2009. január 30., péntek

Nem lennék Pepe ellensége!

Keresek egy levelet. De sehol sem találom! Hol lehet???

Részletezem:

Pepe nagyon megtalálta számítását az iskolában. Értsd: Sok barátot szerzett. Jól érzi magát. (Igen, nem a tanulásról beszélek, hanem a társadalmi életéről…)

Egyetlen egy kislány van, akit nem kedvel. Én is ismerem a kislányt, és tudom, az a fajta kislány, akihez nagyon sok türelem kell. Én nem vagyok egy türelmes típus, és úgy tűnik, Pepe sem.

Mindenesetre, több ok miatt, amit most nem részletezek, azt tanácsoltam a fiamnak, ha nem akar bajba kerülni, kerülje ezt a kislányt.

A tanító néni szerint Pepe pontosan ezt is teszi. Így nincs nagyon ritkán kap hajba a két gyerek.

De valami történhetett…

Pepe a héten nem ment iskolába. Először, mert úgy köhögött, mint egy öreg láncdohányos. Aztán, mert lázas lett.

Két napot a nagymamájánál, Áginál töltött.

Szerda este jött haza. Még aznap telefonált Ági. És a következőket mesélte:

Pepe szólt, hogy szeretne írni egy levelet az egyik osztálytársának. Kérte Ágit, hadd diktálja le neki az írnivalót.

A levél a fent említett kislánynak szólt. És komoly fenyegetéseket tartalmazott arra az esetre, ha a kislány nem viselkedik rendesen. Pontosabban fogalmazva, Pepe barátjának a nagyon erős papája fogja keményen megverni a kislányt. [Gondolom, Pepe kérésére? Iskola után? Megvárják a sarkon? Nem tudom…]

Ági leírta.

Pepe aztán megkérte, hadd diktáljon még egy levelet. Ági beleegyezett, de, amikor meghallotta a még durvább verésről szóló fenyegetéseket, megtagadta az íródeák szerepét.

A kérdéseim:

1. Hol van a levél, hogy elolvashassam, mit íratott Pepe pontosan. [Ágiék is keresték, náluk nincs.]
2. Megkérdezzem-e Pepét, hol a levél? Vagy jobb, ha nem emlékeztetem a dologra. Lehet, hogy már elfelejtette.

3. Mi lesz, ha nem találom meg a levelet és Pepe beviszi a kislánynak? Aki hazaviszi a levelet a szüleinek.

4. Ha megtalálom a levelet és elolvasom, NA AKKOR MIT CSINÁLJAK???

2009. január 29., csütörtök

A madarak elég hamar elvesztették varázsukat

Miután Pepe egy délutánt töltött a barátjánál, ahol minden sokkal jobb és szebb, és kutyája is van, és két macskája, és az apukája is erősebb a mi papánknál, előállt a fiam a kérésével: Mamika, miután meghalnak a madarak, kaphatnánk valami NAGYOBB háziállatot?

Öööö. Nem.

Mindenesetre, újabb motiváló erő, hogy életben tartsam a két kis papagájt…

2009. január 28., szerda

Pepe, a sportszerűtlen

Szóval ott tartottam, hogy eléggé kibuktam, mert a tanító néni beírt, hogy Pepe sportszerűtlenül viselkedik a tornaórán.

Rögtön arra gondoltam: Nem hiszem el. Egy gerinctelen kis pöcs lett a fiam. Aki csal, verekszik, káromkodik a tornaórán, ahelyett, hogy sportszerű küzdelemben szerezné meg az első helyet.

Na jó, lehet, hogy nem pont ezekkel a szavakkal futottak a gondolataim. De ez volt a lényeg. És mit mondjak Pepének, amikor azt sem tudom, mit is takar pontosan a sportszerűtlensége???

Mindenesetre, biztos, ami biztos alapon leszúrtam Pepe apukáját. Nyilván a kosárlabdameccseken látott valami sportszerűtlent a fiam. Mert ugye láttuk már azt a kosárlabdacsapatát játszani…

A férjem persze tiltakozott.

Aztán azt gondoltam, elkapom Pepe judo-edzőjét. Aki állandóan azzal dicséri a gyerekemet, hogy milyen fegyelmezett küzdő. Az edző viszont jó érzékkel beteget jelentett a héten. Így őt sem tudtam leszúrni.

Aztán tegnap délután láttam, ahogy a tanító néni siet az autója felé. És bár korábban megfogadtam, hogy nem fogom a tanító nénit csesztetni a gyerekem eredményei miatt. Főleg nem munka után, amikor láthatólag siet valahová, de nem tudtam megállni…

Én: Nagyon ki vagyok bukva a bizonyítvány miatt.
Tanító néni: ???
Én: Illetve, amiatt, amit a tájékoztatóba írtál. Hogy Pepe nem sportszerű a tornaórán.
Tanító néni [láthatólag megkönnyebbülve]: Nincs semmi baj Pepével, csak
Én [szokás szerint szavába vágva]: Csal?
Tanító néni [mosolyogva]: Nem, nem.
Én: Verekszik?
Tanító néni: Nem, nem.
Én: Csúnyán beszél? Durva?
Tanító néni: Nem, nem ilyenre kell gondolni.
Én [csodálkozva]: Hanem?
Tanító néni: Csak arról van szó, hogy labdajátékok közben Pepe annyira belelelkesedik, ami persze jó, hogy egészen bepörög, és nem lehet a labdát elvenni tőle.
Én [csodálkozva, hogy csak erről van szó]: Ja. Értem. Nem passzolja a labdát. Önző.
Tanító néni: Nem egészen erről van szó. Nem lehet tőle el venni a labdát.
Én: ???
Tanító néni: Annyira belelkesedik és bepörög, hogy fizikailag nem tudjuk a labdát kivenni a kezéből. Annyira szorítja magához.
Én [komoly arccal]: Értem.
Tanító néni: Volt már rá eset, hogy ki kellett küldenem a tornaóráról, mert csak így tudtuk elvenni tőle a labdát.

Nem folytatom. Sűrű elnézések közepette váltunk el. Én kértem az elnézéseket.

