Van egy bejegyzés, amivel már legalább két hete szenvedek, de nem tudom elengedni.

MERT MÉG A TANÉV ELEJE VAN!

Megírjuk együtt?

Az alapötlet az, hogy összegyűjtöm azokat a dolgokat, amik a tanév elején még simán mennek, aztán ahogy közeledik a május sorban elmaradnak. Mire gondolok?

Hogy tiszta ruhában indulnak a gyerekek iskolába/óvodába.
Hogy az oviból hazahozom a lányok benti ruháit, ahogy észreveszem, hogy koszosak. ÉS VISZEK BE HELYETTE MÁSIKAT.
Hogy hetente mosom Pepe dzsúdó-, torna-, és úszófelszerelését. Igen, a fürdőgatyát is.
Hogy számon tartom, gyerekenként (!), a napi zöldség- és gyümölcs-fogyasztást. Nemcsak random tömök egy-egy darabnyit a találomra kiválasztott gyerekem szájába. És a lekvár még nem számít gyümölcsnek!
Hogy még BIZTOS vagyok benne, idén BIZTOS elkezdjük ZK-val a külön gyógytornát.
Hogy még bírok 30 oldalas fejezetet olvasni a Gergő könyvből esténként.
Hogy még komolyan gondolom, szükségünk van egy pianínóra.
Hogy még majdnem minden nap megcsinálom a gerinctornámat.
Hogy vasárnap este rendszeresen mossuk a gyerekek haját és vágjuk a körmeiket.
Hogy ahányszor hazajön Pepe táskáját ellenőrzöm a holmiját. És nem vagyok ideges még, ha mindent bent hagy/elszór.
Hogy bár tudom, idén is túlvállaltam magam, még úgy gondolom meg tudok mindent csinálni.

Eddig jutottam, de ebben eddig nincs sok vicces.

Úgyhogy, ha szépen megkérem, folytatjátok a sort?

Hány gyereke is van a férjemnek?

Remélem három. De most nem A.-ról lesz szó…

Bár közszereplőkről is szó lesz a mai történetben, a neveket elhallgatom/megváltoztatom, hogy az ártatlanokat védjem.

Szóval jövünk ki az oviból, amikor összefutunk Zsófival és a nagymamájával. Zsófi ZK legjobb barátnője, így nagy az öröm. Szó szót követett és felajánlottam, hogy hazavisszük őket.

Zsófi nagymamája ezt nagyon hálásan fogadta, bár mint mondta, ez nem nagy ügy nekünk, mert úgyis csak két háznyira lakunk tőlük.

Már eddig is gyanús volt, hogy Zsófi nagymamája összekevert valakivel, de most már biztos voltam benne. Mert nem két házra lakunk Zsófiéktól, hanem két dombnyira.

Hogy érthető legyen a történet vége is, ígérem lesz vége is, bár nem tudom, mennyire vicces, tegnap A.-n lepróbáltam, és ő nagyon röhögött.

Szóval, hogy érthető legyen: Három celeb család járatja a gyerekét az óvodába. És igen, most nem fogok neveket mondani. Az egyik család nem is olyan igazi celeb, ha mondanám a nevét szerintem csak rémlene nektek. A másik család mamája és papája is nagyon híres, csodálkoztam is, hogy a mi ovinkba jön a gyerekük és nem valamilyen puccos magánhelyre. A harmadik családból több gyerek is jár(t) az oviba. Pepe csoporttársa volt az egyik nagyon helyes kisfiúk, és most a kislányuk ZK egyik legjobb barátnője. Nagyon közvetlenek és kedvesek, az apukát szerintem mindenki ismeri. Mondjuk a tévéből. És akkor itt be is kapcsolódunk a beszélgetésbe:

Nagymama: Láttam Pétert tegnap a tévében.
Én [én éles eszemmel kikövetkeztettem, hogy a harmadik papáról van szó]: Tényleg?
Nagymama: Igen, az a sok gyerek!
Én: Igen, Péternek nagyon sok gyereke van. Nem is tudom pontosan hány: öt, hat lehet, talán.

Aztán megérkeztünk, kiraktuk az autóból Zsófit és a nagymamáját és mentünk a dolgunkra. (Virághagymát venni és Bakkát oltatni.)

És nem is gondoltam a fenti kis beszélgetésre, egészen másnap reggelig, amikor Zsófi mamája telefonált. Nagyon kedvesen megköszönte a fuvart.

Én: Azt hiszem, Zsófi nagymamája összekevert valakivel.
Zsófi mamája: Igen, azt hitte, hogy te vagy Péter felesége.
Én: Péter felesége? De hiszen ő egy csinos, szőke hajú nő? Nahát büszke vagyok magamra!
Zsófia mamája: Igen, az anyósomnak csak az tűnt fel, hogy olyan sok gyerekülés van az autódban.

ÉS AZ NEM, HOGY FOGALMAM SINCS, HÁNY GYEREKE VAN A FÉRJEMNEK???

És nem, ezt nem kérdeztem meg Zsófi anyukától. Csak magunkat szórakoztatom a kérdéssel…

Diszkrepancia

Kérdezem a zongoratanárnőt, hogy megy Pepének a zongorázás. Megyeget, jött a tanárnő nem túl lelkes válasza.

Pár órával később Pepe mondja nekem, hogy szerda a kedvenc napja.

Én: Mert kettesben lehetsz velem?
Pepe: Azért is. De igazából azért mert akkor zongoraórára mehetek.

Mit szeretnétek, gyerekek?

Hétvégén arról beszélgettem a gyerekekkel, hogy ki mit szeretne. És mondtak mindenféle borzalmat.

