2009. április 16., csütörtök

A gyerekekkel parkban, avagy a mai kérdésem

Sokszor voltunk már ebben a parkban. Hoztuk a három gyereket és a hozzávalókat. Babakocsi. És pelenkával teli hátizsák. És ennivaló. És innivaló. És fényképezőgép. És váltóruha. És, és, és.

És tegnap is ott voltunk. A három gyerekkel. És nem volt más nálunk csak a retikülöm. Jó, a nagydarab retikülöm. DE MÁS SEMMI.

Mert már nem kell pelenka.
És nedvestörlő-kendő nélkül is túlélünk egy napot.
És nem kell minden étkezés után váltás ruha.
És a saját lábukon járnak, nem babakocsival közlekednek.
És nem alszanak el úton-útfélen, így ágynak sem kell a babakocsi.
És isznak a kútból, és esznek szendvicset. (És fagyit, és nyalókát, és cukorkát, de most nem akarom a kedvemet elrontani.)

Egész nap sétálgatunk. És szóba állunk csomó emberrel. Hogy kell a német táblákat értelmezni. Hányan csúszhatnak le a csúszdán. És kérhetünk-e ZK-nak egy gumicukrot. (ZK: Mamika, te tudsz németül? Én: Csak ha vészhelyzet van, ZK!) És A.-val menedzseljük a három gyereket. Ki hova megy. Kinek mi kell. Kit mikor kell WC-re vinni. Ki éhes. Ki szomjas. Ki mit egyen. És egész nap beszélünk, anélkül, hogy mondanánk egymásnak valamit.

Aztán egy idő múlva leülök a műpatak mellé és nézem a gyerekeimet, mennyire klasszul tudnak pancsolni. (Nem hiába tanítatjuk őket!)

És leül egy jóképű pasi mellém, de már túl fáradt vagyok, hogy csevegjek. Csak bámulok magam elé.

És pár pillanat múlva leesik a tantusz: EZ A PASAS A FÉRJEM! És itt lenne az esély, hogy mondjunk is egymásnak valamit, de már túl fáradtak vagyunk, ahhoz hogy beszélgessünk. A gyerekek persze pörögnek még.

És magamban levonom a tanulságot: Most már biztos, hogy mi is olyan házaspár leszünk vagyunk, akik némán esznekennének egymással szemben a vendéglőben. És, amikor kirepülnek a gyerekek, akkor már nem is lesz egymásnak mondanivalójuk.

Aztán csöngött a telefon, és megint szervezni kezdjük az életünket…

Remélem, hogy ez a beszélgetés dolog is olyan, mint a pelenka. Amíg szükség volt rá, el sem tudtuk képzelni az életünket nélküle. De, amikor már nem kell, nem értjük, miért is volt a nagy felhajtás körülötte.

A kérdéseim tehát: Hány éves gyerekek kellenek ahhoz, hogy a szüleik tudjanak egymással beszélgetni a gyerekek társaságában? Vagy megint elcsesztünk valamit a férjemmel???

17 megjegyzés:

Doris írta...

Daniella! Nekünk erre- és szó szerint erre- kis híján ráment a házasságunk. A gyerekeim már nagyok a tieidhez képest, de tanulva a történtekből már figyelünk rá, hogy igenis beszélgessünk. Néha leállítjuk a gyerekeket, néha elküldjük őket, és beszélünk. Ha ki akarod várni, amikor már "lehet", van 15 éved :-(

HJuice írta...

Mi szakaszosan beszélgetünk. Mondjuk én megkérdezem, rendeződött-e két kolléga konfliktusa (ami miatt a férjemet előző este mindketten felhívták). Ő elszalad, hogy betegye a hintába Ákost, aztán míg hintázik, kapok egy rövid választ (igen/nem). Akkor megvitatom Zsófival, lesz-e még ma fagyizás, ha igen, ki milyet kér, Ákosnak kell-e saját fagyi, vagy eszik valakiéből, aztán míg sorbaállunk, megkapom a sztori elejét. Közben mindenki szépen lefagyizza magát, végiggondolom, miből milyen eljárással szedem ki a foltot (ha egyáltalán), erről eszembe jut egy rövid történet, amit egy blogban olvastam, belekezdek. De az autóba való beülés és bepakolás nem megy instrukciók nélkül, így majd hazafelé folytatom, míg eszembe nem jut, hogy a férjem is "sztoriban volt" amúgy. Mire a gyerekek megfürdenek, talán fény derül a tegnapi probléma mibenlétére, a megoldása még várat magára.
Hát így beszélgetünk mi.
(És elnézést, ha a komment hosszabb a posztodnál, soha többet nem csinálok ilyet!)

zafiram írta...

Annyira ismerős a műpatak melletti jelenet! Nekem mániám pánikolni azon, hogy ha nagyok lesznek a gyerekek,mi már szóba sem állunk egymással. Ezt el is mondom a férjemnek, aki ilyenkor veszi a fáradtságot és beszélget velem:)))

Banyuc írta...