Szóval: Mondtam, hogy a férjem (és kosárlabdacsapata) hibája. Vagy nem mondtam? Látnátok őket játszani, nem csodálkoznátok Pepén…

2009. január 27., kedd

Két értelmiségi anyuka beszélget néhány nappal bizonyítványosztás után

Annyira elhatároztam, hogy nem fogok Pepe bizonyítványáról beszélni, amiről egyébként is a családi kupaktanács ítélete a következő volt: Ha nem ilyen lenne a bizonyítvány, az nem is Pepe lenne.

De…

Tegnap, teljesen más ügyben, beszélgettem azzal a barátnőmmel (Szia Nóri!), akinek a kislánya ugyanabba az iskolába jár, mint Pepe, csak már második osztályos. Részlet a telefonbeszélgetésből:

Én: blablablablabla blablablablabla blablablablabla.
Nóri: blablablablabla blablablablabla blablablablabla
Én: blablablablabla blablablablabla blablablablabla
Nóri: Különben megkaptuk a bizonyítványt.
Én: Ja, mi is.
Nóri: És?
Én: Nincs semmi különös.
Nóri: Én ki vagyok bukva.
Én: ÉN IS. Tökre* ki vagyok bukva. Te miért?
Nóri: Én a testnevelés miatt.
Én: BASSZUS ÉN IS! EZT NEM HISZEM EL! ÉN IS!
Nóri: Te miért?
Én: Azt írták, Pepe sportszerűtlenül viselkedik a tornaórán.
Nóri: B.-ről meg azt, hogy rossz a koordinációja.
Én: B.-nek? De hát tornaversenyekre jár!
Nóri: IGEN. EZÉRT NEM ÉRTEM!
Én: És mi az, hogy Pepe sportszerűtlen?
Nóri: Megkérdezted?
Én: Nem fogalmam sincs. DE NAGYON DURVA.



* Igen, állandóan tök-ölök…

2009. január 26., hétfő

Ez is egy szakma…

Úgy gondolom, nem vagyok egy hiú ember.

A hajamat legtöbbször az anyukám nyírja. Az öltözködésem, meg... Arról csak azóta ejthetünk szót, mióta dolgozom. És amikor dolgozom. Különben a kopott farmeromban és kinyúlt pólómban vagyok…

És nem is igazán érdekel a dolog.

Na jó, ez nem igaz.

A haj-dologot különösen igazságtalannak tartom. Valamit, amit a természet csúnyán elbaszarintott.

Az anyukámnak annyi haja van, még most 60 éves korára is, hogy egy kisebb város tudna gazdálkodni belőle.

Az apukámnak meg kopaszodik. Szerintem gyerekkora óta. Mondjuk ez engem nem zavarna, de egyébként kopaszodásra hajlamos haja vékony és gyenge szálú. Nem igazán első osztályú minőség.

Igen, az apukám haját örököltem. Ami nem is lenne olyan nagy baj, ha a két öcsém nem a mamám sörényét kapta volna. Az a két öcsém, akik viszont az apukámtól megörökölték a korai kopaszodásra való hajlamot. Tiszta pazarlás…

Igen, megint fodrásznál voltam! Hogy találtátok ki?

Szóval nemcsak a hajamat utálom, hanem a fodrászokat is. Na jó, őket nem aktívan, csak, ha megyek hozzájuk.

Múlt héten Pepe és A. is nyíratott a hajából, gondoltam, hogy én is beülök. Mi baj lehet? Néhány centit csak le tudnak vágni a hajamból. Nem?

Beülök a székbe, egy tök idegen fodrászlánynál.

Aki elkezd beszélgeti velem. Nem igazán értem, de minden fodrásznak ugyanaz a témája: Milyen kevés hajad van! És milyen vékony szálú! [Ez már csak akkor jobb, amikor úgy megyünk hajat vágatni, hogy először A. haját csináltatjuk meg, aztán ugyanannál a fodrásznál az enyémet. Mert akkor így kanyarodik a beszélgetés fonal: Bezzeg a férjednek mennyi haja van! Alig tudtam levágni.]

Mikor már nem bírtam a témát, közbe vágtam: Tudom, hogy kevés és vékonyszálú, de nem hullik. Csak vékonyodnak a szálak. De én ezt az öregedés számlájára írom.

Azt gondoltam, ez majd elnémítja lelkes fodrászlányunkat. De nem. Mondjuk a számlája írom, hogy pozitív volt és segítőkész: Szépségvitamint kellene szedned.

Ja, nem vagyok hiú, de ezen már én is gondolkoztam: Kellene valami varázsszer, amitől szép leszek. Csak annyira el vagyok foglalva saját kis ostoba életemmel, hogy nem vettem észre, hogy feltalálták már ezt a szert…

Szerencsére ezen a ponton el is érkeztünk a szárításhoz.

A fodrászlány: Egyenesre szárítsam?
Én: Miért hogy lehet még?
A fodrászlány: Hát hullamásra.
Én [erre a fordulatra nem számítottam]: Hullámosra? Jó legyen hullámos.

A lány elővett egy nagy tárcsát. Már láttam ilyet. Hajszárítókhoz szokták adni, de én mindig a szemétbe hajítom. És elkezd ezzel a tárggyal bohóckodni dolgozni a hajamon.

A fodrászlány: A tetejét kihúzom, jó?

Én ezen a ponton már többedfokú égési sérülést szenvedtem, könnyes a szemem a fájdalomtól, csak bólintani tudok: Csinálja úgy, ahogy gondolja. Nekem mindegy. Mert úgyis mindjárt meghalok.

És pikk-pakk készen is vagyunk. Nem kell sok idő néhány hajszál leégetéséhez.

És mosolyt erőltetve az arcomra, felveszem a szemüvegemet, hogy megtekintsem az eredményt.

Elég kritikus szoktam lenni önmagammal, ezért elnézést kérek a csúnya szavakért, de

EZ KURVA JÓ LETT. ILYET MÉG NEM LÁTTAM! HIHETETLEN JÓL NÉZ KI, BASSZUSKULCSKÖSZÖNÖMSZÉPEN.

A gyerekek és a férjem már körém sereglett.

Gyerekek: Hű, de szép vagy, Mamika. Milyen szép a hajad.
A férjem: Hű, de jó lett tényleg.

