz, és 20 év múlva még életben vagyunk…
PS: Most felhívom a férjemet, hogy megkérdezzem, itt maradhat-e ez a bejegyzés...
Ez volt az a hét volt, amikor az egyik főnököm, bár „rendes” állásom nincs, de főnököm annyi, hogy tele van a padlás velük, bár jobb lenne, ha tényleg a padláson lennének és nem mindenféle irodákban, szóval az egyik főnököm behívott az irodájába, és úgy jöttem ki, hogy a homlokom villogott egy neon felírat: BALEK. A férjem szerint van egy német kifejezés is rám: „Mädchen for alles…” Így már témánál is vagyunk…
Nagyon sok eset van, amikor az első gondolatom az, hogy „erről miért nem szólt nekem eddig senki”. Ezek vagy nagyobb dolgok, például anyukám elmesélésében a szülés sokkal simább, egyszerűbb és fájdalommentesebb volt, mit a valóságban, vagy csak apróságok, például, hogy ha évekig nem takarítok a hűtő mögött, akkor egészen érdekes dolgok fognak előkerülni. Úgyhogy most előremegyek a problémának, és kérdezem, hogy mi van a szex-szel (így kell egyáltalán írni? Nyilván nem…) a házasság után, vagyis miket beszélek, esküvő után, illetve pontosabban szex idősebb korban. Igen, öregszem és érdekelne a téma. Persze, hogy ne minden
Legalábbis az én nőgyógyászom így mondta, amikor szülés után 5 nappal hazabocsátott: „Hat hétig nem szabad házaséletet élniük.” Először hirtelen nem is értettem mit mond, mert egyéb gondom is volt, aztán az villant az eszembe, hogy „akkor most hat hétig nem dirigálhatok a férjemnek, hogy a házimunkákat milyen sorrendbe végezze el?”, de aztán rájöttem, házasélet, aha, szexuális élet.
A barátaim szerint (nem a férjem szerint, ő tudja az igazságot) állandóan a házaséleten jár az eszem. De ez egyáltalán nincs így. A gondolataim 90 százaléka a pénz körül forog, és csak kb. 10 százalék jut a házaséletre (ez az igazság, amivel a férjem tökéletesen tisztában van…) (És, hogy kedves rokonom megjegyzésének elejét vegyem, nem, én nem arra használom az Internet-et, hogy pornó képeket töltsek le. Bár bevallom egyszer megpróbáltam, de helyette csak valami nemi betegséget sikerült a gépemnek összeszednie… De olyan súlyosat, hogy mindent telepíthettünk újra…)
De hogy közeledjek mai mondanivalóm felé, pontosítom a kérdés: a házas emberek hány éves korig élnek házaséletet? OK, OK. És a nem házas emberek? Ők tovább? A legtöbb filmben, könyvben, műsorban csak a fiatalokról van szó, akik természetesen mindig készen állnak egy kis házaséletre, de most, hogy belegondolok a legidősebb pár, akit láttam házaséletet élni, Jack Nicholson és Diane Keaton volt abban a filmben, amiben Keanu Reeves is játszott, és aminek a címét elfelejtettem. Mondjuk az film, lehet, hogy csak trükk-felvétel volt… Vagy Marcello Mastroianni és Sophia Loren, abban a másik filmben, aminek szintén elfelejtettem a címét? Bár, ha jól emlékszem ott a férfi ráadásul el is aludt még a házaséletes rész előtt... Szóval meddig? 50? 60? 70? Hány évem van még?
Lassan közelítünk a hálószobánk felé…
Vannak az életben pillanatok, amikor bár látom, hogy idősebb korban bizonyos dolgok nehezebben mennek, de azt gondolom „velem ilyen BIZTOS hogy nem fog előfordulni, hogy leguggolok a földre és csak nehezen tudok utána felállni”. De aztán vannak olyan pillanatok is, amikor érzem, hogy egy kis ízelítőt kaptam abból, milyen is lesz az élet, mondjuk 20 év múlva. (Optimista vagyok!) Egy ilyen kis jövőre-nyiló ablakról lesz szó:
Tehát a minap túl vagyunk a házaséleten, nem tudom, hogy máshol hogy van (valójában nem is érdekel, köszönöm szépen, én sem fogom részletezni. Mármint ennél jobban…), de mi házasélet után aludni szoktunk. Van egy kb. 19 másodperces átmenet a két tevékenység között, amit néha beszélgetéssel töltünk ki. A témák erősen limitáltak:
1. Biztosítjuk egymást örök szerelmükről. VAGY
2. Jó éjszakát kívánunk egymásnak. VAGY
3. Mini-vita arról, hogy a földszinten hány fokon hagytuk a termosztátot, és, hogy a beállított hőmérséklet megfelelő lesz-e az alváshoz.
De mostanában adódott egy negyedik témánk is:
4. Hogy van a hátunk? Fáj-e? Nem fáj? Bírta-e a házaséletet?
Barátnőm nevetve mesélte, hogy az anyukája, amikor előre tudja, hogy az unokái meg fogják látogatni, már napokkal az érkezésük előtt szedni kezdi a hátfájás elleni gyógyszerét, hogy a kicsiket tudja majd emelgetni.
Most már látom, hogy az a gyógyszer nemcsak akkor lesz hasznos, ha 20 év múlva az unokáink meglátogatnak, hanem másra is…
Persze csak, ha szerencsénk lesz, és 20 év múlva még életben vagyunk…
PS: Most felhívom a férjemet, hogy megkérdezzem, itt maradhat-e ez a bejegyzés...
2008. február 21., csütörtök
Nehéz napom volt, úgyhogy egy kakilós történettel fogunk lazítani...
Nem szép történet. Szerintem ne is olvassátok el. Menjetek tovább. Sziasztok! (Nem, nem a férjem híres/hírhedt sztorija, így a családtagok megnyugodhatnak…)
Lesz egy jelenet és négy válaszlehetőség.
Játszótéren Bakkával és ZK-val. Mindig megmosolygom azokat a mamákat, akik több napi élelemmel és több zsák játékkal érkeznek a játszótérre. Persze vidámságom csak addig tart, amíg a gyerekeim nem kezdenek el játékot és élelmet lejmolni. Most azonban egyedül vagyunk és szokás szerint felszerelés nélkül. Pokoli hideg van, mindhárman nagyig be van bugyolálva ruhával. A következő eszközök vannak nálam: 1db kocsikulcs, 1 db papír zsebkendő és 1 db mobil telefon. A lányok szépen játszanak, és minden rendben van, amíg Bakka ki nem jelenti: „Mamika, kakilnom kell. Most.” Ismerve a lányomat, ez valóban azt jelenti, amit mond. Idegesen körülnézek a játszótéren. Sehol senki. Nyáron szokott lenni egy mobil WC, de most az sincs.
Kérdés: Mit csinálok?
A. Fogom a két lányt, visszarohanok velük a kb. 500 méterre parkoló kocsihoz, ahol Bakkára gyorsan ráadom ZK tartalék pelenkáját, majd miután elvégezte a dolgát, megtisztítom, majd folytatjuk a játszást, ott ahol abbahagytuk.
B. Semmit. Bakka bekakil. Koszosan hazamegyünk.
C. Bakkát utasítom, hogy kakiljon egy bokor tövébe, majd szépen elosonunk. A nagyját felszedem a zsebkendővel, mit érdekel engem a többi gyerek, felkiáltással, úgyis az enyémek a legfontosabbak a világon, a többi meg játsszon ott ahol tud.
D. Hirtelen más nem jut eszembe, lekapom a kesztyűimet: Az egyikbe elvégzi Bakka a dolgát, a papír zsebkendővel kitörlöm a popsiját, a csomagot begyömöszölöm a másik kesztyűbe, majd az egészet óvatosan elhelyezem a kukába.
Tehát?
A megoldási kulcs:
A.: Nem rossz ötlet, bár a lányok nem igazán szaladós típusúak, de meg lehetett volna próbálni, ha nem most jutott volna eszembe ez a megoldás...
B.: Nem tudom más gyerekek hogy vannak vele, de az enyémeknek évekig nem volt problémájuk, hogy maguk alá végezzék a dolgukat, de ahogy eltűnt a fenekük alól a pelenka, a hajlandóság is megszűnt… Nem kakilnak bugyiba/alsónadrágba, akárhogy is kérem őket…
C.: HIBÁS VÁLASZ! Nagyon sok szempontból rossz megoldás, nem is megyek bele a részletes kifejtésbe.
NOS?
Figyelmeztettelek benneteket, hogy ma ne engem olvassatok…
Lesz egy jelenet és négy válaszlehetőség.
Játszótéren Bakkával és ZK-val. Mindig megmosolygom azokat a mamákat, akik több napi élelemmel és több zsák játékkal érkeznek a játszótérre. Persze vidámságom csak addig tart, amíg a gyerekeim nem kezdenek el játékot és élelmet lejmolni. Most azonban egyedül vagyunk és szokás szerint felszerelés nélkül. Pokoli hideg van, mindhárman nagyig be van bugyolálva ruhával. A következő eszközök vannak nálam: 1db kocsikulcs, 1 db papír zsebkendő és 1 db mobil telefon. A lányok szépen játszanak, és minden rendben van, amíg Bakka ki nem jelenti: „Mamika, kakilnom kell. Most.” Ismerve a lányomat, ez valóban azt jelenti, amit mond. Idegesen körülnézek a játszótéren. Sehol senki. Nyáron szokott lenni egy mobil WC, de most az sincs.
Kérdés: Mit csinálok?
A. Fogom a két lányt, visszarohanok velük a kb. 500 méterre parkoló kocsihoz, ahol Bakkára gyorsan ráadom ZK tartalék pelenkáját, majd miután elvégezte a dolgát, megtisztítom, majd folytatjuk a játszást, ott ahol abbahagytuk.
B. Semmit. Bakka bekakil. Koszosan hazamegyünk.
C. Bakkát utasítom, hogy kakiljon egy bokor tövébe, majd szépen elosonunk. A nagyját felszedem a zsebkendővel, mit érdekel engem a többi gyerek, felkiáltással, úgyis az enyémek a legfontosabbak a világon, a többi meg játsszon ott ahol tud.
