Síelés

Tavalyi jól sikerült próbálkozásunk után, Pepe addig zaklatta az apját, hogy nyilvánvaló volt, idén is megyünk síelni.

A férjem hihetetlen előrelátásról téve tanúbizonyságot, január elején le is foglalta a szállásunkat. Nem variálta a dolgot, oda megyünk, ahol tavaly voltunk. Január közepén. Csak egy dolgot nézett el, a hétvégét [AMI NYILVÁNVALÓ MINDEN HÉTEN MÁSKOR VAN, ÍGY NEM OLYAN KÖNNYŰ FEJBEN TARTANI, HOGY MIKOR VAN SZOMBAT, ÉS MIKOR JÖN A VASÁRNAP], de szerencsére tudott még javítani.

Szerda 1 órára tűztem ki az indulás idejét.

Azt gyanítom, hogy az újévvel a férjem is új életet kezdett, és elhatározta, hogy ezentúl nem fogja készületlenül érni egyetlen elindulás sem, mert vasárnap reggel elkezdte a sífelszerelésünket pakolni.

Aztán körbetelefonálta a rokonokat, hogy megtalálja, hol van a saját sínadrágja.

Aztán újabb telefonokat intézett, hogy nekem is meglegyen a felszerelésem.

Aztán elment a kölcsönzőbe, hogy Pepének lefoglaljon egy lécet és bakancsot.

Aztán elment a sportboltba, hogy a hiányzó apróságokat beszerezze.

És éreztük, hogy idén nem fog seggbe rúgni minket az indulás.

MERT FEL VAGYUNK KÉSZÜLVE RÁ.

És kezdtük már egészen önteltnek érezni magunkat, hogy mennyire kézben tudjuk tartani a dolgainkat, amikor telefonáltak a szállodánkból, hogy csőtörés van, és mit szólnánk hozzá, ha egy héttel később mennénk…