Christian, a síoktatónk

Bűzlött a pálinkától...

De most nem erről lesz szó.

Másfél napnyi síelés után, amikor már a halálomon voltam, a férjem úgy gondolta, hogy vidám dolog lesz még egy kicsit kínoznia feleségét és fogadott mellém egy síoktatót.

Az utolsó pillanatban persze le akartam mondani az órát, mert túl fáradt voltam, és úgyis biztos túl drága. Aztán megpróbáltam a gyerekemet rábeszélni, menjen el helyettem az egyórás oktatásra.

Idézem Pepét:

„Mamika, nekem nem kell, hogy egy edző dirigáljon. Én már tökéletesen tudok síelni.”

Na ezen aztán végképp berágott a férjem és MINDKETTŐNKET befizetett.

Egy órát vettünk, amibe pontosan három lesiklás fért bele.

És ami enyhén megváltoztatta a síelésről kialakított világképemet.

Előtt: Minden kanyarnál azt gondoltam, hogy most fog a térdem szétmenni. Úgy örökre. Minden kis csontocskát külön éreztem a térdemben. És, ahogy mozognak egymáson.
Utána: Persze, hogy hülye voltam, hogy azt hittem, síelés közben a lábamat kell használni a kanyarodáshoz, és nem a vállamat. Talán, ha nem a férjem tanít síelni, aki maga sem tanult soha síelni, akkor korábban rájövünk, hogy nem véletlen a carving léc formája…

Előtte: Ha a térdem már annyira fájt, hogy kanyarodás helyett inkább egyenesen mentem, akkor halálfélelmem volt a sebességtől. És az életemért küzdöttem minden egyes lesiklás alatt.
Utána: Aha, hogy lehet a léccel fékezni?!?! Érdekes! És milyen praktikus…

Előtte: Nem véletlen, hogy a férjem Ausztria egyik eldugott kis hegyi falujába hord síelni minket, ahol a pályák üresek. Nem okozhatunk bajt. Mehetünk, ahogy bírunk.
Utána: Hogy akkor kanyarodjak, amikor akarok? És arrafelé, amerre akarok? Hihetetlen…

Előtte: Nyilván ez is a világ egyik jól őrzött titka, hogy néhány lesiklás után az ember minden porcikája fáj. És csak a sífelszerelést gyártó cégek terjesztik, hogy síelni jó.
Utána: Hogy az embernek csak könnyű kis izomláza legyen a síelés után? Nem, ez nem lehet…

De, ami a legjobb volt az egész oktatásban, hogy Christian a férjemet is elkapta. És az összes nálunk lévő botot keresztbefűzte a hátán. Hogy kiegyenesítse a tartását. Mert, mint kiderült, nem úgy kell síelni, mint aki éppen kakiláshoz guggol le az erdőben, hanem egyenes derékkal.

Ami viszont azt jelenti, hogy már a derekam sem fáj síeléskor.

És ennél sokkal jobb már nem lehet az életem…

Összefoglalom:

Christian előtt: Utáltam síelni. Jó persze, a gyerekem nagyon édesen síel. És az is meglehetősen felvidítja az embert síelés közben, amikor megnézheti a helyi óriásműlesikló-versenyt. Amit hároméves gyerekeknek szerveztek… És a táj is gyönyörű. És ez a sok szép hó…
Christian után: Nem mondom, hogy imádok síelni, mert a hidegen és a sícipőm vasmarkán még az oktató sem tudott változtatni, de már kezdem érteni mire gondolhatnak az emberek, amikor azt mondják, hogy szeretnek síelni. Vagy, ahogy Pepe mondja, „érzem már ezt a síelést!”