Olyan barbi-baba, aminek a ruhája megváltozik a vízzel ráfújnak. (???)

És nem-tudom-hány váltós bicikli. (Télre?)

Aztán Bakka előállt a vágyával.

„Mamika, én a fenekemre szeretném tetováltatni a nevemet. És átlátszó harisnyát hordanék, és akkor mindenki tudná, hogy hívnak.”

Miután befejeztem a röhögést, megkérdeztem a lányomtól, honnan az ötlet.

És ő elmondta, hogy ez nem az ő ötlete, hanem… De ezen a ponton az agyam ideiglenesen felmondta a szolgálatot, így a rövid távú memóriámból nem került át az információ a hosszú távúba.

DE AZT HISZEM, VANNAK DOLGOK, AMIKET JOBB NEM TUDNI…

Fogorvosnál voltunk…

Traumatikus volt az élmény. De nem azért, amiért gondolnátok.

Féléves ellenőrzésen vettünk részt. Családilag. Elsőként Pepe ült a székbe. Bár félre akartam söpörni, hadd menjek én. Mert hiába megyek gyerekekkel a fogorvoshoz, ugyanúgy szorongok. És ráadásul még nem is mutathatom, nehogy miattam utálják meg a gyerekek a fogorvost.

Pepével minden rendben van.

Bakka jön. Lesz egy barázda tömés. Rendben van. És akkor ezt a fogat kihúzzuk, mondja a fogorvos. Rendben van? Rendben van. Bakka egyik fölső egyes tejfogáról van szó, ami fölé már ránőtt a maradandó fog. Elég hosszan babrált vele az orvos, de Bakka hősies volt.

Fogorvos: Nézd, itt a fogad. Hazaviszed? Párnád alá rakod és akkor jön a fogtündér.
Én: Nem. Nem. Nem. Papika elrakja.
Bakka [szomorúan]: Hozzánk sajnos nem jár a fogtündér.
Fogorvos: Nem jár hozzátok a fogtündés? Hogy lehet ez?

ÉS KÉRDŐEN RÁM NÉZ A DOKTOR ÚR.

Én: Nem, hozzánk nem jár. Mert három gyerek van, hatvan tejfoggal és a túl sok a fogtündérnek.
Fogorvos: Nekem is három gyerekem van, hatvan tejfoggal. És hozzánk mégis jár a fogtündér!

ÉN NEM HISZEK A FÜLEMNEK.

Én: Igen, de én nem vagyok jól menő budapesti fogorvos.
Fogorvos: Ez nem attól függ. A fogtündér nem azért jön, mert én jól menő fogorvos vagyok*, hanem azért mert létezik.
Bakka és Pepe szomorúan és dühösen néznek maguk elé. És úgy távoznak a fogorvostól, mintha a fogukat húzták volna.

ÉS NEM AZÉRT, MERT AZ EGYIKNEK TÉNYLEG KIHÚZTÁK EGY FOGÁT…

* Pozitívumként azért elkönyvelhetjük, hogy ezen a kijelentésen azért egy kicsit viccelődött a fogorvosunk…

Bakka haja

Bakka haja újra boldogságunk útjában áll. Mert megint többet kell veszekedni vele a fésülködéssel kapcsolatban, mint szeretnénk.

És ezért megint elbeszélgettünk vele.

Mi (A. és én, kivételesen egységfrontot alkotva): Bakka nem szeretnénk veled veszekedni a hajad miatt. Mit szólnál, ha rövidebbre vágatnánk és akkor nem kellene olyan sokat veszekedni veled a fésülködés miatt?
Bakka: …
Mi (lásd mint fent): Bakka egy hetet kapsz. Ha egy hétig minden reggel megfésülködsz, akkor jó. Ha veszekedni kell veled a fésülködés miatt, akkor megyünk a fodrászhoz.
Bakka: …
Mi: Érted, amit mondunk?
Bakka: Jó, menjünk a fodrászhoz.

Na, erre a válaszra egyikünk sem számított. És persze ezért a beszélgetés további részében hibát hibára halmoztunkam.

Én: SZUPER. Vágatunk neked szép Kleopátra hajat.
Bakka: Milyen az a Kleopátra haj?
Én: Legjobb tudásom szerint úgy tudnám elmagyarázni, hogy… [Elmagyarázom.]
Bakka: Kleopátra szép nő volt?
Én: Igen, úgy gondoljuk, hogy Kleopátra nagyon szép volt.

[Ezen a ponton kicsit okoskodik a család Kleopátráról és Egyiptomról.]

Bakka: Rendben.
Én: Remek. Akkor olyan hajad lesz, mint ZK-nak.
Bakka: TESSÉK?
Én: A Kleopátra haj kb. olyan, mint amilyen ZK haja.

Na itt szakadt el Bakkánál a szál. Mert olyan hajat, mint amilyen húgának van SEMMIKÉPPEN SEM AKAR. Azt hiszem, a „mit képzelsz, Mamika” is elhangzott, bár erre nem merek megesküdni, mert a vita hevében sok mindent mondtunk.

Mindenesetre átmenetileg célt értünk, mert Bakka minden reggel jelentkezik szépen kifésült hajjal.

És rendes, mert nem morog ZK haja miatt. Csak a fejét ingatja. És biztosít arról, hogy a fáraó-hajat elfelejthetem, mert neki olyan aztán nem kell.

Pepe zongorázni tanul

Kezdődött a dolog azzal, hogy az ének-tagozattal csúnyán bebuktunk. Gondoltam, előre menekülök, ha már énekelni nem bír a gyerek, tanuljon valami hangszert. Persze megyek a kisebb ellenállás irányába, és amikor megtudtam, hogy az utcánkban lakik egy zongoratanárnő, akkor rögtön elhatároztam, hogy csakis a zongora lehet az ideális hangszer a botfülű fiamnak.

