Mi: Szomjas vagy?
ZK: Nem.
Mi: Kérsz inni?
ZK: Nem?
Mi: Mit kérsz inni?
ZK: Nem.
Mi: Vizet?
ZK: Nem.
Mi: Jégkockával?
ZK: Nem.
Mi: Kólát?
ZK: Nem.
Mi: Koktélt?
ZK: Nem.
Mi: Teát?
ZK: Nem.
Mi: Pálinkát?
ZK: MAMIKA, AZT NEM IHATOK!
Mi: Mit kérsz inni?
ZK: Semmit.
Mi: Kérsz vizet? Jégkockával?
ZK: Nem.
Mi: Kérsz sóskalevest?
ZK: Nem.
Mi: Húslevest?
ZK: Nem.
Mi: Hideg tejet?
ZK: Nem.
Mi: Narancslevet?
ZK: Nem.
Mi: Almalevet?
ZK: Nem.
Mi: Mit kérsz akkor inni?
ZK: Sóskalevest.
Mi: Bocs, ZK, de az az egy blöff volt. Nincs sóska itthon.
ZK: NEEEEEEEEEEEEEEM.
Mi: Vizet? Jégkockával?
ZK: Csak jégkockát!
Mi: Azt nem kaphatsz, múltkor is majdnem megfulladtál tőle.
ZK: NEEEEEEEEEEEEEEM.
Mit mondjak, idegőrlő…
2009. április 30., csütörtök
2009. április 28., kedd
Miért NEM én vagyok az ideális beteg?
Ritkán pánikolok, ha a gyerekek betegek.
Jó, szoktam, de nem minden tüsszentésükre.
Ha a férjem beteg, akkor nem szoktam pánikolni. Mondjuk, ezzel nem sokat mondok, mert 15 éve ismerem A.-t, és azóta egyszer volt beteg. És volt egy térdműtéte nem sokkal Bakka születése után, amin egyetlen panasz szó nélkül vitorlázott át.
Ők a közeli rokonaim.
És én?
Ha tüsszentek egyet, akkor az
első gondolatom, hogy MOST FOGOK MEGHALNI.
második gondolatom, hogy MENNYIRE SZENVEDEK.
harmadik gondolatom, hogy [már kis betűkkel] ha nem is fogok meghalni, akkor is így fogok szenvedni egész életemben.
negyedik gondolatom az, hogy ha ilyen nagy a baj, akkor a férjem miért nem pánikol.
ötödik gondolatom az, hogy nyilván nem szeret, és örül, hogy megszabadul tőlem. MERT NYILVÁN MEGHALOK A TÜSSZENTÉSTŐL.
hatodik gondolatom az, hogy orvost, gyógyszert!
hetedik gondolatom, hogy MÉG GYÓGYSZERT!
nyolcadik gondolatom, miért pont én szenvedek ennyire.
kilencedik gondolatom, miért vagyok ilyen hülye, hogy egy tüsszentés miatt szenvedek.
tizedik gondolatom, ha majd TÉNYLEG nagy baj lesz és visszatekintek erre a tüsszentésre, akkor verem a fejem a falba, hogy szenvedtem, amikor valójában az életet kellett volna élveznem.
Aztán tüsszentek még egyet és a folyamat kezdődik elölről…
PS.: Bocsánat mindenkitől, de főleg ZK-tól, de ma is sikerült kiszárítanunk a Kicsit…
Jó, szoktam, de nem minden tüsszentésükre.
Ha a férjem beteg, akkor nem szoktam pánikolni. Mondjuk, ezzel nem sokat mondok, mert 15 éve ismerem A.-t, és azóta egyszer volt beteg. És volt egy térdműtéte nem sokkal Bakka születése után, amin egyetlen panasz szó nélkül vitorlázott át.
Ők a közeli rokonaim.
És én?
Ha tüsszentek egyet, akkor az
első gondolatom, hogy MOST FOGOK MEGHALNI.
második gondolatom, hogy MENNYIRE SZENVEDEK.
harmadik gondolatom, hogy [már kis betűkkel] ha nem is fogok meghalni, akkor is így fogok szenvedni egész életemben.
negyedik gondolatom az, hogy ha ilyen nagy a baj, akkor a férjem miért nem pánikol.
ötödik gondolatom az, hogy nyilván nem szeret, és örül, hogy megszabadul tőlem. MERT NYILVÁN MEGHALOK A TÜSSZENTÉSTŐL.
hatodik gondolatom az, hogy orvost, gyógyszert!
hetedik gondolatom, hogy MÉG GYÓGYSZERT!
nyolcadik gondolatom, miért pont én szenvedek ennyire.
kilencedik gondolatom, miért vagyok ilyen hülye, hogy egy tüsszentés miatt szenvedek.
tizedik gondolatom, ha majd TÉNYLEG nagy baj lesz és visszatekintek erre a tüsszentésre, akkor verem a fejem a falba, hogy szenvedtem, amikor valójában az életet kellett volna élveznem.
Aztán tüsszentek még egyet és a folyamat kezdődik elölről…
PS.: Bocsánat mindenkitől, de főleg ZK-tól, de ma is sikerült kiszárítanunk a Kicsit…
2009. április 27., hétfő
Hogyan jutassuk néhány egyszerű lépésben egy gyereket kórházba? Majd hogyan zavarják őt onnan haza azonnal?
1. Tegyünk szert egy jó kis vírusra.
2. Legyen a háromból két gyerek beteg. De csak annyira, hogy túl sok aggodalomra ne legyen ok.
3. Betegedjünk meg mi is.*
4. Etessük-itassuk lelkiismeretesen a beteg gyerekeket egészen addig, míg nem kezdenek hányni.
5. Miután egyre csak hánynak (és megy a hasuk), gondoljuk azt, hogy ha csökkentjük a bemenő folyadék és tápanyag bevitelt, hogy a kifelé jövőt is minimalizáljuk.
6. Csillapítsunk lázat lelkiismeretesen, akár éjjel háromkor is, de továbbra se itassuk a gyereket.
7. Hétfőn reggel menjük munkába.
8. Hétfő délután ijedjünk meg, amikor a gyerek már lábra sem tud állni.
9. Itassunk vele céklalevet.
10. Az újabb hányás után erősen bánjuk meg ezt.
11. Amikor a gyerek már alig kommunikál, akkor VÉGRE JUSSON eszünkben hideg vízzel lassan itatni.
12. Közben pánikszerű hívjuk a férjünket, aki alighogy hazaér, megy a gyerekekkel a kórházba. Annak ellenére, hogy a gyerek a víztől hirtelen sokkal jobban lesz, és ragaszkodik ahhoz, hogy felrakjon magának egy tetoválást, mielőtt elindulna. MERT VANNAK FONTOS DOLGOK AZ ÉLETBEN!
13. Kórházba érve várakozás közben már egyen-igyon a gyerek.
14. Az ideges apuka azért ragaszkodjon a vizsgálathoz.
15. De aztán hozza is haza a gyereket…
2. Legyen a háromból két gyerek beteg. De csak annyira, hogy túl sok aggodalomra ne legyen ok.
3. Betegedjünk meg mi is.*
4. Etessük-itassuk lelkiismeretesen a beteg gyerekeket egészen addig, míg nem kezdenek hányni.
5. Miután egyre csak hánynak (és megy a hasuk), gondoljuk azt, hogy ha csökkentjük a bemenő folyadék és tápanyag bevitelt, hogy a kifelé jövőt is minimalizáljuk.
6. Csillapítsunk lázat lelkiismeretesen, akár éjjel háromkor is, de továbbra se itassuk a gyereket.
7. Hétfőn reggel menjük munkába.
8. Hétfő délután ijedjünk meg, amikor a gyerek már lábra sem tud állni.
9. Itassunk vele céklalevet.
10. Az újabb hányás után erősen bánjuk meg ezt.
11. Amikor a gyerek már alig kommunikál, akkor VÉGRE JUSSON eszünkben hideg vízzel lassan itatni.
12. Közben pánikszerű hívjuk a férjünket, aki alighogy hazaér, megy a gyerekekkel a kórházba. Annak ellenére, hogy a gyerek a víztől hirtelen sokkal jobban lesz, és ragaszkodik ahhoz, hogy felrakjon magának egy tetoválást, mielőtt elindulna. MERT VANNAK FONTOS DOLGOK AZ ÉLETBEN!
13. Kórházba érve várakozás közben már egyen-igyon a gyerek.
14. Az ideges apuka azért ragaszkodjon a vizsgálathoz.
15. De aztán hozza is haza a gyereket…
2009. április 24., péntek
Az esti fürdés
Az esti fürdés során kialakult konfliktus helyzetek miatt, az utóbbi időben külön fürdenek a gyerekek. De egy vízben.
Persze így is vita van. De most legalább nem kerül ki a kádnyi víz a fürdőszoba padlójára, mert a veszekedést még a fürdés ELŐTT bonyolítják a gyerekek.
Ma sem volt másképp.
Először ZK fürdött.
Aztán Bakka. Aki lelkesen kiabálni kezdett, hogy CSOKI VAN a fürdővízben.
Én nem asszociáltam semmire. De A. igen: Belekakilt valaki a vízbe!
Csak a fáradtsággal tudom magyarázni, hogy nem rohantam ellenőrizni a kád tartalmát, hanem vasalgattam tovább.