D. Hirtelen más nem jut eszembe, lekapom a kesztyűimet: Az egyikbe elvégzi Bakka a dolgát, a papír zsebkendővel kitörlöm a popsiját, a csomagot begyömöszölöm a másik kesztyűbe, majd az egészet óvatosan elhelyezem a kukába.
Tehát?
A megoldási kulcs:
A.: Nem rossz ötlet, bár a lányok nem igazán szaladós típusúak, de meg lehetett volna próbálni, ha nem most jutott volna eszembe ez a megoldás...
B.: Nem tudom más gyerekek hogy vannak vele, de az enyémeknek évekig nem volt problémájuk, hogy maguk alá végezzék a dolgukat, de ahogy eltűnt a fenekük alól a pelenka, a hajlandóság is megszűnt… Nem kakilnak bugyiba/alsónadrágba, akárhogy is kérem őket…
C.: HIBÁS VÁLASZ! Nagyon sok szempontból rossz megoldás, nem is megyek bele a részletes kifejtésbe.
NOS?
Figyelmeztettelek benneteket, hogy ma ne engem olvassatok…
2008. február 20., szerda
ZK beszél
Na, jó megint erősen túlzok. Egyre több szót mond, de csak a fegfontosabbakra szorítkozik. Őszintén szólva nem sokat haladtunk, mióta ezt írtam, de azért haladunk:
Lefekvés után például mindig rámszól: „Mejjém.”, azaz feküdjek mellé.
Reggel csak kikiabál a szobából: „Tej. Tejem. TEJEM!” Ha nincs elég tej a cumisüvegében, akkor még dühösen hozzáteszi: „Hat. Hat. HAT.”
Bármikor, amikor testvérei csinálnak, vagy kapnak valamit: „Én is.”
Ha valami olyat talál a házban, amit nem ismer: "E mi? E mi?" vagy "Új? ÚJ?" (Általában 7895-ször fordul ez elő naponta...)
"Hopkajika"=hulahopkarika. "Jécci" = Légyszí'. "Ham popó"=tampon.
Ha telefonálni akar: "Hajjó. Hajjó. HAJJÓ!"
Ha tévét nézni: "Divi. Divi." [DVD-ből...]
És: „Én helyem. Ema helye. Ida helye.”
Ennyi bevezető után, azt hiszem, most akkor rá is térek mai mondanivalómra:
Bakka úgy tűnik szeptembertől óviba megy. Kedvcsinálásként bementünk a leendő óvónőjéhez, hogy megnézzük a jeleket. A jelek közül Bakkának rögtön megtetszett egy, amiben volt olyan szín, ami egy kis jóindulattal rózsaszínnek mondható: A pipacs. Mondjuk a jeleknél sokkal jobban érdekelte a lányaimat, hogy Saci néni ropival kínálta őket, úgyhogy nem sokat haladtunk. A jel-dolgot azért sem erőltettem, mert ott volt Dórika, akinek jelenleg a pipacs a jele, és láthatólag nem esett jól neki, hogy még el sem ment iskolába, máris lecsapott a következő nemzedék a szekrényére. Csak annyit mondok, Dórika: „Harc az élet!”
Mindenesetre este dicsekszünk Papikának: Kiválasztottuk Bakka jelét. [Emlékeztető magamnak: Nem szabad elfelejtenem a pipacs-dolgot az óvónőnek említeni, ha nem szeretnék szeptemberben magyarázkodni Bakkának, miért a szalmakazlat kapta, amikor ő a pipacsot szerette volna…]
Papa: „Tényleg Bakka? És mi lesz a jeled.”
Bakka [büszkén]: „Pipacs.”
ZK [még büszkébben, először lassan tagolva, aztán egyre tökéletesebben]: „Pi-csa. PI-CSA. P*CSA!”
Azt hiszem ezt a dolgot sem fogom egy ideig társaságban erőltetni. Pláne, hogy Papika és én is hatalmas röhögésben törtünk ki, így a pozitív megerősítés is megvolt…
Lefekvés után például mindig rámszól: „Mejjém.”, azaz feküdjek mellé.
Reggel csak kikiabál a szobából: „Tej. Tejem. TEJEM!” Ha nincs elég tej a cumisüvegében, akkor még dühösen hozzáteszi: „Hat. Hat. HAT.”
Bármikor, amikor testvérei csinálnak, vagy kapnak valamit: „Én is.”
Ha valami olyat talál a házban, amit nem ismer: "E mi? E mi?" vagy "Új? ÚJ?" (Általában 7895-ször fordul ez elő naponta...)
"Hopkajika"=hulahopkarika. "Jécci" = Légyszí'. "Ham popó"=tampon.
Ha telefonálni akar: "Hajjó. Hajjó. HAJJÓ!"
Ha tévét nézni: "Divi. Divi." [DVD-ből...]
És: „Én helyem. Ema helye. Ida helye.”
Ennyi bevezető után, azt hiszem, most akkor rá is térek mai mondanivalómra:
Bakka úgy tűnik szeptembertől óviba megy. Kedvcsinálásként bementünk a leendő óvónőjéhez, hogy megnézzük a jeleket. A jelek közül Bakkának rögtön megtetszett egy, amiben volt olyan szín, ami egy kis jóindulattal rózsaszínnek mondható: A pipacs. Mondjuk a jeleknél sokkal jobban érdekelte a lányaimat, hogy Saci néni ropival kínálta őket, úgyhogy nem sokat haladtunk. A jel-dolgot azért sem erőltettem, mert ott volt Dórika, akinek jelenleg a pipacs a jele, és láthatólag nem esett jól neki, hogy még el sem ment iskolába, máris lecsapott a következő nemzedék a szekrényére. Csak annyit mondok, Dórika: „Harc az élet!”
Mindenesetre este dicsekszünk Papikának: Kiválasztottuk Bakka jelét. [Emlékeztető magamnak: Nem szabad elfelejtenem a pipacs-dolgot az óvónőnek említeni, ha nem szeretnék szeptemberben magyarázkodni Bakkának, miért a szalmakazlat kapta, amikor ő a pipacsot szerette volna…]
Papa: „Tényleg Bakka? És mi lesz a jeled.”
Bakka [büszkén]: „Pipacs.”
ZK [még büszkébben, először lassan tagolva, aztán egyre tökéletesebben]: „Pi-csa. PI-CSA. P*CSA!”
Azt hiszem ezt a dolgot sem fogom egy ideig társaságban erőltetni. Pláne, hogy Papika és én is hatalmas röhögésben törtünk ki, így a pozitív megerősítés is megvolt…
2008. február 19., kedd
Orvosnál
Orvoshoz mentünk. Nem, nem Bakkát vittük. Miért gondoljátok, hogy őt? A nagylábujj nem életfontosságú szerv, csomó ember él nélküle (Konc Gábor, Demjén Ferenc… stb.) A műtét másnapján már száradt le az ujja a sebe. Az én hipohondriámat gyomorfájásomat mutattuk meg az orvosnak. Meg A. szívét és vérét. Mondjuk menedzserszűrének. Íme három párbeszédrészlet a délelőttről.
***
Várakozni kell a vérvételre, és az első pillanatban látszik, hogy férjemmel nem vagyunk ellenfél a nyugdíjas néniknek-bácsiknak, akik sok év tapasztalata alapján alakították ki stratégiáikat az orvosnál. Így, hogy gyorsabban menjen az idő, kezdem A.-t csesztetni. Íme a beszélgetés egyik foszlánya:
Én: „Azt nem tudom megérteni, hogyan tudtad génállományodat eljutatni a 21. századba, amikor minden agresszió hiányzik belőled. Néhány nyugdíjast sem tudsz lenyomni a vérvételnél. Hogy volt ez néhány százezer évvel ezelőtt az erdőben? Hogyan tudtál élelmet szerezni magadnak az agresszív gén hiányában? Hogyan élted túl a nehéz évezredeket? Mit ettél?”
A. [Akiről tudni kell, hogy nem a gyors visszavágások mestere, most azonban gondolkodás nélkül jött a válasz, amiből levontam a következtetést, hogy a vázolt probléma már őt is foglalkoztathatta korábban.]: „Biztos, jófej voltam, és adtak enni.”
Én: „Ja, persze. Jófej.”
A: „Na jó, talpnyaló.”
***
Kicsit később az ultrahangos vizsgálat után.
Én: „Köszönöm szépen. Különösen az esett jól, hogy megdicsérte a hasnyálmirigyemet.”
Doktornő [szabadkozva]: „Elnézést kérek, ilyen kicsavart a gondolkodásom. Egész nap ezeket nézegetem.”
Én. „Nem, nem köszönöm. Bizonyos kor felett, egy nő annak a bóknak örüljön, amit kap. Ha a hasnyálmirigy, akkor a hasnyálmirigy.”
Anyukám úgyis mindig mondta, hogy a belbecs fontosabb, mint a külcsín!
***
Orvos: „Tökéletesen egészséges vagy. Használt a gyógyszer, amit múlt héten adtam a gyomrodra?”
Én: „Be kell vallanom, hogy nem bíztam benne, de határozottan használt.”
Orvos: „Látod, vak tyúk is talál szemet.”
Néha. Ha szerencséje van.
***
Várakozni kell a vérvételre, és az első pillanatban látszik, hogy férjemmel nem vagyunk ellenfél a nyugdíjas néniknek-bácsiknak, akik sok év tapasztalata alapján alakították ki stratégiáikat az orvosnál. Így, hogy gyorsabban menjen az idő, kezdem A.-t csesztetni. Íme a beszélgetés egyik foszlánya:
Én: „Azt nem tudom megérteni, hogyan tudtad génállományodat eljutatni a 21. századba, amikor minden agresszió hiányzik belőled. Néhány nyugdíjast sem tudsz lenyomni a vérvételnél. Hogy volt ez néhány százezer évvel ezelőtt az erdőben? Hogyan tudtál élelmet szerezni magadnak az agresszív gén hiányában? Hogyan élted túl a nehéz évezredeket? Mit ettél?”
