Nyári randomata I.

Bakka másodszor teszi velünk, hogy szépen felöltöztetjük, és elindulunk valahová vele (és a testvéreivel), majd egy idő után, szokása szerint, kecsesen fellebbenti a ruháját, amikor észrevesszük, hogy, basszus, basszus, megint elfelejtettünk bugyit adni rá…

A lányok (és Pepe is) szeretik itthon anyaszült meztelen múlatni az időt. Kicsit szorongani szoktam mindenféle alulról támadó fertőzés miatt, de a gyerekek nem osztják ezt az aggodalmamat. Bár néha beadják a derekukat és felvesznek egy papucsot (nem a lábra gondoltam, amikor „alulról”-t írtam) vagy egy órát.

ZK: Bakka megütött a karjával!
Én: Heccelted?
ZK: Igen.
Én: ZK AKKOR MIRŐL BESZÉLÜNK???

Tegnap rádumáltam a férjemet, hogy készítse el az egyik kedvenc ételemet. Szívesen megtette, így csúsztatott palacsintát ettünk. Már sütötte a tésztát, amikor rájöttem, hogy ilyenkor nyáron ideális étel nyers tojást ennünk. Szalmonellába bele lehet halni? — kérdeztem az uramat. Azt mondta, hogy ez csak egy kis gyomorfertőzés, nem kell izgulni miatta. Remélem igaza, van.

Klassz a kis medencénk a teraszon. Jól mutat. Mondjuk, a gyerekek nem fürdenek benne. Így vizet sem cseréltem benne egy ideje. Egész kis önálló ökoszisztémánk van. Bár fogalmam sincs, hogy a sárga színű slejm az alján él vagy hal [haha]. Klassz!

Hívjatok csak „lángfejnek”. Ahányszor futni megyek a férjemmel, edzés után órákig lángol a fejem. Különösen szép leszek tőle. „Mamika miért vagy ilyen vörös?” Nagy büszkeségemre viszont sikerült körbefutnunk a Margitszigetet. Örültem, hogy 40 percen belül teljesítettük. (Amit, ha a maratoni időre vetítek, akkor az testvérek között is 8 óra. Úgy tűnik, ebben az életemben nem fogom a világcsúcs időt fenyegetni…) Aztán kiderült, hogy A. elnézte az óráját és 43 perc volt. Nem tudom, hogy mi szánalmasabb az eredmény vagy a büszkeségem… (Vagy, hogy a férjem nem tudja a mutatós órát leolvasni…)

Pepe a második hetét töltötte itthon. Nem tudom, hogy az óvodában mit csinált, sosem panaszkodtak rá az óvónők, de én az idegösszeroppanás szélén vagyok. Ez a gyerek ÁLLANDÓAN beszél. És nem úgy, hogy magának magyaráz, motyog vagy magában beszél, hanem VELEM próbál beszélgetni. Igyekszem jó anya lenni, de sem a bionicle-készlete sem a Ben Ten figurái nem tudnak hosszú ideig lekötni. Ha tíz év múlva panaszkodom, hogy a fiam nem hajlandó szóba állni velem, akkor kérlek, figyelmeztessetek, hogy volt idő, amikor én sem…

A másik dolog, amiről az óvónők elfelejtettek tájékoztatni, hogy Pepe enni kezdett. De nem úgy, hogy eszik valamennyit abból, amit szeret, hanem úgy, hogy BÁRMIT rakok elé, megeszi. És kér még. És egy kis gyümölcsöt is. Igaz Pepe tegnap fürdés előtt, tudjátok, amikor a férfiak a testüket szokták nézegetik, megjegyezte, hogy itt az ideje, hogy fogyókúrázzon. Mindenesetre, így már a három gyerekből csak egy (ZK) él levegőn. Így azt a pénzt, amit a pelenkán megspóroltam, azt most az élelmiszeren elvesztem…

Pár napja kérdeztem a férjemet, hogy mikor is panaszkodtam utoljára a „rossz egészségemre”. Azt mondta, hogy maga is meglepődik, hogy azt kell válaszolnia, nem emlékszik. Ezen aztán csodálkoztunk is egy sort. Nos, befejezhetjük a csodálkozást, mert szombat délelőtt miközben a medencénk élővilágát menedzseltem, meghúztam a derekamat. Vagy derékszögben közlekedem, vagy az ágyon fetrengek. Az utóbbi lehetőséget választottam, miközben szépen megiszogattam a lejárt gyerek panadolokat és nurofeneket. Persze arról nem mondtam le, hogy ne számoljak be mindegy egyes hátammal és derekammal kapcsolatos érzésemről és benyomásomról. Azt hiszem ennek is köszönhető, hogy a férjem ma hajnalban fütyörészve indult újabb külföldi kiküldetésére…