Elindulni három gyerekkel…

Ide kapcsolódom.

És igen, kaptam ígéretet, hogy egyszerűbb lesz a folyamat, de amikor megérkezett a 150 ezer forintos árajánlat a rendszer átbuherálására, akkor úgy döntöttünk, hogy jó, ahogy van. Sőt, így a legjobb.

Így még arra sem vettük a fáradságot, hogy pótkulcsot csináltassunk. Viszont megtanultuk, kinek mit kell csinálnia, hogy reggel beleférjünk a három percbe.

És mindenki tudja dolgát.

És igen, szaladunk, de még egyszer sem riasztott ránk a ház. És még egyszer sem késtünk el az iskolából. Igaz, az már előfordult, hogy visszaszaladtam és az én kódomat nem fogadta el a rendszer, CSAK A FÉRJEMÉT. Miért??? De ez most mellékszál.

Egyetlen gyenge pontja van az indulásnak: A kulcs. Amin a távirányító is van. Anélkül nem tudjuk kinyitni a kaput. Ami nélkül nem tudjuk elhagyni a házat. Bezárni sem tudjuk, de ez most percileg nem is lényeg, amikor még ki sem mentünk.

És igen, mindenki látja, hogy merre megyünk. Illetve mennénk.

Az iskolába. Mert fél 8 van.

A kulcsomat viszont nem találom. Biztos az autómba van. Mert ott szoktam hagyni. Igen az autómban van. Az autó azonban nem a garázsban van, hanem egy nagy áruház parkolójában. Mert tegnap otthagytam, mert… mindegy, ez most nem lényeg. Ott hagytam és este nem mentünk már vissza érte, mert A. edzésre sietett. Majd ma este elhozza a reptérről hazafelé jövet az autót. A lakáskulcsommal.

Patthelyzet alakul ki. Se előre, se hátra.

A gyerekek a kocsi és a ház között téblábolnak, mert nem kapnak egyértelmű utasítást, hogy mit kell csinálniuk.

Az első reakcióm, hogy esőnapot tartunk, mert A. Münchenben, így nem tudom hazarendelni segíteni. Senki nem megy sehová. Aztán gyorsan rájöttem, hogy ez nem megoldás, mert 1) délután a szomszéd gyerekeket is nekem kell elhozni az iskolából, mert a szüleik nem érnek rá; 2) szerda a kutatói napom, amikor … ööö … a kutatói munkámat szoktam csinálni. Olvasok, számolok és írok. És ez gyerekekkel nem megy. [Jó, jó, délben blogbejegyzést írok. Vegyük ezt ebédszünetnek.]

Ezért a második reakcióm az volt, hogy MINDENKÉPPEN el kell jutatnom a gyerekeket a megfelelő intézményekbe. Először azt gondoltam, hogy átrakom őket a kerítésen és megkérem a szomszédot, menedzselje őket.

De aztán rájöttem, hogy tudok ennél jobbat is.

Nem tartott sok időbe, hogy megtaláljam azt az icipici bizbazt, amivel ki lehet kurblizni a kaput.

Semmi gond. Bezárom és beriasztom a házat. A garázson keresztül kimegyek. És minden rendben van.

Szerencsére ezt nem csináltam meg, mert akkor valóban minden rendben lett volna, csak kulcs nélkül nem tudtam volna visszajönni a házba kutatói napot tartani.

Aztán amikor kint voltam, rájöttem, hogy ha kint vagyok, akkor el tudok menni az autómhoz, kivenni a lakáskulcsot stb…

Persze az autókulcsomat sem találtam. Mert azt A. elvitte, hogy este haza tudja hozni az autót.

És ez a remek az új házban. Hogy nem találom a fontos dolgokat. A régi házban csukott szemmel is megtaláltam volna az autóm pótkulcsát. Itt meg nem találtam.

Idő már nem volt keresgélésre, mert Pepe csak nem késhet el az iskolából.

Így, mit volt mit tenni, elmentünk anélkül, hogy bezártam volna a házat.

Útközben aztán rájöttem, hol van a kulcs. Miután Pepét leraktuk, mondom a lányoknak, hogy gyorsan hazaszaladunk. Mert mégis nyitva a ház. Persze a kulcs nem volt ott, ahol kellett volna. És ott sem, ahol gondoltam. És a harmadik helyen sem. Szerencsére aztán a gyógyszerek között megtaláltam.

Irány az óvoda.

És a lányoknak már elegük van a bénázásommal és lázongani kezdenek. (És gondolom nektek is, de ezért faragom a történetet, hogy poén is legyen a végén a türelmeseknek…)

Szóval a lányok lázongani kezdenek. Mert persze a mai nap az, amikor mindenképpen korán szeretnének oviba érkezni. És hagyjuk az autókulcsot. Hagyjuk a lakást megint nyitva.

MENJÜNK MÁR MAMIKA!!!

És akkor arra gondoltam, hogy ez a legjobb idő, hogy neveljem őket egy kicsit.

Én: Nem megyünk addig oviba, amíg nem találom meg a másik autókulcsot.
Bakka: JAJ, MAMIKA.
Én: És ha megtalálom, akkor még előbb elmegyünk az autóhoz a kulcsért és hazajövünk. Csak utána foglak elvinni titeket.
Bakka: JAJ, MAMIKA. OVIBA AKAROK MENNI!
Én: Nem hagyjuk nyitva a házat.
Bakka: Miért nem?
Én [itt jön a nevelős rész]: Mert bejön a betörő bácsi, és elviszi a szétdobált játékaitokat.
Bakka [okos és tapasztalatai is vannak a témában]: Ha bejön a betörő bácsi, nem az én játékaimat fogja elvinni, hanem a te laptopodat.
Én: MILYEN IGAZ. ÉS EZÉRT NEM HAGYJUK NYITVA A HÁZAT!

Nem is hagytuk, de a két út helyet, hatot bonyolítottam…

Ennyit tudtam mára. Elnézést, hogy feltartottam azokat, akik eddig eljutottak…