2008. július 31., csütörtök

A én gyerekeim és az ő gyerekeik

Nem szoktam a saját gyerekeimet sem egymáshoz, sem másokhoz hasonlítani, mert mentálisan nehezen viselem el, ha valamelyik alulmarad, ami elkerülhetetlen, pláne ha a sajátjaimat méricskélem egymáshoz … Le is szoktattam magam róla. De, most, hogy három másik gyerekekkel együtt nyaraltunk, néhány apróság azért szemet szúrt. Íme:

Az én gyerekeim: Reggel ledobják magukról a pelenkát.
Az ő gyerekeik: Két évesnél fiatalabbak nem hordanak pelenkát. Éjszakára sem.

Az én gyerekeim: A reggeli öltözést csak többrendbeli fenyegetéssel tudom megoldani.
Az ő gyerekeik: Reggeli ébredés után rögtön felöltöznek. És a ruhát magukon tartják egész nap. Szinte hihetetlen.

Az én gyerekeim: Keringenek, hogy mit is lehetne tönkretenni, játszás címszó alatt.
Az ő gyerekeik: Szép csöndben játszanak egy játékkal.

Az én gyerekeim: Ahogy az egyik gyerekem szemet vet valamire, a másik kettő sasként csap le rá. Mert éppen az a tárgy hiányzik a boldogságához. És megbolondul, ha nem kaphatja meg. És ordibálnak egymással.
Az ő gyerekeik: Szép csöndben játszanak egy játékkal. Ha az egyik azt szeretné, ami a másiknál van, akkor udvariasan elkéri. A másik meg udvariasan odaadja.

Az én gyerekeim: Megmondják, hogy mit szeretnének enni. Miután megkapják, amit kértek, akkor vagy megeszik. Vagy nem. Mert mégsem azt kérték. Mert azt kérték, de nem arra gondoltak. Mert nem megfelelő formátumban szervíroztam az ételt. Mert éppen olyan kedvük van.
Az ő gyerekeik: Megmondják, hogy mit szeretnének enni. Miután megkapják, amit kértek, akkor megeszik. Pont. És nincs vita.

Az én gyerekeim: Ha az egyik aludni akar, akkor jobb, ha keres egy csöndes zugot, mert a többi rögtön Pepin bácsiként kezd üvöltözni.
Az ő gyerekeik: Ha az egyik elalszik, a másik kettő csöndben játszik. És suttognak. Eddig azt hittem, hogy a gyerekek biológiailag képtelenek a suttogásra. Képesek. Én tévedtem megint. Vagy:

Az én gyerekeim: Az én gyerekeim nagyothallóak. Vagy csak szelektív a hallásuk?
Az ő gyerekeik: Amit mondanak nekik, azt meghallják. Akkor is, ha az anyukájuk suttog.

Az én gyerekeim: Csak azért nem nyaggatnak állandóan, mert jó alvók. És éjszakánként alszanak. Nyilván, hogy erőt gyűjtsenek a kínzásomhoz.
Az ő gyerekeik: Nem tudom elégszer ismételni: Képesek a halk beszédre és a csöndes játszásra. Hihetetlen élmény a társaságuk.

Ahogy átolvastam, észrevettem, hogy megint (ha beszélgetnénk, lehet, hogy azt mondanám, hogy tőből basztam el) alapjaiban hibás az elképzelésem. Azt írtam, hogy az én gyerekeim? Hahahahahöhöhöhö. Úgy értettem, hogy a férjem gyerekei. Az első házasságából. Akiket sajátomként szeretek.

13 megjegyzés:

anna írta...

engem hasonlo sokkent ert most, amikor par napig 3 gyerekkel voltam egyutt
azzal a 3mal osszehasonlithatatlanul kevesebb nyug volt, mint az egyetlen kisocsemmel
pl mert ok nem masztak fel a gazcsore a falra, h lelogjanak rola, meg hasonlok
megkovulve neztem oket, ahogy az anyjuk letette oket a foldre, es szo nelkul jatszottak
azota elhiszem anyukamnak, h velunk a "3 naggyal" kevesebb ugye volt mint b-vel egymagaval

noiannája írta...

istenien szórakoztam. a kibicnek persze semmi se drága. na és van-e valami tanulság?

noiannája írta...

még egyszer elolvastam. szerintem ilyen gyerekek nincsenek. mármint az övékéi (brrr, van ilyen szó?)

