A én gyerekeim és az ő gyerekeik

Nem szoktam a saját gyerekeimet sem egymáshoz, sem másokhoz hasonlítani, mert mentálisan nehezen viselem el, ha valamelyik alulmarad, ami elkerülhetetlen, pláne ha a sajátjaimat méricskélem egymáshoz … Le is szoktattam magam róla. De, most, hogy három másik gyerekekkel együtt nyaraltunk, néhány apróság azért szemet szúrt. Íme:

Az én gyerekeim: Reggel ledobják magukról a pelenkát.
Az ő gyerekeik: Két évesnél fiatalabbak nem hordanak pelenkát. Éjszakára sem.

Az én gyerekeim: A reggeli öltözést csak többrendbeli fenyegetéssel tudom megoldani.
Az ő gyerekeik: Reggeli ébredés után rögtön felöltöznek. És a ruhát magukon tartják egész nap. Szinte hihetetlen.

Az én gyerekeim: Keringenek, hogy mit is lehetne tönkretenni, játszás címszó alatt.
Az ő gyerekeik: Szép csöndben játszanak egy játékkal.

Az én gyerekeim: Ahogy az egyik gyerekem szemet vet valamire, a másik kettő sasként csap le rá. Mert éppen az a tárgy hiányzik a boldogságához. És megbolondul, ha nem kaphatja meg. És ordibálnak egymással.
Az ő gyerekeik: Szép csöndben játszanak egy játékkal. Ha az egyik azt szeretné, ami a másiknál van, akkor udvariasan elkéri. A másik meg udvariasan odaadja.

Az én gyerekeim: Megmondják, hogy mit szeretnének enni. Miután megkapják, amit kértek, akkor vagy megeszik. Vagy nem. Mert mégsem azt kérték. Mert azt kérték, de nem arra gondoltak. Mert nem megfelelő formátumban szervíroztam az ételt. Mert éppen olyan kedvük van.
Az ő gyerekeik: Megmondják, hogy mit szeretnének enni. Miután megkapják, amit kértek, akkor megeszik. Pont. És nincs vita.

Az én gyerekeim: Ha az egyik aludni akar, akkor jobb, ha keres egy csöndes zugot, mert a többi rögtön Pepin bácsiként kezd üvöltözni.
Az ő gyerekeik: Ha az egyik elalszik, a másik kettő csöndben játszik. És suttognak. Eddig azt hittem, hogy a gyerekek biológiailag képtelenek a suttogásra. Képesek. Én tévedtem megint. Vagy:

Az én gyerekeim: Az én gyerekeim nagyothallóak. Vagy csak szelektív a hallásuk?
Az ő gyerekeik: Amit mondanak nekik, azt meghallják. Akkor is, ha az anyukájuk suttog.

Az én gyerekeim: Csak azért nem nyaggatnak állandóan, mert jó alvók. És éjszakánként alszanak. Nyilván, hogy erőt gyűjtsenek a kínzásomhoz.
Az ő gyerekeik: Nem tudom elégszer ismételni: Képesek a halk beszédre és a csöndes játszásra. Hihetetlen élmény a társaságuk.

Ahogy átolvastam, észrevettem, hogy megint (ha beszélgetnénk, lehet, hogy azt mondanám, hogy tőből basztam el) alapjaiban hibás az elképzelésem. Azt írtam, hogy az én gyerekeim? Hahahahahöhöhöhö. Úgy értettem, hogy a férjem gyerekei. Az első házasságából. Akiket sajátomként szeretek.

Mit tanultam a nyaralás alatt?

[Tudom, tudom. Rengeteg elmaradásom van. Ez és ez és ez és ez és ez. Legalábbis, amit látok. De a mentális egészségem érdekében, muszáj még a nyaralás élményét kimasszírozni magamból. Köszönöm mindenkinek, aki gondolt rám! ]

A szépséget nem fedi el a mészpakolás. (???) (Bakka)

Az erő nem fedi el a jóságot. (A fenti analógiájára Pepétől.)

A ranger-ök robotok és nem emberek. (Ádámka)

A ranger-ök emberek és nem robotok. Csak speciális átváltozó puskájuk van. (Bakka)

A ranger-ök emberek és gépek keverékei. (Pepe)

A 3 éven aluli gyerekeknek nincs véleményük a ranger-ökről. És ellenőriztem: A.-nak sincs fogalma, miről beszélnek a gyerekek.

Ha egy strandra nem két bőrödnyi felszereléssel érkezünk, hanem üres kézzel, az nem fogja meggátolni a gyerekeket, hogy megfürödjenek. Bugyiban. A lányok. Pepe svédalsóban (ezt a szóösszetételt a férjem találta ki, vagy mások is használják?) érkezett, így ő pucéran. Mondjuk, nem engedtem, hogy kijöjjön a vízből. MENJ VISSZA! GUGGOLJ LE!

Ha megbüntetem a gyerekeimet azzal, hogy este nem lesz mese (ami egyébként az egyik legsúlyosabb büntetés a tarsolyomban), akkor Pepe biztatni fogja a testvéreit: Örüljetek, hogy ilyen könnyen megúsztuk!

Tudok bőröndből is tortát sütni! Mondjuk a diódarálóm (IS!) aljasul cserbenhagyott, mert elromlott, mielőtt a recepthez szükséges mennyiséget megdaráltam volna. Szerencsére volt egy mérnök apuka, aki egy zsebkendődarab segítségével megjavította. Nem, nem a férjem volt. Igen, ő is mérnök, de őz tudománya a szögbeverésnél megáll.

Sárkányeregetésben a felnőttek sokkal jobbak, mint a gyerekek. És milyen jók vagyunk! Ritkán van mágikus élményben részem, de Bakka születésnapján a sárkányeregetés tökéletesen idilli volt.

Lenézzük a budapesti Állatkertet, mert az állatokat kis ketrecekbe zsúfolják, de be kell látnom, hogy a gyerekek jobban élvezik, ha egy üvegfalnak tapadt oroszlánt nézegethetnek és nem egy olyat, ami egy hatalmas szavanna hátsó sarkában kucorog.

A szaunában meleg van. Pepe imádja.

Teljesen felesleges két táska játékot vinni a gyerekeknek. Néhány kővel simán elszórakoznak egy hétig. A játékoknak a fele úgyis csak elveszik útközben. Az itthon-táska-zárttér-táska-itthon folyamat hol ereszt, azt nem tudom.

Lehetünk rendes szülők és megvehetjük a gyereknek a második gombóc fagyit is (amiért annyira idegesítően nyávog), de legyünk felkészülve, hogy utána a fájó hasa miatt fog (annyira idegesítően) hisztizni.

Ha ZK úgy végzi a dolgát a nyilvános WC-ben, hogy a másik fülkében álló néni lábát is lepisilni, abból gond lesz. Szerencsére a férjem megvédett minket. Igaz, életemben először tanúja voltam, hogy valaki nyilvánosan megpofozta az uramat. Igen, az osztrák nyugdíjas néni volt. Erről eszembe jut az is, hogy tavaly nyáron Karintiában szintén csak kevés kellett hozzá, hogy ne verekedjen össze A. egy csapat nyugdíjassal. Így az is bebizonyosodott, hogy a férjem igazi hős! Persze csak, ha az idősebbekről és gyengébbekről van szó…

Az autóút alatt hiába könyörögnek a gyerekek, hogy éhesek-szomjasak, nem szabad enni-inni adni nekik, hacsak 1) nem akarunk kétpercenként megállni pisilni; és 2) a szétszórt ételt hajlandóak vagyunk az autó műanyagszőnyegéről megenni. Mert azt már megtanítottuk nekik, hogy ételt nem dobunk ki. Igen, adtam nekik enni is és inni is. Mert még a saját hibáimból sem tanulok!

Das Kind wird ein Bauer!

A tavalyi nyár után már nem csodálkoztam, hogy ha Ausztriába megyünk parasztudvaros nyaralásra, akkor valószínűleg egy gazdálkodó család lesz a vendéglátónk. Akiknek háziállatai vannak.

Idén egy olyan családnál laktunk, akiknek a vendégháza kellemes távolságban volt a gazdaságtól. Igaz, hogy a szél néha hozott enyhe szagokat, de úgy gondoltam, hogy ezzel simán tudok élni. (Kitérő: Csodálkoztam, hogy ennyi luxust, hogy lehet olyan kevés pénzért megkapni, mint amennyit mi fizetünk a nyaralásért. Aztán a férjem felvilágosított: Úgy, hogy elnézte a lakás árát. Pont kétszer annyiba kerül, mint gondoltuk.)

Aztán a fiam lezúgott egy igen csúszós lejtőn.

Minden a szokásos módon történt. Nem láttam a közelgő veszélyt, sőt, még örültem is, milyen jól szórakoznak a gyerekek. Aztán már késő volt.

Először csak elautóztunk egy hatalmas gazdasági épület mellett. Mi van ebben?- kérdezték a gyerekek. Elmondtuk nekik. Befogták az orrukat, hogy büdös van. Pedig az autóban ültünk. Felhúzott ablakok mögött.

Később visszasétáltunk a fent említett épülethez, hogy bekukucskáljunk az ablakon. (Illetve a csemeték. Engem egyáltalán nem érdekelt!) Az apukák emelgették a gyerekeket. Tehenek voltak az ablak mögött. Sok-sok tehén. Mi lehet érdekes a teheneken?- tűnődtem, amikor már a sokadig félóránkat kezdtük meg az ablakok mellett. Az apukák már rég kidőltek, így a kisebb gyerekek az ablakokban lógtak, a nagyobbak pedig szalmabálákon ácsorogtak (vagy széna? Még mindig nem tudom mi a különbség. Szégyelld magad Daniella!), és úgy kémlelték az állatokat. Gondoltam remek, mindjárt kijön a gazda és elzavar minket, hogy ne túrjuk szét a bálákat. Nem zavart el.

