1995 telén, amikor megismerkedtem A.-val elhatároztuk, hogy elmegyünk síelni. Ő el is ment, de engem egy társadalomtörténet szigorlat itthon tartott. Azt mondtuk, nem baj, majd jövőre. 2000-ben voltunk először közösen síelni. És most (lekopogom fán, mindkét középső ujjammal, mert elfelejtettem melyik kell, alulról-felfelé!!!) megyünk másodszor.
Úgy tűnik, hogy senki sem beteg, így, bár magam sem hiszem még, de valóban útnak indulhatunk holnap. Mivel az utóbbi két hónapban három utat is le kellett mondanunk mindenféle betegség miatt, azon az apróságon is könnyedén túlteszem magam, hogy nemcsak nem tudok síelni, de nem is igazán szeretek hideg, havas hegyen tenni-venni. A jó oldalára koncentrálok a dolognak: utazunk!
Ez jó, mert kicsit tudunk pihenni, bár az egyik gyereket magunkkal visszük.
Ez jó, mert Pepének a betegsége után biztos jót fog tenni a hegyi levegő, és remélem, a síelés azt fogja jelenteni, hogy legalább napi 12 órát fog aludni.
Három gyerek után eggyel utazni meg se kottyan, bár a lányok itthon hagyása azt jelenti, hogy fél nap után már
Mindenesetre: nincs nyavalygás, pihenésre fel!
PS: A három napra három könyvet viszek magammal, arra az esetre, ha már az első kanyarban kitörném a lábam. Ezt. Ezt. És ezt. Remélem elég lesz, és nem kell német nyelvű kórházi magazinokra fanyalodnom...
3 megjegyzés:
Hűűű, de jó Nektek! Csendesen irigykedem ám, pedig nem is tudok síelni, meg azt hiszem, nem is szeretnék, de az utazás része és az egygyerekes lét jó lehet :o) Vigyázzatok magatokra és kellemes élményeket kívánunk! ;o)
hát akkor jó olvasást, bár gondolom, még jobb lenne azt kívánni, hogy ne legyen időd rá ;)
Köszi Kata!
Anni: Megvettem Doris Lessing könyvét, jó nagy betüs, szerintem már az autóban elkezdem olvasni...
Megjegyzés küldése