A. azért lelkiismeretesen megvizsgálta a csokis fürdővizet.
És nem csoki volt. És nem is kaki. Hanem fakéreg.
Mert nálunk megkezdődött a famászó szezon.
Persze így is vita van. De most legalább nem kerül ki a kádnyi víz a fürdőszoba padlójára, mert a veszekedést még a fürdés ELŐTT bonyolítják a gyerekek.
Ma sem volt másképp.
Először ZK fürdött.
Aztán Bakka. Aki lelkesen kiabálni kezdett, hogy CSOKI VAN a fürdővízben.
Én nem asszociáltam semmire. De A. igen: Belekakilt valaki a vízbe!
Csak a fáradtsággal tudom magyarázni, hogy nem rohantam ellenőrizni a kád tartalmát, hanem vasalgattam tovább.
A. azért lelkiismeretesen megvizsgálta a csokis fürdővizet.
És nem csoki volt. És nem is kaki. Hanem fakéreg.
Mert nálunk megkezdődött a famászó szezon.
2009. április 23., csütörtök
Balett
Több családtagunk van*, akiket azzal szoktunk vádolni, hogy mindig mindent jobban tudnak. Mindig mindenről véleményük van. Mindig mindenbe belebeszélnek.
Körükben üdvözöljük Pepét.
Bakka: Balettre akarok járni.
Én: [nem kommentálom]
Pepe: Az nagyon fáj, Bakka.
Bakka: Balettre akarok járni. Lili is jár.
Én: [nem kommentálom]
Pepe: BAKKA AZ NAGYON FÁJDALMAS.
Bakka: Nem baj, biztos megszokom majd.
Pepe: Bakka, azt nem lehet megszokni. Az olyan, mintha minden nap egy hatalmas követ ejtenének a lábadra.
Mert ki ne tudná ezeket a dolgokat, ha nem a fiam…
* A férjem vonaláról. Khm. Khm.
Körükben üdvözöljük Pepét.
Bakka: Balettre akarok járni.
Én: [nem kommentálom]
Pepe: Az nagyon fáj, Bakka.
Bakka: Balettre akarok járni. Lili is jár.
Én: [nem kommentálom]
Pepe: BAKKA AZ NAGYON FÁJDALMAS.
Bakka: Nem baj, biztos megszokom majd.
Pepe: Bakka, azt nem lehet megszokni. Az olyan, mintha minden nap egy hatalmas követ ejtenének a lábadra.
Mert ki ne tudná ezeket a dolgokat, ha nem a fiam…
* A férjem vonaláról. Khm. Khm.
2009. április 22., szerda
Judo-vizsga 1. rész
A parkolási mizériámról akartam írni ma is, de úgy tűnik rajtam kívül nem sok embert érdekel, így visszafogom magam heti egy parkolási bejegyzésre.
Nézzük inkább a judo-vizsgát.
Amikor Pepe középsős lett az óvodában, több ok miatt is jó ötletnek tűnt, hogy beírassuk judo-ra. Először is, a judo jó és hasznos, mert megtanítja jól esni a gyerekeket. Másodszor, az edzés az óvodában volt, a szülőknek nem kellett ide-oda hurcolni a gyereket, az óvó nénik menedzselték a dolgot. Harmadszor, bár lehet, hogy ezt kellett volna először említenem, az oviban nyitott tornaterem van, így az emeletről nagyon jól lehetett figyelni, hogy milyen édesek az edzésen a gyerekek. Ja, bocs, a negyedik pont a legfontosabb, és azt is lehetett nézegetni, hogy milyen, hogy is írjam, hogy is írjam, milyen jó feneke van az edzőnek.
Tényleg. Nem túlzok. Egy élmény az a hátsó.
És igen, a férjemnek is beszámoltam erről. És nem, A. nem féltékeny. Nem érzi magát fenyegetve egy 160 centi magas, 85-ös IQ-jú judo-edző miatt.
Persze, ahogy kijárta Pepe az óvodát az edzéseknek is vége szakadt. Illetve csak volna, ha nem ragaszkodott volna a fiam, hogy tovább járjon. Hallani sem akart más edzőről*, de semmi vész, van iskolás csoport is. Csak egy másik helyen. Ahová nekem kell elvinni a gyereket iskola után. És ahol nincs olyan jó rálátás az edző különböző testrészeire, mert egy ablaktalan alaksori teremben van az edzés.
Ahol iszonyú büdös van, így szó sem lehet róla, hogy beüljek egy edzésre. Különben sem tudnék, mert a lányokat kell szórakoztatnom, míg Pepére várunk.
Egy szó, mint száz, egyre inkább kezdem látni a judo hátrányát.
Így passzoltuk a Mikulás-versenyt.
Pepe: Nem mehetek, Mamika?
Én: Szó sem lehet róla.
Pepe: Miért?
Én: Mert nem fogunk egy egész napot eltölteni egy teremben, ahol csak judozni lehet.
A tavaszi versenyt is kihagytuk. És az összes olyan edzést, amikor Pepének nem volt kedve menni. Vagy nekem nem volt kedvem elvinni.
Két hete aztán Pepe hazahozta az övvizsga elméleti követelményeit. Két A4-es papír sűrűn teleírva kérdésekkel és válaszokkal.
Hónapok óta nem vagyok valami jó passzban, úgyhogy talán túlságosan is kibuktam azon, hogy most magolhatom a gyerekekkel, mikor született Jigoro Kano (1882.10.28.); hogy ki volt az első judo-edző Magyarországon (Vincze Tibor); hogyan mondunk egy sor nagyon fontos dolgot Japánul.
A helyzetet zavarta, hogy a szöveg tele volt mindenféle értelemzavaró hibával, amit a borsóagyam nem tudott feldolgozni.
De nem gond. Az összes közeli rokonom segítségét igénybe véve dolgoztam az ügyön.
Aztán kiderült, hogy a vizsga április 15-én lesz. Pepe születésnapján. Amikor nem fog tudni edzésre menni.
Ezen a ponton, kénytelenek voltunk Papikát beküldeni az edzőhöz, hogy intézkedjen, mert persze Pepe nem mond le arról, hogy a sárga övére kerüljön egy narancssárga csík.
Papika intézkedett. Bár nagyon szigorú a vizsga, és külön bizottság érkezik majd a gyerekekhez, miután A. befizetette a vizsgadíját, az edző megígérte, hogy Pepét majd az edzésen levizsgáztatja.
Így újult erővel magoltuk az elméleti kérdésekre adandó válaszokat.
Pepe persze már halálra unta magát. Én meg csak csesztettem. De aztán tegnap megvilágosodtam:
Én: Pepe, engem ez az egész vizsga nem érdekel. Nem is foglak többet csesztetni, hogy tanuljál. Én csak…
Pepe: DE MAMIKA, KÉRLEK, TANULJ VELEM.
Én: Én úgyis csak rosszul járhatok. Mert, ha sikerül a vizsgád vehetek neked új övet és ruhát**. Engem nem érdekel.
Pepe: DE MAMIKA, KÉRLEK, TANULJ VELEM.
Végül az apja vette át vele a kérdéseket tegnap este. És ma reggel az autóban.
De én vittem el ma az edzésre. Előtte újra átvettem Pepével az elméletet. Csomó mindent nem tudott.
Sajnos Bakkára rájött a hasmenés, így haza kellett hoznom.
Így még egy kicsit kell várnunk az eredményre...
* Pepe rajong az edzőért. Saját szavaival: „Té bácsi a mesterem. Tőle kaptam az összes övemet. Nem vagyok hajlandó más mestertől övet elfogadni.” Na ezen persze kibuktam: „Pepe, mi az, hogy tőle kaptad az összes övet? Mindegyik övet, én vettem neked a Decathlonban!” De az érvem nem számított. Pepe: „Tudod, hogy értem, Mamika.”
** Egy gyenge pillanatomban ugyanis megígértem, ha sikerül a vizsgája, kap új ruhát, mert jelenleg ugyanabban a ruhában edz a fiam, mint három évvel ezelőtt. És bár lassan nő a gyerek, de nem elég lassan. A nadrág már csak a térdéig ér.
Nézzük inkább a judo-vizsgát.
Amikor Pepe középsős lett az óvodában, több ok miatt is jó ötletnek tűnt, hogy beírassuk judo-ra. Először is, a judo jó és hasznos, mert megtanítja jól esni a gyerekeket. Másodszor, az edzés az óvodában volt, a szülőknek nem kellett ide-oda hurcolni a gyereket, az óvó nénik menedzselték a dolgot. Harmadszor, bár lehet, hogy ezt kellett volna először említenem, az oviban nyitott tornaterem van, így az emeletről nagyon jól lehetett figyelni, hogy milyen édesek az edzésen a gyerekek. Ja, bocs, a negyedik pont a legfontosabb, és azt is lehetett nézegetni, hogy milyen, hogy is írjam, hogy is írjam, milyen jó feneke van az edzőnek.
Tényleg. Nem túlzok. Egy élmény az a hátsó.
És igen, a férjemnek is beszámoltam erről. És nem, A. nem féltékeny. Nem érzi magát fenyegetve egy 160 centi magas, 85-ös IQ-jú judo-edző miatt.
Persze, ahogy kijárta Pepe az óvodát az edzéseknek is vége szakadt. Illetve csak volna, ha nem ragaszkodott volna a fiam, hogy tovább járjon. Hallani sem akart más edzőről*, de semmi vész, van iskolás csoport is. Csak egy másik helyen. Ahová nekem kell elvinni a gyereket iskola után. És ahol nincs olyan jó rálátás az edző különböző testrészeire, mert egy ablaktalan alaksori teremben van az edzés.