Másnap már az istállóba tekintettük meg az állatokat. Még mindig nem értettem meg, mi érdekes van néhány tucat tehénen. Szerencsére a hat gyerek két csapatra oszlott, hogy mennyi időt szeretnének háziállatok nézegetésével tölteni. Én ravasz módon az első turnussal távoztam. A férjem maradt. Mert balek. Azt mondta, hogy nem balek annyira édes volt Pepe, ahogy etette az állatokat. Én: Etette az állatokat? A.: Igen. Mondta a gazda, hogy lehet segíteni. Délután 5-7-ig és reggel 6-8-ig látják el az állatokat. Aznap este Pepe 7-ig maradt az istállóban. Sepert, sepert és sepert. Gondolom, így kell kezdeni.

Aztán este kisebb vita kerekedett, hogy ki keljen fel hajnalban a gyerekkel. Hogy az istállóba kísérje. Sok volt a rovásomon, így bevállaltam a feladatot. Aki ismer, tudja, hogy a hajnali kelés (sem) az erősségem (nincsen erősségem, ha már így belegondolok…), hétköznap sem kelek 1/4 8-nál előbb, csak ha vészhelyzet van. Vagy a gyerekek a fejemen ugrálnak, mert A. korán ment dolgozni. Őszintén elmondhatom, hogy a nyaralás egyik mélypontja volt, amikor 3/4 6-kor csörgött a vekker. Felkeltem. Ha ez nem bizonyítja, hogy rajongva szeretem a fiamat, akkor semmi. Úgy tűnt, hiábavaló szeretem eme megnyilvánulása, mert Pepe nem ébredt fel. Kicsit megráztam. Aludt tovább. De aztán nem volt szívem hagyni, mert előző este annyira kérte, hogy mehessen az istállóba reggel is. Ezért jól megráztam a fiamat. Aki kipattant az ágyból és pizsamában akart rohanni az állatokhoz. Nem engedtem. Felöltöztünk. A hajnali hegyi levegő friss (kurva hideg. Upsz. Bocsánat.) Pepe: Milyen jó lesz a meleg istállóba bemenni! Én: Ágy, Pepe, ágy. Az ágyunk is elég meleg volt. Hajnali 6-kor leadom az istállóba a gyereket. Nem merem ott hagyni. Így egy jó órát toporgok. Néha benézek. Tényleg csak néha, mert ahogy Pepe meglát elkezd csesztetni: „Mamika mondd meg a gazdának, hogy azt a nagy vasvillát adja oda nekem. Azzal jobban tudnék segíteni.” Én: Pepe, nem tudom, hogy kerülhette el a figyelmedet, de NEM TUDOK NÉMETÜL.

Később aztán tehénszart lapátolt a gyerekem. Majd megszoptatta az éjszaka született kisborjút. Aztán sepert egy kicsit.

Úgy éreztem, senki sem vádolhat, hogy a kemény reggel után az egész délelőttöt alvással töltöttem. A férjem nem így gondolta. Ebből megint vita lett. (Gondolom, szeretnétek nagyon velünk utazni. Kellemes partnerek vagyunk! Pláne a gyerekeink!) De aztán jóra fordult a dolog, mert A.-nak lelkiismeret-furdalása lett, így bevállalta, hogy másnap ő kell Pepével.

Fel is kelt. Ellenőrizte, hogy felöltözött-e a gyerek. Majd kiengedte az ajtón és az ablakból integetett neki, amikor a fia eltűnt az istálló irányába. Majd visszafeküdt aludni. Pepe a munka után reggelit is kapott. Hegyi méhek mézét. Amit a család gyűjtött. Fogalmam sincs, hogy mutogatták el neki. A fiamnak is volt agendája. Mindig van. Egy fűrészt akart kölcsönkérni a gazdától. Nem értették meg a mutogatását. Szerencsére. Mihez kellett fűrész a hatéves gyerekemnek? Természetesen ahhoz, hogy fát vágjon az erdőben. Hogy tűzet tudjon rakni. Miért? Mit gondoltatok?

Bátran állíthatom, hogy leegyszerűsödött a nyaralásunk. Minden programot a két etetés köré kellett szervezni. Mondjuk hajnalban nem sok ellenprogram volt. De az csöppet frusztrált (Ezt a szót miért húzta alá pirossal a szövegszerkesztő-programom? Köszönöm!), hogy délután 5-kor haza kellett sietni, hogy néhány órát tudjon az istállóban dolgozni a gyerek. Nem az én világom.

Persze a fiam le sem tagadhatná, hogy férfi.

Pepe: Azért megyek dolgozni, mert szeretem. Meg azért, hogy egy kis nyugalmam legyen.
Én: Ezzel Papika is így van!
Pepe: Olyan jó a csendes istállóban gondolkodni!

Összefoglalóan elmondhatom, hogy az egész nyaralás az istállótéma körül forgott. Pepe: Otthonra is kellene egy ilyen istállóféleség. Erre A. boldogan a levegőbe bokszolt és hurrát kiáltott. Szerintem csak tettette a boldogságot. Pepe hamar belátta, hogy ez nem fog menni. Így rákezdett a második lemezre. Engedjük meg, hogy kiköltözzön a családhoz, „úgy 8 évre Mamika”.

Ez ellen nem volt kifogásunk.

És a gazdálkodó családnak sem. Miután eljöttünk, utánunk telefonáltak, és meghívták Pepét magukhoz. Hogy annyit segíthessen, amennyit csak akar. Persze csak akkor, ha egy kicsit megtanul németül.

A férjemmel egymásra néztünk, és ugyanarra gondoltunk: Miért nem a németes osztályba írattuk a gyereket?

Csomagolok, csomagolok és csomagolok

Gondoltam megkísérlem veszekedés nélkül indítani a nyaralásunkat. Ez általában rajtam múlik, így el is kezdtem saját házam táján sepregetni, és arra a zseniális megállapításra jutottam, ha előző nap becsomagolok, akkor az indulás könnyebb lesz. El is kezdtem az előkészületeket.

Az első táskába került Bakka és a többi gyerek ajándéka. Eredendő lustaságomat nem tudtam legyőzni, így a csomagoló papírt, ollót és celluxot utólag dobtam a táskába. És a csokit és diót, amiből a torta fog készülni. És a tortaformát és háztartási-kisgépeket, ami szintén kell a tortasütéshez. És a lufikat és egyéb díszeket a partihoz.

Aztán úgy gondoltam, hogy ennél egy kicsit rendezettebben kell folytatnom a pakolást, így a hátizsákban kizárólag a strand holmik kaptak helyet. Külön táskába került Pepe békalába. Tudom, hogy nem így kell hívni, csak elfelejtettem a nevét. És a pipája. Amiket elő sem vettünk aztán az autóból…

Első bőröndbe bepakoltam a gyerekek ruháját. Tavalyi túrából kiindulva az összes cipőjüket és kabátjukat elpakoltam. És ruhából is a teljes spektrumot becsomagoltam. Emiatt viszont kicsit túlcsordult a bőrönd, így Pepe ruhái már a második bőröndbe kerültek. Harmadik bőrönd pedig elnyelte a felnőttek ruháit. Hamar rájöttem, hogy ruha mellé magamnak is kellene cipőket elraknom, a hetedik csomag A. edzéstáskája, amibe a lábbelik jöttek.

Eddig minden rendben is volt. Az összes csomagot kicipeltem a garázsba. Kedvesen sorba állítottam őket és figyelmeztettem őket, hogy rendesen viselkedjenek. Így is történt. A gyerekeimet már nem tudtam ilyen jól nevelni, így alig zártam be a garázsajtót, amikor elkezdték különböző holmijukat keresni. Előrelátásom egyik hátránya. Nem győzőm a gyerekeket: „Már elcsomagoltam. Holnap majd elővehetjük. Nem kapjátok meg. Nem érdekel, mennyire hisztizel. NEM VESZEM ELŐ.” Nem értették, hogy rendes vagyok, mert egy pizsamát és egy váltóruhát elől hagytam nekik a másnapi indulásig.

Nagyon büszke vagyok magamra, hogy ennyire ügyesen összepakoltam, hogy megjutalmazzam magam, egy kis takarításba fogok. Nincs nagyobb öröm, mint tiszta lakásba hazaérkezni. (És nagyobb bosszúság, mert fél óra alatt újra disznóól lesz…)

Takarítok még egy kicsit. Aztán még egy kicsit. Közben A. is hazaérkezik, ő is keresni kezdi néhány holmiját. „BECSOMAGOLTAM. A GARÁZSBAN VAN.” Nem érti, miért ordibálok vele…

Az indulás reggelén, mire összeszedem magam, a férjem már a kertben. Valamit fűrészel. Hetek óta ígéri, hogy felkarózza az egyik félig kidőlt fánkat. Itt az ideje. A legjobb ideje. Hihetetlen akaraterőről teszek tanúbizonyságot, amikor nem szólok semmit. Na jó, ez nem igaz, mert nem tudtam megállni, hogy ne szóljak semmit. De legalább nem kötöttem bele annyira a férjembe, hogy veszekedés törjön ki. Közben látom, hogy a gyerekbiciklik már az autó tetején várakoznak. És még néhány egyéb jármű az autóban. Összesen 7 darab: Kétkerekű bicikli. Pótkerekes bicikli, két különböző méret. Háromkerekű bicikli. Roller. Babakocsi.

Rájövök, hogy ha tisztálkodni akarunk, akkor pár holmit nem ártana a fürdőszobából is összepakolni. Nyolcadik táska.

Ha enni is tervezünk majd, akkor nem ártana a konyhából is néhány dolgot elrakni. Itt kezdődik a csomagok hirtelen osztódása, így el is vesztem a fonalat: Hűtőláda, kosarak, zacskók, kistáska, nagytáska… satöbbi, satöbbi, satöbbi.

Végül összesen 14 darab csomagot számoltam meg. Hat napra. Ebből kettő nejlonzacskó, amitől a férjem kiütést kap. Elegáns magyarok NEM utaznak külföldre nejlonzacskóval. De nincs mit tenni. Nem vagyunk elegáns magyarok. Egyébként is jobban idegesíti a plüssállat-kollekció, ami az utastérben kap helyet. A lányok összes plüssállatát Palikának hívják, így elmondhatom, hogy jó néhány Palika utazik velünk. A jó néhány nyolcat jelent.

