Tündérkert

„Mert én megéreztem magamban az Istent, aki akkor emel, mikor mi azt hisszük, hogy sújt.” (Bethlen Gábor a 73.oldalon)

A 400 oldalas Móricz regényt (Osiris Kiadó, 2002. Sajtó alá rendezte és utószót írta: H. Bagó Ilona) napi 100 oldallal sikerült 4 nap alatt átlépnem, anélkül, hogy egyetlen bekezdést átsiklottam volna. A Tündérkert Erdélyre utal (okos vagyok, mi?), de nem a valóságot testesíti meg, hanem egy álmot. Móricz/Bethlen álmát? Ironikus metafora? A regény sokkal olvasmányosabb és érdekesebb volt, mint számítottam rá, leszámítva a móriczi-nyelvet, amihez azért hozzá kellett szoknom. Bár még ezután sem lettem a törtelemi regények híve.

Az egyik elvárásom volt, hogy megtudjam ki is volt Báthory Gábor. Regényt írt Móricz, nem történelemkönyvet, így annyival lettem okosabb, hogy az 1600 évek elején volt Erdély fejedelme Báthory Gábor. (Most látom, hogy van róla magyar Wikipedia bejegyzés, itt.) Mit csinált? Ivott, nőzött, utálta a szászokat, szedett-vedett hadseregével össze-vissza szerencsétlenkedett Erdélyben, majd bepasizott (bevallom erre a fordulatra nem számítottam, de azért említettem, mert nem egy mellékszál, hanem végül is nagyban hozzájárul, ahhoz, hogy a hajdúk berágjanak rá, miután a fiúját megöli; fogalmam sincs, hogy ez valóban így volt, vagy pedig csak az írói képzelet), végül pedig a volt hívei megölték.

Bethlen Gábor a regény első felében nem sok mindent csinál: jön-megy, udvarolgat (???) Báthory bepöccent feleségének, és prédikál. A prédikációk kicsit idegesítők voltak: ahányszor megjelent a színen levágott egy nagymonológot valami fontos dologról: hazáról, a férfiak feladatáról, vagy, hogy miért is akar ő fejedelem lenni (többször próbáltam mondani neki, hogy ne csak dumálj, csinálj is valamit, de nem vette a lapot). Egy ideig támogatja Báthoryt, de mikor a fejedelem egy esti ivászat és csetepaté után felgyújtja Bethlen szakállát, Bethlen érthető módon otthagyja az „urát”. Először „bujkál”, azaz hazamegy a feleségéhez, majd miután a gyerekeik meghalnak (ez a legdurvább rész!), Bethlen elmegy a török szultánhoz engedélyt kérni, hogy Báthoryt eltávolítván Erdély fejedelme lehessen. A szultánnal való beszélgetése a kedvenc részem a könyvben: a törökül beszélő (hiszen tökéletesen bírja a nyelvet!) Bethlen szavait, a török tolmács „törökösíti”, a szó nyelvi és kulturális értelmében is. Bethlen a török segítségével hadsereget szervez, de aztán az összecsapásra nem kerül sor, mert Báthoryt megölik. A regény legvégén Bethlen Gábort Erdély fejedelmévé választják. (Hirtelen azt akartam írni, hogy koronázzák, de az nem hangzott jól… Azt sem tudtam, hogy a fejedelemség egy választott tisztség.)

Mi nem tetszett a regényben?

Nagyon sajnáltam, ahogy a szászokkal kibabráltak a magyarok; Szeben elfoglalásakor Márai: Kassai polgárok darabjára kellett gondolnom, aki az ellenkező oldalról világít meg hasonló eseményeket.

De ami még inkább taszított, hogy Móricznak (illetve a szereplőinek) senkiről/semmiről nem volt egy jó szava sem. Íme a válogatott idézetek:

Bethlen Báthory feleségének:

„Kegyelemes asszony, én boldog férj vagyok… mert én együtt indultam az én asszonyommal, és rajta kívül számomra nincs asszony. De a házasság Isten rendelése, egyformán tömlöc a férfiúi léleknek s az asszonyénak” (73.o.)

„Nem fejedelem ez, hanem részeg disznó” (83.o.)

„Mosolyogva gondolt a gazdag szászok szokásaira, akik este levetkeznek s hálóingben búnak be a pelyhes paplanos ágyakba… Erre kell nekik az erős várfal s a biztos törvény, hogy ilyen puhaságban fetrenghessenek…” (94.o.)

Bezzeg a magyarok!

„Csonka Bálint egy nagy turhát kiköpött, ennyi volt a reggeli tisztálkodás.” (96.o.)

„A fejedelem nagyon udvarolt a két főasszonynak, akik sógorasszonyok lévén, egész nyíltan utálták egymást.” (169.o.)

„Az asszonyember is tud olyasokat gondolni, mint a férfiember, csak nem teheti meg… Az asszony csak megkívánja, kivágyja, kigondolja, de el se kezdheti, már elfárad, azért lesz ő jámbor asszony, szegény.” (171.o.)

„… itt olyan baromállat a főnép, mint a tulok: addig sem mozdul, míg tüzes vassal űt magát nem böködik.” (177.o.)

Az oláhokról:

„baglyas, soha ollót nem látott gyerek, s asszonyfejek kandikáltak ki belőle ijedten, mint a vadállatok” (196.o.)

A katonákról:

„… a legénység dalolt, mások káromkodtak, mindenki okosabb volt a másiknál, mind tanáccsal tele, s maguk a vezérek a legtanácstalanabbak.” (231.o.)

A lengyelekről:

„A leggőgösebb, legúribb, hetyke nép, amely egész Európán végigparádézott, mindenüvé királylányokat adott…” (236.o.)

A hajdúkról:

„… biztos volt a hajdúk árulásáról Brassóban, semmiben haszonra nem voltak, az egy Szeben bevételén kívül, is ott is mit tettek mást, a rabláson kívül?” (258.o.)

„Abban nevelkedtem, hogy a törököt, mit a rühes kutyát utáltam és megvessem, de te most vélem megkedveltetted a törökséget, és én azt akarom, hogy a török hadak a az én pálcám alá jöjjenek…” (276.o.)

Azért van remény, mert „Bethlent mindenki becsülte, sokan szerették” (393.o.), én azért kicsit rápihenek A nagy fejedelem-re és A nap árnyéká-ra.

PS: A Báthory/Ady párhuzamról még az jutott eszembe, amit a nagymamám mesélt a nagymamájáról, aki Nagyváradon élt és teljesen ki volt bukva, hogy Ady biliárdasztalokon, részegen fetrengve, tölti az éjszakáit.