Ahol iszonyú büdös van, így szó sem lehet róla, hogy beüljek egy edzésre. Különben sem tudnék, mert a lányokat kell szórakoztatnom, míg Pepére várunk.
Egy szó, mint száz, egyre inkább kezdem látni a judo hátrányát.
Így passzoltuk a Mikulás-versenyt.
Pepe: Nem mehetek, Mamika?
Én: Szó sem lehet róla.
Pepe: Miért?
Én: Mert nem fogunk egy egész napot eltölteni egy teremben, ahol csak judozni lehet.
A tavaszi versenyt is kihagytuk. És az összes olyan edzést, amikor Pepének nem volt kedve menni. Vagy nekem nem volt kedvem elvinni.
Két hete aztán Pepe hazahozta az övvizsga elméleti követelményeit. Két A4-es papír sűrűn teleírva kérdésekkel és válaszokkal.
Hónapok óta nem vagyok valami jó passzban, úgyhogy talán túlságosan is kibuktam azon, hogy most magolhatom a gyerekekkel, mikor született Jigoro Kano (1882.10.28.); hogy ki volt az első judo-edző Magyarországon (Vincze Tibor); hogyan mondunk egy sor nagyon fontos dolgot Japánul.
A helyzetet zavarta, hogy a szöveg tele volt mindenféle értelemzavaró hibával, amit a borsóagyam nem tudott feldolgozni.
De nem gond. Az összes közeli rokonom segítségét igénybe véve dolgoztam az ügyön.
Aztán kiderült, hogy a vizsga április 15-én lesz. Pepe születésnapján. Amikor nem fog tudni edzésre menni.
Ezen a ponton, kénytelenek voltunk Papikát beküldeni az edzőhöz, hogy intézkedjen, mert persze Pepe nem mond le arról, hogy a sárga övére kerüljön egy narancssárga csík.
Papika intézkedett. Bár nagyon szigorú a vizsga, és külön bizottság érkezik majd a gyerekekhez, miután A. befizetette a vizsgadíját, az edző megígérte, hogy Pepét majd az edzésen levizsgáztatja.
Így újult erővel magoltuk az elméleti kérdésekre adandó válaszokat.
Pepe persze már halálra unta magát. Én meg csak csesztettem. De aztán tegnap megvilágosodtam:
Én: Pepe, engem ez az egész vizsga nem érdekel. Nem is foglak többet csesztetni, hogy tanuljál. Én csak…
Pepe: DE MAMIKA, KÉRLEK, TANULJ VELEM.
Én: Én úgyis csak rosszul járhatok. Mert, ha sikerül a vizsgád vehetek neked új övet és ruhát**. Engem nem érdekel.
Pepe: DE MAMIKA, KÉRLEK, TANULJ VELEM.
Végül az apja vette át vele a kérdéseket tegnap este. És ma reggel az autóban.
De én vittem el ma az edzésre. Előtte újra átvettem Pepével az elméletet. Csomó mindent nem tudott.
Sajnos Bakkára rájött a hasmenés, így haza kellett hoznom.
Így még egy kicsit kell várnunk az eredményre...
* Pepe rajong az edzőért. Saját szavaival: „Té bácsi a mesterem. Tőle kaptam az összes övemet. Nem vagyok hajlandó más mestertől övet elfogadni.” Na ezen persze kibuktam: „Pepe, mi az, hogy tőle kaptad az összes övet? Mindegyik övet, én vettem neked a Decathlonban!” De az érvem nem számított. Pepe: „Tudod, hogy értem, Mamika.”
** Egy gyenge pillanatomban ugyanis megígértem, ha sikerül a vizsgája, kap új ruhát, mert jelenleg ugyanabban a ruhában edz a fiam, mint három évvel ezelőtt. És bár lassan nő a gyerek, de nem elég lassan. A nadrág már csak a térdéig ér.
2009. április 21., kedd
Parkolnék, mert dolgoznék egy csöppet...
Bölcsésznapok vannak az egyetemen.
Tudom, hogy öregszem, mert ennek a ténynek egyáltalán nem örülök, hiába lehet a szabadban ücsörögni és beszélgetni és kávézni és teázni és beszélgetni és ücsörögni. A gyönyörű időben élvezni az életet. Mert mit akar egy ilyen öreg szatyor, mint én.
Mit is akar?
Öööö, parkolni az autójával.
Igen, ennyire öregszem.
Eleve elég nehéz a parkolás, mert kevés a hely és sok az autó. De eddig minden működött, feltéve, ha 1) elég korán érkeztem a munkahelyemre; 2) képes voltam a legszűkebb helyekre is beállni, olyan ügyesen, hogy ne tudjanak úgy rám parkolni, hogy később ne tudjak kiállni; 3) szerencsém volt.
A helyzet aztán lassan kezdett romlani.
1) A portaszolgálat embereinek a barátai kezdtek rászokni az ingyenes parkolási lehetőségre.
2) Elkezdtek néhány épületet felújítani az egyetemen. Ezek előtt lezárták a parkolóhelyeket, illetve a munkások (és barátaik, családtagjaik) néhány további helyet elfoglaltak.
3) Kiadtak egy tucat parkoló helyet egy közeli szállodának. Oda szintén nem parkolhat olyan halandó, mint én.
4) Pár hete újabb tucatnyi parkolóhelyet foglalt el egy szabadtéri kávézó.
5) Aztán egy másik kávézó hozta ki a székeit és asztalait további parkolóhelyekre.
6) Tegnapra aztán egy színpadot is építettek a parkolóudvarra. És egy menza is kinőtt az aszfaltból.
7) És ma aztán tényleg nem tudtam, hol hagyni az autómat, mert a parkoló autók helyén EGY ÖKRÖT sütöttek.
De rendben van. Kell a közösségi tér.
De miért pont az én parkolóhelyemen?
Tudom, hogy öregszem, mert ennek a ténynek egyáltalán nem örülök, hiába lehet a szabadban ücsörögni és beszélgetni és kávézni és teázni és beszélgetni és ücsörögni. A gyönyörű időben élvezni az életet. Mert mit akar egy ilyen öreg szatyor, mint én.
Mit is akar?
Öööö, parkolni az autójával.
Igen, ennyire öregszem.
Eleve elég nehéz a parkolás, mert kevés a hely és sok az autó. De eddig minden működött, feltéve, ha 1) elég korán érkeztem a munkahelyemre; 2) képes voltam a legszűkebb helyekre is beállni, olyan ügyesen, hogy ne tudjanak úgy rám parkolni, hogy később ne tudjak kiállni; 3) szerencsém volt.
A helyzet aztán lassan kezdett romlani.
1) A portaszolgálat embereinek a barátai kezdtek rászokni az ingyenes parkolási lehetőségre.
2) Elkezdtek néhány épületet felújítani az egyetemen. Ezek előtt lezárták a parkolóhelyeket, illetve a munkások (és barátaik, családtagjaik) néhány további helyet elfoglaltak.
3) Kiadtak egy tucat parkoló helyet egy közeli szállodának. Oda szintén nem parkolhat olyan halandó, mint én.
4) Pár hete újabb tucatnyi parkolóhelyet foglalt el egy szabadtéri kávézó.
5) Aztán egy másik kávézó hozta ki a székeit és asztalait további parkolóhelyekre.
6) Tegnapra aztán egy színpadot is építettek a parkolóudvarra. És egy menza is kinőtt az aszfaltból.
7) És ma aztán tényleg nem tudtam, hol hagyni az autómat, mert a parkoló autók helyén EGY ÖKRÖT sütöttek.
De rendben van. Kell a közösségi tér.
De miért pont az én parkolóhelyemen?
2009. április 20., hétfő
A gonoszság természetéről
Ennek, tudom, nem fogtok örülni, de Pepének születésnapjára megvettem Harry Potter és a bölcsek kövét hangoskönyvben.
Hogy nem tartom-e korainak a dolgot?
De abszolút korainak tartom!
Hogy nem tartom cikinek Harry Pottert?
Hát, kicsit.
Nem féltem-e, hogy félni fog a gyerek tőle?
De féltem.
Pepe mit gondol a dologról?
Amikor kibontotta a csomagot, nem gondolt semmit, mert fogalma sem volt, ki Harry Potter.
A több mint 7 órányi hangzóanyagot, három nap alatt „lehallgatta”.
Érdeklődve hallgatta, izgult, drukkolt, kacagott.
A könyv hatására viszont az esti beszélgetéseink alaposan átalakultak. Pepét leginkább Voldemort és Piton gonoszsága foglalkoztatta. Az egész dolgot a Gyűrűk Urához kötötte. Amit filmen látott. Igen, mind a három részt.
Hogy nem tartom-e korainak a dolgot?
De abszolút korainak tartom!
Hogy nem tartom cikinek, hogy Gyűrűk Urát néz?
Hát, kicsit.
Nem féltem-e, hogy félni fog a gyerek tőle?
De féltem. (És itt még nem is vallom be, hogy a lányok is látták a filmet…)
Pepe: Voldemort gonosz, mint Sauron.
Mi: Igen, de a gonoszságuk különböző.
Pepe: Miért?
Mi: Mert Sauron gonosznak született. Voldemort meg gonosszá lett.