És hirtelen nagyon jól érzem magam. És le is vonom a tanulságot: Kell egy olyan tárcsa-izé, amit eddig én mindig a szemétbe dobtam.

Megvettük a tárcsát. Megmostam a hajamat. Beszárítottam.

ÉS TÖK NEM LETT OLYAN, MINT A FODRÁSZNÁL.

A. rögtön levonja a tanulságot: Úgy látszik a fodrászat is egy szakma.

És én is levonom a tanulságot. (Rengeteg tanulság van mára, de ígérem, ez az utolsó!)

Basszus beléptem azon középkorú nők társaságába, akiknek fodrászhoz kell járniuk, hogy jól érezzék magukat.

SZUPER BOLDOGGÁ TESZ A GONDOLAT! HURRÁ!

2009. január 23., péntek

Vitamin és körömlakk

Azok a reggelek, amikor A. itthon van, nagyon kellemesen telnek. Legalábbis számomra.

Hajnalban kel. Nagyokat kelti, öltözteti, reggelizteti, majd eltereli őket óvodába és iskolába.

Félálomban vagyok, így indulás előtt hallom, ahogy ZK-t utasítja: Hagyd a Mamikát még aludni egy kicsit! (Ebből is láthatjátok mekkora gazember!)

Nos, ZK szokott hagyni aludni. Csendben tevékenykedik a földszinten. És amikor már nagyon nagy a csend, akkor lemegyek helyzetet felmérni.

Mindkét eset a héten történt. És szégyellhetem magam! (Mondjuk, nem szégyellem, de teoretikusan megtehetném…)

1. Szeptemberben az volt a tervünk, hogy megpróbáljuk kihúzni az őszt és a telet szintetikus vitaminok nélkül. Tömtem a gyerekekbe a zöldséget, gyümölcsöt (és a dioxint…), és éltünk boldogan. Szokás szerint Pepe dobta be először a törülközőt, de legnagyobb meglepetésünkre nem szeptember 4-én, hanem kicsit később, december 24-én ment fel a láza 39 fok felé. Néhány nap múlva a lányok is követték. A határozat az volt, hogy a hirtelen láz csak vírus lehet, amivel nem lehet mást kezdeni, mint várni a komplikációkat. A doktornő azt javasolta, adjunk vitamint a gyerekeknek. Nos kértünk is egy dobozzal a gyógyszertárban. Nem fogom naivnak tettetni magamat, így azon már nem csodálkozom, hogy a vitaminok leginkább édes kis cukorkára emlékeztetnek, amit sosem kapnak a gyerekek, azaz maguk sem hittek a szerencséjüknek, hogy MÉGIS! (ÉS AZ ÉN GYEREKKOROMBAN MIÉRT VOLT KESERŰ AZ ORVOSSÁG???) De azért azzal az emberrel elbeszélgetnék, aki arra az ötletre jutott, hogy csokoládé ízű vitamint fog gyártani a gyerekeknek.

Igen, ZK felmászott a kamrapolc tetejére. Levette a vitaminos tégelyt. Kinyitotta a gyerekzáras tetejét és megette az összes csokoládés vitamint. És az epreset. És a citromosat…

2. A lányaim lányok. Rózsaszín ruhákban járnak. A kiegészítőket mindig a legnagyobb körültekintéssel választják meg. Egy bajuk van csupán: Sminkelni nem tudnak, mert az anyukájuknak nincs sminkkészlete. Ezért filctollal dolgoztak. Mondjuk ez a múlt, mert Jézuskától kaptak kislányoknak való sminkkészletet. Csodás. Viszont Bakka nagy bánatára nem volt benne körömlakk. Körömlakk. Ami nélkül nem tudnak a lányaim élni. Vettem nekik. Halványrózsaszín. Alig látszik. Ami azért is volt bölcs választás, mert így nem volt olyan feltűnő, amikor Pepe lakkozta a körmeit… A körömlakkot a kamrában tartom, a mindenes dobozunkban. Fent a magas polcon.

Igen, ZK felmászott a kamrapolc tetejére. MEGINT. Levette a dobozt. Kinyitotta a körömlakkot. És mit csinált? Mit csinált volna?!? Kilakkozta a körmeit. Ahogy egy hároméves gyerek lakkoz…

Izgalmát nem tudta palástolni, így Papája kérése ellenére, felköltött.

ZK: Mamika, Mamika. Kilakkoztam a körmömet!
Én [tartott pár percig, míg magamhoz tértem, és megtaláltam a szemüvegemet, mert anélkül vak vagyok, mint egy denevér…, de aztán már tudtam, jó anyaként mit kell mondanom]: Csodálatosan gyönyörű vagy.
ZK: Ugye, Mamika?
Én: Mondjuk, azon gondolkoztál már, ZK, hogy miért KÖRÖMlakknak hívják és nem UJJlakknak?

Mert a lakkot a lányom nem korlátozta a körmeire. Mindenesetre elégedett volt.

ZK: Szép vagyok!

És úgy tűnik ennél nincs fontosabb…

2009. január 22., csütörtök

A férjem megcsal…

Már megint!!!*

Most egyelőre csak közvetett bizonyítékaim vannak.

A nőt még nem sikerült felkutatnom, és kikaparnom a szemét.

A férjem mindent tagad, így nem nagyon tudtam előrelépni az ügyben, de azért leírom a történteket, hogy mindenki lássa a nyilvánvaló tényt: Félrelépett a férjem.

Kedd esténként, ha itthon van az uram, és nem (nagyon) balhézom, akkor el szokott menni kosárlabda edzésre.

Legalábbis ezt mondja A.

Az edzés 8-tól ½ 10-ig tart.

Legalábbis ezt mondja A.

Általában 10 előtt már itthon van, mert tudja, hogy izgulok.

Múlt héten annyira izgultam, hogy elaludtam. Amikor felriadtam, rögtön láttam, A. nincs sehol.

Hány óra lehet? Fél 11.

Ezen a ponton nagyon megijedtem. Nyilván valami baj történt. A férjem nem szokott kimaradozni.

Legalábbis, míg nem volt nője...