Én: Pepe nincs kedved valami hangszert tanulni?
Pepe: DE NAGYON!
Én: Mit szeretnél tanulni?
Pepe: Hegedülni.

Na itt aztán röhögtünk egy sort a szerencsétlen gyereken az önbizalommal telt gyereken, majd rábeszéltük, hogy válasszon valami olyan hangszert, amiben már készen vannak a hangok és nem neki kell azokat a bot fülére támaszkodva előállítani.

Pepe: Akkor nem gitározhatnék? Vagy dobolhatnék?

Én: NEM. NEM. Zongoratanárnő lakik az utcánkban. Zongorázni fogsz.

El is mentünk az első órára. Pepe nagyon élvezte. Minden rendben van.

Csak gyakoroljunk hét közben is, mondja Kati néni, mert különben semmi értelme sincs a dolognak.

Rendben van semmi gond.

Mert mi kell a gyakorláshoz?

A Zongora iskola 1 című könyv és egy zongora.

Miután biztosítottam a tanárnőt, hogy nem fogok versenyzongorát venni Pepének, akkor azt mondta, semmi gond, jó egy billentés érzékeny szintetizátor vagy elektromos zongora is. Majd elmagyarázta, hogy a városunkban hol vehetem meg a Zongora iskola 1-et. Mert ravasz módon csak azt ígértem meg…

El is megyünk a boltba, ahol azért érdeklődünk a hangszerről is.

Eladó: Hát ez a szintetizátor 160 ezer forint. De ez rúgós. Ezen nem fog tudni a gyerek megtanulni zongorázni. Itt van viszont ez a szép elektromos zongora. Kalapácsos. Csak 320 ezer forint.

Itt egy kicsit leblokkoltam, mert a zongora könyvre az 1800 forintot is alig tudtam összeguberálni a pénztárcámból.

Mennyit szán rá, kérdezi az eladó. Én persze nem mertem mondani, hogy semennyit, így inkább bemondtam az 50 ezer forintot. Nézzük meg, mi történik.

Hát milyen szerencsém van, mondja az eladó, 50 ezer forintért pont van egy használt szintetizátor. Csak a főnököt kell felhívni, kacsint rám az eladó. Neve persze nincs a Főnöknek (inkább már nagy betűvel írom), de itt a mobil száma. Majd vele kell beszélni. Mert megoldható a dolog. És van 160-ér’ elektromos zongora is, ám. És megint kacsint az eladó.

MINTHA EGY ZACSI KOKAINT AKARNÉK VENNI.

És már menekülnék a szituációból, ha nem következne be, amit a legjobban utálok.

Egy járókelő bejön a boltba és beleszól a dolgomba. Hogy nem akar tanácsot adni, DE HA ZONGORÁZNI TANÍTATTOM A GYEREKET, AKKOR ZONGORÁT VEGYEK NEKI.

Ja, buddy, az a 700 ezer forintos zongora nekem is tetszik, meg a gyereknek is. Megveszed nekünk?

És akkor persze a gyerekek kiszúrják már, hogy egy teljes dobfelszerelést meg lehet kapni egy fél zongora áráért.

ÉS AKKOR MÁR A LÁNYOK IS DOBOLNI AKARNAK. DE A NAGY DOBOT VEDD MEG, MAMIKA.

És akkor ezen a ponton volt, hogy elvékonyodott szájjal hívtam a férjemet: hogy az ő anyukájának a legjobb barátnője zongoraművésznő. És akkor talán ő csináljon valamit…

És persze a férjemnek nem kellett három perc sem, hogy megszerezze a Roland Hungaria kereskedelmi vezetőjének számát Marika nénitől.

Még nem hívta fel, de én mondtam neki, hogy ha hívja ne azt mondja, hogy zongorázik a gyereke, hanem hogy volt már egy két zongoraórán.

Szerencsére aztán este eszembe jutott, hogy van nekünk zongoránk!

Így most már csak annyi van hátra, hogy rábeszéljem Pepét, hogy ezen gyakoroljon:



PS: Minden tanács jöhet, Internet, csak azt ne mondd, hogy menjek a Vaterára. Mert hiába megyek oda, 1) nem értek a hangszerekhez; 2) van bennem egy gát, ami megakadályozza, hogy hópehely123-tól bármit is vásároljak…

És megdicsérem ZK-t…

Állandóan dicsérem a gyerekeimet. Ezért gondolják azt, hogy mindig mindent tudnak, sőt mindig mindent jobban tudnak.

Ez a történet bizonyítja, hogy TÉNYLEG mindenért meg tudom őket dicsérni.

A jelenetbe a fagylaltozóból kifele jövet kapcsolódunk és éppen azon megy a vita, ki kóstolhatja meg kinek a fagyiját. ZK jelentkezik először, hogy szeretne egy nyalást Pepe fagyijából. Pepe kis duzzogás után enged.

Pepe: DE, ZK, EZ NEM EGY NYALÁS VOLT, HANEM LEGALÁBB ÖT. MAAAAAAAAAAMIIIIIIIIIKAAAAA CSINÁLJ VALAMIT ZK-VAL!

Nem csináltam semmit. Úgy gondoltam, nem avatkozom a dologba.

Három másodperccel később.