Ezen Pepe erősen elgondolkozik. Amit kisebbik húga kihasznál.
ZK: És Gollám. Gollám is gonosz.
Mi: Gollám nem gonosz, csak a gyűrű megbolondította.
Pepe: Gollámnak van egy fal a fejében. Egyik fele jó, a másik gonosz. Mintha az egyik agysejtje jó lenne, a másik gonosz.
ZK: Értem. És Zsákos Bimbó?
Mi: ZK! Nem Zsákos Bimbó, hanem Zsákos Bilbó.
És ZK néz ránk, mintha az egész családja meghülyült volna.
ZK: Nem Bilbó, hanem Bimbó. Zsákos Bimbó.
És a filozófiai vitát elfújta a szél.
És nem, nem tudtuk meggyőzni, úgyhogy kijelentettük, hogy nézetünk szerint Zsákos Bimbó nem gonosz…
Hogy nem tartom-e korainak a dolgot?
De abszolút korainak tartom!
Hogy nem tartom cikinek Harry Pottert?
Hát, kicsit.
Nem féltem-e, hogy félni fog a gyerek tőle?
De féltem.
Pepe mit gondol a dologról?
Amikor kibontotta a csomagot, nem gondolt semmit, mert fogalma sem volt, ki Harry Potter.
A több mint 7 órányi hangzóanyagot, három nap alatt „lehallgatta”.
Érdeklődve hallgatta, izgult, drukkolt, kacagott.
A könyv hatására viszont az esti beszélgetéseink alaposan átalakultak. Pepét leginkább Voldemort és Piton gonoszsága foglalkoztatta. Az egész dolgot a Gyűrűk Urához kötötte. Amit filmen látott. Igen, mind a három részt.
Hogy nem tartom-e korainak a dolgot?
De abszolút korainak tartom!
Hogy nem tartom cikinek, hogy Gyűrűk Urát néz?
Hát, kicsit.
Nem féltem-e, hogy félni fog a gyerek tőle?
De féltem. (És itt még nem is vallom be, hogy a lányok is látták a filmet…)
Pepe: Voldemort gonosz, mint Sauron.
Mi: Igen, de a gonoszságuk különböző.
Pepe: Miért?
Mi: Mert Sauron gonosznak született. Voldemort meg gonosszá lett.
Ezen Pepe erősen elgondolkozik. Amit kisebbik húga kihasznál.
ZK: És Gollám. Gollám is gonosz.
Mi: Gollám nem gonosz, csak a gyűrű megbolondította.
Pepe: Gollámnak van egy fal a fejében. Egyik fele jó, a másik gonosz. Mintha az egyik agysejtje jó lenne, a másik gonosz.
ZK: Értem. És Zsákos Bimbó?
Mi: ZK! Nem Zsákos Bimbó, hanem Zsákos Bilbó.
És ZK néz ránk, mintha az egész családja meghülyült volna.
ZK: Nem Bilbó, hanem Bimbó. Zsákos Bimbó.
És a filozófiai vitát elfújta a szél.
És nem, nem tudtuk meggyőzni, úgyhogy kijelentettük, hogy nézetünk szerint Zsákos Bimbó nem gonosz…
2009. április 17., péntek
Zuhany van nálam, és nem félek használni!
Tegnap egy csúszdás uszodában voltunk. A nagyok miatt nem aggódtam. De nem voltam benne biztos, hogy ZK, hogyan fogja venni az akadályt.
Nem, nem arról van szó, hogy a kisebbik lányom nem szeretné a vizet. Imád fürödni, pancsolni, vizezni, locsolni, dagonyázni.
Feltéve, ha a haját és szemét nem éri víz.
Mert akkor hisztizik. De nagyon.
Ezért van, hogy fürdéskor mindig a kád mellé teszünk neki egy törölközőt. Ha vízcsepp éri a szemét, akkor rögtön pánikszerűen becsukja, és vakon kitapogatja a törölközőt, megtörli az arcát és pancsol tovább.
Ha a testvérei vele vannak, akkor a vakon tapogatózás elmarad, mert ők nyomják a kezébe a törölközőt. (Tud valaki szinonimát a törölközőre? Mert kellene még néhányszor használnom…)
Ennek eredményeképpen persze minden estére van egy csurom vizes törölközőm. És persze arcmosásról vagy hajmosásról, csak akkor lehet szó, ha jó kedvében van. És egy idő után meggyőzött minket ZK, inkább a kosz, mint az őrületes hiszti.
Szóval délelőtt az uszodában úgy telt, hogy a lányom kínosan vigyázott, nehogy vízcsepp érje az arcát.
Délután aztán rábeszéltem csússzon le velem a nagy csúszdán, aminek a végén elmerülős medencébe érkezünk.
ZK: „Rendben van, Mamika, de csak egyszer.”
Valóban egyszer csúszott velem. Aztán 3412-szer egyedül. Először még a csúszda végén ácsorogtunk, hogy a neki-nagy vízből kihalásszuk, de egy idő után már önállóan evickélt a partra.
Persze nem volt hiszti. És nem úgy tűnt, mintha bármi gondja lett volna attól, hogy víz éri a szemét.
Aztán még úszkált a víz alatt a különböző csobogó és hullámzó medencékben.
Úgy tűnik, hogy túl vagyunk egy újabb félelmen.
Este aztán rábeszéltem ZK-t hadd zuhanyoztassam le, mert a sok kemikáliát ki kell mosni a hajából.
És beállt a kádba.
És kinyitottam a zuhanyt.
És a lányom már nyitja is a száját hisztire.
De aztán meggondolta magát, és úgy döntött, nem szólt semmit.
Mert ZK nagyon okos kislány!
És valóban. Immár három zuhanyképes gyerekünk van. Legalább is addig, míg ZK nem dönt úgy, még sem szereti, ha víz megy a szemébe…
Nem, nem arról van szó, hogy a kisebbik lányom nem szeretné a vizet. Imád fürödni, pancsolni, vizezni, locsolni, dagonyázni.
Feltéve, ha a haját és szemét nem éri víz.
Mert akkor hisztizik. De nagyon.
Ezért van, hogy fürdéskor mindig a kád mellé teszünk neki egy törölközőt. Ha vízcsepp éri a szemét, akkor rögtön pánikszerűen becsukja, és vakon kitapogatja a törölközőt, megtörli az arcát és pancsol tovább.
Ha a testvérei vele vannak, akkor a vakon tapogatózás elmarad, mert ők nyomják a kezébe a törölközőt. (Tud valaki szinonimát a törölközőre? Mert kellene még néhányszor használnom…)
Ennek eredményeképpen persze minden estére van egy csurom vizes törölközőm. És persze arcmosásról vagy hajmosásról, csak akkor lehet szó, ha jó kedvében van. És egy idő után meggyőzött minket ZK, inkább a kosz, mint az őrületes hiszti.
Szóval délelőtt az uszodában úgy telt, hogy a lányom kínosan vigyázott, nehogy vízcsepp érje az arcát.
Délután aztán rábeszéltem csússzon le velem a nagy csúszdán, aminek a végén elmerülős medencébe érkezünk.
ZK: „Rendben van, Mamika, de csak egyszer.”
Valóban egyszer csúszott velem. Aztán 3412-szer egyedül. Először még a csúszda végén ácsorogtunk, hogy a neki-nagy vízből kihalásszuk, de egy idő után már önállóan evickélt a partra.
Persze nem volt hiszti. És nem úgy tűnt, mintha bármi gondja lett volna attól, hogy víz éri a szemét.
Aztán még úszkált a víz alatt a különböző csobogó és hullámzó medencékben.
Úgy tűnik, hogy túl vagyunk egy újabb félelmen.
Este aztán rábeszéltem ZK-t hadd zuhanyoztassam le, mert a sok kemikáliát ki kell mosni a hajából.
És beállt a kádba.
És kinyitottam a zuhanyt.
És a lányom már nyitja is a száját hisztire.
De aztán meggondolta magát, és úgy döntött, nem szólt semmit.
Mert ZK nagyon okos kislány!
És valóban. Immár három zuhanyképes gyerekünk van. Legalább is addig, míg ZK nem dönt úgy, még sem szereti, ha víz megy a szemébe…
2009. április 16., csütörtök
A gyerekekkel parkban, avagy a mai kérdésem
Sokszor voltunk már ebben a parkban. Hoztuk a három gyereket és a hozzávalókat. Babakocsi. És pelenkával teli hátizsák. És ennivaló. És innivaló. És fényképezőgép. És váltóruha. És, és, és.
És tegnap is ott voltunk. A három gyerekkel. És nem volt más nálunk csak a retikülöm. Jó, a nagydarab retikülöm. DE MÁS SEMMI.
Mert már nem kell pelenka.
És nedvestörlő-kendő nélkül is túlélünk egy napot.
És nem kell minden étkezés után váltás ruha.
És a saját lábukon járnak, nem babakocsival közlekednek.
És nem alszanak el úton-útfélen, így ágynak sem kell a babakocsi.
És isznak a kútból, és esznek szendvicset. (És fagyit, és nyalókát, és cukorkát, de most nem akarom a kedvemet elrontani.)