Szóval nagyon megijedtem. Mert jóhiszemű vagyok, és nem a félrelépésre gyanakodtam először, hanem, hogy valami baj történt.

Gondoltam, felhívom a mobiltelefonján.

Hívtam is. DE A TELEFONJA KI VOLT KAPCSOLVA!

Most már biztos, hogy nőnél van!

Mondjuk az éjszakát már biztos nem tölti nála , mert mert látom az ablakból, hogy jön haza. De miért nem áll be a garázs elé az autójával, ahogy szokott?

A kiskapu előtt parkol, kiszáll az autóból és nagy dirrel-dúrral jön be a házba. És követeliszépen kéri a bankkártyámat.

AHA! NEMCSAK NŐJE VAN, HANEM ÉN FIZETHETEM A CEHET IS!

KITŰNŐ!

Persze az uram védekezett. Hogy milyen érvvel?

Hogy, nem, nem nője van, csak tankolt az autójával.

ÉS?

És nem tudott a benzinkártyájával fizetni, mert az még a régi autójára szól, amit a lopás után a cége letiltott.

ÉS?

És nem tudott a céges bankkártyájával fizetni, mert azt meg a bank tiltotta le, mert ellopták a számát.

ÉS?

És nem tudott a saját bankkártyájával fizetni, mert azon meg nem volt elég pénz.

ÉS?

És készpénzzel sem tudott fizetni, mert az meg nem volt nála.

ÉS MIÉRT VAN KIKAPCSOLVA A TELEFONJA?

Mert azt kikapcsolta, mielőtt a kutasnak odaadta volna zálogba. Mert különben nem engedték volna el.

HÁT NEM TUDOM, KI HOGY VAN VELE, DE NEKEM NAGYON GYANÚS AZ ÉN URAM…

* És most nem a müncheni török családjára gondolok, akiket szintén nagyon rendesen eltart és támogat. Hiszen nagyon gyorsan fogy a fizetése. Hogy honnan tudok a második családjáról? Amikor felhívtam egyszer a férjem, akkor hallottam a török anyukát a háttérben. Jó néhány gyerek is lehet, mert a gyerekzsivaj is tisztán kivehető volt a háttérből.

Hogy mivel védekezett A.? Azzal, hogy éppen egy gyerekruha-boltban vásárol az ÉN gyerekeimnek ajándékot. És egy vadidegen török anyukát hallok.

PS: És akkor még egy szót sem ejtettem a MÁSIK nőről, aki napok óta keresi telefonon a férjemet. Hogy miért? Azt nem árulta el, mert „magánjellegű ügyről” van szó…

Nos?

Igazam van? Vagy igazam van?

2009. január 21., szerda

Pepe dolgozatot ír

Már szeptemberben kiderült, hogy sikerült Pepét egy elég kemény iskolába beíratnom. Az első pillanattól kezdve rendszeres a számonkérés: dolgozatok formájában. Az első, írás, dolgozata szeptember végén 77% lett. Erős közepes. A négyes alsó határa. (Mivel osztályozni nem szabad, nem négyesnek hívták, hanem jól megfeleltnek…) A tanító néni kedvesen megnyugtatott, hogy ne izguljak, csak azok a gyerekek tudták ezt a dolgozatot jól megírni, akik tudnak már olvasni… A matekkal vigasztalódhattam, mert az a dolgozat már jobban sikerült: 90% lett (két hibával), sajnos az már négyes. 91% az ötös határa.

Eleget izgultam életemben dolgozatok és vizsgák miatt, gondoltam, jót teszek a gyerekkel, ha ezeket a parákat nem nevelem belé, így nem is nagyon kommentáltam a dolgozatokat.

Pepét azonban szétveti a versenyszellem.

Olvasni továbbra sem tud, de sikerült azokat a teszteléshez szükséges készségeket elsajátítania, amelyek lehetővé tették, hogy decemberben az írás, a matek ÉS a környezet dolgozata is tökéletesen sikerült. 100%.

Én is elégedett voltam, bár most sem ajnároztam a gyereket: lásd fent.

A múlt héten újabb háromfordulós dolgozatírásra került sor: környezet, írás és matek.

Egyelőre csak a környezet-tesztet kapta vissza a gyerek. Rendes volt a tanító néni, mert a 90,8%-ot 91-re kerekítette és így ötös lett.

Átnéztem, hogy mit is csinált Pepe.

Én: Pepe, hogy vesztettél ennyi százalékot. Csak fél pont levonást kaptál!
Pepe: A másik oldalon is volt egy feladat.
Én: Ja. [nézem, nézem] Pepe, itt mit kellett csinálni?
Pepe: A bal kezemet lerajzolni.
Én: … [Itt éppen nem kommentálom, hogy balkezes gyereknek miért nem a jobb kezét kell lerajzolnia…] És ezzel most mi a gond?
Pepe: Először a jobb kezemet rajzoltam le.
Én: Igen, de azt kiradíroztad és lerajzoltad a balt. Ez most miért nem jó?
Pepe [forgatja a szemét]: Mamika!
Én: Mi van? MI A ROSSZ EZEN? MIÉRT KAPTÁL PONTLEVONÁST?
Pepe [továbbra is forgatja a szemét]: MAMIKA! Nem látod?
Én: Nem, mit?
Pepe: Csak négy ujjat rajzoltam magamnak.
Én: Ja…

Ha négyujjú lenne a gyerek, akkor most lenne egy második tökéletes környezetdolgozatunk…

Mindenesetre, Pepe elégedett: „Így is ötös lett. Nem kell aggódni, Mamika!”

Azt hiszem, meg kellene fogadnom a fiam tanácsát…

2009. január 20., kedd

Christian, a síoktatónk

Bűzlött a pálinkától...

De most nem erről lesz szó.

Másfél napnyi síelés után, amikor már a halálomon voltam, a férjem úgy gondolta, hogy vidám dolog lesz még egy kicsit kínoznia feleségét és fogadott mellém egy síoktatót.

Az utolsó pillanatban persze le akartam mondani az órát, mert túl fáradt voltam, és úgyis biztos túl drága. Aztán megpróbáltam a gyerekemet rábeszélni, menjen el helyettem az egyórás oktatásra.