Mindezek ellenére, így utólag megerősíthetem az utóbbi évek tapasztalatait, hogy az otthonhagyott dolgok száma egy konstans érték. Nem függ attól, hogy 1) mennyi időt töltünk csomagolással, vagy 2) mennyi mindent viszünk magunkkal.

Mindenesetre, amikor A. mindent beprésel az autó csomagtartójába, és a gyerekek is indulásra készen várakoznak üléseikbe szíjazva, A. elsüti a poént, hogy nagyon nevetne, ha most nem indulna az autó a lemerült akkumulátor miatt, én előre elnézést kértem tőle, ha a szituációt NEM fogom viccesnek találni. Lehet, hogy nem nevetni fogok, hanem átkozódni. De erre nem került sor, mert kikanyarodtunk az utcából, és a gyerekek hisztizni kezdtek, hogy szomjan halnak és annyira éhesek, hogy már lélegzetvételhez sincs erejük. Egy kérdés marad így: Melyik csomagban vannak a pogácsák???

Egy terhesség története

[Figyelmeztetés: Ezt a bejegyzést jövő héten akartam megjelentetni, de nyaralni megyünk, így felteszem ma. Mert béna vagyok, és nem tudom beállítani az időzített publikálást. A történet valószínű hosszú lesz. És sok csúnya szó lesz benne, lehet, hogy kurva és bassza meg is, bár még nem tudom. És szex. És vér. Mindenki saját felelősségére folytassa!]

A második terhességem eleve rosszul kezdődött. Míg Pepe esetében, miután elhatároztuk, hogy nekiugrunk a gyerekprojektnek, még menstruáltam egyszer, nem is értettem, hogy miért, amikor mi gyereket akarunk, de aztán PAKK teherbe is estem. (És igen, szerintem terhesség és nem várandósság, és nem áldott állapot. De ez csak az én véleményem…) Szóval a második terhességem rosszul kezdődött, mert csak nem akartak a sejtek találkozni. És az a sok fárasztó szex. És szex. És még több szex. Aztán fél év után csak megjelent a második csík is a teszten. Innen aztán ment minden a maga útján. (És a bejegyzés szex-szel foglalkozó részét le is tudtuk...)

Ahogy az első terhességnél, most is azt az elvet követtem, hogy amit nem tudok, amiatt nem is aggódhatok, így nem nagyon forgattam semmiféle könyvet, nem kutattam az Internet-en információ után, hogy éppen az adott héten mi is történik.

Elmentem a kötelező vizsgálatokra és foglalkoztam az elsőszülöttel.

Egészen addig minden rendjén volt, amíg nem érkezett meg a 16 hetes vérvizsgálat eredménye, aminek az AFP értéke épp csak egy kicsivel volt magasabb, mint kellett volna. Nem igazán foglalkoztam vele, mert bár nem hozta az elvárható átlagot, de az érték még így is bent volt a 3 szórásnyi tartományban, azaz nekem elég normális volt. És különben is, amilyen megbízhatatlan a ciklusom lehet, hogy nem is a 16 héten vettek vért.

A nőgyógyász azonban erősködött, hogy menjünk el egy méhlepény vizsgálatra, hogy meggyőződjünk róla, minden rendben van. Bár az ultrahangos orvossal közösen ők már megnyugodtak, hiszen világosan látszik a képernyőn, hogy a magzat rendben van.

Az X. kórházban egész napot töltök, hogy részt vehessek egy néhány perces genetikai feltáró beszélgetésen, ahol az orvos arról győzköd, hogy valljam be, hogy dohányoztam a terhesség alatt és azért magas az AFP értékem. Nem, soha életemben nem dohányoztam. Néhány óra várakozás után aztán egy újabb ultrahang, ahol nem lát semmit az orvos (úgy értem semmi rendellenest), de azért megállapítja, MINDENKÉPPEN indokolt a méhlepényszúrás.

Megkapom az időpontomat.

Nóri barátnőm pár héttel korábban vett részt hasonló procedúrán, így részletesen elmeséli, hogy mi fog történni. Egy ideig úgy is ment minden, ahogy ő felvázolta.

Előző este befektetnek a kórházba. Hatágyas kórterem. Ez megint egy külön történet, de nem akarok nagyon sok kitérőt, így legyen elég annyi, hogy az első szülésem majdnem meghiúsult amiatt, hogy a választott kórházam nem tudott egyágyas szobát adni nekem. Én hazamentem volna, annak ellenére, hogy 41. hétben voltam, mert ÉN NEM ALSZOM IDEGENEKKEL EGY SZOBÁBAN, ha a férjem nem intézi el, kapjak egy szobát egy másik osztályon… Most is úgy döntök, inkább a folyóson alszom. De ott a pad már foglalt. EGY MÁSIK KISMAMA ALUDT OTT.

Másnap délig nem történt semmi. Leszámítva, hogy nem tudtam se reggelizni, se ebédelni, mert nem vittem evőeszközt magammal. Aztán jött a hasba szúrás. Nem vagyok tűfóbiás, eszembe sem jutott, hogy bármit is elbénázhat az orvos, így mosolyogtam magamban, míg ledarálta doki a szokásos megnyugtató szöveget: hogy a méhlepényből vett minta blablablablablablabla. Aztán vissza a szobába. Innentől kezdve nem igazán érdekelt, hogy hányan vagyunk ott, mert mozdulni nem tudtam, úgy fájt a szúrás környéke. Szóltam a nővéreknek. Semmi gond majd elmúlik, mondtál. Kb. egy óra múlva kirántották alólam a lepedőt és a férjem hazavitt. Már nem tudtam mozogni sem.

Semmi gond. Majd elmúlik.

Másnap már hétvége, így ugyanabba a kórházba mentünk vissza. Ultrahang. Nem látnak semmit. Biztos, ami biztos, inkább feküdjek be, majd hétfőn megnéznek alaposabban. Inkább nem, ha lehet választani. Lehetett. Hazajöttünk.

Hétfőn a saját ultrahangos orvosom megnézi, mi fájhat. Eret ért a szúrás. Keletkezett a hasfalban, vagy hol, egy kis vérömleny, az fáj. Semmi gond. Fel fog szívódni.

Ugrunk 10 napot az időben. Eljött a reggel, amikor lehetett a kórházba telefonálni az eredményért. A férjem hívja őket, mert ő a család kommunikációs igazgatója. Az ő feladata mindenféle telefonhívások bonyolítása. A munkahelyéről hív, hogy nem mondják meg neki az eredményt. Hívjam én.

Éppen tanítani indulnék, de gondolom, egy gyors telefont megér, hogy nyugodt legyen a napom, míg délután nem kapjuk meg a hivatalos eredményt.

Aznap Nóri tartotta meg az óráimat.

Ugyanis genetikai rendellenességet találtak. A 18-as kromoszómából három van. 18-as triszómia, Edwards szindróma. Terhesség megszakítást javasolt az asszisztens, akit a telefonon elérek.

A gimnáziumi biológiai óra anyagát már rég elfelejtettem. Fogalmam sincs, mi lehet az a 18-as triszómia. Felhívom az apukámat, aki orvos.

Bassza meg, bassza meg.

Míg A. hazaér a munkahelyéről, az Internet-et bújom. Mint a hétvégi bevásárlólista, olyan hosszú a rendellenességek sora. Az Edwards kóros magzatok 95 százaléka a születést sem éri meg. Ha a gyerek megszületik és nem hal meg azonnal, akkor általában pár órát él. Csak néhány három hónaposnál idősebb Edwards-kórosról tudnak a világon. Élettel összeegyeztethetetlen betegség.

Sírás-rívás. A klán család összezár. Telefonok. Többek közt a nagybátyám, aki orvos, hív, bármi segítség kell, ne habozzunk hívni őt. További segítség felajánlások. Bíztatás. Tanácsok. Nem szabad elvetetni a magzatot, ha a legkisebb esélye is van az életnek. Satöbbi. Satöbbi. Satöbbi.

De én már döntöttem. Nem szeretnék még várni hónapokat, hogy megszüljek egy olyan babát, aki nem életképes. Terhesség-megszakítás. Pepének, igaz, hogy alig múlt két éves, de elmondom, hogy mégsem lesz testvére. Legalábbis egyelőre.

Délután visszamegyünk a kórházba a hivatalos papírért. Idősebb genetikus fogad. Fiatalok vagyunk még, lehet még sok szép egészséges gyerekünk, mondja. Nem vagyok olyan állapotban, hogy vitatkozzak vele. Lehet, hogy igaza van, de az elmúlt hónapok alatt kialakult egy, hogy-is-mondjam, igen szoros kötödésem a pillanatnyilag bennem tartózkodó lény iránt. ŐT AKAROM. ÉS NEM VALAKI MÁST NÉHÁNY ÉV MÚLVA.

Hétfőn befeküdhetek. (Csütörtököt írunk éppen.) Vállalják a beavatkozást. Mi fog történni pontosan?, kérdezem. A genetikus nem tudja. Felhív egy orvost. Nem, nem altatásos műtét, ahogy nagy naivan hittem, hanem MEG KELL SZÜLNI A GYEREKET. HOGY AZTÁN KIDOBHASSÁK EGY KUKÁBA, mert szegénynek három 18-as kromoszómája van. De ne izguljak, mondja az orvos, körülbelül egy nap alatt lezajlik minden.

Annyira rossz élmény volt a hasba szúrás ebben a kórházban, hogy A.-val megegyezünk, másik helyet keresünk. A saját kórházamban szeretném. Telefonok. Nem vállalják. Túl előrehaladott már a terhesség. Felhívjuk a nagybátyámat, aki orvos. Rendben van. Megérti a döntésünket. 18. heti terhesség-megszakítás nem leányálom, de van egy kedves jó professzor barátja, menjünk az ő kórházába, ott majd szem előtt leszek, ott majd segítenek, amennyit csak lehet. Ne izguljunk. Szerezzünk egy beutalót. A többit ő intézi.

