Miért NEM én vagyok az ideális beteg?

Ritkán pánikolok, ha a gyerekek betegek.

Jó, szoktam, de nem minden tüsszentésükre.

Ha a férjem beteg, akkor nem szoktam pánikolni. Mondjuk, ezzel nem sokat mondok, mert 15 éve ismerem A.-t, és azóta egyszer volt beteg. És volt egy térdműtéte nem sokkal Bakka születése után, amin egyetlen panasz szó nélkül vitorlázott át.

Ők a közeli rokonaim.

És én?

Ha tüsszentek egyet, akkor az

első gondolatom, hogy MOST FOGOK MEGHALNI.

második gondolatom, hogy MENNYIRE SZENVEDEK.

harmadik gondolatom, hogy [már kis betűkkel] ha nem is fogok meghalni, akkor is így fogok szenvedni egész életemben.

negyedik gondolatom az, hogy ha ilyen nagy a baj, akkor a férjem miért nem pánikol.

ötödik gondolatom az, hogy nyilván nem szeret, és örül, hogy megszabadul tőlem. MERT NYILVÁN MEGHALOK A TÜSSZENTÉSTŐL.

hatodik gondolatom az, hogy orvost, gyógyszert!

hetedik gondolatom, hogy MÉG GYÓGYSZERT!

nyolcadik gondolatom, miért pont én szenvedek ennyire.

kilencedik gondolatom, miért vagyok ilyen hülye, hogy egy tüsszentés miatt szenvedek.

tizedik gondolatom, ha majd TÉNYLEG nagy baj lesz és visszatekintek erre a tüsszentésre, akkor verem a fejem a falba, hogy szenvedtem, amikor valójában az életet kellett volna élveznem.

Aztán tüsszentek még egyet és a folyamat kezdődik elölről…

PS.: Bocsánat mindenkitől, de főleg ZK-tól, de ma is sikerült kiszárítanunk a Kicsit…