Idézem Pepét:

„Mamika, nekem nem kell, hogy egy edző dirigáljon. Én már tökéletesen tudok síelni.”

Na ezen aztán végképp berágott a férjem és MINDKETTŐNKET befizetett.

Egy órát vettünk, amibe pontosan három lesiklás fért bele.

És ami enyhén megváltoztatta a síelésről kialakított világképemet.

Előtt: Minden kanyarnál azt gondoltam, hogy most fog a térdem szétmenni. Úgy örökre. Minden kis csontocskát külön éreztem a térdemben. És, ahogy mozognak egymáson.
Utána: Persze, hogy hülye voltam, hogy azt hittem, síelés közben a lábamat kell használni a kanyarodáshoz, és nem a vállamat. Talán, ha nem a férjem tanít síelni, aki maga sem tanult soha síelni, akkor korábban rájövünk, hogy nem véletlen a carving léc formája…

Előtte: Ha a térdem már annyira fájt, hogy kanyarodás helyett inkább egyenesen mentem, akkor halálfélelmem volt a sebességtől. És az életemért küzdöttem minden egyes lesiklás alatt.
Utána: Aha, hogy lehet a léccel fékezni?!?! Érdekes! És milyen praktikus…

Előtte: Nem véletlen, hogy a férjem Ausztria egyik eldugott kis hegyi falujába hord síelni minket, ahol a pályák üresek. Nem okozhatunk bajt. Mehetünk, ahogy bírunk.
Utána: Hogy akkor kanyarodjak, amikor akarok? És arrafelé, amerre akarok? Hihetetlen…

Előtte: Nyilván ez is a világ egyik jól őrzött titka, hogy néhány lesiklás után az ember minden porcikája fáj. És csak a sífelszerelést gyártó cégek terjesztik, hogy síelni jó.
Utána: Hogy az embernek csak könnyű kis izomláza legyen a síelés után? Nem, ez nem lehet…

De, ami a legjobb volt az egész oktatásban, hogy Christian a férjemet is elkapta. És az összes nálunk lévő botot keresztbefűzte a hátán. Hogy kiegyenesítse a tartását. Mert, mint kiderült, nem úgy kell síelni, mint aki éppen kakiláshoz guggol le az erdőben, hanem egyenes derékkal.

Ami viszont azt jelenti, hogy már a derekam sem fáj síeléskor.

És ennél sokkal jobb már nem lehet az életem…

Összefoglalom:

Christian előtt: Utáltam síelni. Jó persze, a gyerekem nagyon édesen síel. És az is meglehetősen felvidítja az embert síelés közben, amikor megnézheti a helyi óriásműlesikló-versenyt. Amit hároméves gyerekeknek szerveztek… És a táj is gyönyörű. És ez a sok szép hó…
Christian után: Nem mondom, hogy imádok síelni, mert a hidegen és a sícipőm vasmarkán még az oktató sem tudott változtatni, de már kezdem érteni mire gondolhatnak az emberek, amikor azt mondják, hogy szeretnek síelni. Vagy, ahogy Pepe mondja, „érzem már ezt a síelést!”

2009. január 19., hétfő

Benne van a síbérlet árában!

Mire felértünk a sípályához, Pepével már nem lehetett bírni. Nagyon kicsi és jól belátható a pálya, így elengedtem a lifthez, mert állította, hogy egyedül is fel tud rajta menni.

És valóban: Felrakták a csákányos liftre, és a gyerek már ment is felfelé.

Ez volt az első jel, hogy a síelés jól fog sikerülni: A gyerek bír egyedül liftezni, nem fog sem a térdünk, sem a bokánk szétmenni, míg Pepével felérünk a hegy tetejére. Hurrá!

Délután aztán már a hosszú pályán csúszkáltunk. Aminek szintén csákányos liftje van. De az már nagyon hosszan és meredeken kúszik fel a hegy tetejére. Ráadásul nem a pálya mellett, hanem az erdőben. Ha valaki kiesik, akkor nem tud visszaszállni, mert a csákányt felrántja a gép az egekig. És a pályára sem tud visszacsúszni, mert a pálya teljesen máshol fut, mint lift.

A terv az volt, hogy először feldobjuk Pepét a csákányra, és mögötte megyünk mi. Hogy lássuk, ha baj van.

A meredeken minden rendben ment. Aztán az utolsó nagy emelkedő előtt volt egy hosszú egyenes szakasz. Ahol nehezebb is liftezni. És unalmasabb is.

„Elgondolkoztam, Mamika”, felelte Pepe arra a kérdésemre, miért esett ki.

Na most, van hátránya, ha a gyereknek nem váltak el a szülei, és ráadásul mindkettő jelen van a sítúrán.

„Állj fel gyorsan, Pepe, Papa felvisz a lába között”, üvöltöttem.*

Pepe nagy nehezen felállt és beállt irányba Papika oldalára. De az apja már üvölt is a gyerekekkel: „Pepe gyorsan a másik oldalra! A másik oldalra! Gyorsan, Pepe!”

Az apja ugyanis úgy gondolta, hogy a fia majd egyszerűen beül mellé a csákányra.

Mit mondjak, nem ért át a gyerek a másik oldalra.

A. hozzá igazán nem méltó káromkodás sorozat kíséretében szállt le a semmi az erdő közepén a liftről.

Bennem is megmozdult az anyai ösztön, de gondoltam, jobban járok, ha én nem ugrom le a liftről, hanem segítséget hívok.

A pálya tetején nem találtam senkit, így lesíeltem a liftkezelőhöz.

Kiskoromban jól beszéltem németül. Most már nem annyira, de azért a gyerekem megmentése erősen motivált, hogy mondjak valamit a liftkezelőnek.

Én: Do you speak English?
Liftkezelő: Nein.
Én: Okay. Mein Kind. Ein Unfall. Oben. Lift.

Liftkezelő elsápadt, telefon után nyúl. Telefonálni próbál. A telefon nem működött.

Én meg otthagytam, gondoltam, megmentem a családom férfitagjait: Felliftezek és útközben felveszem őket.

