Egy boldog délelőtt

Csak, hogy dicsérjem is a gyerekeimet egy kicsit:

Mindenki felvette azokat a típusú ruhadarabokat, amit kértem.

A parkolóház egy távoli sarkában álltunk meg. Mégsem ugrott egyik sem autó alá.

Nem reggeliztek otthon, mégsem nyivákolt senki, hogy éhes.

Amikor megszántam őket, és a pékségnél vettem nekik ennivalót, mindenki kulturáltan fogyasztotta el, azaz nem volt gond, hogy nincs nálam egy adag nedves törlő.

Amikor a bevásárlóközpontban WC-re kellett mennünk, akkor senki sem nyalt meg semmit sem a mellékhelyiségben.

Fagylaltoztunk, minden nagyobb baleset nélkül, vagyis nem kellett senkinek újabb gombóc fagyit vennem azért, mert az első leesett.

Ami csodaszámba ment, hogy mindenki boldogan ette meg azt a fajta gombócot, amit kért. Így nem kellett három gombóc citromfagyit magamba tömnöm, és venni helyettük csokisat, vaníliásat és epreset. Ami jó, mert fagyi ügyben A. génjét örökölték a gyerekek. Én csak azt szoktam kérdezni: Hogy lehet a citromfagyit szeretni?

Több útkereszteződésen is átmentünk úgy, hogy hajlandóak voltak megfogni a kezemet.

A játszótéren játszottak. És nem engem nyúztak. És egy (nem túl hosszú) idő után szóltak, hogy mehetünk.

Amikor megvettem a dobozos ebédünket, senki sem vetette a földre magát, hogy az ételt, amit választottam soha, de soha nem fogja megenni.

Hazafelé az autóban kulturáltan beszélgettek, ahelyett, hogy teljesen illegálisan elaludtak volna ebéd előtt.

Mindenki megette, amit kiraktam elé. És mindenkinek ízlett.

Ebéd után, önállóan elvonultak aludni.

Mindez egy délelőtt, sok nekem. Vagy csoda történt, vagy akarnak valamit tőlem a gyerekek…