Másnap reggel a nőgyógyászom megírja a beutalót. Kifejezi sajnálatát, majd utunkra bocsát.

Néhány óra múlva már egy másik kórházban ülünk, a Professzor előszobájában. Professzor megnézi a leletet, ami alapján ellenőrző ultrahangot javasol. A Professzor betegeiként igazi VIP-vendégek lettünk. Külön orvos kísér az ultrahangos vizsgálathoz. Három különböző specialista jön be velem. A sort természetesen nem kell kivárnom. Látom a várakozó kismamák szemében, hogy nem tetszik nekik. Nekem se tetszene. De ettől kezdve tényleg soha nem háborogtam, ha valakit épp előttem vittek be valamilyen vizsgálatra. Örültem, hogy nem velem sietnek.

A. nem jöhet be velem. Kint ül a lépcsőn. Utólag azzal vádolom, hogy imádkozott, de ő tagadja. Én imádkoztam. Klozet katolikus vagyok. Ha baj van, mindig imádkozom.

Nekem nagyon sok időnek tűnt, de reálisan nem lehetett több 20 percnél, amíg újra a folyóson vagyok. A. kérdezi: Mi van? Én: Semmi. A.: Hogy-hogy semmi? Én: NEM TALÁLTAK SEMMI RENDELLENESET.

WTF? (A mi a fasz van, angol rövidítése. Elnézést.)

Vissza a Professzorhoz, aki újabb hasbaszúrásos-vizsgálatot javasol. Most nem a méhlepényből, hanem a magzatvízből vennének mintát. Rendben van.

Újra megbökik a hasamat egy nagy tűvel. Szívja ki a magzatvizet az orvos. Szép rózsaszín. Ez láthatólag nem tetszik a doktornak. Véres a magzatvíz. Mitől lehet? Én: Ja, biztos azért, mert az előző vizsgálatnál átütöttek egy eret. Orvos: Az elképzelhető, de így nem biztos, hogy lehet elemezni a vizet. Ha a saját vérem is ott van, az csöppet zavaró lehet. Nem tudja, hogy lehet-e. Egy hetet kell várni, hogy kiderüljön.

Várunk egy hetet.

Reggel csöng a telefon. Kedves laborasszisztens hív, hogy éppen most vizsgálja a magzatvizemet. (Mondtam, hogy VIP-ek lettünk!) DE NEM TUDJA AZ ELEMEZÉST ELVÉGEZNI. Menjünk be újra, hogy vegyenek köldökzsinórvért, az majd mindent eldönt.

Készülődni kezdünk.

Újabb telefon. Újra az asszisztens. Elnézést kér. Mégis lehet elemezni a mintát. 99% bizonyossággal tudja állítani, hogy egészséges a magzat.

Újra a Professzor szobájában. Elmagyarázza, hogy előfordulhat, hogy a méhlepényben fennálló genetikai rendellenességet a magzat „megússza”. De ezt már én is tudom, mert az elmúlt héten kiképeztem magam 18-as triszómiából.

Megszületik a második szakvélemény: Nem indokolt a terhesség megszakítás.

Felhívjuk a kórházat, ahol a méhlepény vizsgálatot csinálták, mondják, hogy a magzatvízből vett minta csak a magzat hámsejtjeit tartalmazhatja. Hiába mutat jó eredményt a vizsgálat, a magzati a genetikai rendellenesség még fennállhat.

WTF? WTF?

Felhívjuk a saját nőgyógyászomat. Keressem fel újra. Felkeresem. Örömmel jelenti, hogy utánanézett a terhesség enciklopédiájában és a Professzornak biztos igaza van, egészséges a magzat. Minden rendben lesz, csak egy dologra figyeljek. Ártatlanul megkérdezem, hogy mire. Hát arra, hogy a TERHESSÉG HÁTRALÉVŐ SZAKASZÁBAN NE IDEGESKEDJEK, MERT AZ ÁRTHAT A BABÁNAK.

Jó, hogy mondja, mert az elmúlt hetek élményei TOTÁL IDEGBETEGGÉ TETTEK. Igen, ezt válaszoltam. És nem volt ott a férjem, hogy mosolyogva jelezze, hogy csak viccelt a feleségem. PEDIG MOST TÉNYLEG NEM VICCELT A FELESÉGE!!!

A fentiek tükrében kellemesen eseménytelenül telt a terhesség hátralévő időszaka. Nyár volt. Jöttünk-mentünk.

Július 24-e Balatonalmádiban talált. Eme unokatestvérem születésnapját ünnepeltük. Finom vacsora volt, de én nem ettem. Nem éreztem igazán jól magam. 37. hétben voltam. Pepe testvérek között is a 42. héten született. Mi történhet? Semmi. A végtelenségig fog tartani ez a terhesség. Sosem lesz vége.

Nyugovóra tértünk. A nagynéném megnyugtat, bármikor felkelthetem, visz Veszprémbe, ha úgy érzem. Pepe és A. horkolnak egész éjszaka. Én forgolódom. Reggel 7-kor kelnek a fiúk. Hogy jól v agyok-e? Jól vagyok, ha SENKI SEM LÉLEGZIK ABBA AZ IRÁNYBA, AHOL ÉPPEN ÁLLOK. A férjem megkérdezi, hogy bevigyen-e a kórházba. Minek? Vasárnap reggel van! Minek mennénk be a kórházba? Minek? Hiszen úgyis örökké fog tartani ez a terhesség.

Elmegyek pisilni. Aki volt terhes, az tudja, hogy ez a terhes nőknek egy olyan hobbiféléjük, és valóban pisilek is, ja nem, vérzek. Megoldódik a dilemma: Indulás a kórházba! Balatonalmádiból Budapestre. Jön a férjem, aki vezet, és aki csak később meri bevallani, hogy lényegében száraz tankkal jöttünk el a Balatonról. Csak félt megállni, tankolni. És szólni sem mert. Jön Pepe. A mamám és a testvérem is. Nagycsalád vagyunk. Miért?

Teljesen rendszertelenül jönnek a fájások. Jó nagy kihagyásokkal. 8 előtt orvost nem illik zavarni, így csak 8-kor telefonálunk a nőgyógyászomnak, hogy nem érzem jól magam. Éppen ügyeletes. Vár minket szeretettel.

A. fél 9-kor rak ki a kórház előtt. Felsétálok a szülészetre. Újra hívjuk az orvost. Mindjárt jön. ¾ 9-kor meg is jelent. Bevisz a szülőszobába megvizsgálni.

ELTŰNT A MÉHSZÁJ. Jól lecseszett, hol voltunk eddig. Miért nem jöttünk korábban. Azonnal másszak fel a legközelebbi szülőágyra. Felmászom. Jön a szülésznő előkészíteni. Ő is megvizsgál. Rosszul mondta a doktor, nem eltűnt a méhszáj, csak TŰNŐFÉLBEN van a méhszáj. Még tudom követni az apró különbséget.

9 óra után hozzálát az orvos a burokrepesztéshez.

Nem érzek semmit, de tapasztalatból tudom, hogy pillanatokon belül nagyon szar lesz.

Az orvos eltűnik. Én vinnyogni kezdek, hogy azonnal hívják be a férjemet. Szülésznő behívja: Apuka jöjjön gyorsan, szülünk! [Ez az amit igazán utálok: Nem szülÜNK, hanem SZÜLÖK.] Szülésznő: Csináljon anyuka bármit, ami jólesik. Rendben. Az oldalamra fordulok. Pár pillanat múlva megjelenik újra a szülésznő. Bepillant a lábaim közé.

Szülésznő: ANYUKA AZONNAL FORDULJON VISSZA, MERT SZÜLÜNK. DOKTORÚR SZÜLÜNK!

Én: NEM FORDULOK SEHOVÁ.

A. tudja, hogy mi a dolga. Visszafordít. Orvos szól, ha jön a fájás nyomjak. Jön a fájás. Nyomok. Egyet.

Placcs.

9 óra 15 perckor megszületik a lányom.

3250 gramm. ÉS TÖKÉLETESEN EGÉSZSÉGES.

És pont úgy néz ki, mint én a csecsemőkori fényképeken.

MEGSZÜLTEM SAJÁT MAGAMAT!

***

Kicsit később benyomul a család a szülőszobába.

Anyukám büszkén jelenti, hogy felhívta Almádit, hogy Sárika megszületett.

Én: MIT CSINÁLTÁL???
Anyukám: Felhívtam Almádit, hogy Sárika megszületett.
Én: DE HÁT NEM IS SÁRIKÁNAK HÍVJÁK!
Anyukám (tökéletesen csodálkozva): Nem Sárának hívják?
Én: NEM.
Anyukám: Akkor hogy hívják?
Én: EMMÁNAK HÍVJÁK. EMMÁNAK!

***

Kicsit később felhívom az apukámat, aki orvos.

Én: Megszületett. Teljesen egészséges.
Apukám, aki orvos: LÁTOD, NEM HIÁBA IMÁDKOZTUNK ANNYIT.

***

NEM HIÁBA, VALÓBAN.

***

Utóiratok:
1. Miért is írtam mindezt le? Mert a jövő héten ünnepeljük Bakka 4 éves születésnapját, aki a nem mindennapi kezdet ellenére, köszöni szépen, tökéletesen van. Idézem a leányzót: „A csúnya doktor bácsik nem akarták, hogy megszülessek, de aztán mégis megszülettem.” Igen, valahogy így történt, ha 12 szóban akarnám megfogalmazni és nem 2000-ben.

2. Bakka minden születésnapján utalunk egy kisebb összeget egy alapítvány számára, amely alapítvány genetikai betegségek kutatásával foglalkozik. Ez itt az emlékeztető a férjem számára, hogy ne felejtse utalni a pénzt, Bakka nevében.