Daniella írta...

Pedig vannak. Bár lehet, hogy mégsem ufo-k, mert ma a 3évesük hatalmas hisztit vágott le, mert a mamája valami apróságot nem úgy csinált, ahogy kellett volna...
tanulság?: ???

Daniella írta...

anna: megnéztem volna a kicsit! nálunk a hintára másznak fel, aztán jönnek a sebesüléseikkel, mert nem sikerült a "halálugrás" és megsebesült. Vagy sikerült. Nézőpont kérdése. mindenesetre még életben vannak...

Eszter írta...

Hehe, az én gyerekem a két típus egyben. Alapvetően egészen mostanáig, mondjuk pár hónappal ezelőttig, olyan leteszed és ottmarad típus volt, csöndes, egyedül szépen eljátszó, stb. Aztán most... elképesztő, miket művel, például kirohan a galamb után a forgalmas útra, miközben üvöltve rohanok utána, hogy álljon meg (ha nem kapnám el időben a járda szélén...), követelőzik, iszonyú hangos, állandóan rohan mindenhova, és általában bármit mondunk, arra azt mondja, nem... Még csak nem is két-három éves, ősszel már öt lesz...

Közben maradt a régi énjéből is azért, például az egyetlen óvodáskorú gyerek, akit ismerek, aki szó nélkül végig ül egy istentiszteletet, énekel és imádkozik, stb... (Mondjuk általában a gyerekistentiszteleten van, csak ünnepekkor visszük a felnőttekére.)

Szóval létezik az első típus, de inkább csak időszakosan :-).

sajtkukac írta...

Miért van az, hogy a Te gyerekeidben az enyémekre ismerek? Pedig esküszöm, nem ismerem a férjedet (sem). Esetleg Te az enyémet??? :-)
N.

anna írta...

jaa, lefenykepeztem am
ha megtalalom, elkuldom tuti
eszembe fogsz jutni
csak fene se tudja, mikor

Daniella írta...

:-)
Köszönöm!

Noémi írta...

Vicces, mert egyszer egy hasonlo osszehasonlitasos listat kezdtem el irni a blogomra...az en gyerekeimrol es az o gyerekeikrol..aztan gyorsan osszebaratkoztam egy anyukaval, akinek hasonloan temperamentumos kislanya van, mint az enyemek. Kozos jatek soran a harom lany felvaltva nyomta ki a masik szemet. Akkor abbahagytam a filozofalast..Egyebkent vannak nalunk igazan "jokislanyos" idoszakok is, az maga a paradicsom. Egyebkent ordogfiokak, es kulonosen akkor, ha vendegek vannak, vagy valahova elmegyunk..ahol a legnagyobbakat lehet egni veluk..a jokislanysagot otthonra tartogatjak, lehetoleg ugy, hogy meg az apjuk sem latja..el sem hiszi nekem, hogy tudnak normalisan is funkcionalni :o)) Szoval, kitartas! Lehet mire emlkezni nagykorunkban!

Daniella írta...

Ezt én sem értem, hogyan tudják a gyerekek, mikor lehet a legjobban égetni a szülőket.
Én mindig mondom, hogy sosem láttam még ezt a gyerektől. Otthon sosem mond ilyet, de valahogy nem hisznek nekem. Mondjuk jogosan, mert általában hazudni szoktam...

Noémi írta...

Hehe..igen, ilyen mondatok gyakran hagyjak el az en szamat is..egyebkent vicces, rengeteg uj dolgot szoktak kimondani idegenek elott, olyanokat, amelyekrol fogalmam sem volt annak elotte, hogy tudnak rola...ismeros helyzet, kislanykoromban a reformatus lelkesznek mondtam artatlan angyali arccal azt, hogy "Menj a picsaba". Azota is csaladi anekdota, hogyan kapkodta kantor nagymamam a levegot..

Daniella írta...

:-)