Mire beszélgethetnénk már alszunk, néha beszélünk telefonon, de ott sem sokat. Összeségében nem beszélgetünk hanem indulatszavakat puffogtatunk egymás felé miközben rohanva tesszük a dolgunkat. Mert mert és mert ... erre nincs is válasz, mi most vagyunk abban a válságban. Amúgy a legnagyobbtól
(mindjárt 10 éves ) - már éppen lehetne beszélgetni.

malyvacsiga írta...

Hát, gyerekek mellett nem nagyon. De mivel mi erre nagy hangsúlyt fektetünk, néha elküldjük őket (van, hogy két napra!). Meg este viszonylag korán fekszenek (1/2 9-9), igaz, mi is egyre korábban, de hát öregszünk.
Az én javaslatom, hogy tessék gyakrabban eladni őket és akár elmenni két napra, akár otthon maradni és csak simán együtt főzni, olvasgatni, beszélgetni, filmet nézni. Mint a gyerekek előtt. :-)
Meg lehet oldani, és érdemes.

Banyuc írta...

mályvacsiga: olvasatom szerint négyen vannak? Hogy tudtok egyszerre elpasszolni négy gyereket? Én is akarom tudni! Ha tuti a hely, oda küldöm az én hármamat is:))!

Kiddy írta...

Se gyerek, se házasság, és 3 év után mi is alig beszélgetünk. Én máris meg vagyok riadva. Mert sárkány vagyok és állandóan oltom, kiabálok vele.
Neki (meg az összes legjobb barátjának! beszéltem az ő barátnőikkel) meg mániája, hogy nekem nem mond el semmit. Ha fontos, akkor max. az anyja tud róla.
Nincsenek érzelmei. Semmivel kapcsolatban. Nem tud hülyülni, játszani, semmit. Néha utálom ezért.
Úgyhogy a csatát elvesztettem.
Te jóóó ég.

malyvacsiga írta...

Hát, Banyuc, van egy viszonylag fitt, fiatal(61), bevállalós nagymama* szentendrei kertes házzal. És a legkisebb simán elvan nélkülünk, ha ott vannak a testvérei. (Legkisebb 3 lesz a nyáron Két éves kor előtt nem adjuk őket.)
(*A nem-minősítendő barátját meg elviseljük, bár évekig nagyon zavart, miket "tanulnak" a gyerekek tőle.)

Doris írta...

Hoppáré! Szóval kiderül szép lassan, hogy megszokott jelenséggel állunk szemben. Csak azt tudom mondani, addig változtassatok, amíg még lehet.

Pelikán írta...

Hmmm, hát Daniella, én azért az eddigi írásaid alapján nem úgy érzékelem, mintha keveset kommunikálnátok egymással, persze ezt csak Te tudod, de talán annyira nem vészes a helyzet, a néma együttevés összeszokottságot is jelenthet, meg hulla fáradtságot, nem csak a mondanivaló hiányát.
Mi minden nap beszélgetünk 10 év után, de az igazi áttörést egy új rossz főnök jelentette a kapcsolatunkban a férjem munkahelyén. Amióta utálja a munkáját, minden nap háromszor felhív, mint a kapcsolatunk elején...

Daniella írta...

hát lányok, ez nagyon tanulságos volt! mi sosem voltunk olyan lelkizős-pofázos páros, ezért is ijesztő, hogy azt a néhány mondatot sem tudjuk elrebegni egymásnak, amit szeretnénk.
a nagymamák nagyon bevállalosak, de még ZK nincs oviba, és én dolgozom, addig ők vigyáznak rá. ez után már nincs pofám máskor is kérni őket... összefoglalom: nem nem olyan vészes a helyzet, de néha fusztrál...

Pelikán írta...

Daniella,
A. mindig olvassa a blogot, nem?Akkor most tuti veszi az adást és hideglelést kap a sok női, lelkizős kommenttől, az én férjemet ezzel a világ végére lehetne űzni. Kellemes csevegős hétvégét :-)

Daniella írta...

Igen, olvassa. Nem, nem kap hideglelést tőle.
De ma vagy háromszor hozott fel különböző témákat, ugyhogy vette az adást...

Pelikán írta...

Hurrá, éljenek az egyáltalán nem átlátszó női eszközök...

HJuice írta...

Hm... az én férjemnek ennél sokkal direktebb módon is lehet üzengetni, és még akkor se biztos, hogy veszi a lapot...! :D

anyahajó írta...

Időnként beülünk kávézni valahova kettesben, van, hogy szinte alig szólunk, van hogy dumálunk, van, hogy érdemben, van hogy csak arról, amit épp látunk. Szerintem ez leginkább fáradtságfokozattól függ. Időnként pánikolok előre, aztán rájövök, hogy 4 év alatt is olyan sokat változtunk és változott a helyzet, hogy a kirepülésig ötször más lehet minden. Amúgy az klassz, ha valaki a jó pasinak látja a férjét, úgyhogy szerintem van remény :D

Daniella írta...

igen a fáradtság, de szerintem a megszokás is...