A. [Akiről tudni kell, hogy nem a gyors visszavágások mestere, most azonban gondolkodás nélkül jött a válasz, amiből levontam a következtetést, hogy a vázolt probléma már őt is foglalkoztathatta korábban.]: „Biztos, jófej voltam, és adtak enni.”
Én: „Ja, persze. Jófej.”
A: „Na jó, talpnyaló.”
***
Kicsit később az ultrahangos vizsgálat után.
Én: „Köszönöm szépen. Különösen az esett jól, hogy megdicsérte a hasnyálmirigyemet.”
Doktornő [szabadkozva]: „Elnézést kérek, ilyen kicsavart a gondolkodásom. Egész nap ezeket nézegetem.”
Én. „Nem, nem köszönöm. Bizonyos kor felett, egy nő annak a bóknak örüljön, amit kap. Ha a hasnyálmirigy, akkor a hasnyálmirigy.”
Anyukám úgyis mindig mondta, hogy a belbecs fontosabb, mint a külcsín!
***
Orvos: „Tökéletesen egészséges vagy. Használt a gyógyszer, amit múlt héten adtam a gyomrodra?”
Én: „Be kell vallanom, hogy nem bíztam benne, de határozottan használt.”
Orvos: „Látod, vak tyúk is talál szemet.”
Néha. Ha szerencséje van.
2008. február 18., hétfő
Műtünk? Műtünk!
Hogyan telt a szombat esténk? Nagyon jól! De kezdem az elején…
Pár napja észrevettem, hogy Bakka lábujja nem néz ki jól, de nem regisztráltam a problémát, el is felejtkeztem róla, egészen addig, míg az anyukám nem szólt, hogy észrevette, csúnya nagyon Bakka lábujja. Az anyukám több évig dolgozott egy nagy kórház traumatológiai osztályán, nem ijedős típus, ha viszont azt mondja, hogy csúnya, akkor már nagy lehet a baj. Mondjuk még nem volt akkor a baj, amin szerinte a körömvirágkrém ne segítene, így azzal kenegettük az ujjat...
Pár napra rá, azonban Bakka lábujjaüszkösödni kezdett már nagyon csúnyán be volt gyulladva. Bakka rögtön észrevette, hogy eljött az ő ideje, és mivel alkalmat hisztizésre nem hagyunk ki, elkezdte a nyávogást, hogy fáááááj. Nos, tudjuk, hogy nincsenek kötélből az idegeim, így néhány perces hiszti után mondtam neki, hogyha nagyon fáj, akkor megyünk a doktornénihez, aki majd kivágja a fájdalmat. Erre Bakka: „NA AZT MÁR NEM!” Én: „Fáj még?” Bakka: „NEM!” Mondanom sem kell, hogy megint hülyeséget mondtam, bár az ötlet eleinte jónak tűnt, mert attól kezdve Bakka egy szóval sem panaszkodott az ujjára, sőt akárhányszor rákérdeztünk, hogy fáj-e, mindig határozott NEM volt a válasz. Egy idő után viszont leesett nekem, hogy orvoshoz nem fogjuk tudni elvinni a problémát, mert a gyerek a kivágástól retteg…
A. egész héten későn járt haza, de csütörtök este Bakka ébren megvárta, és apjának feltárta a lábujj problémát. A.: „Jaj, jaj, Bakkám. Mutasd, hol fáj? Gyere megjavítom!” Én persze kiröhögtem, hogy mi az, hogy megjavítom, de aztán rájöttem mérnök a férjem, nem orvos. A lánya persze bízott benne, így éjszaka közepén láb-áztattak egy kicsit.
Pénteken végre először alaposabban szemügyre vettük a gyulladt területet, de nem tudtunk előrelépni, mert külső sérülésnek nem látszott nyoma.
Szombat estére viszont a seb közepén megjelent egy fekete pont. Tényleg kezd üszkösödni a gyerek lába!!! Hurrá!!!
A férjem a tettek mezejére lépett:
Megoperáljuk!, jelentett ki határozottan.
Bakka: „Ne, ne. NE!”
Én: „De, de. Nem lesz semmi baj. Gyere, kölnivel fogunk fertőtleníteni.”
Ez már tetszett a lányoknak! Vad kölnizkedésbe kezdtek. A. pedig fertőtlenítette a szerszámokat: tűt, ollót, csipeszt.
Bakka: „Jaj, jaj, csak a tűt ne!”
Én: „Nem lesz semmi baj!”
Azért nem engedtem, hogy nézze a lányom az apját, ahogy az egyik kezében csipesszel, másikban a tűvel, szájában az ollóval, közelített a gyullad seb közepe felé. Inkább én sem néztem! Elkezdem Hamupipőkét mesélni. A. még hozzá sem ér a sebhez, amikor hatalmas üvöltés rázta meg a ház falait.
Mi történt?
ZK úgy gondolta, hogy nem árt, ha saját magát is fertőtlenítni, és ezt a műveletet a szemgolyóinál kezdte, amelyekre egy kiadós adag parfümöt fújt. Műtét felfüggesztve: rohanás kimosni a kicsi szemét.
Rendezzük sorainkat. A. újra nekilát kibelezni a sebet. Én mesélném Hamupipőkét, de már el sem tudom kezdeni. Most a férjem üvölt fel. ZK ráugrott A. kezére. Arra, amelyikben a tű volt. Ordítás. ZK sír. Erre Bakka is rákezdi.
Sehol sem vagyunk, de már mindkettő bőg.
A műtét során A. kivágott egy kicsi darabot Bakka körmének a széléből, majd benyomta a gennyes részbe a tűt. Jött a vér és a trutyi ki szépen. [Meséljem részletesebben?] Bakka ekkor már ordított, mint a sakál. Így abbahagytuk az operálást és újra az áztatás következett.
Kicsit később nyugovóra tértünk:
Én: „Bakka fáj az ujjad?”
Bakka: „Nem, mert van már rajta ragtapasz!” [Igaza volt, eddig az nem jutott eszünkbe, hogy ragtapaszt rakjunk a sebre! Kevésbé lett volna traumatikus…]
ZK [meglehetősen idegesen, a fentiek tükrében]: „Papa. Tű. Bakka. Én. Nem. ÉN. NEM.!” [Gondolom azt akarta mondani, hogy látta az apját, ahogy tűvel megszúrta Bakkát és ebből, ha lehetne kérni, akkor őt, mármint ZK-t, hagyjuk ki…]
Tanulság:
Nem kell variálni, sokat, ha a gyerekeknek fáj valamije:
Első lépés: Puszi.
Második lépés: Ragtapasz.
Készen is vagyunk!
PS1: Persze a legfontosabbról megint elfelejtkeztem: Ragtapasz minden gyereknek kell, nem csak a sebesültnek!
Pár napja észrevettem, hogy Bakka lábujja nem néz ki jól, de nem regisztráltam a problémát, el is felejtkeztem róla, egészen addig, míg az anyukám nem szólt, hogy észrevette, csúnya nagyon Bakka lábujja. Az anyukám több évig dolgozott egy nagy kórház traumatológiai osztályán, nem ijedős típus, ha viszont azt mondja, hogy csúnya, akkor már nagy lehet a baj. Mondjuk még nem volt akkor a baj, amin szerinte a körömvirágkrém ne segítene, így azzal kenegettük az ujjat...
Pár napra rá, azonban Bakka lábujja
A. egész héten későn járt haza, de csütörtök este Bakka ébren megvárta, és apjának feltárta a lábujj problémát. A.: „Jaj, jaj, Bakkám. Mutasd, hol fáj? Gyere megjavítom!” Én persze kiröhögtem, hogy mi az, hogy megjavítom, de aztán rájöttem mérnök a férjem, nem orvos. A lánya persze bízott benne, így éjszaka közepén láb-áztattak egy kicsit.
Pénteken végre először alaposabban szemügyre vettük a gyulladt területet, de nem tudtunk előrelépni, mert külső sérülésnek nem látszott nyoma.
Szombat estére viszont a seb közepén megjelent egy fekete pont. Tényleg kezd üszkösödni a gyerek lába!!! Hurrá!!!
A férjem a tettek mezejére lépett:
Megoperáljuk!, jelentett ki határozottan.
Bakka: „Ne, ne. NE!”
Én: „De, de. Nem lesz semmi baj. Gyere, kölnivel fogunk fertőtleníteni.”
Ez már tetszett a lányoknak! Vad kölnizkedésbe kezdtek. A. pedig fertőtlenítette a szerszámokat: tűt, ollót, csipeszt.
Bakka: „Jaj, jaj, csak a tűt ne!”
Én: „Nem lesz semmi baj!”
Azért nem engedtem, hogy nézze a lányom az apját, ahogy az egyik kezében csipesszel, másikban a tűvel, szájában az ollóval, közelített a gyullad seb közepe felé. Inkább én sem néztem! Elkezdem Hamupipőkét mesélni. A. még hozzá sem ér a sebhez, amikor hatalmas üvöltés rázta meg a ház falait.
Mi történt?
ZK úgy gondolta, hogy nem árt, ha saját magát is fertőtlenítni, és ezt a műveletet a szemgolyóinál kezdte, amelyekre egy kiadós adag parfümöt fújt. Műtét felfüggesztve: rohanás kimosni a kicsi szemét.
Rendezzük sorainkat. A. újra nekilát kibelezni a sebet. Én mesélném Hamupipőkét, de már el sem tudom kezdeni. Most a férjem üvölt fel. ZK ráugrott A. kezére. Arra, amelyikben a tű volt. Ordítás. ZK sír. Erre Bakka is rákezdi.
Sehol sem vagyunk, de már mindkettő bőg.
A műtét során A. kivágott egy kicsi darabot Bakka körmének a széléből, majd benyomta a gennyes részbe a tűt. Jött a vér és a trutyi ki szépen. [Meséljem részletesebben?] Bakka ekkor már ordított, mint a sakál. Így abbahagytuk az operálást és újra az áztatás következett.
Kicsit később nyugovóra tértünk:
Én: „Bakka fáj az ujjad?”
