A én gyerekeim és az ő gyerekeik

Nem szoktam a saját gyerekeimet sem egymáshoz, sem másokhoz hasonlítani, mert mentálisan nehezen viselem el, ha valamelyik alulmarad, ami elkerülhetetlen, pláne ha a sajátjaimat méricskélem egymáshoz … Le is szoktattam magam róla. De, most, hogy három másik gyerekekkel együtt nyaraltunk, néhány apróság azért szemet szúrt. Íme:

Az én gyerekeim: Reggel ledobják magukról a pelenkát.
Az ő gyerekeik: Két évesnél fiatalabbak nem hordanak pelenkát. Éjszakára sem.

Az én gyerekeim: A reggeli öltözést csak többrendbeli fenyegetéssel tudom megoldani.
Az ő gyerekeik: Reggeli ébredés után rögtön felöltöznek. És a ruhát magukon tartják egész nap. Szinte hihetetlen.

Az én gyerekeim: Keringenek, hogy mit is lehetne tönkretenni, játszás címszó alatt.
Az ő gyerekeik: Szép csöndben játszanak egy játékkal.

Az én gyerekeim: Ahogy az egyik gyerekem szemet vet valamire, a másik kettő sasként csap le rá. Mert éppen az a tárgy hiányzik a boldogságához. És megbolondul, ha nem kaphatja meg. És ordibálnak egymással.
Az ő gyerekeik: Szép csöndben játszanak egy játékkal. Ha az egyik azt szeretné, ami a másiknál van, akkor udvariasan elkéri. A másik meg udvariasan odaadja.

Az én gyerekeim: Megmondják, hogy mit szeretnének enni. Miután megkapják, amit kértek, akkor vagy megeszik. Vagy nem. Mert mégsem azt kérték. Mert azt kérték, de nem arra gondoltak. Mert nem megfelelő formátumban szervíroztam az ételt. Mert éppen olyan kedvük van.
Az ő gyerekeik: Megmondják, hogy mit szeretnének enni. Miután megkapják, amit kértek, akkor megeszik. Pont. És nincs vita.

Az én gyerekeim: Ha az egyik aludni akar, akkor jobb, ha keres egy csöndes zugot, mert a többi rögtön Pepin bácsiként kezd üvöltözni.
Az ő gyerekeik: Ha az egyik elalszik, a másik kettő csöndben játszik. És suttognak. Eddig azt hittem, hogy a gyerekek biológiailag képtelenek a suttogásra. Képesek. Én tévedtem megint. Vagy:

Az én gyerekeim: Az én gyerekeim nagyothallóak. Vagy csak szelektív a hallásuk?
Az ő gyerekeik: Amit mondanak nekik, azt meghallják. Akkor is, ha az anyukájuk suttog.

Az én gyerekeim: Csak azért nem nyaggatnak állandóan, mert jó alvók. És éjszakánként alszanak. Nyilván, hogy erőt gyűjtsenek a kínzásomhoz.
Az ő gyerekeik: Nem tudom elégszer ismételni: Képesek a halk beszédre és a csöndes játszásra. Hihetetlen élmény a társaságuk.

Ahogy átolvastam, észrevettem, hogy megint (ha beszélgetnénk, lehet, hogy azt mondanám, hogy tőből basztam el) alapjaiban hibás az elképzelésem. Azt írtam, hogy az én gyerekeim? Hahahahahöhöhöhö. Úgy értettem, hogy a férjem gyerekei. Az első házasságából. Akiket sajátomként szeretek.