Egész nap sétálgatunk. És szóba állunk csomó emberrel. Hogy kell a német táblákat értelmezni. Hányan csúszhatnak le a csúszdán. És kérhetünk-e ZK-nak egy gumicukrot. (ZK: Mamika, te tudsz németül? Én: Csak ha vészhelyzet van, ZK!) És A.-val menedzseljük a három gyereket. Ki hova megy. Kinek mi kell. Kit mikor kell WC-re vinni. Ki éhes. Ki szomjas. Ki mit egyen. És egész nap beszélünk, anélkül, hogy mondanánk egymásnak valamit.
Aztán egy idő múlva leülök a műpatak mellé és nézem a gyerekeimet, mennyire klasszul tudnak pancsolni. (Nem hiába tanítatjuk őket!)
És leül egy jóképű pasi mellém, de már túl fáradt vagyok, hogy csevegjek. Csak bámulok magam elé.
És pár pillanat múlva leesik a tantusz: EZ A PASAS A FÉRJEM! És itt lenne az esély, hogy mondjunk is egymásnak valamit, de már túl fáradtak vagyunk, ahhoz hogy beszélgessünk. A gyerekek persze pörögnek még.
És magamban levonom a tanulságot: Most már biztos, hogy mi is olyan házaspárleszünk vagyunk, akik némán esznekennének egymással szemben a vendéglőben. És, amikor kirepülnek a gyerekek, akkor már nem is lesz egymásnak mondanivalójuk.
Aztán csöngött a telefon, és megint szervezni kezdjük az életünket…
Remélem, hogy ez a beszélgetés dolog is olyan, mint a pelenka. Amíg szükség volt rá, el sem tudtuk képzelni az életünket nélküle. De, amikor már nem kell, nem értjük, miért is volt a nagy felhajtás körülötte.
A kérdéseim tehát: Hány éves gyerekek kellenek ahhoz, hogy a szüleik tudjanak egymással beszélgetni a gyerekek társaságában? Vagy megint elcsesztünk valamit a férjemmel???
És tegnap is ott voltunk. A három gyerekkel. És nem volt más nálunk csak a retikülöm. Jó, a nagydarab retikülöm. DE MÁS SEMMI.
Mert már nem kell pelenka.
És nedvestörlő-kendő nélkül is túlélünk egy napot.
És nem kell minden étkezés után váltás ruha.
És a saját lábukon járnak, nem babakocsival közlekednek.
És nem alszanak el úton-útfélen, így ágynak sem kell a babakocsi.
És isznak a kútból, és esznek szendvicset. (És fagyit, és nyalókát, és cukorkát, de most nem akarom a kedvemet elrontani.)
Egész nap sétálgatunk. És szóba állunk csomó emberrel. Hogy kell a német táblákat értelmezni. Hányan csúszhatnak le a csúszdán. És kérhetünk-e ZK-nak egy gumicukrot. (ZK: Mamika, te tudsz németül? Én: Csak ha vészhelyzet van, ZK!) És A.-val menedzseljük a három gyereket. Ki hova megy. Kinek mi kell. Kit mikor kell WC-re vinni. Ki éhes. Ki szomjas. Ki mit egyen. És egész nap beszélünk, anélkül, hogy mondanánk egymásnak valamit.
Aztán egy idő múlva leülök a műpatak mellé és nézem a gyerekeimet, mennyire klasszul tudnak pancsolni. (Nem hiába tanítatjuk őket!)
És leül egy jóképű pasi mellém, de már túl fáradt vagyok, hogy csevegjek. Csak bámulok magam elé.
És pár pillanat múlva leesik a tantusz: EZ A PASAS A FÉRJEM! És itt lenne az esély, hogy mondjunk is egymásnak valamit, de már túl fáradtak vagyunk, ahhoz hogy beszélgessünk. A gyerekek persze pörögnek még.
És magamban levonom a tanulságot: Most már biztos, hogy mi is olyan házaspár
Aztán csöngött a telefon, és megint szervezni kezdjük az életünket…
Remélem, hogy ez a beszélgetés dolog is olyan, mint a pelenka. Amíg szükség volt rá, el sem tudtuk képzelni az életünket nélküle. De, amikor már nem kell, nem értjük, miért is volt a nagy felhajtás körülötte.
A kérdéseim tehát: Hány éves gyerekek kellenek ahhoz, hogy a szüleik tudjanak egymással beszélgetni a gyerekek társaságában? Vagy megint elcsesztünk valamit a férjemmel???
2009. április 15., szerda
Pepe 7 éves…
Ez volt az első év, amikor nem a születése napját ünnepeltem, hanem a születésnapját.
Ha értitek, mire gondolok…
Nem telt a nap a nosztalgia jegyében, így inkább most is előre tekintek. Nem mintha gyorsítani akarnám az időt. Bár nem érzem úgy, mintha tegnap született volna Pepe, mert tegnap ZK született. Tegnapelőtt Bakka, így Pepének marad a múlt hét vége.
Ha értitek, mire gondolok…
Szóval kedves Pepe lássuk a két listát:
Remélem, jövő ilyenkor már
1. fogsz tudni olvasni.
2. fogsz tudni írni is, ha már itt tartunk.
3. meg fogod tudni kötni a cipőfűződet úgy, hogy az legalább néhány percig bekötve maradjon.
4. nem fogod elsírni magadat, ha Papikával megverünk a Fekete-fehér-igen-nem játékban.
5. nem fogsz arra törekedni, hogy minden egyes nyitott ajtón te lépjél be először.
6. úgy fogsz tudni elindulni a bicikliddel, hogy egyetlen arra járóban sem teszel maradandó kárt.
7. kevesebbet fogsz veszekedni velünk.
És remélem, hogy jövő ilyenkor még mindig
1. azt gondolod, nincs jobb születésnapi program, mint egy erdei kirándulás.
2. ennyire fogsz szeretni iskolába járni.
3. leszúrsz, ha azért cseszegetlek, miért nem nősz gyorsabban.
4. fogod szeretni a sóskát és a spenótot.
5. nem akarsz focizni járni.
6. érdekelni fognak azok a mélyebb történelmi összefüggések, amikről mi tőled értesülünk, annak ellenére, hogy a történelem kötelező érettségi tárgy.
7. napjában többször adod verbálisan és nem verbálisan is a tudtunkra, hogy mennyire szeretsz minket.
***
Ma este azt mondtad, hogy még nem volt ilyen szép születésnapod. Hirtelen nem is tudtam mit válaszoljak. Hogy örülök. Vagy, hogy remélem, még lesz ennél szebb is…
Hét éve ilyenkor, éppen bőgtem, hogy nem foglak tudni szoptatni, és hamarosan éhen fogsz halni. Mit mondjak? Nagy utat tettünk meg.
Köszönöm mindazt, amire tanítottál.
Igyekszem.
Ha értitek, mire gondolok…
Nem telt a nap a nosztalgia jegyében, így inkább most is előre tekintek. Nem mintha gyorsítani akarnám az időt. Bár nem érzem úgy, mintha tegnap született volna Pepe, mert tegnap ZK született. Tegnapelőtt Bakka, így Pepének marad a múlt hét vége.
Ha értitek, mire gondolok…
Szóval kedves Pepe lássuk a két listát:
Remélem, jövő ilyenkor már
1. fogsz tudni olvasni.
2. fogsz tudni írni is, ha már itt tartunk.
3. meg fogod tudni kötni a cipőfűződet úgy, hogy az legalább néhány percig bekötve maradjon.
4. nem fogod elsírni magadat, ha Papikával megverünk a Fekete-fehér-igen-nem játékban.
5. nem fogsz arra törekedni, hogy minden egyes nyitott ajtón te lépjél be először.
6. úgy fogsz tudni elindulni a bicikliddel, hogy egyetlen arra járóban sem teszel maradandó kárt.
7. kevesebbet fogsz veszekedni velünk.
És remélem, hogy jövő ilyenkor még mindig
1. azt gondolod, nincs jobb születésnapi program, mint egy erdei kirándulás.
2. ennyire fogsz szeretni iskolába járni.
3. leszúrsz, ha azért cseszegetlek, miért nem nősz gyorsabban.
4. fogod szeretni a sóskát és a spenótot.
5. nem akarsz focizni járni.
6. érdekelni fognak azok a mélyebb történelmi összefüggések, amikről mi tőled értesülünk, annak ellenére, hogy a történelem kötelező érettségi tárgy.
7. napjában többször adod verbálisan és nem verbálisan is a tudtunkra, hogy mennyire szeretsz minket.
***
Ma este azt mondtad, hogy még nem volt ilyen szép születésnapod. Hirtelen nem is tudtam mit válaszoljak. Hogy örülök. Vagy, hogy remélem, még lesz ennél szebb is…
Hét éve ilyenkor, éppen bőgtem, hogy nem foglak tudni szoptatni, és hamarosan éhen fogsz halni. Mit mondjak? Nagy utat tettünk meg.
Köszönöm mindazt, amire tanítottál.
Igyekszem.
2009. április 14., kedd
Batu kán
Nem rosszul mondom, nem Batu kán. Hanem Baku Gán. Pontosabban. Bakugán.
Hogy nem tudjátok ki ő?
Nem ő. Hanem az.
Hogy mi a bakugán? Nem hallottatok róla? Biztos nincs alsó tagozatos fiú gyereketek.
Hogy van? És így sem hallottatok a bakugán-játékról?
Na jó, abba hagyom.