Bakka: „Nem, mert van már rajta ragtapasz!” [Igaza volt, eddig az nem jutott eszünkbe, hogy ragtapaszt rakjunk a sebre! Kevésbé lett volna traumatikus…]
ZK [meglehetősen idegesen, a fentiek tükrében]: „Papa. Tű. Bakka. Én. Nem. ÉN. NEM.!” [Gondolom azt akarta mondani, hogy látta az apját, ahogy tűvel megszúrta Bakkát és ebből, ha lehetne kérni, akkor őt, mármint ZK-t, hagyjuk ki…]
Tanulság:
Nem kell variálni, sokat, ha a gyerekeknek fáj valamije:
Első lépés: Puszi.
Második lépés: Ragtapasz.
Készen is vagyunk!
PS1: Persze a legfontosabbról megint elfelejtkeztem: Ragtapasz minden gyereknek kell, nem csak a sebesültnek!
PS2: Gondolom irigykedtek, hogy nem lehetettek ti is a gyerekeink!
PS3: Hogy van Bakka lábujja? Holnap mondom el...
2008. február 15., péntek
Hogyan tudtak a férfiak világuralomra törni?
Sosem fogom megérteni. Most nem arról van szó, hogy nem tudnak egyszerre két dolgot csinálni, mert ez nyilván biológia. Mondjuk az elég idegesítő, hogy a férjem még nem tudta elsajátítani annak a képességét, hogy egyszerre járjon ÉS beszéljen. Ha elmegyünk sétálni, akkor vagy sétálunk némán egymás mellett, vagy álldogálunk, mert A. éppen mondani akar valamit. Amiről most beszélek az az, hogy képtelenek egy dátumot megjegyezni. Miért? Miért? Miért?
Bizonyíték 1.
Angi, az öcsém barátnője a következő sms-t küldi nekem (Angi mindig ilyen édes üzeneteket küld, ezért másolom le betűhíven): Szia!KérlekMondd+AndräsnakHUtólagIsIstenÉltesseSokäig,boldokSzületésnapotKívánokNeki!BocsánatAKésésértCSakElVagyokHavazva..PuszilokMindenkit!A
Erre én ezt válaszolom (betűhíven, megint): Koszi atadtam! Azt varom, hogy a pasid felkoszontse! Puszi
Két nappal később, az öcsém a férjemnek (Megint, úgy, ahogy jött. És nem az a tanulság, hogy az öcsém tud egyedül normális sms-t küldeni!!!): Ha megkésve is…Boldog születésnapot kívánok néked! Ui.: Pedig anyámtól még meg is kérdeztem az időpontot.
Bizonyíték 2:
Én: A. ez tényleg ciki volt, hogy az anyukád erejét megfeszítve segít nekünk, vigyáz a lányokra, hordja Pepét hetek óta orvoshoz, én meg beállítok hozzá pont ma, hogy lerakjam nála a gyerekeket, és te nem szóltál, hogy a névnapja van, és én virág nélkül mentem. Ciki. Nagyon ciki. [Megjegyzés: Talán kicsit részletesebben és hosszabban szidtam a férjemet, de most nem rekonstruálom a teljes monológomat.]
Férjem: Miért? Ma van a névnapja?
Tanulság: A. is belátta, hogy ez így nem mehet tovább és elhatározta, hogy az összes fontos dátumot beprogramozza a telefonja emlékeztetőjébe, mondjuk 8 órára. Tehát, ha 8 óra 1 perckor köszönt Titeket, akkor tudjátok, hogy működik a rendszer, ha nem akkor még nem jutott hozzá, hogy foglalkozzon a témával. Utolsó zárójel: Ez az egész telefonos emlékeztető egyébként ideális dolog. Pláne, amikor éjjel 12 óra 15-kor első álmunkban kezd pityegni a telefon. Mi van?-kérdezem álmosan. Mire A.: Kezdődik a szabadságom.
Mondjuk, ha nem szól, biztos nem veszem észre…
Bizonyíték 1.
Angi, az öcsém barátnője a következő sms-t küldi nekem (Angi mindig ilyen édes üzeneteket küld, ezért másolom le betűhíven): Szia!KérlekMondd+AndräsnakHUtólagIsIstenÉltesseSokäig,boldokSzületésnapotKívánokNeki!BocsánatAKésésértCSakElVagyokHavazva..PuszilokMindenkit!A
Erre én ezt válaszolom (betűhíven, megint): Koszi atadtam! Azt varom, hogy a pasid felkoszontse! Puszi
Két nappal később, az öcsém a férjemnek (Megint, úgy, ahogy jött. És nem az a tanulság, hogy az öcsém tud egyedül normális sms-t küldeni!!!): Ha megkésve is…Boldog születésnapot kívánok néked! Ui.: Pedig anyámtól még meg is kérdeztem az időpontot.
Bizonyíték 2:
Én: A. ez tényleg ciki volt, hogy az anyukád erejét megfeszítve segít nekünk, vigyáz a lányokra, hordja Pepét hetek óta orvoshoz, én meg beállítok hozzá pont ma, hogy lerakjam nála a gyerekeket, és te nem szóltál, hogy a névnapja van, és én virág nélkül mentem. Ciki. Nagyon ciki. [Megjegyzés: Talán kicsit részletesebben és hosszabban szidtam a férjemet, de most nem rekonstruálom a teljes monológomat.]
Férjem: Miért? Ma van a névnapja?
Tanulság: A. is belátta, hogy ez így nem mehet tovább és elhatározta, hogy az összes fontos dátumot beprogramozza a telefonja emlékeztetőjébe, mondjuk 8 órára. Tehát, ha 8 óra 1 perckor köszönt Titeket, akkor tudjátok, hogy működik a rendszer, ha nem akkor még nem jutott hozzá, hogy foglalkozzon a témával. Utolsó zárójel: Ez az egész telefonos emlékeztető egyébként ideális dolog. Pláne, amikor éjjel 12 óra 15-kor első álmunkban kezd pityegni a telefon. Mi van?-kérdezem álmosan. Mire A.: Kezdődik a szabadságom.
Mondjuk, ha nem szól, biztos nem veszem észre…
2008. február 14., csütörtök
Miért akarnak a gyerekeim a nagymamájukhoz költözni?
Hagyjuk a neveket. Nem fontosak. Így csak annyit árulok el, hogy Nagymama Egy: Ági. A másik nagymama, khm, khm, a saját anyukám. Most azt nem részletezem, hogy a mi gyerekkorunkban egészen máshogy mentek a dolgok, mert az egy egész külön bejegyzés lenne, beszéljenek inkább a tények magukért:
ALVÁS
Itthon:Mindenki a helyén. Na jó: Minden másnap a mi ágyunkban alhatnak el, de aztán a sajátjukban ébrednek.
Nagymama Egynél: A nászi ágyban. Nagymama a földön, Nagypapa a dolgozószobában.
Nagymama Kettőnél: Mindenki a földön a nappaliban.
EVÉS
Itthon: Azt kapják, amit én adok nekik.
Nagymama Egynél: Azt kapják, amit szeretnek, vagyis amit múlt héten még szerettek.
Nagymama Kettőnél: Azt kapják, amit kérnek.
TÉVÉZÉS
Itthon: Maximum előre vásárolt DVD mesék. Napi max. 20 perc, de nem mindennap. (Egy szó vagy kettő?)
Nagymama Egynél: Baby Tévé és Minimax.
Nagymama Kettőnél: Amit akarnak, de főleg CN és Jetix. Addig, amíg adás van.
ÖLTÖZKÖDÉS
Itthon: Felveszik, amit kiutalok nekik. Pepe egyedül öltözik. A lányok néha mást kérnek.
Nagymama Egynél: Csak félig vannak felöltözve, mert „nem hagyják magukat”. (Főleg ZK…)
Nagymama Kettőnél: Van rajtuk egy random ruhadarab, ami egészen elképesztően koszos.
MESE
Itthon: Egy-egy mese könyvből, itt-ott. Lefekvés előtt minden gyereknek külön mese, megint könyvből, amit kérnek.
Nagymama Egynél: Fejből non-stop mesefolyam.
Nagymama Kettőnél: Anyukámnak nincs hangja a sok olvasástól.
SÉTA
Itthon: Séta helyett kizavarom őket a kertbe játszani. Ha nincs olyan idő, hogy a nyugágyban olvashatnék, akkor bentről tartom szemmel őket.
Nagymama Egynél: Séta a Vérmezőn, Déli pályaudvaron.
Nagymama Kettőnél: Séta a Kaisers-ig, ahol mindenki kap valami ajándékot.
TILTÁS
Itthon: Életveszélyes dolgok megtiltva.
Nagymama Egynél: Életveszélyes dolgok megtiltva.
Nagymama Kettőnél: Mindent szabad.
SZOLGÁLTATÁSOK
Itthon: Létfenntartásához szükséges dolgokat szolgáltatom. Minden másról önállóan kell a gyerekeknek gondoskodniuk.
Nagymama Egynél: Amit kérnek, megkapják, a józanész határain belül.
Nagymama Kettőnél: Luxus szolgáltatások sora elérhető. Elképesztően könnyen. [Értsd: Az anyukám sosem zsarolja a gyerekeket, mint én, hogy megcsinálom, ha ti cserébe…]
TISZTÁLKODÁS
Itthon: Este gyors zuhany.
Nagymama Egynél: Este fürdés a kádban.
Nagymama Kettőnél: Nagy pancsolás a kádban, amikor a gyerekek szeretnék. Naponta minimum kétszer: délelőtt és este.
AJÁNDÉKOK
Itthon: Többször, mint ahogy egészségesnek gondolom. Ezzel próbálom zsarolni őket, hogy mégse költözzenek el itthonról. Jó taktika, nem?
Nagymama Egynél: Születésnap, névnap, Karácsony, Húsvét, és amikor a gyerekek rábeszélik Ágit, hogy a játékbolt felé kerüljenek.
Nagymama Kettőtől: Sosem távoznak üres kézzel az áldott jó gyerekek. „Nem is értem miért panaszkodsz”, mondja az anyukám „nálam soha semmi probléma nincs velük”.
Ki érti ezt?, kérdezem én.
ALVÁS
Itthon:
Nagymama Egynél: A nászi ágyban. Nagymama a földön, Nagypapa a dolgozószobában.