3. Sokat gondolkoztam, hogy mi is legyen a történet végső tanulsága. Azt hiszem, tudom. Íme: Első terhességem utolsó hetében halálra szekált több ember is, hogy pakoljam már össze kórházi csomagomat. Tudjátok a bőröndöt, amibe MINDENT BELE KELL TENNI. Bakka több héttel a kiírt időpont előtt született meg. Nem pakoltunk még össze semmit. Balatonról siettünk a kórházba. Bőrönd nélkül, üres kézzel érkeztünk. ÉS MÉGIS MEGSZÜLETETT A LÁNYUNK!

Időutazás Angliában

Pontosabban Anglia délnyugati részén.

Tagadni próbáltam, hogy jól éreztem volna magamat a nyaralásunkon (Hasznos, amikor a tegnapi bejegyzésemet visszalinkelem. Nem?), de azt nem tudom tagadni, hogy az (idő)utazás nagyon érdekes volt. Terveink szerint egy nap alatt „tudtuk volna le” Bath városát, aztán pedig Wales felé indultunk volna. De aztán Bath-ban és környékén ragadtunk.

Az időutazásunkat Avebury, Wiltshire-ben kezdjük a történelem előtt, ahová a druidák vagy droidok (Vagy egyik sem??? Ahogy a férjem felvilágosított, van egy kis különbség a kettő között. Jó a mérnök a háznál!) vezetésével kb. 4 millió munkaórával hatalmas köveket cipeltek emberek. Ezeket a köveket aztán szabályos körben helyezték el (pontosan miért, azt nem tudni), miután hasonlóan hatalmas árkokkal és dombrendszerrel kerítették be, a több mint egy kilométer kerületű területet. Aztán, vagy lehet, hogy már előtte is, egy falut építettek a kör közepébe. Olyan, mint Stonehenge, csak nagyobb és itt a kövek még nincsenek elkerítve, lehet fogdosni azokat. A kövek között birkák legelnek, mert ANGLIÁBAN VAGYUNK. (A képeket innen-onnan lopkodtam. A sajátjainkat nem akarjátok látni!)

Innen ugrottunk egyet a rómaiakig, akik miután elfoglalták a szigetet, rátették a kezüket a kevés melegvizű forrásra egyikére és hatalmas fürdőkomplexumot építettek köré. Meg templomot. A fürdőről a középkorban elfelejtkeztek, betemették és ráépítkeztek, de a múlt században, amikor a csatornaépítés újra esedékessé vált, megtalálták a romokat. Többek között a római csatornarendszert is, amin az elhasznált vizet a közeli folyóba vezették, és amit ma arra használnak, hogy AZ ELHASZNÁLT VIZET A KÖZELI FOLYÓBA VEZESSÉK. Zseniális a múzeum. Tényleg.


Középkor: Bath Apátság. A helyén korábban egy óangol templom állt, ahol Anglia első királyát koronázták meg. Kicsit homályosak már az angol történelemmel kapcsolatos emlékeim, fogalmam sincs kiről van szó...(Edgár...)...


18. században hozzáláttak a várostervezéshez, így a középkori, városfallal védett települést teljesen lerombolták és György-stílusú házakat és utcákat építettek. Tömegével. A szezon minden évben három hónapig tartott, januártól márciusig, amikor is az arisztokrácia itt múlatta az időt. A. szerint az egész város olyan, mintha kaszárnya lenne. Tény, hogy semmi nincs túldíszítve, de meglehetősen grandiózus.

Korai 19. századdal el is érkeztünk Jane Austenig, akinek a papája nyugdíjazása utána úgy határozott, hogy Bath-ban fog letelepedni. Nem igazán lehet érteni, hogy egy falusi pap, miért akart egy divatos fürdőhelyre jönni és úgy tűnik, hogy Jane sem rajongott az ötletért, de pár évet valóban itt töltöttek. Jane Austen két regénye is Bath-ban játszódik: Northanger Abbey és Persuasion. A regényekben említett helyek legtöbbje a mai napig megvan. És a házak is, ahol Jane Austen lakott. És nem úgy, hogy valaha itt állt a ház, amit annak a háznak az alapjaira építettek, amelyik előtt valaha elsétált Jane Austen, hanem EZ AZ A HÁZ AHOL LAKOTT.

ÉS EZ.

(Igen, ezeket a képeket én csináltam. HONNAN JÖTTETEK RÁ???)

A férjem KIFEJEZETT kérésére részt vettünk egy Jane Austen sétán is, ahol persze megtudtuk, hogy a hardcore Jane Austen rajongók nem Bath-ba jönnek, hanem Chawton-t látogatják meg. Hm. Még gondolkozom a dolgon, bár A. NAGYON szeretne menni... Itt az ideje, hogy Jane Austen rajongásomban a következő szintre lépjek, ami már nem abból áll, hogy Colin Firth képeit gúglizom az Internet-en… Csak, hogy A.-val lépést tudjak tartani...

21. század: Miután mondtuk A. angol kollégáinak, hogy elmennék néhány napra Wales-be, és kérdeztük, mit is ajánlanak, akkor azt mondták, hogy nem ajánlják Wales-t, mert egyrészt útlevél kell oda, másrészt úgysem értenénk, hogy mit beszélnek ott. Ajánlottak viszont két közeli birtokot megtekintést. Lacock „ház” (értsd: kastély) és birtok arról híres, hogy apátságként indult, de miután VIII. Henrik szétzavarta az apácákat családi fészek lett. Később Fox Talbot vette meg a birtokot, aki meg arról híres, hogy ő készítette az első fotónegatívot. Egy ablakról. Persze Angliában vagyunk, így nemcsak a fotónegatív van meg, hanem, tisztán praktikus okokból, amellé az ablak mellé van kiállítva a negatív, amit Foxi bácsi annak idején lefényképezett. De ez még nem minden! Lacock Apátságban (is) forgatták az első Harry Potter filmet. Így nemcsak Jane Austen lábnyomait tekintettem meg, hanem Hermionéjét is!

A másik házacska, amit megnéztünk Bowood volt. Az épületet a család egyszerűen csak „kisháznak” hívja, mert a nagyot a Második Világháború után valamiért saját maguk rombolták le. Nyilván túl nagy volt. Itt volt házitanító Dr Joseph Priestley, aki szabadidejében a kis laboratóriumában azzal szórakozott, hogy felfedezte az oxigént. A család szegről-végről Napóleonnal is rokonságban volt, így sikert begyűjteniük a Császár halotti maszkját is. De ez csak az apróság. Mert ki van állítva a nagypapa ruhája is, amit III. György egyik születésnapján viselt. A 18. század utolsó éveiben. Rend van ebben az országban, mert az is oda volt írva a kiállított ruha mellé, hogy pontosan melyik napon…

Természetesen a 21. század Angliája nem lehet teljes a Body Shop nélkül, ahová mindennap betértem egy kis szagolgatásra és a Disney Shop nélkül, ahol SIKERÜLT BAKKA HERCEGNŐS KESZTYŰJÉT MEGVENNI!

Már ezért érdemes volt elutazni Angliába!

Tagadom,

hogy féltem a repülőn. Azt viszont nem, hogy amikor visszafelé felszállás előtt, biztos, ami biztos alapon, keresztet vetettem, a férjem hangosan kiröhögött. Pedig ő járt a piaristákhoz…

hogy állandóan panaszkodtam, hogy beteg vagyok.

hogy, ha már itt tartunk, pszichoszomatikus tüneteket produkáltam. Hogy miért? MERT HIÁNYOZTAK A GYEREKEK. Patetikus.

hogy két este is elsírtam magam, a fent említett utódok hiánya miatt.

hogy megfogadtam, soha sehová nem utazom többet a gyerekeim nélkül.

hogy reggelinél rendszeresen cseszegettem a férjemet, hogy túl sok sült szalonnát eszik. Szerinte a hat szelet nem túl sok, hanem épp elég.

hogy azt mondtam, kár engem ilyen drága nyaralásra vinni, úgysem tudom jól érezni magam.

hogy utolsó előtti nap pánikba estem, mert elfogyott az olvasnivalóm. Nem hittem, de Angliában is van könyvesbolt!

hogy kiröhögtem a férjem, mert nem tudta, hogy a győzelmi oszlopok fallikus jelképek. A férjem szerint a győzelmet jelképezik. Igen, azt, és azt, hogy milyen fasza legény volt Viktoria királynő. [Elnézést.]

hogy amikor láttunk egy dominát az utcán, illetve egy dominának öltöztetett malackát, akkor a férjemnek kellett elmagyaráznia, hogy ki is a domina. Most megnéztem, hogy az Idegen szavak és kifejezések szótára szerint (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973) úrnő. A férjem egyáltalán nem ezt mondta. Pedig ő tanult latinul a gimnáziumban…

hogy utolsó reggel komolyan kiborultam, mert nem volt több tiszta bugyim. Úgy tűnik már négyig SEM tudok számolni…

hogy, bár itthon a víztakarékosság jegyében élünk, a szállodában naponta kétszer zuhanyoztam. És kétszer fürödtem.

hogy az összes kis tusfürdőt és sampont elhoztam a szállodából. Gondoltam jó ajándék lesz a gyerekeknek. Nagyvonalú vagyok!

hogy az én hibám lenne, hogy az autónk nem indult el tegnap este 11-kor a reptéri parkolóból, MERT MEGINT LEMERÜLT AZ AKKUMULÁTORA. Nem, nem hagytam égve a lámpát! És a rádió sem ment négy napig!

Jó itthon!

Mit csináltam tegnap?

Lássuk csak.

Fél hatkor a gyerekek kipattantak az ágyból, miután a szomszéd autóriasztója megszólalt. Próbáltam rábeszélni őket, hogy feküdjenek vissza aludni, de „hiszen Mamika már világos van!” felkiáltással levonultak a földszintre marihuánát szívni tévét nézni. 7 után felkeltettek, hogy most már tényleg kérik a reggeli tejüket és a tejbegrízt is. Miután közöltem velük, hogy nincs elég tej, kitört a forradalom. Az uralkodó elzavarásával fenyegetőztek, mert nem tudnak mézes tej ÉS tejbegríz nélkül élni az alattvalók. Így lett elég tej. Csöppet felvizeztem…

Leültek reggelizni, én meg az email-jeimet olvasni. Hatalmas csörömpölés. Pepe leveri a tejbegrízes tányérját a földre. „Hogy lehetek ilyen béna?”, kiabálja. Visszakiabálok neki, hogy nyalja fel a földről. Én meg megyek, hogy lefényképezzem. Mert jó anya vagyok. Látom, hogy az üvegtányér is eltört. Hmmm, Pepe, inkább mégse nyald fel a földről!!! De miért Mamika?