Mire a „baleset” színhelyére értem, már nem volt ott senki. Igazi Sherlock Holmes-ként a hóban hagyott nyomokból kikövetkeztettem, hogy nem gyalog indultak el a fiúk, hanem valakik felvették őket.

Így megnyugodva húzattam magam tovább.

Mire felértem a hegy tetejére, már a liftkezelő is intézkedhetett, mert éppen megérkezett egy sítalpas hójáró. Ami szédületes sebességgel indult lefelé a lift mellett.

ÉS AMI EGY HORDÁGYAT HÚZOTT MAGA MÖGÖTT.

Férfirokonaim izgatottan nézelődtek.

Én: Szóltatok nekik, hogy minden rendben van?
Aggódó férjem: Azt hittem, neked történt valami bajod.
Én: NEKEM? ÉN küldtem értetek!
A férjem: Mit mondtál?
Én: Mein Kind. Ein Unfall.
A férjem: De hát az az jelenti, hogy balesetet szenvedett a gyerekem.
Én: Igen, tudom. Gondoltam, így összekapják magukat.

Nem részletezem tovább. A férjem kénytelen volt lecsatolni, és az összes hegyimentőtől elnézést kérni. Kétszer. És a liftkezelőktől még egyszer.

Én persze rögtön a felmerülő költségek miatt kezdtem aggodalmaskodni. De a férjem megnyugtatott (miután ő is megnyugodott), hogy a riasztások ára benne van a síbérlet árában…

De talán mégis: ezt a helyzetet nem kellett volna túldramatizálnom…

* Pepe fején sapka volt, azon meg egy bukósisak. Ami a fülét is védte. Így a gyerek praktikusan süketen síelt. Ami több ok miatt is praktikus: Például, mert nem hal meg semmi kérést/tanítást/utasítást. Mi viszont rekedtre üvöltöttük magunkat…

2009. január 14., szerda

Íme, Bakka!

Lehet, hogy én kiábrándult vagyok. És cinikus. És mindig a rosszat látom. De ha valamiben hiszek, az a szerelem.

Tegnap délelőtt megnéztük a lányokkal a Csipkerózsikát.

ÉS IGEN, gondoltam, A SZERELEM MINDENT LEGYŐZ!

Legalábbis én ezt gondolom.

Na, akkor bemutatom a 4 éves nagylányomat. Délután van, éppen az autóban ül:

Bakka: Mamika, a szerelem semmit sem győz le.
Én: Nem, Bakka, rosszul emlékszel. A szerelem MINDENT legyőz. Tudod, Csipkerózsikában is így volt.
Bakka: Nem, nem, Mamika. Te tudod rosszul.
Én: Nem, Bakka, a szerelem mindent legyőz.
Bakka: Nem, Mamika. A szerelem semmit sem győz le.
Én: A szerelem mindent legyőz.
Bakka: Igen, Mamika, ezt szokták mondani, de VALÓJÁBAN a szerelem semmit sem győz le.

Mit mondjak?

Egy világ omlott össze bennem…

***

Mai második felvonásunkban Bakka tanul.

Bakkáról beszélgettem egy barátnőmmel, és ahogy meséltem róla, Nóri mondta, hogy Bakka pont olyan, mint az ő lánya. És adjak neki feladatokat.

És mivel még mindig nem tudtuk rávenni magunkat, hogy oviba vigyük, úgy gondoltam, hogy jó ötlet: Adok Bakkának feladatot. Bakka ragyogott az örömtől, hogy feladatot oldhat meg.

Letöltöttem az Internet-ről egy feladatlapot, amin háromféle formát kellett különböző színekkel kiszínezni. Volt kör, háromszög és négyzet.

A kört már ismerte Bakka.

A háromszögről elhitte, amit mondok: Ez egy háromszög, Bakka.

A négyzetnél aztán hosszú szóváltásba keveredtünk.

Én: Ez egy négyzet, Bakka.
Bakka: Nem, Mamika, ez egy kocka.
Én: Nem, nem. Ez négyzet.
Bakka: Nem, ez kocka.
Én: Négyzet.
Bakka: Négyzet? Olaszul?
Én: Nem, Bakka, négyzet MAGYARUL. A kocka térbeli. ILYEN. [És mutatok egy kockát.] EZT ITT ÚGY HÍVJÁK, HOGY NÉGYZET.

Nem ragozom: Nem hitt a lányom nekem…

2009. január 13., kedd

Hogyan fogok betörőt.

Úgy tűnik, nem nagy érdeklődésre tarthat számot, hogy azon nyavalygok, hogy idén is el kell mennem síelni, így inkább leírom, hogyan fogtam a minap betörőt.

Vagy nem.

Azért, hogy paranoiámat megértsétek, ide írom bevezetésként, milyen támadásokkal kellett az elmúlt hét évben szembenéznünk.

1. Besurranó tolvajok. Kétszer.

2. Ideköltözésünk után pár héttel egy néni becsöngetett, hogy a kertünkben lévő öntöttvas-virágtartót szívesen átvenné, ha neki adnánk. Mondtam, hogy szívesen neki adnám, de nem a miénk, hanem az előző lakóé. Valószínű nem ez volt a jó válasz, mert éjszaka visszajöttek, kibontották a kerítést és ellopták a virágtartót.

3. Autófeltörés. Nem a miénket, hanem az egyik vendégünkét. Hurrá! Elvitték a szervizkönyvét. Miért, ha arra volt szükségük?

4. Késő este halljuk, hogy valaki kaparászik az ajtónál. Felgyújtjuk a villanyt, hogy elzavarjuk a szemtelen macskát. Másnap vesszük észre, hogy ügyes macska volt, mert a zárat is szétszedte. Kívülről. Kitűnő!

Szóval az a vicc a családban, hogy nálunk úgy kell aludni, hogy az egyik szemünk mindig nyitva van. Nem olyan fárasztó, feltéve, ha az éjszaka közepén megcseréljük a szemeinket. Ha értitek, mire célzok…

Szóval mindig izgulok, hogy betörnek, míg alszunk.

A legutóbbi eset a rózsaszín hányás éjszakáján történt. A. jó egy órát szórakozott azzal, hogy kitisztítsa az ágyunkat, így én ZK mellé bújtam be aludni. (Mostanában csak rám tapadva hajlandó aludni… De ez egy másik történet.)