Nagymama Kettőnél: Mindenki a földön a nappaliban.
EVÉS
Itthon: Azt kapják, amit én adok nekik.
Nagymama Egynél: Azt kapják, amit szeretnek, vagyis amit múlt héten még szerettek.
Nagymama Kettőnél: Azt kapják, amit kérnek.
TÉVÉZÉS
Itthon: Maximum előre vásárolt DVD mesék. Napi max. 20 perc, de nem mindennap. (Egy szó vagy kettő?)
Nagymama Egynél: Baby Tévé és Minimax.
Nagymama Kettőnél: Amit akarnak, de főleg CN és Jetix. Addig, amíg adás van.
ÖLTÖZKÖDÉS
Itthon: Felveszik, amit kiutalok nekik. Pepe egyedül öltözik. A lányok néha mást kérnek.
Nagymama Egynél: Csak félig vannak felöltözve, mert „nem hagyják magukat”. (Főleg ZK…)
Nagymama Kettőnél: Van rajtuk egy random ruhadarab, ami egészen elképesztően koszos.
MESE
Itthon: Egy-egy mese könyvből, itt-ott. Lefekvés előtt minden gyereknek külön mese, megint könyvből, amit kérnek.
Nagymama Egynél: Fejből non-stop mesefolyam.
Nagymama Kettőnél: Anyukámnak nincs hangja a sok olvasástól.
SÉTA
Itthon: Séta helyett kizavarom őket a kertbe játszani. Ha nincs olyan idő, hogy a nyugágyban olvashatnék, akkor bentről tartom szemmel őket.
Nagymama Egynél: Séta a Vérmezőn, Déli pályaudvaron.
Nagymama Kettőnél: Séta a Kaisers-ig, ahol mindenki kap valami ajándékot.
TILTÁS
Itthon: Életveszélyes dolgok megtiltva.
Nagymama Egynél: Életveszélyes dolgok megtiltva.
Nagymama Kettőnél: Mindent szabad.
SZOLGÁLTATÁSOK
Itthon: Létfenntartásához szükséges dolgokat szolgáltatom. Minden másról önállóan kell a gyerekeknek gondoskodniuk.
Nagymama Egynél: Amit kérnek, megkapják, a józanész határain belül.
Nagymama Kettőnél: Luxus szolgáltatások sora elérhető. Elképesztően könnyen. [Értsd: Az anyukám sosem zsarolja a gyerekeket, mint én, hogy megcsinálom, ha ti cserébe…]
TISZTÁLKODÁS
Itthon: Este gyors zuhany.
Nagymama Egynél: Este fürdés a kádban.
Nagymama Kettőnél: Nagy pancsolás a kádban, amikor a gyerekek szeretnék. Naponta minimum kétszer: délelőtt és este.
AJÁNDÉKOK
Itthon: Többször, mint ahogy egészségesnek gondolom. Ezzel próbálom zsarolni őket, hogy mégse költözzenek el itthonról. Jó taktika, nem?
Nagymama Egynél: Születésnap, névnap, Karácsony, Húsvét, és amikor a gyerekek rábeszélik Ágit, hogy a játékbolt felé kerüljenek.
Nagymama Kettőtől: Sosem távoznak üres kézzel az áldott jó gyerekek. „Nem is értem miért panaszkodsz”, mondja az anyukám „nálam soha semmi probléma nincs velük”.
Ki érti ezt?, kérdezem én.
2008. február 13., szerda
Kötődünk Magyarországhoz!
Különböző okok miatt amerikai vízumért kellett folyamodnunk, nekem és A.-nak is. A procedúra során két dolgot kell papírokkal bizonyítani: 1) Az utazás célját; 2) Azt, hogy kötődünk Magyarországhoz, ha ki is megyünk Amerikába és meglátjuk, hogy ott kolbászból vannak a kerítések, mégis haza fogunk jönni az itthoni kötődéseink miatt.
Az utazás célja egyértelmű. A papírok is megvannak.
A kötődéssel kapcsolatosan agyalunk egyik este, igen későn:
Én: Van a ház.
A.: Igen. Kikérjük a tulajdonlapot.
Én: Van munkánk.
A.: Igen, talán a szerződésünket kellene elvinni. Van bankszámlánk.
Én: Mindig kidobom a havi értesítőt.
A.: Nem baj, majd kérek kivonatot a banktól.
Én: Van autónk.
A.: Igen. Majd visszük a forgalmit.
Én: Ez elég lesz szerinted?
A. [Az örök optimista]: Biztos elég lesz. Semmi gond
Másnap reggel:
Én: VANNAK GYEREKEINK. AKIK NEM UTAZNAK VELÜNK.
A.: Vigyük el őket is a követségre?
Én: Nem szerintem elég lesz, ha a születési anyakönyvi kivonatukat visszük magunkkal…
Utóirat1: Minden rendben volt. Gond nélkül ment minden. Második kérdés volt, hogy van-e gyerekünk. Mikor mondtuk, hogy igen van, három, már készítettem is a papírokat. Mire a konzul ránk nézett és legyintett: Nem kell papír. Elhiszem maguknak.
Így nemcsak a vízumunkat kaptuk meg, hanem azt a tudást is, hogy elég szarul nézünk ki ahhoz, hogy bárki elhiggye három gyerekünk van. Úgy gondolom, a konzulnak azt kellett volna mondania, hogy: Maguknak? Három? Ilyen fiatalon? Nem hiszem el! Tudják papírokkal bizonyítani?
A férjem nem engedte, hogy ezt részletesen elmagyarázzam a követség alkalmazottainak, hanem inkább kirángatott az épületből…
Utóirat2: Éppen azon merengtem várakozás közben, hogy a híres embereknek is ugyanúgy sorban kell állniuk, vagy van külön eljárás számukra, amikor megkaptam a híres emberemet. Bár a rövid haja megzavart és a férjem nem is hitte el, hogy Tóth Gabit üdvözölhetjük a követségen, de igazam volt! Itt a bizonyítékom! (És nem, nem én írtam a feljelentést.) Egyébként amire felfigyeltem először, az Gabi cuki kis fekete halálfejes műanyag retikülje volt. Remélem a lányok hamarosan kinőnek, a hello-kitty-és-barbi-sziget-hercegnője-vagyok (elnézést megyek hányni) korszakukból és kicsit komolyabb kiegészítők után nézhetünk. Biztos van halálfejes kishátizsák is, óvodás rockereknek.
Az utazás célja egyértelmű. A papírok is megvannak.
A kötődéssel kapcsolatosan agyalunk egyik este, igen későn:
Én: Van a ház.
A.: Igen. Kikérjük a tulajdonlapot.
Én: Van munkánk.
A.: Igen, talán a szerződésünket kellene elvinni. Van bankszámlánk.
Én: Mindig kidobom a havi értesítőt.
A.: Nem baj, majd kérek kivonatot a banktól.
Én: Van autónk.
A.: Igen. Majd visszük a forgalmit.
Én: Ez elég lesz szerinted?
A. [Az örök optimista]: Biztos elég lesz. Semmi gond
Másnap reggel:
Én: VANNAK GYEREKEINK. AKIK NEM UTAZNAK VELÜNK.
A.: Vigyük el őket is a követségre?
Én: Nem szerintem elég lesz, ha a születési anyakönyvi kivonatukat visszük magunkkal…
Utóirat1: Minden rendben volt. Gond nélkül ment minden. Második kérdés volt, hogy van-e gyerekünk. Mikor mondtuk, hogy igen van, három, már készítettem is a papírokat. Mire a konzul ránk nézett és legyintett: Nem kell papír. Elhiszem maguknak.
Így nemcsak a vízumunkat kaptuk meg, hanem azt a tudást is, hogy elég szarul nézünk ki ahhoz, hogy bárki elhiggye három gyerekünk van. Úgy gondolom, a konzulnak azt kellett volna mondania, hogy: Maguknak? Három? Ilyen fiatalon? Nem hiszem el! Tudják papírokkal bizonyítani?
A férjem nem engedte, hogy ezt részletesen elmagyarázzam a követség alkalmazottainak, hanem inkább kirángatott az épületből…
Utóirat2: Éppen azon merengtem várakozás közben, hogy a híres embereknek is ugyanúgy sorban kell állniuk, vagy van külön eljárás számukra, amikor megkaptam a híres emberemet. Bár a rövid haja megzavart és a férjem nem is hitte el, hogy Tóth Gabit üdvözölhetjük a követségen, de igazam volt! Itt a bizonyítékom! (És nem, nem én írtam a feljelentést.) Egyébként amire felfigyeltem először, az Gabi cuki kis fekete halálfejes műanyag retikülje volt. Remélem a lányok hamarosan kinőnek, a hello-kitty-és-barbi-sziget-hercegnője-vagyok (elnézést megyek hányni) korszakukból és kicsit komolyabb kiegészítők után nézhetünk. Biztos van halálfejes kishátizsák is, óvodás rockereknek.
2008. február 12., kedd
Závada Pál: Milota
Bár idén elhatároztam, hogy sokkal kevesebbet fogok olvasni, mint tavaly, így is mögöttem van már néhány regény.
Závada Pált még az egyetemen szerettem meg, amikor a Kulákprés c. szociográfiáját kellett olvasnunk. Zseniális könyv. Olyan világot tárt elém, amiről fogalmam sem volt, úgy, hogy azóta sem tudom feledni. (Magvető 2006-ban újra kiadta, színesbe-szagosba, megvettem, mert anno könyvtári példányban olvastam…) Ezek után természetes volt, hogy a regényeit is megvettem és elolvastam. Kezdtem, természetesen, Jadviga párnájával, majd jött A fényképész utókora. És végül most Milota.
Semmi kifogásom a posztmodern regény ellen, bár most, hogy jobban belegondolok nem is tudom, hogy mi is a posztmodern regény, mindenesetre Milota nagyon fifikásan van megírva. Túl fifikásan az én ízlésemnek.
