Mi is van még a hétre? Hát persze! Az énekóra!

Mivel Pepe énekosztályba jár másodiktól kötelező az énekkar. (Az előzményeket, hogy miért került a fahangú gyerekem ének specializációra az iskola és Pepe címkék alatt megtalálhatjátok. Lehet, hogy az iskola mégsem boldog a választásunktól, mert idéntől az ének-osztályt megosztották ének-környezetvédelemre…)

Pepe már néhányszor megfutatott minket, amikor kissé túldramatizálva adta elő az iskolai történéseket. („Nem, Pepe, nem mondjuk, hogy hazudsz, de az sem igaz, hogy az egész iskola téged üldöz. Hiszen most mondtad, hogy a 4.b-sek üldöznek csak. És közülük is csak a fiúk. Ez meg nem lehet több, mint 8-10 gyerek. AMI NEM AZ EGÉSZ ISKOLA!”)

Jó párszor telefonáltunk már tanároknak, amikor Pepe mondott valamit. Így nem is nagyon foglalkoztam Pepe síralmával, hogy az ének tanító néni (hány szó?) azt mondta neki, hogy éneklés helyett csak tátogjon a kórusban.

Pepe viszont annyira hisztizett, hogy végül A. óvatosan kérdezgetni kezdte az osztályfőnököket, mi is történhetett. Az érdekelt tanító néni számát nem kaptuk meg, de útjára indítottuk a dolgot, amikor is beköszöntött az őszi szünet. És amikor az ének tanító néni beírta az üzenőbe a számát, hogy hívjuk fel. Erről persze nem tájékoztatott a fiam, így kissé késve kaptuk meg az üzenetet. Mert az őszi szünetben nem nézegettem a gyerek táskáját…

Mindenesetre felhívtuk. Pepe és a tanító néni verziója persze eltért. Mert nem, nem kell a gyereknek suttognia, hanem olyan hangosan kell(ene) énekelnie, hogy ne csak a saját hangját hallja, hanem a közvetlenül mellette állókét is.

Mit mondott erre Pepe? „Mamika, akkor most hazudok?”

Nem, Pepe, nem hazudsz. Csak rám hasonlítasz: Kicsit túldrámázod a dolgokat…