Pepe még mindig nem hajlandó olvasni. És bár nagyon szereti a párbajkártyáit [ÉS JOBB IS, HOGY SZERETI, MERT NEM INGYEN VETTEM A CSILLIÁRDNYI CSOMAGOT, AMIVEL PER PILLANAT RENDELKEZIK!], nem hajlandó megtanulni olvasni, legalább annyira, hogy a néhány szavas kártyainformációt el tudja olvasni, így inkább kitalált saját magának egy új játékot.
A bakugán-t. Kártyával és golyókkal kell játszani. A játék első verziója kicsit agresszívra sikeredett, így Pepe dolgozik az újabb változaton. Mindenesetre Nagyszombat délutánjára kritikus pontra érkezett a játék tervezése.
Én: Rendben, Pepe, ha megrajzolod a bakugán kártyákat, akkor elvisszük lefénymásolni és lamináltatni őket.
Pepe: Megígéred, Mamika?
Én: Megígérem.
Nos, itt hibáztam egy nagyot.
De az ígéretemet fenntartottam, egészen este 9-ig, amikor is a vendégségből hazaindultunk.
Semmi gond. A Krisztina körúton van egy Copy General. Ott majd lemásolják és laminálják a kártyákat.
Az az üzlet zárva volt.
Semmi gond. Innen egy ugrás a Lónyai utca, ott is van egy Copy General. Ott majd lemásolják és laminálják a kártyákat. És valóban az üzlet világos, alkalmazottak tesznek-vesznek. Még sem tudunk bemenni, mert az üzlet igazából zárva van. Hm.
És semmi sem teszi kézzel foghatóbbá a nagyszombati hangulatot, mint az a tény, hogy este 10 felé fénymásolási lehetőséget keresünk a városban.
Mert igen, továbbmentünk.
Pepe: Jaj de jó, hogy ilyen szüleim vannak!
Aztán a Kármán Imre utcában szerencsével jártunk.
És meg van a 16 darab laminált bakugán kártya. És a 4-féle golyó hozzá. Ez utóbbiról önállóan gondoskodott.
És a kevésbé agresszív, új játékszabályok?
Nos, a mester még kotlik rajtuk...
Hogy nem tudjátok ki ő?
Nem ő. Hanem az.
Hogy mi a bakugán? Nem hallottatok róla? Biztos nincs alsó tagozatos fiú gyereketek.
Hogy van? És így sem hallottatok a bakugán-játékról?
Na jó, abba hagyom.
Pepe még mindig nem hajlandó olvasni. És bár nagyon szereti a párbajkártyáit [ÉS JOBB IS, HOGY SZERETI, MERT NEM INGYEN VETTEM A CSILLIÁRDNYI CSOMAGOT, AMIVEL PER PILLANAT RENDELKEZIK!], nem hajlandó megtanulni olvasni, legalább annyira, hogy a néhány szavas kártyainformációt el tudja olvasni, így inkább kitalált saját magának egy új játékot.
A bakugán-t. Kártyával és golyókkal kell játszani. A játék első verziója kicsit agresszívra sikeredett, így Pepe dolgozik az újabb változaton. Mindenesetre Nagyszombat délutánjára kritikus pontra érkezett a játék tervezése.
Én: Rendben, Pepe, ha megrajzolod a bakugán kártyákat, akkor elvisszük lefénymásolni és lamináltatni őket.
Pepe: Megígéred, Mamika?
Én: Megígérem.
Nos, itt hibáztam egy nagyot.
De az ígéretemet fenntartottam, egészen este 9-ig, amikor is a vendégségből hazaindultunk.
Semmi gond. A Krisztina körúton van egy Copy General. Ott majd lemásolják és laminálják a kártyákat.
Az az üzlet zárva volt.
Semmi gond. Innen egy ugrás a Lónyai utca, ott is van egy Copy General. Ott majd lemásolják és laminálják a kártyákat. És valóban az üzlet világos, alkalmazottak tesznek-vesznek. Még sem tudunk bemenni, mert az üzlet igazából zárva van. Hm.
És semmi sem teszi kézzel foghatóbbá a nagyszombati hangulatot, mint az a tény, hogy este 10 felé fénymásolási lehetőséget keresünk a városban.
Mert igen, továbbmentünk.
Pepe: Jaj de jó, hogy ilyen szüleim vannak!
Aztán a Kármán Imre utcában szerencsével jártunk.
És meg van a 16 darab laminált bakugán kártya. És a 4-féle golyó hozzá. Ez utóbbiról önállóan gondoskodott.
És a kevésbé agresszív, új játékszabályok?
Nos, a mester még kotlik rajtuk...
2009. április 10., péntek
Egy boldog délelőtt
Csak, hogy dicsérjem is a gyerekeimet egy kicsit:
Mindenki felvette azokat a típusú ruhadarabokat, amit kértem.
A parkolóház egy távoli sarkában álltunk meg. Mégsem ugrott egyik sem autó alá.
Nem reggeliztek otthon, mégsem nyivákolt senki, hogy éhes.
Amikor megszántam őket, és a pékségnél vettem nekik ennivalót, mindenki kulturáltan fogyasztotta el, azaz nem volt gond, hogy nincs nálam egy adag nedves törlő.
Amikor a bevásárlóközpontban WC-re kellett mennünk, akkor senki sem nyalt meg semmit sem a mellékhelyiségben.
Fagylaltoztunk, minden nagyobb baleset nélkül, vagyis nem kellett senkinek újabb gombóc fagyit vennem azért, mert az első leesett.
Ami csodaszámba ment, hogy mindenki boldogan ette meg azt a fajta gombócot, amit kért. Így nem kellett három gombóc citromfagyit magamba tömnöm, és venni helyettük csokisat, vaníliásat és epreset. Ami jó, mert fagyi ügyben A. génjét örökölték a gyerekek. Én csak azt szoktam kérdezni: Hogy lehet a citromfagyit szeretni?
Több útkereszteződésen is átmentünk úgy, hogy hajlandóak voltak megfogni a kezemet.
A játszótéren játszottak. És nem engem nyúztak. És egy (nem túl hosszú) idő után szóltak, hogy mehetünk.
Amikor megvettem a dobozos ebédünket, senki sem vetette a földre magát, hogy az ételt, amit választottam soha, de soha nem fogja megenni.
Hazafelé az autóban kulturáltan beszélgettek, ahelyett, hogy teljesen illegálisan elaludtak volna ebéd előtt.
Mindenki megette, amit kiraktam elé. És mindenkinek ízlett.
Ebéd után, önállóan elvonultak aludni.
Mindez egy délelőtt, sok nekem. Vagy csoda történt, vagy akarnak valamit tőlem a gyerekek…
Mindenki felvette azokat a típusú ruhadarabokat, amit kértem.
A parkolóház egy távoli sarkában álltunk meg. Mégsem ugrott egyik sem autó alá.
Nem reggeliztek otthon, mégsem nyivákolt senki, hogy éhes.
Amikor megszántam őket, és a pékségnél vettem nekik ennivalót, mindenki kulturáltan fogyasztotta el, azaz nem volt gond, hogy nincs nálam egy adag nedves törlő.
Amikor a bevásárlóközpontban WC-re kellett mennünk, akkor senki sem nyalt meg semmit sem a mellékhelyiségben.
Fagylaltoztunk, minden nagyobb baleset nélkül, vagyis nem kellett senkinek újabb gombóc fagyit vennem azért, mert az első leesett.
Ami csodaszámba ment, hogy mindenki boldogan ette meg azt a fajta gombócot, amit kért. Így nem kellett három gombóc citromfagyit magamba tömnöm, és venni helyettük csokisat, vaníliásat és epreset. Ami jó, mert fagyi ügyben A. génjét örökölték a gyerekek. Én csak azt szoktam kérdezni: Hogy lehet a citromfagyit szeretni?
Több útkereszteződésen is átmentünk úgy, hogy hajlandóak voltak megfogni a kezemet.
A játszótéren játszottak. És nem engem nyúztak. És egy (nem túl hosszú) idő után szóltak, hogy mehetünk.
Amikor megvettem a dobozos ebédünket, senki sem vetette a földre magát, hogy az ételt, amit választottam soha, de soha nem fogja megenni.
Hazafelé az autóban kulturáltan beszélgettek, ahelyett, hogy teljesen illegálisan elaludtak volna ebéd előtt.
Mindenki megette, amit kiraktam elé. És mindenkinek ízlett.
Ebéd után, önállóan elvonultak aludni.
Mindez egy délelőtt, sok nekem. Vagy csoda történt, vagy akarnak valamit tőlem a gyerekek…
2009. április 9., csütörtök
Posta
Kicsit bizonytalan vagyok, kit is szidjak a Francia vagy a Magyar Postát.
Pepe hónapok óta panaszkodott, hogy ő még soha nem kapott senkitől levelet. És hiába magyaráztam neki, hogy ő már a 21. század gyermeke és ne is várjon levélre. Ha kapni akar valamit, akkor nyisson magán egy email levelesládát. De ő csak sírdogált, hogy ez nem igazság.
Nem, nem azt kérem, hogy írjatok levelet Pepének. Mert ez a briliáns ötletet önállóan is sikerült kiviteleznem. Vettem három képeslapot Párizsban. Megírtam. Vettem bélyeget rá. Megkérdeztem, hol van postaláda és bedobtam. Mind a hármat. Egyszerre.
És tök helyes kis Nicolas-os képeslapokat vettem, gondolván mennyire fognak az én gyerekeim örülni.
Na, megint tévedtem.
Mert ma megjött a képeslap. ZK-é.