Van először is a két hang. Az öreg Milota és Erka. A férfi magnóba mondja a történetét, a nőnek a naplóját olvashatjuk. Mindketten mesterük az elbeszélésüknek: Milota odáig merészkedik, hogy ki is szól a magnóról a feleségének, hogy a következő részt ne hallgassa meg. Kicsit vártam, hogy Erka is megjegyzi az olvasónak egy ponton: A következő 10 oldal titkos feljegyzés, kérem az olvasóimat, lapozzák át. Kár, hogy a női naplók általában érdektelen ömlengések, hülyeségekről (mint tapasztalt női naplóíró mondom ezt), és Erka naplója sem más.
Van színdarab a regényben/naplóban/elbeszélésben, aminek terjengőssége különösen idegesített. Ennél már csak az idősíkok variálódása zavart jobban. Öreg vagyok én már ehhez! Miért nem volt Závada elég bátor ahhoz, hogy vegye a történetét, és mint egy igazi omnipotens elbeszélő elkezdje az elején és befejezze a végén? Miért?
Ja, és van csavar a regény végén, amit kivételesen nem fogok elárulni. Mindenesetre annyit mondok, hogy nem véletlenül Milota a regény címe.
Összegzés: Ismét nem tudtunk a Kulákprés magasságaiba emelkedni. Nem mintha ez baj lenne…
Závada Pált még az egyetemen szerettem meg, amikor a Kulákprés c. szociográfiáját kellett olvasnunk. Zseniális könyv. Olyan világot tárt elém, amiről fogalmam sem volt, úgy, hogy azóta sem tudom feledni. (Magvető 2006-ban újra kiadta, színesbe-szagosba, megvettem, mert anno könyvtári példányban olvastam…) Ezek után természetes volt, hogy a regényeit is megvettem és elolvastam. Kezdtem, természetesen, Jadviga párnájával, majd jött A fényképész utókora. És végül most Milota.
Semmi kifogásom a posztmodern regény ellen, bár most, hogy jobban belegondolok nem is tudom, hogy mi is a posztmodern regény, mindenesetre Milota nagyon fifikásan van megírva. Túl fifikásan az én ízlésemnek.
Van először is a két hang. Az öreg Milota és Erka. A férfi magnóba mondja a történetét, a nőnek a naplóját olvashatjuk. Mindketten mesterük az elbeszélésüknek: Milota odáig merészkedik, hogy ki is szól a magnóról a feleségének, hogy a következő részt ne hallgassa meg. Kicsit vártam, hogy Erka is megjegyzi az olvasónak egy ponton: A következő 10 oldal titkos feljegyzés, kérem az olvasóimat, lapozzák át. Kár, hogy a női naplók általában érdektelen ömlengések, hülyeségekről (mint tapasztalt női naplóíró mondom ezt), és Erka naplója sem más.
Van színdarab a regényben/naplóban/elbeszélésben, aminek terjengőssége különösen idegesített. Ennél már csak az idősíkok variálódása zavart jobban. Öreg vagyok én már ehhez! Miért nem volt Závada elég bátor ahhoz, hogy vegye a történetét, és mint egy igazi omnipotens elbeszélő elkezdje az elején és befejezze a végén? Miért?
Ja, és van csavar a regény végén, amit kivételesen nem fogok elárulni. Mindenesetre annyit mondok, hogy nem véletlenül Milota a regény címe.
Összegzés: Ismét nem tudtunk a Kulákprés magasságaiba emelkedni. Nem mintha ez baj lenne…
2008. február 11., hétfő
Iskola, iskola, ki a csoda jár oda?
Miután Pepét 6 évesen kirakták az óvodából [Jó, A. olvasatában azt mondták, hogy annyira okos, hogy kár még egy évet az óvodában hagyni. De mi van a pszichés fejlettségével, kérdezem én?], kénytelen vagyok az iskolakérdéssel foglalkozni. Nem drámai a helyzet, bár az kicsit meredek lesz, hogy az ének-tagozatra bejutassam a botfülű fiamat, de mint botfülű anyuka több értelmét látom a zenei oktatásnak, mint a számítástechnika-angol párosításnak. Most egy történet jön, ami megvilágítja, hogy miről is beszélnek az óvónők.
Állatkerti látogatásra indult az óvoda. Mivel nem Budapesten lakunk, különbusszal tervezték megközelíteni a Városligetet. Pepe nagyon örül a lehetőségnek, de „biztos hosszú lesz a buszozás” felkiáltással, reggel magához veszi a képes történelmi atlaszát. Igen, amit Angélától kapott. Angi a jogi egyetemi felvételire készült belőle. „Ezt fogom olvasgatni a buszon” – mondja nagyképűen a fiam. Nagyképűen, mert messze van az olvasástól. Rendben nézegetni.
Mikor beérnek az óviba, a csoport nagy része még a „gyűjtőben” [értsd: összevont csoportban] van, de Pepét már a saját csoportjába irányítják. Szépen leveszi a kabátját, bemegy a csoportszobába, leül az asztalhoz, és nézegetni kezdi a térképeket.
Újabb kérdés merül fel az óvónőben, amikor bejön és meglátja, hogy Pepe mit „olvasgat”. Így szól a kérdés:
„Mit fognak az iskolában tanítani ennek a gyereknek?”
PS: Ezt az alkalmat is megragadom, hogy elnézést kérjek nagycsoportos fiamtól, hogy ostoba kisgyereknek neveztem, mert azt mondta, hogy Zsigmond király fia volt Hunyadi János. Úgy tűnik, igaza volt. Nem tehetek róla: nem történelem szakot végeztem a bölcsészkaron!
Állatkerti látogatásra indult az óvoda. Mivel nem Budapesten lakunk, különbusszal tervezték megközelíteni a Városligetet. Pepe nagyon örül a lehetőségnek, de „biztos hosszú lesz a buszozás” felkiáltással, reggel magához veszi a képes történelmi atlaszát. Igen, amit Angélától kapott. Angi a jogi egyetemi felvételire készült belőle. „Ezt fogom olvasgatni a buszon” – mondja nagyképűen a fiam. Nagyképűen, mert messze van az olvasástól. Rendben nézegetni.
Mikor beérnek az óviba, a csoport nagy része még a „gyűjtőben” [értsd: összevont csoportban] van, de Pepét már a saját csoportjába irányítják. Szépen leveszi a kabátját, bemegy a csoportszobába, leül az asztalhoz, és nézegetni kezdi a térképeket.
Újabb kérdés merül fel az óvónőben, amikor bejön és meglátja, hogy Pepe mit „olvasgat”. Így szól a kérdés:
„Mit fognak az iskolában tanítani ennek a gyereknek?”
PS: Ezt az alkalmat is megragadom, hogy elnézést kérjek nagycsoportos fiamtól, hogy ostoba kisgyereknek neveztem, mert azt mondta, hogy Zsigmond király fia volt Hunyadi János. Úgy tűnik, igaza volt. Nem tehetek róla: nem történelem szakot végeztem a bölcsészkaron!
2008. február 6., szerda
Narancslekvárt főzök be
Na jó, kit is akarok becsapni? Megszervezem a narancslekvár befőzést.
Nagyon szeretem a narancslekvárt. Még a befőzéssel sem lenne gondom, de mivel a 88 éves nagymamám felsóhajtott, hogy „most kellene narancslekvárt befőzni”, azt gondoltam: „Ki vagyok én, hogy megtagadjam az örömét?”
A narancshéj felhasználása miatt első lépésként rögtön beleütközünk a bio-nem-bio problémába. Kell-e ellenőrzött biológiai gazdaságból származó narancs a lekvárhoz? Én személy szerint úgy vélem kell. (Nem mintha visszautasítanék bármilyen narancslekvárt…) Mindenesetre mivel a hangsúly a szervezésen van, és azon, hogy elkerüljem azt a szörnyű esetet, hogy megmozdítsam a kisujjam, felhívom (orr-ral tárcsázva) Németországban tartózkodó férjemet, hogy hozzon néhány kiló bio-narancsot.
Második lépésként vitába keveredek a nagymamámmal, aki Őrmester Dédi néven fut, a cukor ügyében. Őrmester Dédi (ÖD) állítja, hogy majd ő megveszi a lekvárhoz a cukrot. Ezt azonban a leglustább én-em is már bunkóságnak tartja, így megállapodunk, hogy a cukrot én veszem meg.
ŐD: De csak akkor vedd meg, ha nem kerül 189 forintnál többe. Én annyiért veszem a cukor kilóját a Pluszban, ne adj ki érte többet.
Ugyanis ÖD megnézi mindennek az árát és 153 forintból simán főz egy háromfogásos ebédet, úgy 8 személynek. Nem akarom izgatni, így szemrebbenés nélkül megígérem neki, hogy a cukor nem fog 189 forintnál többe kerülni.
Néhány nap múlva esedékessé válik a narancs leszállítása Őrmester Dédihez, mert hiába ügyes, de ő sem lesz képes néhány félig aszott, félig rohadt gyümölcsből lekvárt készíteni. Persze a cukorról nem gondoskodtam, de A. azt mondta, hogy majd az egyik Pozsonyi úti kisboltban veszünk. Én mondtam A.-nak, hogy ebből gond lesz, de ő szokás szerint bízott magában. A gyerekeket nem tudtuk az üzletbe berángatni, mert egy játékbolt kirakata előtt nézelődtek, így A.-t küldtem a boltba cukorért.
Persze a férjem bátorságának is van határa, így amikor jött visszafelé már láttam, hogy kapargatja le a cukorról az árcédulát.
A.: Gondoltam leszedem róla, hogy 340 forintba került kilója.
Én: Ez egy okos gondolat!
Következő jelenetünk már ŐD konyhájában zajlik. Én persze az előszobában sunnyogok. Az alibim, hogy a gyerekek kabátjait akasztom fel. De már hallom, ŐD első kérdését:
ŐD: Mennyiért vettétek?
A: 240 forintért.
Én (csak gondolatban!): A férjem megőrült. Most fog a nagymamám szívrohamot kapni. Hívnom kell a mentőket!
ŐD (hangosan): Miért vetettek ilyen drága cukrot? Mondtam, hogy én 189 forintért kapok egy kilót a Pluszban. Miért kell feleslegesen pazarolni a pénzt? Ez kilónként 51 forint többlet, az 153 forint három kilóra.