Pepe: ZK, hadd kóstoljam meg én is a fagyidat.
ZK: Nem.
Pepe: ZK, hadd kóstoljam meg én is a fagyidat.
ZK: NEM. NEM. NEM.
Pepe: Rohadt szemét vagy ZK. MÁR NEM IS KELL A FAGYIDBÓL.
Én: ZK kínáld meg a testvéredet. Az előbb ő is adott neked.
Pepe: ROHADT SZEMÉT. MÁR NEM IS KELL A FAGYIJÁBÓL.
Én: ZK, kérlek, kínáld meg Pepét.

ZK kínál. Pepe nem fogadja el.

Én: Pepe kérlek fogadd el!
Pepe: NEM. ROHADT SZEMÉT.
Én: Pepe fogadd el, látod, kínálja. Ő is elfogadta, amikor kínáltad, és nem is hívott rohadt szemétnek.
Pepe: PERSZE, MERT NEM ISMERI EZT A SZÓT, HOGY ROHADT SZEMÉT.
ZK [hirtelen elveszti a fonalat és üvöltve hisztizni kezd]: DE ISMEREM EZT A SZÓT. ISMEREM, MAMIKA. ISMEREM, PEPE. TUDOM, EZT SZÓT. TUDOM, HOGY ROHADT SZEMÉT.
Én: Igen, ZK, tudom, hogy tudod.
ZK [egyre jobban üvölt]: DE TÉNYLEG ISMEREM. ISMEREM, MAMIKA. ISMEREM, PEPE. TUDOM, EZT SZÓT.
Én: ZK, tudom. Nem kell sivalkodnod. Tudom, hogy nagyon ügyes vagy és sok szép csúnya szót ismersz.

És még fel sem fogtam mekkora hülyeséget mondtam, amikor ZK már megnyugodott. És akkor végre Pepe nyalt egyet ZK fagyijából és helyreállt a béke.

Elindulni három gyerekkel…

Ide kapcsolódom.

És igen, kaptam ígéretet, hogy egyszerűbb lesz a folyamat, de amikor megérkezett a 150 ezer forintos árajánlat a rendszer átbuherálására, akkor úgy döntöttünk, hogy jó, ahogy van. Sőt, így a legjobb.

Így még arra sem vettük a fáradságot, hogy pótkulcsot csináltassunk. Viszont megtanultuk, kinek mit kell csinálnia, hogy reggel beleférjünk a három percbe.

És mindenki tudja dolgát.

És igen, szaladunk, de még egyszer sem riasztott ránk a ház. És még egyszer sem késtünk el az iskolából. Igaz, az már előfordult, hogy visszaszaladtam és az én kódomat nem fogadta el a rendszer, CSAK A FÉRJEMÉT. Miért??? De ez most mellékszál.

Egyetlen gyenge pontja van az indulásnak: A kulcs. Amin a távirányító is van. Anélkül nem tudjuk kinyitni a kaput. Ami nélkül nem tudjuk elhagyni a házat. Bezárni sem tudjuk, de ez most percileg nem is lényeg, amikor még ki sem mentünk.

És igen, mindenki látja, hogy merre megyünk. Illetve mennénk.

Az iskolába. Mert fél 8 van.

A kulcsomat viszont nem találom. Biztos az autómba van. Mert ott szoktam hagyni. Igen az autómban van. Az autó azonban nem a garázsban van, hanem egy nagy áruház parkolójában. Mert tegnap otthagytam, mert… mindegy, ez most nem lényeg. Ott hagytam és este nem mentünk már vissza érte, mert A. edzésre sietett. Majd ma este elhozza a reptérről hazafelé jövet az autót. A lakáskulcsommal.

Patthelyzet alakul ki. Se előre, se hátra.

A gyerekek a kocsi és a ház között téblábolnak, mert nem kapnak egyértelmű utasítást, hogy mit kell csinálniuk.

Az első reakcióm, hogy esőnapot tartunk, mert A. Münchenben, így nem tudom hazarendelni segíteni. Senki nem megy sehová. Aztán gyorsan rájöttem, hogy ez nem megoldás, mert 1) délután a szomszéd gyerekeket is nekem kell elhozni az iskolából, mert a szüleik nem érnek rá; 2) szerda a kutatói napom, amikor … ööö … a kutatói munkámat szoktam csinálni. Olvasok, számolok és írok. És ez gyerekekkel nem megy. [Jó, jó, délben blogbejegyzést írok. Vegyük ezt ebédszünetnek.]

Ezért a második reakcióm az volt, hogy MINDENKÉPPEN el kell jutatnom a gyerekeket a megfelelő intézményekbe. Először azt gondoltam, hogy átrakom őket a kerítésen és megkérem a szomszédot, menedzselje őket.

De aztán rájöttem, hogy tudok ennél jobbat is.

Nem tartott sok időbe, hogy megtaláljam azt az icipici bizbazt, amivel ki lehet kurblizni a kaput.

Semmi gond. Bezárom és beriasztom a házat. A garázson keresztül kimegyek. És minden rendben van.

Szerencsére ezt nem csináltam meg, mert akkor valóban minden rendben lett volna, csak kulcs nélkül nem tudtam volna visszajönni a házba kutatói napot tartani.

Aztán amikor kint voltam, rájöttem, hogy ha kint vagyok, akkor el tudok menni az autómhoz, kivenni a lakáskulcsot stb…

Persze az autókulcsomat sem találtam. Mert azt A. elvitte, hogy este haza tudja hozni az autót.

És ez a remek az új házban. Hogy nem találom a fontos dolgokat. A régi házban csukott szemmel is megtaláltam volna az autóm pótkulcsát. Itt meg nem találtam.

Idő már nem volt keresgélésre, mert Pepe csak nem késhet el az iskolából.