És hatalmas botrány tört ki. Pepe és Bakka veszekedett. ZK ragyogott, bár nem vagyok biztos, hogy a képeslap miatt, és nem azért, mert láthatóan szenvedtek a testvérei.
És rövid úton kiderült, hogy nem a Francia vagy a Magyar Posta hibázott, hanem én.
Mert nyilvánvalóan az én bűnöm, hogy ZK képeslapja előbb érkezett meg, mint a másik kettő.
Én: És akkor most kérlek, mondjátok meg, miért is az én hibám ez?
Pepe: Azért jött meg ZK lapja előbb, mert te őt jobban szereted, mint minket.
Vagy mégsem? Lássuk a másik véleményt.
Bakka: Azért jött meg ZK képeslapja előbb, mert ZK gonosz.
Pepe: Igen, ezért. Mert ZK egy gonosz kis ördög.
És ezen a ponton hagytam ott a társaságot. És bújtam be az asztalom alá. És arra gondoltam, nem is olyan rossz, hogy a tavaszi szünet csak néhány napos…
Pepe hónapok óta panaszkodott, hogy ő még soha nem kapott senkitől levelet. És hiába magyaráztam neki, hogy ő már a 21. század gyermeke és ne is várjon levélre. Ha kapni akar valamit, akkor nyisson magán egy email levelesládát. De ő csak sírdogált, hogy ez nem igazság.
Nem, nem azt kérem, hogy írjatok levelet Pepének. Mert ez a briliáns ötletet önállóan is sikerült kiviteleznem. Vettem három képeslapot Párizsban. Megírtam. Vettem bélyeget rá. Megkérdeztem, hol van postaláda és bedobtam. Mind a hármat. Egyszerre.
És tök helyes kis Nicolas-os képeslapokat vettem, gondolván mennyire fognak az én gyerekeim örülni.
Na, megint tévedtem.
Mert ma megjött a képeslap. ZK-é.
És hatalmas botrány tört ki. Pepe és Bakka veszekedett. ZK ragyogott, bár nem vagyok biztos, hogy a képeslap miatt, és nem azért, mert láthatóan szenvedtek a testvérei.
És rövid úton kiderült, hogy nem a Francia vagy a Magyar Posta hibázott, hanem én.
Mert nyilvánvalóan az én bűnöm, hogy ZK képeslapja előbb érkezett meg, mint a másik kettő.
Én: És akkor most kérlek, mondjátok meg, miért is az én hibám ez?
Pepe: Azért jött meg ZK lapja előbb, mert te őt jobban szereted, mint minket.
Vagy mégsem? Lássuk a másik véleményt.
Bakka: Azért jött meg ZK képeslapja előbb, mert ZK gonosz.
Pepe: Igen, ezért. Mert ZK egy gonosz kis ördög.
És ezen a ponton hagytam ott a társaságot. És bújtam be az asztalom alá. És arra gondoltam, nem is olyan rossz, hogy a tavaszi szünet csak néhány napos…
2009. április 8., szerda
Van egy kérdésem a titkos dobozról
De őszintén válaszoljatok. Igen, arról van szó, hogy kinyissam-e.
A részletek:
Pepe megkérdezte, hogy tudok-e adni neki egy dobozt, ami lakattal zárható.
Rögtön felrémlett előttem a lakattal zárható kis dobozkám a gyerekkoromból, amiben mindenféle fontos papíromat tároltam. A doboz már nincs meg.
„Nem Pepe, nincs ilyen dobozom.”
Pepe el.
Majd néhány perc múlva jön vissza.
A játék kukásautójának a kukáját és egy kártyatartó dobozt hoz.
„Mamika, ezekbe raktam a legféltettebb kincseimet. És arra kérlek, hogy ezt soha, de soha ne nézd meg. Soha. Soha.”
Ekkor persze kitört a balhé, mert a lányok meg akarták nézni. Nem, nem engedtem nekik.
Aztán balhéztak, hogy nekik miért nincs dobozuk. És, most ZK-t idézem szó szerint: „És nekünk miért nincs legféltettebb kincsünk?”
És, amikor a lányok már kellőképpen kiborultak, akkor Pepe elégedetten elvonult, hogy a dobozokat elhelyezze az ágya feletti polcokon.
Igen, a kérdésem az Internet, hogy Te belekukucskálnál a dobozba?
PS: Nem, nem bicska vagy kés van benne. Ezt megkérdeztem…
A részletek:
Pepe megkérdezte, hogy tudok-e adni neki egy dobozt, ami lakattal zárható.
Rögtön felrémlett előttem a lakattal zárható kis dobozkám a gyerekkoromból, amiben mindenféle fontos papíromat tároltam. A doboz már nincs meg.
„Nem Pepe, nincs ilyen dobozom.”
Pepe el.
Majd néhány perc múlva jön vissza.
A játék kukásautójának a kukáját és egy kártyatartó dobozt hoz.
„Mamika, ezekbe raktam a legféltettebb kincseimet. És arra kérlek, hogy ezt soha, de soha ne nézd meg. Soha. Soha.”
Ekkor persze kitört a balhé, mert a lányok meg akarták nézni. Nem, nem engedtem nekik.
Aztán balhéztak, hogy nekik miért nincs dobozuk. És, most ZK-t idézem szó szerint: „És nekünk miért nincs legféltettebb kincsünk?”
És, amikor a lányok már kellőképpen kiborultak, akkor Pepe elégedetten elvonult, hogy a dobozokat elhelyezze az ágya feletti polcokon.
Igen, a kérdésem az Internet, hogy Te belekukucskálnál a dobozba?
PS: Nem, nem bicska vagy kés van benne. Ezt megkérdeztem…
2009. április 7., kedd
Hová lesznek a jó ötleteim?
Szóval hazajöttünk a suliból, nagyon feldobva, mert elnéztem a naptárt, és azt hittem, hogy holnap van még tanítás. De nincs! És így nem kell hajnalban kelnem!
Hurrá!
És feljöttem az emeletre, hogy elintézzek néhány apróságot az Internet-en. És eszembe jutott egy (nekem) zseniális, objektíven nézve nyilván csak átlagos, bejegyzés ötlete. Gondoltam, gyorsan megírom.
Aztán egy gyerek kérdezett valamit. Segítettem neki. És fürödtek. És meséltem. És most itt áll mellettem egy ember egy nagy bunkósbottal és azt mondja, leüt, ha nem írom meg a bejegyzést. Amit sajnos teljesen elfelejtettem. De annyira, hogy még rémleni sem rémlik semmi…
Fáradt vagyok!
Mindegy. Legyen valami kevésbé zseniális.
Úgy nőttem föl, hogy nem voltunk gazdagok. Mondjuk nagyon szegények sem. Mert mindig volt mit felvennem. Igaz, ha esett, beázott az egyetlen kabátom és cipőm. És sosem éheztem. Igaz, többször ettünk párizsis kenyeret, vagy tejbegrízt, vagy azt a rózsaszín joghurt habot, mint, ahányszor szerintem legális az országban. És távol állt tőlünk a nélkülözés, annak ellenére vagy talán azért, mert kulturális tőkében erős volt a család.
De igen, van bennem egy késztetés, hogy legyen a gyerekeimnek több és jobb, mint ami nekem volt gyerekkoromban. És próbálom visszafogni magamat, mert látom, hogy a személyiségfejlődésnek nem árt, ha küzdeni kell a dolgokért, és nem kap mindent készen az ember.
Mindezek után persze lefoglaltam az egyhetes tengerparti családi nyaralást. És nem, nem arról akarok írni, hogy lelkiismeret-furdalásom* van, hogy ilyen gazdasági helyzetben megengedhetjük magunknak ezt. És nem, nem a Bahamákra utazunk, hanem Szlovéniába. Egy hétre. Hanem arról akarok írni, hogy az egyik gyerekünk sajnos nem tud velünk utazni.
Pepe és ZK számolja a napokat, mikor indulunk útnak. Bakka viszont nem akar jönni. Miért is nem? Ahogy ma megtudtam tőle, neki nagyon érzékeny a bőre. Így nem óhajt a tengerben fürödni, vagy túlzottan erős napsugárzásnak kitenni magát.
Azt hiszem, ideje elmesélnem, hogyan éheztem kiskoromban. És hogy mezítláb kellett iskolába járnom. És, hogy életemben nem voltam még nyaralni…
* Jó csak egy kicsit.
Hurrá!
És feljöttem az emeletre, hogy elintézzek néhány apróságot az Internet-en. És eszembe jutott egy (nekem) zseniális, objektíven nézve nyilván csak átlagos, bejegyzés ötlete. Gondoltam, gyorsan megírom.
Aztán egy gyerek kérdezett valamit. Segítettem neki. És fürödtek. És meséltem. És most itt áll mellettem egy ember egy nagy bunkósbottal és azt mondja, leüt, ha nem írom meg a bejegyzést. Amit sajnos teljesen elfelejtettem. De annyira, hogy még rémleni sem rémlik semmi…
Fáradt vagyok!
Mindegy. Legyen valami kevésbé zseniális.
Úgy nőttem föl, hogy nem voltunk gazdagok. Mondjuk nagyon szegények sem. Mert mindig volt mit felvennem. Igaz, ha esett, beázott az egyetlen kabátom és cipőm. És sosem éheztem. Igaz, többször ettünk párizsis kenyeret, vagy tejbegrízt, vagy azt a rózsaszín joghurt habot, mint, ahányszor szerintem legális az országban. És távol állt tőlünk a nélkülözés, annak ellenére vagy talán azért, mert kulturális tőkében erős volt a család.