A.: Igen, de, tessék megnézni, ez magyar cukor és nem szlovén. Szívesen fizetek magyar áruért kicsit többet.
Erre a válaszra sem én, sem Őrmester Dédi nem számított. Még is tud valamit a férjem!
ŐD: Tényleg magyar cukor?
A.: Igen, tessék megnézni Mátra Cukorgyár.
ŐD: Tényleg! Akkor jó. Nem bánom.
Én csak ennyit mondok:
EZT MEGÚSZTAM!
PS: Tegnap hazafelé láttam egy óriásplakáton. Az Auchen-ban 169 forint a cukor kilója! Hívjam fel Őrmester Dédit?
Nagyon szeretem a narancslekvárt. Még a befőzéssel sem lenne gondom, de mivel a 88 éves nagymamám felsóhajtott, hogy „most kellene narancslekvárt befőzni”, azt gondoltam: „Ki vagyok én, hogy megtagadjam az örömét?”
A narancshéj felhasználása miatt első lépésként rögtön beleütközünk a bio-nem-bio problémába. Kell-e ellenőrzött biológiai gazdaságból származó narancs a lekvárhoz? Én személy szerint úgy vélem kell. (Nem mintha visszautasítanék bármilyen narancslekvárt…) Mindenesetre mivel a hangsúly a szervezésen van, és azon, hogy elkerüljem azt a szörnyű esetet, hogy megmozdítsam a kisujjam, felhívom (orr-ral tárcsázva) Németországban tartózkodó férjemet, hogy hozzon néhány kiló bio-narancsot.
Második lépésként vitába keveredek a nagymamámmal, aki Őrmester Dédi néven fut, a cukor ügyében. Őrmester Dédi (ÖD) állítja, hogy majd ő megveszi a lekvárhoz a cukrot. Ezt azonban a leglustább én-em is már bunkóságnak tartja, így megállapodunk, hogy a cukrot én veszem meg.
ŐD: De csak akkor vedd meg, ha nem kerül 189 forintnál többe. Én annyiért veszem a cukor kilóját a Pluszban, ne adj ki érte többet.
Ugyanis ÖD megnézi mindennek az árát és 153 forintból simán főz egy háromfogásos ebédet, úgy 8 személynek. Nem akarom izgatni, így szemrebbenés nélkül megígérem neki, hogy a cukor nem fog 189 forintnál többe kerülni.
Néhány nap múlva esedékessé válik a narancs leszállítása Őrmester Dédihez, mert hiába ügyes, de ő sem lesz képes néhány félig aszott, félig rohadt gyümölcsből lekvárt készíteni. Persze a cukorról nem gondoskodtam, de A. azt mondta, hogy majd az egyik Pozsonyi úti kisboltban veszünk. Én mondtam A.-nak, hogy ebből gond lesz, de ő szokás szerint bízott magában. A gyerekeket nem tudtuk az üzletbe berángatni, mert egy játékbolt kirakata előtt nézelődtek, így A.-t küldtem a boltba cukorért.
Persze a férjem bátorságának is van határa, így amikor jött visszafelé már láttam, hogy kapargatja le a cukorról az árcédulát.
A.: Gondoltam leszedem róla, hogy 340 forintba került kilója.
Én: Ez egy okos gondolat!
Következő jelenetünk már ŐD konyhájában zajlik. Én persze az előszobában sunnyogok. Az alibim, hogy a gyerekek kabátjait akasztom fel. De már hallom, ŐD első kérdését:
ŐD: Mennyiért vettétek?
A: 240 forintért.
Én (csak gondolatban!): A férjem megőrült. Most fog a nagymamám szívrohamot kapni. Hívnom kell a mentőket!
ŐD (hangosan): Miért vetettek ilyen drága cukrot? Mondtam, hogy én 189 forintért kapok egy kilót a Pluszban. Miért kell feleslegesen pazarolni a pénzt? Ez kilónként 51 forint többlet, az 153 forint három kilóra.
A.: Igen, de, tessék megnézni, ez magyar cukor és nem szlovén. Szívesen fizetek magyar áruért kicsit többet.
Erre a válaszra sem én, sem Őrmester Dédi nem számított. Még is tud valamit a férjem!
ŐD: Tényleg magyar cukor?
A.: Igen, tessék megnézni Mátra Cukorgyár.
ŐD: Tényleg! Akkor jó. Nem bánom.
Én csak ennyit mondok:
EZT MEGÚSZTAM!
PS: Tegnap hazafelé láttam egy óriásplakáton. Az Auchen-ban 169 forint a cukor kilója! Hívjam fel Őrmester Dédit?
2008. február 5., kedd
Hármasban Pepével
Múlt hét volt az első alkalom, amikor hármasban utaztunk el. Nagyon élveztük, hogy három gyerek helyett csak eggyel kellett foglalkoznunk, bár ez több meglepetést is tartogatott számunkra. Pepe, közel hat évével, sokkal érettem és ügyesebb, mint a lányok, csomó mindent tud egyedül csinálni, amit a lányok még nem. Így amikor együtt vagyunk Pepe legtöbbször „radar alatt repül”, rajta tartom a szememet, nehogy életét veszítse valamelyik hajmeresztő ötlete nyomán, de nem figyelek igazán, hogy mit hogyan csinál, megelégszem a még-éppen-elfogadható végeredménnyel. (Bár, ha láttátok volna, hogy ma milyen öltözékben ment óvodába, akkor lehet, hogy a végeredményre nem mondtátok volna, hogy még-épp-elfogadható, hanem azt, hogy szörnyű…) Most viszont, hogy ketten minden figyelmünket Pepének tudtuk szentelni, néhány dolgot tisztábban látunk.
Járás. Valóban nem tűnt fel, hogy Pepe hogyan is sajátította el a járás technikáját. Nem is értem, hogyan nem vettem észre, hogy a fiam járás közben nem emeli fel a lábát. Csoszog. Idegesítően. Mikor 3768-szor is figyelmeztettük, hogy ne csoszogjon, akkor Pepe kibukott: „Nem tudok máshogy járni.”
Ajtó. Bár Pepét igazi lovagnak neveltük, eddig nem tűnt fel, hogy minden ajtón elsőnek kell bemennie. Akkor is, ha több emberen (értsd: apja és anyja, és néhány vadidegen) kell ezért átgázolnia. Ahány ajtóhoz értünk mindig figyelmeztettük, hogy legalább a hölgyeket (értsd: anyja) engedje előre.
Evés. Nem is tudom, hol kezdjem. Terpeszkedik az asztalnál, támasztja a fejét, könyököl. Mondjuk, nem csámcsog, és késsel-villával eszik, de ez utóbbit az óvodában tanították meg neki. Minden étkezés külön tréning volt. Hogy tartsa a kezét, fejét. Hogy egyen szépen.
Beszéd. Mint Pepin bácsi a Sörgyári capriccióban. Pepe mindent kiabálva mond. Nyilván ez a háromgyerekes alapzajban nem tűnik fel, de most akárhányszor kinyitotta a száját, rászóltunk: „Halkabban, Pepe!”
Amikor indulás előtt a lányokat a kijelölt nagymamáknál elhelyeztük, Pepe megjegyezte, hogy ő is szívesen itthon maradna az egyik nagymamánál. Kicsit megsértődtem, milyen hálátlan a gyerekem, nyilván nem is szeret, hogy nem akar velem utazni. Vajon miért?
Járás. Valóban nem tűnt fel, hogy Pepe hogyan is sajátította el a járás technikáját. Nem is értem, hogyan nem vettem észre, hogy a fiam járás közben nem emeli fel a lábát. Csoszog. Idegesítően. Mikor 3768-szor is figyelmeztettük, hogy ne csoszogjon, akkor Pepe kibukott: „Nem tudok máshogy járni.”
Ajtó. Bár Pepét igazi lovagnak neveltük, eddig nem tűnt fel, hogy minden ajtón elsőnek kell bemennie. Akkor is, ha több emberen (értsd: apja és anyja, és néhány vadidegen) kell ezért átgázolnia. Ahány ajtóhoz értünk mindig figyelmeztettük, hogy legalább a hölgyeket (értsd: anyja) engedje előre.
Evés. Nem is tudom, hol kezdjem. Terpeszkedik az asztalnál, támasztja a fejét, könyököl. Mondjuk, nem csámcsog, és késsel-villával eszik, de ez utóbbit az óvodában tanították meg neki. Minden étkezés külön tréning volt. Hogy tartsa a kezét, fejét. Hogy egyen szépen.
Beszéd. Mint Pepin bácsi a Sörgyári capriccióban. Pepe mindent kiabálva mond. Nyilván ez a háromgyerekes alapzajban nem tűnik fel, de most akárhányszor kinyitotta a száját, rászóltunk: „Halkabban, Pepe!”
Amikor indulás előtt a lányokat a kijelölt nagymamáknál elhelyeztük, Pepe megjegyezte, hogy ő is szívesen itthon maradna az egyik nagymamánál. Kicsit megsértődtem, milyen hálátlan a gyerekem, nyilván nem is szeret, hogy nem akar velem utazni. Vajon miért?
2008. február 4., hétfő
Pepe első napja a sípályán
7.30 Ébredés. Kezdem a panaszkodást, hogy nem fogok tudni síelni, mert nagyon fáj a hasam. Nyilván gyomorfekélyem van.
8.00 Reggeli. Tovább panaszkodom.
8.45 Autóval fel a szerpentinen a hegyre. Már Pepének is fáj a hasa.
9.00 Felcsatoljuk a lábunkra a léceket. A. megveszi a háromnapos bérleteket.
9.15 Továbbra is panaszkodom a hasfájásra .
9.16 A. javasolja, hogy melegítsünk be és csúszunk néhányat a pálya alján. Pepe és én, mindketten kellően türelmetlenek vagyunk, ragaszkodunk, hogy azonnal üljünk fel a csákányos liftre és menjük fel a hegy tetejére. A. jön utánunk.