Így, mit volt mit tenni, elmentünk anélkül, hogy bezártam volna a házat.

Útközben aztán rájöttem, hol van a kulcs. Miután Pepét leraktuk, mondom a lányoknak, hogy gyorsan hazaszaladunk. Mert mégis nyitva a ház. Persze a kulcs nem volt ott, ahol kellett volna. És ott sem, ahol gondoltam. És a harmadik helyen sem. Szerencsére aztán a gyógyszerek között megtaláltam.

Irány az óvoda.

És a lányoknak már elegük van a bénázásommal és lázongani kezdenek. (És gondolom nektek is, de ezért faragom a történetet, hogy poén is legyen a végén a türelmeseknek…)

Szóval a lányok lázongani kezdenek. Mert persze a mai nap az, amikor mindenképpen korán szeretnének oviba érkezni. És hagyjuk az autókulcsot. Hagyjuk a lakást megint nyitva.

MENJÜNK MÁR MAMIKA!!!

És akkor arra gondoltam, hogy ez a legjobb idő, hogy neveljem őket egy kicsit.

Én: Nem megyünk addig oviba, amíg nem találom meg a másik autókulcsot.
Bakka: JAJ, MAMIKA.
Én: És ha megtalálom, akkor még előbb elmegyünk az autóhoz a kulcsért és hazajövünk. Csak utána foglak elvinni titeket.
Bakka: JAJ, MAMIKA. OVIBA AKAROK MENNI!
Én: Nem hagyjuk nyitva a házat.
Bakka: Miért nem?
Én [itt jön a nevelős rész]: Mert bejön a betörő bácsi, és elviszi a szétdobált játékaitokat.
Bakka [okos és tapasztalatai is vannak a témában]: Ha bejön a betörő bácsi, nem az én játékaimat fogja elvinni, hanem a te laptopodat.
Én: MILYEN IGAZ. ÉS EZÉRT NEM HAGYJUK NYITVA A HÁZAT!

Nem is hagytuk, de a két út helyet, hatot bonyolítottam…

Ennyit tudtam mára. Elnézést, hogy feltartottam azokat, akik eddig eljutottak…

Figyelem a gyereket, de nagyon!

Igen, ZK betegségéről lesz szó. Már megint.

Bár az anyukám lecseszett, hogy miért csinálunk beteget a gyerekből, amikor (látszólag) semmi baja sincsen.

És én is azt gondolom, hogy nagy baj nem lehet, mert az első ovis torna után Gyöngyi nénin agyba-főbe dicséri, hogy milyen jól mozog. Vagy amikor egy nagycsoportos kislány jön oda hozzám, hogy „tudod, hogy ZK nagyon gyorsan fut”. És az óvó néni jelenti, hogy a gyerek nekifutásból mászik fel a legmagasabb helyekre is. És amikor a szemem előtt fut fel a hegyre.

De én akkor is még sokszor látom, hogy sántikál.

Igaz, hogy pár hete úgy érzem, javul az állapota*, és igen kevesebb gyógyszert szed, bár még a bázisterápia (így hívják?) még legalább másfél évig menni fog.

És akkor pár hete megpedzette az anyukám azt a témát, amivel nem tudok, mit kezdeni. Mert mondja a mamám, hogy ő egész nap figyeli a gyereket, és igen, a jobb lába vékonyabb, mint a bal, de ő nem lát semmi sántítást rajta. EGÉSZEN ADDIG MÍG ÉN NEM JELENEK MEG A SZINEN. Mert akkor tényleg sántítani kezd.

Nos, az anyukámat persze leintettem. Mert így hálálom meg a sok ezer órányi ingyenes gyerek felügyeleti szolgáltatásait.

De ugyanezt a témát hozta fel ma reggel A. is. Hogy direkt figyelte, hogy megy ki reggel ZK a fürdőszobába. ÉS SEMMI BAJA NEM VOLT. Amikor viszont én kézen fogtam, és elindultunk a konyha felé, akkor viszont határozottan húzta a lábát a gyerek.

NOS?

Gyakran vádolom a legközelebbi hozzátartozóimat, hogy nem aggódnak kellőképpen ZK-ért. Hogy minden aggódással kapcsolatos feladat az én vállamat nyomja. Hogy nem is tudják, hogy kell aggódni. És amikor kérdezik, miért is aggódjanak egy (látszólag) teljesen egészséges gyerekért. Akkor én kiborulok: HOGY NEM LÁTJÁK, HOGY SÁNTÍT A GYEREK???

Lehet, hogy tényleg nem látják? Mert nekik nem sántít? Legalábbis nem annyira?

Bakka iskolaérett!

Egyre több történet kezdődik, úgy, hogy dokumentáltam már, hogy Pepe …, de most… Mert igen, dokumentáltam Pepe iskolaérettségével kapcsolatos mizériámat, amely során rengeteg tapasztalatot szereztem, és így tudományos alapon, de pszichológiai tesztek nélkül, tudtam megállapítani, hogy Bakka iskolaérett.

Íme a bizonyítékok:

1. Pénteken ZK-t az ingás orvoshoz vittem. Bakka két napot szórakoztatta magát az ingás-fingás szóviccen. Bevallom az elsőnél még mindenki nevetett rajta, de a maradék 7845 alkalommal már csak Bakka találta viccesnek…

2. Szombaton délelőtt Bakka megkérdezte tőlem, hogy ugrókötéllel lehet-e embert ölni. Hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak, aztán kibukott belőlem az igazság… Remélem azért nem gondolja komolyan, amit tervez. Vagy legjobb lenne, ha nem tervezne semmit, csak elméleti érdeklődés vezette volna…

3. Vasárnap komolyan elbájolódott attól, hogy Pepe osztálytársa hónaljfingással* elő tudja adni a boci-boci tarkát. Így az ingás-fingás helyett azt hallgattuk, „Tedi milyen ügyes…” „ÉS NÉZD, MAMIKA, ÍGY CSINÁLJA.” A lányomat azonban eltiltottam a gyakorlástól…

Szóval iskolaérett vagy iskolaérett?