Nagyfül, a plüssből készült nyuszi is belekeveredett a balesetbe. Pepe nekiáll, hogy kimossa. Sikerül. Majd fél órát dolgozom, hogy az eredményképpen fellépő fürdőszobai árvizet elhárítsam.

Észrevesszük, hogy a kedvenc fám kidőlt a viharban. Pepe felméri a terepet. Nem tört el, csak kifordult a földből. Felsegítjük a fát. Remélem ki fog tartani!

Felöltözünk. És útnak indulunk, mert a gyerekeknek megígértem, hogy az elutazásom előtti napon csinálunk valami érdekeset. Mondjunk, múzeumba megyünk, aztán meg a városban ebédelünk. Nyilvánvaló, hogy elment az eszem. Mentségemül csak azt tudom felhozni, hogy mióta a Medici kiállításon Bakkának volt szerencséje a bársonyruhákat megtapogatni, gyakran kéri, hogy menjünk újra ruhákat nézni a múzeumba. Ez a kiállítás ideálisnak tűnt.

Az utat végig hisztizték, hogy fáj a hasuk. Ahogy leparkoltam közölték, hogy szomjan halnak ÉS pisilniük kell. DE NEM FOGTAK KI RAJTAM, mert volt nálam víz és WC mellé parkoltam. Mert lassan kezdem a játékszabályokat megtanulni!

A kiállítás tényleg ideális volt. Pepe élvezte a kardokat, Bakka a szép ruhákat, ZK pedig a kavicsokat. A három terem közül az egyiket ugyanis parknak rendezték be.

A kiállítás végén megszagolgattuk a parfümöket és felpróbáltuk a ruhákat. NEM MI TÖRTÜK EL AZ ÜVEGET. ÉS NEM MI SZAKÍTOTTUK EL A RUHÁT. TÉNYLEG!!!

Később Felmentünk az emeletre, hogy bekukkantsunk ide is. Mindig mondogatom, hogy Pepe nagy rajongója a történelemnek, de ez tényleg így is van. A fiam álla leesett. Sajnos a lányoké nem, így Pepe nem tudta végigböngészni a kiállítást, mert Bakka és ZK megegyeztek, hogy még egy pillanat a múzeumban, ők elpusztulnak. És ennek hangot is adtak. Rövid úton távoztunk.

A gyerekeknek pizzát ígértem. Sajnos csúnyán felsültem, mert a hely ahová elrángattam őket nem volt nyitva. Szerencsére sikerült néhány csirkecombbal betömni a szájukat a menzán.

A délutánt itthon töltöttük. A sebeinket nyalogattuk. Jó, csak átvitt értelemben.

Alvás helyett, hisztiznek a gyerekek, hogy nem álmosak. Játszás helyett viszont késő délután alszanak, mert „meghalunk, olyan álmosak vagyunk”.

Leengedtem a medencét és elpakoltam. A gyerekek hisztiznek, hogy miért.

Kimostam és megszárítottam mindent. Hisztizek, hogy miért folyik a víz a mosógépből. És, hogy miért nem szárít a szárítógép, amikor pedig hónapok óta be sem kapcsoltam.

A fekete banánokból banánkenyeret sütök. A gyerekek hisztiznek, hogy elégettem ÉS nyers a belseje. NINCS IGAZUK.

Megnézem a Tour de France befutóját. Bakka hisztizik, hogy nem érdekli. ZK hisztizik, mert fáradt. Pepe felvilágosít arról, hogy a péniszét Eiffel-toronynak nevezte el. Hisztizek, hogy ILYENEK A FÉRFIAK. MINDEGYIK EGYFORMA.

Gyurmázunk. Pepe hisztizik, amikor megemlítem, hogy az iskolában is kell majd gyurmáznia. „DE MINEK MAMIKA? MINEK?”

Rendet rakunk. Hisztizek, mert nem segít senki.

Takarítunk. Hisztizek, mert nem segít senki.

Vacsorázunk. Pillanatnyi nyugalom.

Fürdünk. ZK hisztizik, mert Bakka ellökte.

Két Rumcájsz mese után már fel is mentenek az anyai teendők alól. Néhány órára. Természetesen miután mindenkitől (a plüssállatokat is beleértve) jóéjszakát puszival búcsúzom.

Becsomagolom a bőröndöket, mert ma ELUTAZOM!!!

És szomorú nagyon, de ahogy le fogom rakom őket néhány óra múlva a nagyszülőknél, máris hiányozni fognak.

MIÉRT? MIÉRT? MIÉRT?

Születésnapi ajándékok

Pepe nagypapájának nem esett jól, hogy a gyerekem „taszítja a zenét”. Ezért úgy gondolta, hogy vesz a Pepének egy szintetizátort születésnapra, hátha ez közelebb hozza a fiamhoz a zene világát. (És engem pedig a zárt osztályhoz. Mondanám, ha rosszindulatú lennék. De nem vagyok!) A lányok rögtön lecsaptak rá. Főleg a mikrofon tetszett nekik. Vég nélkül kornyikáltak. Hangosan. Nagyon hangosan. Hamar megtanultuk Pepével, ha Bakka felkiált: „Gyere ZK, vár a színpad”, akkor menekülnünk kell, mert a lányok énekelni fognak. Kis idő múlva elromlott a mikrofon. Elraktam, hogy majd Papika megjavítja. Majd. Még nem jött el ez a majd. Aztán amikor egyszer azon kaptam ZK-t, hogy a gépezet elektromos zsinórjával játszott, elraktam a szintetizátort is. A helyére. Gondoltam, hogy ott úgysem fogják a gyerekek keresni. Igazam volt. Mint mindig. A hétvégén, hogy életre szóló nyári élményekkel lássuk el a kiskorúakat, darabonként átválogattuk az összes játékukat, és a használhatatlan dolgokat kidobtam. A szintetizátor Pepe ágya mellé került a díszhelyre. Néha be is kapcsolja. Pötyög rajta valamit. De inkább a rengeteg gomb érdekli, nem a billentyűk, hanem azok a gombok, amiknek a nevét nem tudom, de segítségükkel mindenféle hangot lehet a hangszerből kicsikarni.

Pepe: MAMIKA HALLOD?
Én: Ne üvölts, hallom.
Pepe: Mamika hallod? Van rajta puskaropogás. [Puskaropogásszerű hang.]
Én: …
Pepe: És ágyúdörgés is. [Ágyúdörgés]
Én: …
Pepe: És nyílvesszők suhanása. [Magas, suhanó hang.]
Én: …
Pepe: És hallottak ordítása is!!!
Én: …
Pepe: MICSODA ZONGORA:

Azt hiszem, Pepe nagypapája nem így képzelte el a gyerek zenei nevelését…

***
Bakkának közeleg a születésnapja. Csöppet bajban vagyunk, mert hiába kérdezgettük Bakkát, hogy mit szeretne születésnapjára, nem állt elő semmi használható ötlettel [értsd: Kínában gyártott műanyag szarral, elnézés, amit a helyi játékboltban megvehetek egy kisebb vagyonért. És ami pár nap alatt tönkremegy…]. Helyette Pepét hallgathattuk, hogy ő mit szeretne Bakka születésnapjára (egy transformers-t) és a saját elkövetkező születésnapjaira. A tizedikre, például, egy bicskát. (Bocs, azt hittem, hogy tudni szeretnétek…) Aztán bekövetkezett, amitől tartottam. Bakka előállt azzal, hogy semmi másnak nem tudna örülni a születésnapján csak egy pár kesztyűnek. Először furcsállottuk, mert rögtön sí-kesztyűre gondoltam, a lányom pedig nem egy téli lény, de aztán Bakka elmagyarázta, hogy nem-nem, ő egy hercegnős kesztyűre gondol, aminek a szára felér a könyökéig. Mint Hamupipőkének a bálon.

HURRÁ! HURRÁ! HURRÁ!

Agyalni kezdtem, hogy honnan is szerzek ilyen kesztyűt a lányomnak, és van is néhány ötletem, amikor a VALÓDI dráma beütött.

Pepe: Van egy kis gond, Mamika.
Én: Micsoda?
Pepe: Tettem egy ígéretet Bakkának.
Én: Mit?
Pepe: Az ígéreteket mindig be kell tartani, ugye?
Én: MIT ÍGÉRTÉL BAKKÁNAK?
Pepe: Hogy varrok neki egy kesztyűt.
Én: Tessék?
Pepe: Megígértem Bakkának, hogy a születésnapjára varrok neki egy kesztyűt. Segítesz varrni, ugye?
Én: Pepe nem tudom, hogy feltűnt-e az elmúlt hat év alatt, hogy még egyszer sem varrtam. Mert ÉN. NEM. TUDOK. VARRNI.
Pepe: Én sem tudok, de megígértem!
Én: …

Összefoglalom: Nemcsak Bakkát kell bíztatnom, hogy biztos kap majd egy gyönyörű báli kesztyűt születésnapjára, hanem Pepével is lelki életet kell élnem, hogy mi fog történi, hogy nem tartja be az ígéretét.

Most egy pillanatra megállunk…

Tegnap csörgött a mobiltelefonom. Nem írt ki számot a képernyőre a jószág, így az első gondolatom az volt, nem veszem fel. Aztán a második, hogy lehet, hogy az egyetemről hívnak, hogy a dékán aláírta a kinevezésemet.

Felvettem.

A dékán aláírta a kinevezésemet, menjek be én is aláírni.