Éjjel közepén félálomban hallom, hogy jövés-menés van a házban.

Rögtön összerakom magam az ijedtségtől. Mozdulni sem merek. Gondolom, A. felébred, majd ő megvédi a családját.

A jövés-menés után, hatalmas dörrenést hallok.

Erre már tényleg összeszarom magam, és elhatározom, hogy felkelek és felébresztem A.-t is.

Átmegyek a hálószobánkban. A. alszik.

Persze tudhattam volna! Alszik, mint a bunda. Vészhelyzetben sosem lehet számítani a férjemre!

Felköltöm. Nem mondhatom, hogy elönti a boldogság mámora, mert már túl van a hányás eltakarításán, és nyilván pihenne is egy sort.

Én [kellőképpen izgatott és ideges hangon]: Hallottad a dörrenést? Betörők vannak lent. Leejtették a TV-t.
A férjem [kellőképpen álmosan]: Már voltam kint. A reluxa takarása esett le.

Már volt kint? Ennyi idő telt el, míg átértem a szomszéd szobából? Lehet, hogy közben elaludtam? A reluxa takaróléce? Amit pár napja ragasztott fel a férjem? Aki műszaki egyetemet végzett? Mit tanult ott?

Mindegy, még mindig nem vagyok elég nyugodt, hogy belemenjek a „minek jártál műszaki egyetemre, ha egy szöget sem tudsz a falba beverni” alapvitánk reluxa-szerelésre módosított változatára, így inkább:

Én: DE JÁRKÁLNAK LENT. VAN VALAKI A HÁZBAN.
A férjem [lassan tagoltan, mint apa a hülye gyerekének]: Pockom, ÉN VOLTAM KINT WC-n. És véletlenül pont utána esett le a reluxa. Minden rendben van. Menj vissza nyugodtan aludni.

Upsz, bocsánat…

Öröm velem élni!

2009. január 12., hétfő

Síelés

Tavalyi jól sikerült próbálkozásunk után, Pepe addig zaklatta az apját, hogy nyilvánvaló volt, idén is megyünk síelni.

A férjem hihetetlen előrelátásról téve tanúbizonyságot, január elején le is foglalta a szállásunkat. Nem variálta a dolgot, oda megyünk, ahol tavaly voltunk. Január közepén. Csak egy dolgot nézett el, a hétvégét [AMI NYILVÁNVALÓ MINDEN HÉTEN MÁSKOR VAN, ÍGY NEM OLYAN KÖNNYŰ FEJBEN TARTANI, HOGY MIKOR VAN SZOMBAT, ÉS MIKOR JÖN A VASÁRNAP], de szerencsére tudott még javítani.

Szerda 1 órára tűztem ki az indulás idejét.

Azt gyanítom, hogy az újévvel a férjem is új életet kezdett, és elhatározta, hogy ezentúl nem fogja készületlenül érni egyetlen elindulás sem, mert vasárnap reggel elkezdte a sífelszerelésünket pakolni.

Aztán körbetelefonálta a rokonokat, hogy megtalálja, hol van a saját sínadrágja.

Aztán újabb telefonokat intézett, hogy nekem is meglegyen a felszerelésem.

Aztán elment a kölcsönzőbe, hogy Pepének lefoglaljon egy lécet és bakancsot.

Aztán elment a sportboltba, hogy a hiányzó apróságokat beszerezze.

És éreztük, hogy idén nem fog seggbe rúgni minket az indulás.

MERT FEL VAGYUNK KÉSZÜLVE RÁ.

És kezdtük már egészen önteltnek érezni magunkat, hogy mennyire kézben tudjuk tartani a dolgainkat, amikor telefonáltak a szállodánkból, hogy csőtörés van, és mit szólnánk hozzá, ha egy héttel később mennénk…

2009. január 10., szombat

A befagyott Velencei-tó

Délelőtt elmentünk megnézni a befagyott tavat. A szélmentes idő miatt a tó jege tükörsimává fagyott.

A. szeme rögvest könnybe lábadt, mert eszébe jutott, milyen jókat korcsolyázott gimnazista kiskorában a tavon. Ma persze nem volt nála a korcsolyája. Elég volt a három gyereket összepakolnia. A korcsolyájáról elfelejtkezett.

Bakkát, akárcsak engem, teljesen lenyűgözte a táj szépsége. Mint az idióták mondogattuk egymásnak, hogy „ezt a látványt sosem fogjuk elfelejteni”.

ZK hisztivel múlatta az időt. Délután aztán neki volt a legnagyobb szája, hogy milyen jót csúszkált. Na persze…

Pepe zsebtudósként mindent megvizsgált. A jeget, a nádat, a köveket. A jég alatt a légbuborékokat, a rianásokat, a letört jégdarabokat. A víz alatt a fodrozódó iszapot. Aztán a part és a nádas között érdekes jelenségre lett figyelmes. Hosszasan piszkálta, nézegette, de nem jött rá mi az.

Pepe: Papika, ez mi lehet?
Papika: Megfagyott hányás, Pepe…

Szép nap volt.

2009. január 8., csütörtök

Pepe és a mobiltelefon

Pepe: Mikor lehet mobiltelefonom?
Én: 14 éves korodban.
Pepe: Na ne, Mamika!
Én: 14 éves korod előtt nem fogsz mobiltelefont kapni.
Pepe: Miért te hány éves voltál, amikor megkaptad az első mobiltelefonodat?*
Én: Várj csak, hadd számoljam ki… 28 éves. 28 éves.
Pepe: Most viccelsz, Mamika?
Én: Teljesen komolyan mondom!**

* Pepe rengetegszer kérdezi, hogy mikor történt ez vagy az én életemben. Nem fogta fel, hogy(a) én (és a testvéreim) sokkal rosszabbul voltunk földi javakkal ellátva, így az összehasonlításban nagy valószínűséggel ő jön ki győztesen; de ha mégsem így lenne, akkor (b) minden lelkiismeret furdalás nélkül hazudok kozmetikázom a tényeket, amikor a telefonhoz hasonló dolgokkal cseszeget. Nyáron a repüléssel futottunk néhány kört. Mondjuk, az igaz volt, hogy 15 évesen ültem először repülőn. Tény, hogy Pepe nem volt boldog ettől az információtól...