* Kerestem a helyesírási szótárban, hogyan kell írni, de nem találtam. A hónaljizzadásról vettem példát, bár én két a-val írnám a hónaljt. Ja, most látom hóna alja. De akkor mi a hón?

Jézuska! FYI

A mai nap nagy híre, hogy a meztelen Barbiek is a helyükre kerültek. Igen, négy hónap után, vettem a fáradságot és kicsomagoltam a lányok dobozait. Illetve a fáradtságot vettem volna korábban is, de a szekrényeik csak ma jöttek meg. (Ez most teljesen úgy hangzik, mintha a buszról szállnának le a szekrények és jönnének be a házba, de nem így jöttek. Az asztalos hozta őket.)

Szekrény hiányában bajosan tudtam volna kicsomagolni a 10 doboznyi játékot, de a szekrény vásárlásra sem voltunk motiválva, mert a lányok a játékait 95 százalékát nem is keresték. Itt le is vonjuk a nap első tanulságát: hisztizhettek nekem, drágaságaim, hogy valami nélkül nem tudtok élni... NEM FOGOK BEDŐLNI…

A második napirendi pontként megtekintjük a kapcsolódó listákat:

1. Azok a játékok, amiket négy hónapja nem kerestek: Barbie és egyéb babák, duplo, puzzle játékok, társasjátékok, plüssállatok, csatok, táskák, betűszőnyeg, golyópálya, mágnesesbetű-tábla, több tucat könyv és 4 ikeás doboznyi apró játékáru.

2. Azok a játékok, amiknek örültek, hogy előkerültek: Sissi könyv, ugrókötél.

3. Azok a játékok, amik nélkül nem tudnak élni és a költözés után RÖGTÖN ki kellett túrnom a dobozokból: ceruzák, filctollak, gyurma, papír és hajgumik.

Bár nem tudom, Jézuska, hogy az utóbbi kettő játéknak számít-e…

Úgyhogy a második tanulság: igaz, amit mondani szoktak, hogy azok a dobozok, amiket költözés után három hónappal még nem nyitottál ki, mehetnek a kukába…

Naplóírás

Írásgyakorlásként idén nyáron is naplót írattam Pepével. Sőt ragasztgattunk is mindenféle emléket a naplójába: térképeket, szórólapokat, képeslapokat. Úgy állítottam be a naplóírást, hogy az egy teljesen természetes időtöltés. Mindenki ír naplót: eszünk, iszunk, kakilunk, naplót írunk.

Közepes mennyiségű hisztivel ment a dolog. És hogy bizonyítsam Pepének, hogy én is írtam naplót gyerekkoromban, előkapartam a füzeteket.

Mondjuk azt nem kötöttem az orrára, hogy 12 éves kori naplómat nézegetjük.

Emlékeztem, hogy én is ragasztgattam dolgot, de az váratlanul ért, hogy nemcsak képeslapokat találtunk a füzetben, hanem sprite-os üvegről leáztatott papírt, lekváros papirkát, cukrot, sőt teát is. Én ezt teljesen normális dolognak állítottam be a gyerekeimnek. Mert ugye mindenki elrakja a lekváros üvegről lekapargatott feliratot. Hogy felnőtt korában tudja, milyen lekvárt evett 1983-ben Görögországban.

IGAZ???

A svédek

Vannak megmagyarázhatatlan és teljességgel irracionális negatív sztereotípiák. Amikor magunk sem tudjuk, hogy bizonyos csoportokat miért is különböztetünk meg negatívan.

Nos, lehet, hogy Bakka egy életre megutálta a svédeket. És, ahogy ki fog derülni a történtekből, saját bevallása szerint nem is tudja, kik azok a svédek.

Amikor A. külföldön van egy ágyban szoktam aludni a gyerekekkel. Bakka általában kimenti magát egy idő után és elvonul nyugodtan aludni a saját ágyába, de tegnap este valószínű túl fáradt volt, így ő is a körünkben maradt.

Reggel kivételesen én ébredtem először. Sosem történt még ilyen, de bizonyos jelekből azt a következtetést vontam le, hogy Bakkának rémálma van. Nyöszörgött, majd dobálni kezdte magát. Amikor azon a határon volt, hogy álmában hányja össze magát, gondoltam felébresztem.

Nagyon nehezen ment.

Én: Bakka ébredj fel! Rosszat álmodsz. Bakka! BAKKA!
Bakka: grögrögrögrö
Én: Bakka mit álmodtál?
Bakka: A svédek. A svédek. Elvittek a svédek és nem engedtek vissza hozzád.
Én: A svédek? Kik azok a svédek?
Bakka: Nem tudom. Csak álom volt?

Szerencsére csak álom volt.

De azért mégis. Ezek a rohadékok…

Énektagozat

Pepe annyira kibukott az ének tanító nénire, hogy tavaly év végén tettem egy könnyelmű ígéretet. Megígértem a fiamnak, beszélni fogok az osztályfőnökeivel arról, hogy átmehetne-e általános tagozatra.