Az életkoromat alapul véve ez nem egy eget rengető dolog, mások ennyi idősen már sokkal többre vitték, mint én. Vagy kevesebbre. Vagy teljesen más paradigmában mozognak és nem mérhető össze a teljesítményünk. Vagy eleve nem kell összemérni a teljesítményeket. Vagy nem is lehet.

De én most mégis megállok egy pillanatra, és büszke leszek magamra.

Pont tíz éve gondoltam, hogy jó lenne egy ilyen állás nekem. Nem sokkal utána a korábbi tanszékvezetőnk fel is ajánlott egyet.

De én nem fogadtam el, mert nem éreztem magamat elég felkészültnek. (Ebbe most ne menjünk bele...)

Tanultam tovább és tovább és tovább.

És gyerekeim lettek. Három.

Innentől kezdve a munkám még inkább csoportteljesítmény eredménye, mert ahhoz, hogy le tudjak ülni a gépem elé, hogy a szerelmetes látens dimenzióimat alakítgassam, jó sok embernek kell a háttérben mozognia, hogy közben a gyerekeim kapjanak enni. És a fenekük is tiszta legyen. Főleg kakilás után.

És a kollégáimról sem szabad megfeledkeznem. Akik a tanítási és kutatási munkák során segítettek. Nélkülük nem lennék itt, ahol most vagyok.

És számtalan alkalommal mondtam és mondok köszönetet ezeknek az embereknek.

És számtalan alkalommal szerénykedtem a teljesítményemmel kapcsolatosan és fogom a szerencsére, hogy most itt vagyok.

De én most mégis megállok egy pillanatra, és büszke leszek magamra.

Büszke,

mert végigcsináltam egy doktori programot úgy, hogy egyetlen beadási határidőt nem mulasztottam el. Úgy, hogy közben a másik egyetemi szakomat is befejeztem. És két munkahelyen dolgoztam.

mert számos konferenciára elment a saját pénzemből, hogy még többet tanuljak.

mert megírtam néhány cikket mielőtt a disszertációmhoz hozzákezdtem volna.

mert időben megcsináltam a doktori szigorlatomat.

mert terhes voltam már, amikor a disszertáció tervemet megvédtem.

mert az első gyerekem épp háromhetes volt, amikor nekiültem, hogy a disszertációmat is megírjam.

mert úgy írtam meg a 200 oldalas dolgozatot, hogy több mint 10 hónapon keresztül minden hétköznap dolgoztam rajta, mert volt, hogy csak negyedórányi időm volt rá.

mert a második gyerekkel már terhes voltam, amikor beadtam a dolgozatomat, minden határidő módosítás nélkül.

mert a második gyerek épp négy hónapos volt, amikor meg is védtem a disszertációmat.

mert közben tanítottam az egyetemen. Ingyen.

mert a harmadik gyerekem is megszületett, amikor elvállaltam egy újabb kutatási projektben való részvételt. Ahol megint helyt álltam, amennyire bírtam.

mert pontosan 10 éve dolgozom azért, hogy megkapjam ezt az állást.

ÉS SIKERÜLT.

Le is vonom a következtetést, hogy a kemény munka elnyeri a jutalmát.

Persze azon lehet vitatkozni, hogy ma Magyarországon egy közalkalmazotti állás jutalom-e. Mindenesetre nem aggódom, mert, ahogy azt már írtam ezen a blog-on, a férjem megígérte, hogy életem végig eltart. Amire szükség is lesz, mert a fizetésemből lehet, hogy nem halnánk éhen, de a számláinkat nem tudnánk kifizetni, az biztos.

De addig míg a férjem nem lép le a titkárnőjével ezzel sem törődöm.

Egy rövid kis napig nem fogom ostorozni magamat, hanem büszke leszek arra, amit elértem. Még akkor is, ha vannak olyanok, akiknek ez semmi.

Összefoglalom tehát: A múlt héten sikerült körbefutnom a Margitszigetet. Ezen a héten állást kaptam.

Mi jöhet még?

Hétfő, hogy jól kezdődjön a hét

Hajnalban valamikor A. elhúzta a csíkot. Ide. Rendes volt, mert korábban rábeszélt, hogy pénteken menjek utána és töltsünk néhány napot Angliában. Haboztam, mert nem szeretek pénzt költeni olyan frivol dolgokra, mint nyaralás. Nyaralás gyerekek nélkül. De aztán engedélyeztem, hogy megvegye a repülőjegyemet. Mondjuk arról nem volt szó, hogy az én bankkártyámmal fizesse ki az ÉN jegyemet. De mindegy. Bár, ahogy az időjárás-előrejelzést elnézem, lehet, hogy ez hiba volt.

Minden ment a maga bejáratott útján. Délelőtt mit csináljunk? Martonvásár? Két gyerek hisztizik, hogy „jaj csak azt ne”. Játszótér? Egy gyerek: „na ne”. Végül ZK mentette meg a helyzetet, amikor javasolta, hogy menjünk el fagyizni a kisboltba. Hogy a jó aztán rosszra forduljon vagy fél órát hisztizett az előbb még dicsért gyermek, mert nem a hello kitty-s a ruháját adtam rá. Pedig Bakkán is hello kitty-s szoknya-póló volt. Az persze elkerülte a figyelmét a legkisebbik lányomnak, hogy neki nincs olyan öltözéke.

Egy idő után aztán mindegy lett.

Fagyiztunk.

Délben megnéztük a Tour de France rajtját. Vali megtiltotta, hogy a bicajról írjak. „Azt a néhány embert, aki olvassa a blogodat, el fogod veszíteni”. Így legyen elég annyi, hogy annak ellenére, hogy Bakka többször is ellenkezett, hogy „ne nézzük már azt a biciklis filmet”, Pepével a rajtot ÉS a befutót is megnéztük. Jó, jó, kicsit csaltunk, mert közben lepihentek néhány órára a gyerekek és én kikapcsoltam a TV-t…

Délután játék a kertben. Homokozás. Harc. Megkérik, hogy nyissam ki az apjuk autóját nekik. Kicsit szeretnének a csomagtartóban ücsörögni. Nem, nem fognak semmihez hozzányúlni. Ki vagyok én, hogy megtagadjam apró örömeiket?

Vacsora. „Mamika, milyen finomat főztél!” (Sajtos melegszendvics volt hagymasalátával. Jó, ez kicsit túlzás. A melegszendvics mellé löktem a gyerekeknek egy kis hagymát. De felszeleteltem!)

Vacsora után elpakolok. És vállon veregetem magam, hogy milyen ügyesen levezényeltem a napot. Már csak fürdés-mese-alvás van hátra. Igaz? IGAZ???

Kipillantok az ablakon és látom, hogy az autónak ég a lámpája. Nyilván a gyerekek nem nyúltak semmihez, amíg a kocsiban játszottak.

Kiszaladok, gyorsan lekapcsolom, nehogy lemerüljön az akkumulátor. Gondoltam, megbizonyosodom, hogy minden OK, beindítom az autót.

Illetve csak beindítanám, mert nem indul.

Lemerült az akkumulátor.

A gyerekek esküsznek, hogy nem nyúltak semmihez. „Most miért kiabálsz Mamika? Mi nem csináltunk semmit!”

Aha, persze, csak nekem tollas a hátam…

Ahogy szokásom felhívom A.-t.

És megtárgyaljuk, hogy kit is örvendeztessünk meg a problémával.

Végül a barátnőmet hívom fel.

Én: Emlékszel, amikor A. Kínában volt és be akartak törni hozzánk és V. [N. férje] jött át megszerelni a zárunkat?
N.: Betörtek megint? A. hol van?
Én: Nem. Angliában. Az akkumulátor merült le.
N.: V. most ért épp haza.
Én: Szerintem akkor adj neki vacsorát először.
N.: Rendben.

Végül ma reggel jött át V. Megengedtem nekik, hogy még az egyik gyereküket elvigyék, ahová a gyereknek menni kellett.

Mert rendes vagyok.

V. kitolta az autót a kertünkből az utcára, majd beindította.

Igazi hősként viselkedett!

Én meg titokban irigylem N.-t és V.-t: Ilyen barátokkal, mint mi, már ellenségekre sincs szükségük…

Anakin Skywalker

Anakin Skywalker hajvágás előtt:

És után:

Nyári randomata I.

Bakka másodszor teszi velünk, hogy szépen felöltöztetjük, és elindulunk valahová vele (és a testvéreivel), majd egy idő után, szokása szerint, kecsesen fellebbenti a ruháját, amikor észrevesszük, hogy, basszus, basszus, megint elfelejtettünk bugyit adni rá…

A lányok (és Pepe is) szeretik itthon anyaszült meztelen múlatni az időt. Kicsit szorongani szoktam mindenféle alulról támadó fertőzés miatt, de a gyerekek nem osztják ezt az aggodalmamat. Bár néha beadják a derekukat és felvesznek egy papucsot (nem a lábra gondoltam, amikor „alulról”-t írtam) vagy egy órát.

ZK: Bakka megütött a karjával!
Én: Heccelted?
ZK: Igen.
Én: ZK AKKOR MIRŐL BESZÉLÜNK???

Tegnap rádumáltam a férjemet, hogy készítse el az egyik kedvenc ételemet. Szívesen megtette, így csúsztatott palacsintát ettünk. Már sütötte a tésztát, amikor rájöttem, hogy ilyenkor nyáron ideális étel nyers tojást ennünk. Szalmonellába bele lehet halni? — kérdeztem az uramat. Azt mondta, hogy ez csak egy kis gyomorfertőzés, nem kell izgulni miatta. Remélem igaza, van.

Klassz a kis medencénk a teraszon. Jól mutat. Mondjuk, a gyerekek nem fürdenek benne. Így vizet sem cseréltem benne egy ideje. Egész kis önálló ökoszisztémánk van. Bár fogalmam sincs, hogy a sárga színű slejm az alján él vagy hal [haha]. Klassz!