9.20 Fent a hegytetőn. A. nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen. Nevet, mert reggel óta először nem panaszkodom, hogy fáj a hasam. Sír, mert új témába kezdek: „Erről a hegyről én nem tudok lemenni. Túl meredek. Ez egy Mount Everest. Én itt fogok meghalni. Lecsatolok. Lemegyek gyalog. Miért kellett ide feljönnünk? Kinek az ötlete volt?” Pepe hallgat.
9.25 Elindulunk lefelé. Pepe hóekében csúszik keresztbe a pályán. A lift alatt, a kerítés előtt elesik. A. felsegíti. Nagyon figyel, hogy mit mond a fiának, nehogy később arra emlékezzen Pepe, hogy az apja ordítva zavarta le egy magas hegyről. Mivel én mindent könyvből tanulok, és síelni Szepes Mária visszaemlékezéseiből tanultam meg (abból, ahogy leírja Szepes Béla hogyan tanította meg síelni), kicsit összeveszünk A.-val, mert ő máshogy mondja. Végül aztán eszébe jut, hogy inkább megmutatja, hogy kell megfordulni. Pepe közben átcsúszik a pálya másik felére. Én lefelé.
9.35 Leérek a lejtő aljára. Visszanézve látom, hogy Pepe és A. nem sokat haladtak. A. magyaráz Pepének, mit kell csinálni. Minden kanyarnál be kell fordítani Pepét irányba. Kicsit félek, ahogy Pepe leér, ragaszkodni fog hozzá, hogy menjünk haza.
10.20 Pepe és papája leérnek a kb. 300 méteres lejtő aljára. Pepe: „Azt hiszem, ráéreztem a síelés sebességére. Nem szabad se gyorsan, se lassan menni.” A. megkönnyebbülve felsóhajt. Kérdezem, hogy miket mondott Pepének az elmúlt háromnegyed óra alatt a lejtőn. Fogalma sincs. Persze mi magyarok mindig mindent jobban tudunk, így elutasítjuk a gondolatot, hogy síiskolába beírassuk a gyereket. Meg tudjuk mi is tanítani síelni.
10.25 Második csúszás. Pepe minden kanyarban elesik, ami nem kis teljesítmény, mert szinte csak kanyarokból áll a lejövetele, de lejön.
10.35 Harmadik csúszás. Pepe már csak a jobbkanyarokban esik el. Leérünk együtt.
10.45 Pepe: „Mikor mehetek már át a nehezebb pályára?” Én: „Ha ezen a pályán lejössz esés nélkül.”
10.50 Negyedik csúszás: Pepe lejön esés nélkül. Annyira el van telve magától, hogy a pálya alján kirakott kapuk közé is beviharzik. Nyilván végig tud kanyarogni a síiskolásoknak kirakott botok között. Elesik. Szerencsére így nem kell átmenni a jeges pályára vele.
11.00 Ötödik csúszás: Pepe lejön esés nélkül. Ez az a történelmi pillanat, amikor kb. úgy síel, mint én. Ettől kezdve én stagnálok, ő fejlődik.
11.05 Mindenesetre a nem-várt fejlemény hatására megváltoztatom az ígéretemet, akkor jöhet le a nehezebb pályán, ha megtanulja a liftet használni.
11.10 Pepét eddig a papája viszi fel a lifttel. Most mellém ül a csákányra. A hegy tetején a megfelelő pillanatban kilököm a liftből. Pepe beesik a lift alá. Hiába buzdítom, nem tud felállni. A liftet leállítják. Egy kedves fiatalember kisegíti Pepét a bajból. Együtt csúszunk le.
11.20 Második liftezés: Tökéletes a kiszállás.
11.30 Harmadik liftezés: Elkalandozik a figyelmem. Azt mondjuk észreveszem, hogy félpályán Pepe leesik a csákányról. Liftet leállítják. Nem tudok leszállni, mert a csákány a kabátomba akad. Fogom közben Pepét is. Áll a lift. A. odacsúszik hozzánk, lesegít a liftről, felsegít a pályára. Lecsúszunk.
11.40 Ideje, hogy ebédelni menjünk. Hangot adok annak a véleményemnek, hogy kár volt háromnapos bérletet venni, a félnapos is megtette volna. A fiúk nem értik miről beszélek. Azt hiszem, hogy meg kell tanulnom síelni. Majd a férjemmel béreltetek egy csinos síoktatót magamnak. Napozni úgyis utálok.
8.00 Reggeli. Tovább panaszkodom.
8.45 Autóval fel a szerpentinen a hegyre. Már Pepének is fáj a hasa.
9.00 Felcsatoljuk a lábunkra a léceket. A. megveszi a háromnapos bérleteket.
9.15 Továbbra is panaszkodom a hasfájásra .
9.16 A. javasolja, hogy melegítsünk be és csúszunk néhányat a pálya alján. Pepe és én, mindketten kellően türelmetlenek vagyunk, ragaszkodunk, hogy azonnal üljünk fel a csákányos liftre és menjük fel a hegy tetejére. A. jön utánunk.
9.20 Fent a hegytetőn. A. nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen. Nevet, mert reggel óta először nem panaszkodom, hogy fáj a hasam. Sír, mert új témába kezdek: „Erről a hegyről én nem tudok lemenni. Túl meredek. Ez egy Mount Everest. Én itt fogok meghalni. Lecsatolok. Lemegyek gyalog. Miért kellett ide feljönnünk? Kinek az ötlete volt?” Pepe hallgat.
9.25 Elindulunk lefelé. Pepe hóekében csúszik keresztbe a pályán. A lift alatt, a kerítés előtt elesik. A. felsegíti. Nagyon figyel, hogy mit mond a fiának, nehogy később arra emlékezzen Pepe, hogy az apja ordítva zavarta le egy magas hegyről. Mivel én mindent könyvből tanulok, és síelni Szepes Mária visszaemlékezéseiből tanultam meg (abból, ahogy leírja Szepes Béla hogyan tanította meg síelni), kicsit összeveszünk A.-val, mert ő máshogy mondja. Végül aztán eszébe jut, hogy inkább megmutatja, hogy kell megfordulni. Pepe közben átcsúszik a pálya másik felére. Én lefelé.
9.35 Leérek a lejtő aljára. Visszanézve látom, hogy Pepe és A. nem sokat haladtak. A. magyaráz Pepének, mit kell csinálni. Minden kanyarnál be kell fordítani Pepét irányba. Kicsit félek, ahogy Pepe leér, ragaszkodni fog hozzá, hogy menjünk haza.
10.20 Pepe és papája leérnek a kb. 300 méteres lejtő aljára. Pepe: „Azt hiszem, ráéreztem a síelés sebességére. Nem szabad se gyorsan, se lassan menni.” A. megkönnyebbülve felsóhajt. Kérdezem, hogy miket mondott Pepének az elmúlt háromnegyed óra alatt a lejtőn. Fogalma sincs. Persze mi magyarok mindig mindent jobban tudunk, így elutasítjuk a gondolatot, hogy síiskolába beírassuk a gyereket. Meg tudjuk mi is tanítani síelni.
10.25 Második csúszás. Pepe minden kanyarban elesik, ami nem kis teljesítmény, mert szinte csak kanyarokból áll a lejövetele, de lejön.
10.35 Harmadik csúszás. Pepe már csak a jobbkanyarokban esik el. Leérünk együtt.
10.45 Pepe: „Mikor mehetek már át a nehezebb pályára?” Én: „Ha ezen a pályán lejössz esés nélkül.”
10.50 Negyedik csúszás: Pepe lejön esés nélkül. Annyira el van telve magától, hogy a pálya alján kirakott kapuk közé is beviharzik. Nyilván végig tud kanyarogni a síiskolásoknak kirakott botok között. Elesik. Szerencsére így nem kell átmenni a jeges pályára vele.
11.00 Ötödik csúszás: Pepe lejön esés nélkül. Ez az a történelmi pillanat, amikor kb. úgy síel, mint én. Ettől kezdve én stagnálok, ő fejlődik.
11.05 Mindenesetre a nem-várt fejlemény hatására megváltoztatom az ígéretemet, akkor jöhet le a nehezebb pályán, ha megtanulja a liftet használni.
11.10 Pepét eddig a papája viszi fel a lifttel. Most mellém ül a csákányra. A hegy tetején a megfelelő pillanatban kilököm a liftből. Pepe beesik a lift alá. Hiába buzdítom, nem tud felállni. A liftet leállítják. Egy kedves fiatalember kisegíti Pepét a bajból. Együtt csúszunk le.
11.20 Második liftezés: Tökéletes a kiszállás.
11.30 Harmadik liftezés: Elkalandozik a figyelmem. Azt mondjuk észreveszem, hogy félpályán Pepe leesik a csákányról. Liftet leállítják. Nem tudok leszállni, mert a csákány a kabátomba akad. Fogom közben Pepét is. Áll a lift. A. odacsúszik hozzánk, lesegít a liftről, felsegít a pályára. Lecsúszunk.
11.40 Ideje, hogy ebédelni menjünk. Hangot adok annak a véleményemnek, hogy kár volt háromnapos bérletet venni, a félnapos is megtette volna. A fiúk nem értik miről beszélek. Azt hiszem, hogy meg kell tanulnom síelni. Majd a férjemmel béreltetek egy csinos síoktatót magamnak. Napozni úgyis utálok.
2008. február 3., vasárnap
Falhoz állítottam pókembert
Két éve, Pepe a kiscsoportos farsangon nem jelent meg, mert lusta voltam jelmezt csinálni neki beteg volt.
Tavaly farsang előtt azon vitatkoztunk, hogy Szent István vagy Könyves Kálmán legyen. Végül Szent Istvánt választotta.Varrtam neki A varrónő varrt neki palástot. Papírból csináltunk koronát. Kislabdából jogart. Teniszlabdából országalmát. Íme:
Tavaly farsang előtt azon vitatkoztunk, hogy Szent István vagy Könyves Kálmán legyen. Végül Szent Istvánt választotta.
Idén Pepe saját kezébe vette a sorsát. Egy havi könyörgés után megkapta a H&M pókember jelmezét és abban ment farsangra. És az orvoshoz. És kirándulni az erdőbe. Ja, és abban alszik három napja. Életében először komolyan szégyellem a gyerekemet. Mondjuk nyilván az én hibám, hogy ilyen lett.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)