Zsiga bácsi

Az „olvassuk el könyveinket” mozgalmam kapcsán úgy gondoltam, hogy az Amerika c. könyv után egy … nos… vastagabb könyvet fogok levenni a polcomról. Móricz Zsigmond Erdély trilógiája, kb. 1000 oldalon, azt hiszem, megfelel ennek az elvárásnak.

A magyar oktatásban eltöltött több mint 20 évnyi magolás nem teszi lehetővé, hogy bármire is emlékezzek az irodalomórákról, ezért Móricz Virág: Apám regénye c. könyvét lapoztam fel előtanulmányként. Ezt a kötetet egyébként tavaly elolvastam, és, bár ez is elég vaskos, meglehetősen könnyedén jutottam túl rajta.

Móricz Virág írása nyilván nem a legobjektívabb visszaemlékezés (igaz, nem is tudom, hogy ilyen esetben az objektivitás egyáltalán feltétel-e), azért nézzük meg mit ír a Tündérkertről, a trilógia első könyvéről, mely az 1920-as évek elején jelent meg, először folytatásokban.

… „az ismerősök szorgalmasan olvasták és lelkesedtek, Mikes Lajos naponta bírálta a folytatást, s boldog volt, hiszen ő szerezte be erre a helyre az írót, s nem akart vele szégyent vallani. Gellért Oszkár is sűrűn jelentkezett, hogy olvasta és tetszik, s tetszik nagyon Osvátnak is. Volt egypár olvasó, akiről tudta [i.e.MZS], hogy napról napra figyelemmel kísérik. Jöttek a „felismerők”, akik sorra megállapították, hogy melyik történelmi alakot kiről mintázza. Azt csak az egész tájékozatlan nem látta, hogy Báthory Gábor Ady, Bethlen Gábor pedig: ő maga. De a mellékalakok is, férfiak és nők, mindenkiről ki lehetett találni, ki a modellje. Nem mint a festőé, szobrászé, de mégis hasonlít, s kellemes játék Budapest irodalmi körében azzal mulatni, ki mikor s hogy lép be a tündérkertbe.” (230.o.)

Az én ismereteim nyilvánvalóan nem fogják ezt a játékot lehetővé tenni, de azért remélem, azt legalább meg fogom tudni, ki is volt Báthory Gábor és Bethlen Gábor. A történelmi ismereteimet azért is bővíteni kell, hogy Pepével (5) lépést tudjak tartani. Jelenleg Esterházy László a példaképe. WTF???

Móricz Virág könyvében egyébként még két érdekesebb részre bukkantam.

Azt tudtam, hogy MZS gyakran időzött Leányfalun, mert mi is azt tesszük, nem messze az egykori Móricz-háztól (és a jelenlegi Fábry-háztól…). Illetve, ahogy A. családja teszi/tette ezt már a két háború között is. Nem akarok ujjal mutogatni, de Telefon Dédi is mesélte azt a sztorit, amikor a leányfalusi Anna-bálról kinézte a közönség Móriczékat.

„Mária oly szép volt, mint egy álom. Egyszerű, elegáns, virágzó asszony. Bevonultunk a vendéglőbe. A nagy kertben terített asztalok, s túl a rácson nagy ricsaj, tánc, muzsika, ének. Senki nem jött elénk, s mi letelepedtünk egy asztal mellé. Minket Gyöngyivel csak bevittek azok a fiúk, akikkel együtt nőttünk a Dunában, egy kicsit táncolni, a rács mögé. De az apámék asztalához egész este senki más nem ült le egy szóra, csak Tóth Laci. S az is oly elképesztően szemtelen volt és fölényes volt, hogy azt szó ki sem fejezheti.” (323-324. o.)

És a másik rész:

„A Fővám téri lakás ötszobás volt. […] A középső, legnagyobb erkélyes szoba lett az apánké. Az anyós felé vezető ajtót könyvespolc zárta le, azzal szemben széles tolóajtó nyílt és csukódott a feleség felé.” (294. o.)

Ezek a szobák olyan nagyok voltak, hogy pár emelettel arrébb és néhány évtizeddel később A. és testvére teniszezni tudtak benne téli délutánonként.