**Ha valaki elárulja a gyerekemnek, hogy a mobiltelefon egy relatíve új találmány, ami a gyerekkoromban még nem létezett akkor NAGYON DÜHÖS LESZEK!

2009. január 7., szerda

Néhány rövid mondat a madarakról

Jó hír, hogy az elmúlt hetekben sikerült életben tartanunk őket.

Kis koromban nekem is volt egy madaram és emlékszem, tényleg az volt a benyomásom, hogy erősen koszolnak.

Nos, ez valóban így van.

Azonban, ha egészen őszinte akarok lenni, akkor azt is be kell vallanom, hogy a három gyerekem sokkal jobban koszol. De nagyon-nagyon sokkal jobban…

PS: Normális, hogy az egyik madár keresztülfekszik az itatón, hogy a másik ne jusson vízhez? Vagy sikerült szert tennünk egy különlegesen agresszív és rosszindulatú papagájra???

2009. január 6., kedd

Ma megint hálásak lesztek,

hogy van egy blogom.

Mert roppant hasznos információt fogok Veletek megosztani.

Mondjuk ez megint egy olyan történet, amire nem lehetek büszke, de mindegy…

Tehát:

Ha este 7-kor a leánygyermek (aka Bakka) láza hirtelen felszökik 38 fok fölé, és ezért adtok a fent nevezett leánygyermeknek egy nagyadag rózsaszínű panadol szirupot, ami percek alatt lenyomja a lázát, ami hatására a gyermek megéhezik és vacsorázni óhajt, aminek eredményeképpen eltűnik egy hatalmas kolbászos szendvics és egy nagy adag piros színű kaliforniai paprika, és véletlenül pont a követő éjszaka közepén hányna a gyerek, éppen a szülői ágy közepére, vagy egyéb tetszőleges helyre, akkor, de csak akkor, az említett hányás rózsaszínű lesz. BABARÓZSASZÍNŰ.

Élmény volt.

Milyen érzés az éjszaka közepén a rózsaszín hányást az ágyból kitakarítani?

Nos erről az apróságról nem tudok írni, de gondolom a férjem panaszkodott egy sort ma a munkahelyén…

2009. január 5., hétfő

ZK, megint II.

Az úgy volt, hogy a DM-ben vásároltunk. A három gyerekkel.

Mert elment a józan eszünk.

A gyerekek ölték egymást a kocsiért. Hogy kitolja. Úgy gondoltuk, nem gond, ha nem avatkozunk be a vitájukba.

Végül Pepe szerezte meg a jogot, hogy tolja a cuccokat.

ZK-nak ez nem tetszett.

Lendületet vett.

Jó nagyot.

Neki futott.

Tiszta erejéből tolni kezdte a telepakolt kocsit. A bátyjával együtt.

Neki tolta őket egy fémpolcnak.

Amit felborult.

Rá egy ártatlan vásárlóra.

Hatalmas csattanás.

Ijedtség. Főleg a nő ijedt meg, akire ráborult az állvány az áruval együtt.

Upsz.

A nő nem bőgött. ZK viszont annál inkább. Ügyes taktikus a lányom…

Nagyon kedvesen elnézést kértem.

Vége.

2009. január 4., vasárnap

ZK és az ő aranyszívű nagybátyja

Hajnali ¾ 6-kor ZK felkölti nagybátyját, Zolit, aki még próbál visszaaludni, de ¼ 7-kor feladja. ZK ekkor már a reggelijét fogyasztja. Zoli megjelenik a konyhában, és ZK hangos „jó reggelt, hétalvó” felkiáltással fogadja.

Csodálom, hogy a nagybátyja nem szedte le a lányom fejét.

***

Délután a konyhában. ZK nyers tésztát falatozik.

Zoli: ZK, ne egyél nyers tésztát, mert gilisztás leszel.
ZK [nyilván lesajnáló arckifejezéssel]: Bla-bla-bla-bla-bla-bla.

Mondjuk ez jobb válasz, mint a „hülye öreg, mit papolsz” lett volna. Remélem, ezzel még várhatunk néhány évet…

2009. január 2., péntek

Ajándék ló

Minden évben nagyon figyelek arra, hogy ne azt adjam másoknak, amit én is kapni szeretnék, hanem találjam ki, ami a másoknak vágya.

Idén aztán váltottam: Pár hónapja ellopták az ipod-omat, így gondoltam megfelelő ajándék lesz, ha veszek egyet a férjemnek. Igaz, hogy ő zenét szokott hallgatni, én meg beszélgetős műsorokat, de majd csak megosztozunk a kütyün. Előrelátó módon, olyat vettem, amilyre vágytam: Kicsike és ruhára pattintható. Hogy sportoláshoz lehessen használni. Mert akkor szoktam használni.

Nagyot nevettem, amikor kibontottam az ajándékot, amivel A. kedveskedett nekem. Egy ipod-ot kaptam tőle. Olyat, amilyenre ő vágyott. Sok memóriával. Nagy képernyővel. Hogy jó sok albumnyi zene ráférjen.

Aztán ő is kibontotta az ajándékát. Ő is nevetett.

Először csak félve vetettem fel az ötletemet, de aztán ma hivatalosan is megejtettük a cserét…

Így mindenki boldog.

PS: Úgy tűnik, az új év nem hozta meg a szerencsénket. Telefonáltak a bankból, hogy A. kártyáját illegálisan lemásolták és használták, így a nem-illegális kártyáját is le kellett tiltani. Ma meg összetörték az új autónkat. 2009! Szedd össze magad!

2009. január 1., csütörtök

ZK-val dumálok

ZK felmászik az asztalomra, és nézelődni kezd.

ZK [orrspray-re]: Ez a tiéd?
Én: Igen.
ZK: Használod?
Én: Igen.
ZK: Akkor miért nem teszed magasabbra?
Én: Mert különben eléred? És elhasználod az egészet?
ZK: Amire szükségem van, azt bármilyen magasan elérem.

Úgy érzem, idén sem fogok unatkozni…