Ígéret szép szó…

Túlzás, hogy beszéltem a tanító nénikkel, de megemlítettem nekik. És ők rögtön mondtak egy okot, hogy miért ne rakjuk át Pepét az általános tagozatra. Egy olyan indokot, amit Pepének nem akarok elmondani. Most sem fogok elmondani, de nem is lényeges a történet szempontjából. Pepének azt kommunikáltam, hogy maradjon az ének tagozaton. Jó az neki. Még zongora órára is beírattam, de erről majd később…

Ma aztán a fiam azzal fogad, hogy és most idézem szó szerint: „MAMIKA AZONNAL VEGYÉL KI AZ ÉNEKTAGOZATRÓL. MOST AZONNAL. AZONNAL MENJÜNK, BESZÉLJÜNK AZ IGAZGATÓ NÉNIVEL.”

Még év elején vagyunk, így nem kaptam fel a vizet rögtön, hogy már megint mit csinált a tanító néni.

Én: Mi a gond?
Pepe: NEM FOGOD ELHINNI MAMIKA.
Én: Mi történt?
Pepe: Az ének csak megszerettem. Az még csak-csak elmegy. De nem fogod elképzelni, hogy most mit kell csinálnunk.

Őszintén szólva tényleg el sem tudtam képzelni, miről lehet szó.

Én: MI TÖRTÉNT, PEPE?
Pepe: Eddig ugye volt három ének óránk. Ahol énekelnünk kellett.
Én: Igen, tudom. ÉS?
Pepe: És most ebből az egyik órán NÉPTÁNCOLNUNK KELL.

Mit mondjak?

Ennél nagyobb tragédia ne történjen a fiammal!

Igen, kiröhögtem Pepét és biztosítottam, hogy EZÉRT biztos nem fogom kivenni az énektagozatról. Mert nekem is kell valamin szórakoznom. Mert Pepe egy dolgot utál nagyon. Táncolni. Mivel az év végi műsorukban volt egy táncos betét, hetekig hallgattam, hogy mennyire utál táncolni. Ma még csak másfél órája hallgatom az indokokat, miért is nem akar nép táncot tanulni*. Most már ott tartunk, hogy „szinte megsántultam, Mamika, annyira fájnak a lábaim a tánctól”.

És ahogy Pepét ismerem, lesznek még érvek, úgyhogy lehet, hogy mégsem lesz olyan szórakoztató a dolog...

* Pedig szerintem a judo és a zongora mellé teljesen jó kiegészítő sport.

Nevek

Dráma nélkül sikerült az iskola évet kezdenünk. Legalábbis én nem tudok semmiről… Igaz, befogtam a fülem és hangosan laláztam…

Első nap ZK frizurával tért haza. Az óvó nénije két kis copfot font neki. Ez fizikai lehetetlenségnek tűnik ZK rövid haját nézve, de az óvó nénik nem ismernek lehetetlen, rendszeresen befonják a lányom haját.

Én: Melyik óvó néni csinálta meg a hajadat?
ZK: Öööööööö.

Itt már túráztatom az agyam, mert a lányomnak két óvó néni és egy dadus nevét kellett (volna) megjegyeznie a tavalyi év alatt. De ez nem sikerült neki. Legalábbis a válaszából erre következtetek.

ZK: A göndör hajú.

A göndör hajú, akit ZK reggel úgy ölelgetett, hogy kezdtem már féltékenyen lenni…

ZK haját másnap is befonta az óvó nénije.

Én: Ma ki csinálta meg a hajadat?
ZK: A másik óvó néni.

Tehát a „göndör hajú” még a jobbik válasz volt…

Lássuk Pepét. (Bakka itt nem fog feltűnni, mert ő az óvoda összes dolgozójának a nevét tudja. Még annak az ideiglenes kertésznek is, aki csak néha jár Béla bácsinak segíteni. A gyerekek nevét is tudja. A szülőkét is. A testvérekét is. A lánykori neveket is.)

Pepe idén megúszta a cikizésemet, hogy nem tudja a padtársa nevét, mert percileg még nincs padtársa. Viszont kaptak egy új tanító nénit.

Én: Hogy hívják?

Pepe már számít erre a kérdésre, de persze a tanító néni nevére nem emlékszik, de azért kivágja magát.

Pepe: Hogy is hívják Máté anyukáját?
Én: Vikinek.
Pepe: Igen, Viki néni.

Pénteken aztán Pepe minden holmiját bent hagyjuk az iskolában. Miután megesküdött, hogy nincs leckéje.

Mire hazaértünk, aztán eszébe jutott, hogy még is van valami…

Én: Pepe, ezt nem hiszem el! Háromszor kérdeztem, van-e leckétek.
Pepe: Ez nem olyan lecke. Ez nem igazi lecke. Ez csak olyan leckeféle.
Én: Mit kell csinálni?
Pepe: Egy papírra színessel fel kell írnunk a nevünket. Hogy majd ki tudjuk rakni a padra, hogy az új tanító néni meg tudja tanulni a nevünket. Mondjuk a tanító néni is csinálhatna egy névtáblát magának, hogy mi is meg tudjuk jegyezni a nevét.

CSINÁLHATNA, PEPE, MERT EGY NEVET MEGJEGYEZNI ANNYIRA BONYOLULT FELADAT…

Főleg annak, aki az összes bakugán nevét elsőre meg tudja jegyezni…

Ne válaszoljatok! Tudom a választ…

ZK kontroll, többedik-rész-mint-szeretném

Kezdem azzal, hogy lusta vagyok belinkelni az előzményeket, ZK címkéje alatt mindent megtaláltok, BÁR LEHETSÉGES, HOGY AZOK AZ INFOK MÁR NEM RELEVÁNSAK…

A szedett gyógyszerek miatt 6 hetente kontrollra kell járnunk, hogy vérvétellel nyomon tudjuk követni a máj és a vese működését.