Hívjatok csak „lángfejnek”. Ahányszor futni megyek a férjemmel, edzés után órákig lángol a fejem. Különösen szép leszek tőle. „Mamika miért vagy ilyen vörös?” Nagy büszkeségemre viszont sikerült körbefutnunk a Margitszigetet. Örültem, hogy 40 percen belül teljesítettük. (Amit, ha a maratoni időre vetítek, akkor az testvérek között is 8 óra. Úgy tűnik, ebben az életemben nem fogom a világcsúcs időt fenyegetni…) Aztán kiderült, hogy A. elnézte az óráját és 43 perc volt. Nem tudom, hogy mi szánalmasabb az eredmény vagy a büszkeségem… (Vagy, hogy a férjem nem tudja a mutatós órát leolvasni…)

Pepe a második hetét töltötte itthon. Nem tudom, hogy az óvodában mit csinált, sosem panaszkodtak rá az óvónők, de én az idegösszeroppanás szélén vagyok. Ez a gyerek ÁLLANDÓAN beszél. És nem úgy, hogy magának magyaráz, motyog vagy magában beszél, hanem VELEM próbál beszélgetni. Igyekszem jó anya lenni, de sem a bionicle-készlete sem a Ben Ten figurái nem tudnak hosszú ideig lekötni. Ha tíz év múlva panaszkodom, hogy a fiam nem hajlandó szóba állni velem, akkor kérlek, figyelmeztessetek, hogy volt idő, amikor én sem…

A másik dolog, amiről az óvónők elfelejtettek tájékoztatni, hogy Pepe enni kezdett. De nem úgy, hogy eszik valamennyit abból, amit szeret, hanem úgy, hogy BÁRMIT rakok elé, megeszi. És kér még. És egy kis gyümölcsöt is. Igaz Pepe tegnap fürdés előtt, tudjátok, amikor a férfiak a testüket szokták nézegetik, megjegyezte, hogy itt az ideje, hogy fogyókúrázzon. Mindenesetre, így már a három gyerekből csak egy (ZK) él levegőn. Így azt a pénzt, amit a pelenkán megspóroltam, azt most az élelmiszeren elvesztem…

Pár napja kérdeztem a férjemet, hogy mikor is panaszkodtam utoljára a „rossz egészségemre”. Azt mondta, hogy maga is meglepődik, hogy azt kell válaszolnia, nem emlékszik. Ezen aztán csodálkoztunk is egy sort. Nos, befejezhetjük a csodálkozást, mert szombat délelőtt miközben a medencénk élővilágát menedzseltem, meghúztam a derekamat. Vagy derékszögben közlekedem, vagy az ágyon fetrengek. Az utóbbi lehetőséget választottam, miközben szépen megiszogattam a lejárt gyerek panadolokat és nurofeneket. Persze arról nem mondtam le, hogy ne számoljak be mindegy egyes hátammal és derekammal kapcsolatos érzésemről és benyomásomról. Azt hiszem ennek is köszönhető, hogy a férjem ma hajnalban fütyörészve indult újabb külföldi kiküldetésére…

Bakka hava

Július Bakka hónapja. Itt egy újabb kép róla. Éppen, véletlenül, eszik. Látjátok a transzot a szemében?


Nem tudom, hogy legális-e egy 4 éves kislánynak ennyit enni. De annyira jóízűen tud fogyasztani, hogy nincs szívem korlátozni az élelmiszeradagját.

Fog még fogyókúrázni eleget életében…

Én: Hány kukoricát főzzek?
A.: Én nem vagyok éhes. Egyet sem.
Én: És a gyerekeknek?
A.: Egyet, talán.

Megfőztem mind az ötöt. Előtte félbe törtem őket, hogy többnek látszódjanak.

Bakka 6 felet evett meg, ami testvérek között is 3 egész.

Ízlett neki.

És ez csak az uzsonnája volt. Tudjátok az az étkezés, ami az ebéd és a vacsora között van…

Miss July

Azért ragyog ennyire, mert az apja fényképezi.

Bakka elég jól gazdálkodott a génkészletével, amit átnyújtottunk neki a fogamzás pillanatában, mert rám hasonlít, annak ellenére, hogy én egy nagyfenekű bamba kisgyerek voltam.

Lehet, hogy elfogult vagyok, de meg kell említenem, hogy a szépségéhez bájosságához nem társul kellemes belső, mert Bakka az utóbbi időben állandóan nyávog és hisztizik. Akkor is ha nincs oka rá, csak azt akarja megkérdezni, hogy felkelt-e már a Nap.

Csöppet nehéz.

Mondjuk javára kell írnom, hogy Pepével ellentétben nem beszél állandóan, és ZK-val ellentétben nem bánja, ha néhány másodpercre másfél méternél távolabb megyek tőle...

Hogy van a mondás?

A változatosság gyönyörködtet?!

Gion Nándor: Aranyat talált

„Azelőtt soha nem járt Budapesten, sőt egyetlen igazi nagyvárosban sem, de bízott saját leleményességében, biztos volt benne, hogy a magas házak között is gyorsan feltalálja magát.”

Mindig habzsolom a könyveket. Szeretek gyorsan olvasni, még akkor is, ha ezért néha (vagy gyakran) átsiklok fontos részeken, jelentéseken és élményeken. Aztán pár hónap múlva már nem is emlékszem, hogy mit is olvastam, csak azt, hogy jó volt.

Ez a könyv azonban megakadta a torkomon.

A Második Világháború után járunk, az „aranyat talált” cím többek között (?) a lebombázott városban romeltakarítást végzők lehetőségeire utal.

De aztán a történet nagyon zavaros lesz.

Rojtos Gallai István kém lesz. Vagy ügynök. Vagy kettős ügynök. Vagy álügynök. Hogy kinek kémkedik és miért az szintén nagyon zavaros. Ami azért is furcsa, mert a főhősünk az a típusú ember, aki mindig minden helyzetben feltalálja magát. Megmenekül. Több lesz a kalandok után.

Annyira zavart, hogy nem értem a történetet, hogy Valinak, akitől a könyvet kaptam kölcsön (az Apukájáé különben a kötet. Nagyon vigyáztam rá!) és akinek köszönöm az élményt, mondtam, hogy „nekem ez az egész ügynök história nagyon zavaros”.

Mire mit mondott Vali?

Hogy neki is. Ő sem értette.

És hogy szerinte ez direkt van így. Hogy Gion Nándor érzékeltesse a zavaros időket, a kiszolgáltatottságot.

Hm. Hm. Hm.

Szerintetek így van?

Nyár, víz, medence

Azt hiszem, hogy megtaláltam a kulcsot a gyerekeim tökéletes nyár-élményéhez: kánikula és víz. (Pepe: Jó lenne, ha én irányítanám az időjárást. Én: Nekem mondod, Pepe?!)

A férjem nem volt hajlandó egy hatalmas lyukat ásni a kertben, hogy legyen saját tavunk, így elhatároztam, hogy veszek egy „kicsit” nagyobb felfújható műanyagmedencét (ez egy szó?). Mivel tudjuk, hogy egyik gyerek sem tud (még) úszni, nem akartam nagyon nagyot. Végül egy 3X1,5 métereset vettem nekik, 11 ezer forintért. Nagyon örültek neki, hogy a téglalapforma lehetővé teszi, hogy „ússzanak” benne, bár annak nem, hogy nem engedek 15 centinél több vizet a szerkezetbe. (Igen, tudom, hogy ennyi vízbe is bele lehet fulladni. Nem hagyom őket felügyeletlenül…)

Szóval szerdán megvettük a gyerekekkel a medencét. Hazahoztuk. Felfújtam mindkét levegőkamrát. (Így hívják, amit fel kell fújni?) Ez így lazán hangzik, de közben meghaltam. A karizmaim nem erre teremtetettek. És a derekam sem.

A gyerekek elkezdték feltölteni. Mindenki boldog volt kb. 3 percig, amíg nem derült ki, hogy az egyik légkamra ereszt. De nagyon: felfújom, leereszt. Felfújom, leereszt. A kádban folytatjuk a fürdést… Próbálom nem meghallani a nyávogást és vinnyogást…

Csütörtökön A. elzavarom a boltba, hogy vigye vissza a medencét. Visszaviszi. Minden gond nélkül kicserélik.

Péntek. Valival Debrecenbe utazunk, hogy megnézzük az Aba-Novák kiállítást a MODEM-ben. Nagyon-nagyon jó volt, meg is hosszabbította a múzeum vezetése a tárlatot, aki még odaér, annak nagyon ajánlom, bár most nem erről van szó, hanem a műanyag medencénkről. Szóval hazafelé a vonaton felhívom a férjemet, jól ment-e a gyerekek oltatása. (Igen, rátoltam az orvosi látogatást, míg én a barátnőmmel szórakozom… Miért?)

A.: Minden rendben volt.
Én: Felfújtátok az új medencét?
A.: Igen.
Én: Örültek a gyerekek?
A.: Igen.
Én: Fürdenek.
A.: Igen. Tudod mit mondott Bakka?
Én: Nem.
A.: Hogy ő vágta ki az előző medencét.
Én: TESSÉK?
A.: Azt mondta, hogy belevágott. De csak egy kicsit.
Én: Remélem megdicsérted!
A.: Igen, mondtam neki, hogy nagyon dicséretes, hogy bevallja.
Én: Szuper. Nem akarom, hogy hazug kis disznók legyenek a gyerekek.
A.: Azért azt is mondtam neki, ha lehetséges, máskor ne csináljon ilyet.

Az igazsághoz tartozik, hogy valószínű az én hibám, mert tényleg volt a medence mellett egy olló, amit lusta voltam elrakni, de úgy gondoltam, hogy végig az ollón tartottam a szememet. Vagy mégsem?

És a kérdés: Visszavittük a szétvágott, vizes medencét, amit nem is kellett volna kicserélnie a boltnak, de mégis kaptunk egy újat helyette.

Mit csináljunk?

Figyelembe véve a tényt, hogy a második medence is ereszt.

Egy kicsit.

Mégis csak jobb lett volna, ha egy hatalmas lyukat ásatok a férjemmel a kertben, hogy legyen saját tavunk…