Hétfő, hogy jól kezdődjön a hét

Hajnalban valamikor A. elhúzta a csíkot. Ide. Rendes volt, mert korábban rábeszélt, hogy pénteken menjek utána és töltsünk néhány napot Angliában. Haboztam, mert nem szeretek pénzt költeni olyan frivol dolgokra, mint nyaralás. Nyaralás gyerekek nélkül. De aztán engedélyeztem, hogy megvegye a repülőjegyemet. Mondjuk arról nem volt szó, hogy az én bankkártyámmal fizesse ki az ÉN jegyemet. De mindegy. Bár, ahogy az időjárás-előrejelzést elnézem, lehet, hogy ez hiba volt.

Minden ment a maga bejáratott útján. Délelőtt mit csináljunk? Martonvásár? Két gyerek hisztizik, hogy „jaj csak azt ne”. Játszótér? Egy gyerek: „na ne”. Végül ZK mentette meg a helyzetet, amikor javasolta, hogy menjünk el fagyizni a kisboltba. Hogy a jó aztán rosszra forduljon vagy fél órát hisztizett az előbb még dicsért gyermek, mert nem a hello kitty-s a ruháját adtam rá. Pedig Bakkán is hello kitty-s szoknya-póló volt. Az persze elkerülte a figyelmét a legkisebbik lányomnak, hogy neki nincs olyan öltözéke.

Egy idő után aztán mindegy lett.

Fagyiztunk.

Délben megnéztük a Tour de France rajtját. Vali megtiltotta, hogy a bicajról írjak. „Azt a néhány embert, aki olvassa a blogodat, el fogod veszíteni”. Így legyen elég annyi, hogy annak ellenére, hogy Bakka többször is ellenkezett, hogy „ne nézzük már azt a biciklis filmet”, Pepével a rajtot ÉS a befutót is megnéztük. Jó, jó, kicsit csaltunk, mert közben lepihentek néhány órára a gyerekek és én kikapcsoltam a TV-t…

Délután játék a kertben. Homokozás. Harc. Megkérik, hogy nyissam ki az apjuk autóját nekik. Kicsit szeretnének a csomagtartóban ücsörögni. Nem, nem fognak semmihez hozzányúlni. Ki vagyok én, hogy megtagadjam apró örömeiket?

Vacsora. „Mamika, milyen finomat főztél!” (Sajtos melegszendvics volt hagymasalátával. Jó, ez kicsit túlzás. A melegszendvics mellé löktem a gyerekeknek egy kis hagymát. De felszeleteltem!)

Vacsora után elpakolok. És vállon veregetem magam, hogy milyen ügyesen levezényeltem a napot. Már csak fürdés-mese-alvás van hátra. Igaz? IGAZ???

Kipillantok az ablakon és látom, hogy az autónak ég a lámpája. Nyilván a gyerekek nem nyúltak semmihez, amíg a kocsiban játszottak.

Kiszaladok, gyorsan lekapcsolom, nehogy lemerüljön az akkumulátor. Gondoltam, megbizonyosodom, hogy minden OK, beindítom az autót.

Illetve csak beindítanám, mert nem indul.

Lemerült az akkumulátor.

A gyerekek esküsznek, hogy nem nyúltak semmihez. „Most miért kiabálsz Mamika? Mi nem csináltunk semmit!”

Aha, persze, csak nekem tollas a hátam…

Ahogy szokásom felhívom A.-t.

És megtárgyaljuk, hogy kit is örvendeztessünk meg a problémával.

Végül a barátnőmet hívom fel.

Én: Emlékszel, amikor A. Kínában volt és be akartak törni hozzánk és V. [N. férje] jött át megszerelni a zárunkat?
N.: Betörtek megint? A. hol van?
Én: Nem. Angliában. Az akkumulátor merült le.
N.: V. most ért épp haza.
Én: Szerintem akkor adj neki vacsorát először.
N.: Rendben.

Végül ma reggel jött át V. Megengedtem nekik, hogy még az egyik gyereküket elvigyék, ahová a gyereknek menni kellett.

Mert rendes vagyok.

V. kitolta az autót a kertünkből az utcára, majd beindította.

Igazi hősként viselkedett!

Én meg titokban irigylem N.-t és V.-t: Ilyen barátokkal, mint mi, már ellenségekre sincs szükségük…