De igen, van bennem egy késztetés, hogy legyen a gyerekeimnek több és jobb, mint ami nekem volt gyerekkoromban. És próbálom visszafogni magamat, mert látom, hogy a személyiségfejlődésnek nem árt, ha küzdeni kell a dolgokért, és nem kap mindent készen az ember.
Mindezek után persze lefoglaltam az egyhetes tengerparti családi nyaralást. És nem, nem arról akarok írni, hogy lelkiismeret-furdalásom* van, hogy ilyen gazdasági helyzetben megengedhetjük magunknak ezt. És nem, nem a Bahamákra utazunk, hanem Szlovéniába. Egy hétre. Hanem arról akarok írni, hogy az egyik gyerekünk sajnos nem tud velünk utazni.
Pepe és ZK számolja a napokat, mikor indulunk útnak. Bakka viszont nem akar jönni. Miért is nem? Ahogy ma megtudtam tőle, neki nagyon érzékeny a bőre. Így nem óhajt a tengerben fürödni, vagy túlzottan erős napsugárzásnak kitenni magát.
Azt hiszem, ideje elmesélnem, hogyan éheztem kiskoromban. És hogy mezítláb kellett iskolába járnom. És, hogy életemben nem voltam még nyaralni…
* Jó csak egy kicsit.
2009. április 6., hétfő
Néhány apró megfigyelés
1. Franciául beszélni tényleg nem ügy. Persze csak, akkor, ha az ember felül tud emelkedni azon a pszichés gáton, hogy a legtöbb mássalhangzót nem kell kiejteni. És a magánhangzók is olyan furcsák…
2. A gyerek tudhat valamit, amikor azt mondja: „Neked kell figyelned ránk, mert te szültél minket!” Azt hiszem, itt az ideje, hogy a munkám elé tessékeljem a gyerekeket.
3. Ha minden diáknak megcsinálom, amit ígérek, akkor jó néhány diplomát kaphatnék. Lehet, hogy megint ott villog a homlokom a „balek” felírat?
4. A tavasz egyik legszebb pillanata, legalábbis a gyerekek számára: megérkezett az új homok a homokozóba. Azaz, Papika megvette és hazahozta. A kérdésem csak az, hová fog tűnni 120 kiló homok a nyár végére.
5.Pepével elolvastuk Pepének felolvastuk a Lufi és Szamóca könyveket. Nemere István tudományos-fantasztikus regényeit. Mi legyen a következő? Harry Potter? Narnia krónikái?
6. Azt szokták mondogatni, hogy a nők harmincas évei azért rosszak, mert már elég öregek ahhoz, hogy ráncaik legyenek, de még elég fiatalok a pattanásokhoz. Szerény véleményem szerint ez a megfigyelés helyes. És már nagyon unom. Főleg a pattanásos részt…
2. A gyerek tudhat valamit, amikor azt mondja: „Neked kell figyelned ránk, mert te szültél minket!” Azt hiszem, itt az ideje, hogy a munkám elé tessékeljem a gyerekeket.
3. Ha minden diáknak megcsinálom, amit ígérek, akkor jó néhány diplomát kaphatnék. Lehet, hogy megint ott villog a homlokom a „balek” felírat?
4. A tavasz egyik legszebb pillanata, legalábbis a gyerekek számára: megérkezett az új homok a homokozóba. Azaz, Papika megvette és hazahozta. A kérdésem csak az, hová fog tűnni 120 kiló homok a nyár végére.
5.
6. Azt szokták mondogatni, hogy a nők harmincas évei azért rosszak, mert már elég öregek ahhoz, hogy ráncaik legyenek, de még elég fiatalok a pattanásokhoz. Szerény véleményem szerint ez a megfigyelés helyes. És már nagyon unom. Főleg a pattanásos részt…
2009. április 3., péntek
Két nap alatt kidőltünk
Igen, van wi-fi a szobánkban. Bár A. számítógépe ma reggel hibernálta magát. Délután aztán fel is hívta a kollégáját, hogy mi történt a gépével. Gyorsan kiderült, ha a hősugárzó dugóját teszi a konnektorba, akkor a laptop-ja akkumulátora nem fog feltöltődni…
Szóval ülünk a szállodai szobánkban két nap városnézés után. Jó-jó, sokat sétáltunk, de annyira jó formában vagyunk, hogy két nap sétálgatás nem árthat meg, igaz?
IGAZ?
Én: Este is menjünk valahová.
A. [nagy sóhajtással]: Rendben. Adj néhány percet, hogy összeszedjem magam. [A teljes hűség kedvéért hozzá kell tennem, hogy ez az utóbbi mondat nem hangzott el, csak a sóhajtásból következtettem rá.]
Én: Ne nyavalyogjál. Ha a szállodai szobánkban töltjük az estét, úgy fogom érezni magam, mintha nyugdíjas házaspár lennénk.
A.: JÓ MENJÜNK!
Kicsit később.
A.: Ha el akarsz még menni, miért öltöztél pizsamába?
Én: Inkább megbirkózom a nyugdíjas házaspár gondolattal, ha nem kell ma már sehová mennünk…
Csak azt nem értem, miért vettünk futógépet, ha ilyen szar állapotban vagyunk, hogy néhány órás sétától kidőlünk? Nem, az utóbbi hetekben nem használtam. Miért?
Csak, hogy ne érhesse szó a ház elejét, az ügyben, hogy túl pozitívan állok a dolgokhoz. Van egy bejegyzésem, amit nem írtam meg: Miért jó úgy elutazni, hogy előtte halálosan összeveszünk a házastársunkkal. AKI EGYBEN ÚTITÁRSUNK IS.
Szóval ülünk a szállodai szobánkban két nap városnézés után. Jó-jó, sokat sétáltunk, de annyira jó formában vagyunk, hogy két nap sétálgatás nem árthat meg, igaz?
IGAZ?
Én: Este is menjünk valahová.
A. [nagy sóhajtással]: Rendben. Adj néhány percet, hogy összeszedjem magam. [A teljes hűség kedvéért hozzá kell tennem, hogy ez az utóbbi mondat nem hangzott el, csak a sóhajtásból következtettem rá.]
Én: Ne nyavalyogjál. Ha a szállodai szobánkban töltjük az estét, úgy fogom érezni magam, mintha nyugdíjas házaspár lennénk.
A.: JÓ MENJÜNK!
Kicsit később.
A.: Ha el akarsz még menni, miért öltöztél pizsamába?
Én: Inkább megbirkózom a nyugdíjas házaspár gondolattal, ha nem kell ma már sehová mennünk…
Csak azt nem értem, miért vettünk futógépet, ha ilyen szar állapotban vagyunk, hogy néhány órás sétától kidőlünk? Nem, az utóbbi hetekben nem használtam. Miért?
Csak, hogy ne érhesse szó a ház elejét, az ügyben, hogy túl pozitívan állok a dolgokhoz. Van egy bejegyzésem, amit nem írtam meg: Miért jó úgy elutazni, hogy előtte halálosan összeveszünk a házastársunkkal. AKI EGYBEN ÚTITÁRSUNK IS.
2009. április 1., szerda
Az örök aggodalmaskodó és az örök optimista
Azt hiszem világos, én nem az utóbbi vagyok...
Én: Azért aggódom, hogy nem fogjuk magunkat megértetni.
A.: Nem hiszem, hogy ezzel gond lesz.
Én: Miért milyen nyelven fogunk beszélni?
A.: Angolul?
Én: Angolul nem beszélhetünk, mert utálják az angolokat.
A.: Akkor majd beszélünk németül.
Én: Németül nem beszélhetünk, mert a németeket is utálják.
A.: Akkor sem lesz gond.
Én: Miért is?
A.: Nem hiszem, hogy olyan nehéz franciául beszélni.
Én: Most viccelsz?
A.: Nem.
Én: Akkor sem értem, hogy fogunk franciául beszélni, anélkül, hogy, tudod, TUDNÁNK franciául.
A.: Te tanultál olaszul, én tanultam latinul, nem hiszem, hogy ezek után olyan nehéz lenne a francia.
És akkor még lecseszem a férjemet, hogy hiába dicsekszik, hogy tanult latinul, igazából nem is tud, de azért már röhögök…
Én: Azért aggódom, hogy nem fogjuk magunkat megértetni.
A.: Nem hiszem, hogy ezzel gond lesz.
Én: Miért milyen nyelven fogunk beszélni?
A.: Angolul?
Én: Angolul nem beszélhetünk, mert utálják az angolokat.
A.: Akkor majd beszélünk németül.
Én: Németül nem beszélhetünk, mert a németeket is utálják.
A.: Akkor sem lesz gond.
Én: Miért is?
A.: Nem hiszem, hogy olyan nehéz franciául beszélni.
Én: Most viccelsz?
A.: Nem.
Én: Akkor sem értem, hogy fogunk franciául beszélni, anélkül, hogy, tudod, TUDNÁNK franciául.
A.: Te tanultál olaszul, én tanultam latinul, nem hiszem, hogy ezek után olyan nehéz lenne a francia.
És akkor még lecseszem a férjemet, hogy hiába dicsekszik, hogy tanult latinul, igazából nem is tud, de azért már röhögök…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)