És az utolsó kontrollon azt az utasítást kaptuk, hogy az egyik gyógyszerrel álljunk le. Leálltunk. Most rövidre fogom a történetet: lehetséges, hogy ZK kamuzik, de akkor nagyon jól használja már a naptárat, mert pontosan három naponta jön elő a lábfájása, amit gyógyszerrel mulasztok el. Azaz a gyógyszerrel nem tudtunk leállni, de az adagot hatodára tudtam csökkenti, ami az orvos szerint lehetetlenség.

Én: Jó, akkor nem mondom, hogy tünetmentes a gyerek, csak azt, hogy én annak látom. Persze megvizsgálni nem tudom.
Orvos: Majd megvizsgálom én. És kiderül, hogy tünetmenetes vagy sem.

Megvizsgálta. Kiderült, hogy tünetmentes.

És akkor az orvos előállt azzal, hogy ha most lennénk nála először, akkor azt mondaná, hogy pszichés a probléma, de így már tudja, hogy nem az.

Ez idáig rendben is lenne. Én is gondoltam már, hogy kamuzik a gyerek, de placebóval elég gyorsan rövidre zártuk a kamuzás lehetőségét.

Aztán folytatja az orvos, és most nem idézem szó szerint, mert annyira izgultam, hogy nem tudtam megjegyezni pontosan, mit mondott, de fültanú segítségével rekonstruáltam, szóval azt mondja az orvos, hogy sajnos annyira gyengék és atipikusak ZK tünetei, hogy ő elbizonytalanodott, hogy tényleg az-e a betegsége, amivel egy éve kezeljük.

Na, a férjem arcát kellett volna látnotok.

Csak azért nem csapta agyon az orvost, mert az asszisztensétől ő is nagyon fél. És mert a férjem szeret mindenkire jó benyomást tenni.

Nem mondom, hogy visszakerültünk a kályhához, mert egy éve után az orvos végre vette a fáradtságot és felhagyott az autószerelői attitűdjével és megpróbálta intellektusát használva szembe nézni a problémával. (Jó most keserű vagyok, lehet, hogy ezt a kijelentésemet lehetne árnyalni…)

Aminek eredményeképpen néhány olyan vizsgálat előtt állunk, amikhez majd pelenkáznom kell magamat.

Már nem emlékszem ki, de valaki közületek azt írta, hogy azért olvassa a blogot, hogy kiderüljön, mi is ZK baja. Úgy tűnik, lesz még olvasnivalótok.

Nincs most kedvem a címmel bajlódni…

Pár napja a szomszéd kislány nálunk töltötte a délutánt. Ami azért megy csoda számba, mert a lányaim 100-ból 100-szor azt választják, hogy ŐK menjenek vendégségbe, és nem azt, hogy HOZZÁJUK jöjjenek.

Talán szégyellnek?

Mindegy.

Átjön a kislány és nem kell hozzá két perc sem, hogy a lányok elhatározzák, hogy inkább átmennek a szomszédba.

Talán nem vagyok elég szórakoztató?

És semmi kifogásom sem lenne a dolog ellen, de gondoltam, udvarias leszek.

Én: Mit csinál az anyukád?
Szomszéd kislány: Alszik.
Én: Akkor semmiképpen sem mehettek át.
A lányok kórusa: Miért nem?
Én: MERT A SZOMSZÉD KISLÁNY MAMÁJA ALSZIK. És én sem örülnék, ha akkor jönnének szomszéd gyerekek, amikor alszom.

Talán túl gyakran szoktam aludni? (Megjegyzés: Tegnap telefonált a barátnőm dél körül és nem vettem fel. Később amikor beszéltünk, kérdezi, hogy aludtam-e. Mert nem akar a délutáni alvásom közben zavarni… Van egy image-m, az egyszer biztos…)

Vissza a szomszéd kislányhoz, aki kicsapja az adu ászt: Kaptak egy új kiskutyát és azt szeretné a lányoknak megmutatni. Egy nagyon édes kicsi kutyát. És nagyon csöndben maradnak majd, nem fogják az alvó mamáját zavarni.

Talán nem vagyok elég kedves a gyerekekhez?

Mert, nem, nem engedtem át a lányokat a szomszédba. De azt megígértem, ahogy letelik a délutáni alvásra szánható idő, telefonálok a szomszéd mamának, hadd menjünk kutyanézőbe.

4 után telefonálok. És elrebegem, hogy mit szeretnénk. A szomszédunk nagyon kedvesen visszautasított. Most nem alkalmas nekik.

Szomszéd: Nem mondta a lányom, hogy mi történt?
Én: Nem, nem mondott semmit. Mi történt?
Szomszéd: Beállt a derekam. Két napja nem tudok mozdulni. Csak azért nem hívtunk mentőt, mert a hordágy úgysem férne fel a lépcsőnkön és lemenni meg nem tudok.

Még egy kis ideig tartott a beszélgetés, mert részletesen beszámoltam a porckorongsérvemről, de erről most nem referálok.

A szomszéd kislányt viszont elővettem.

Én: Nem mondtad, hogy a mamád nem tud mozogni.
Szomszéd kislány: Tök jól elvan a mama.
Én: Hogy mondhatod ezt, amikor nem tud mozogni?
Szomszéd kislány: De hát egész nap laptopozik az ágyában. Ha meg WC-re kell mennie, a papa felhúzza.

Tanulság: Nem is tudom, mi legyen. Talán, hogy nem kell aggódni, milyen hatással lesznek a gyerekeimre a hipochondriáim a különböző betegségeim, mert úgysem vesznek észre semmit…