Egy terhesség története

[Figyelmeztetés: Ezt a bejegyzést jövő héten akartam megjelentetni, de nyaralni megyünk, így felteszem ma. Mert béna vagyok, és nem tudom beállítani az időzített publikálást. A történet valószínű hosszú lesz. És sok csúnya szó lesz benne, lehet, hogy kurva és bassza meg is, bár még nem tudom. És szex. És vér. Mindenki saját felelősségére folytassa!]

A második terhességem eleve rosszul kezdődött. Míg Pepe esetében, miután elhatároztuk, hogy nekiugrunk a gyerekprojektnek, még menstruáltam egyszer, nem is értettem, hogy miért, amikor mi gyereket akarunk, de aztán PAKK teherbe is estem. (És igen, szerintem terhesség és nem várandósság, és nem áldott állapot. De ez csak az én véleményem…) Szóval a második terhességem rosszul kezdődött, mert csak nem akartak a sejtek találkozni. És az a sok fárasztó szex. És szex. És még több szex. Aztán fél év után csak megjelent a második csík is a teszten. Innen aztán ment minden a maga útján. (És a bejegyzés szex-szel foglalkozó részét le is tudtuk...)

Ahogy az első terhességnél, most is azt az elvet követtem, hogy amit nem tudok, amiatt nem is aggódhatok, így nem nagyon forgattam semmiféle könyvet, nem kutattam az Internet-en információ után, hogy éppen az adott héten mi is történik.

Elmentem a kötelező vizsgálatokra és foglalkoztam az elsőszülöttel.

Egészen addig minden rendjén volt, amíg nem érkezett meg a 16 hetes vérvizsgálat eredménye, aminek az AFP értéke épp csak egy kicsivel volt magasabb, mint kellett volna. Nem igazán foglalkoztam vele, mert bár nem hozta az elvárható átlagot, de az érték még így is bent volt a 3 szórásnyi tartományban, azaz nekem elég normális volt. És különben is, amilyen megbízhatatlan a ciklusom lehet, hogy nem is a 16 héten vettek vért.

A nőgyógyász azonban erősködött, hogy menjünk el egy méhlepény vizsgálatra, hogy meggyőződjünk róla, minden rendben van. Bár az ultrahangos orvossal közösen ők már megnyugodtak, hiszen világosan látszik a képernyőn, hogy a magzat rendben van.

Az X. kórházban egész napot töltök, hogy részt vehessek egy néhány perces genetikai feltáró beszélgetésen, ahol az orvos arról győzköd, hogy valljam be, hogy dohányoztam a terhesség alatt és azért magas az AFP értékem. Nem, soha életemben nem dohányoztam. Néhány óra várakozás után aztán egy újabb ultrahang, ahol nem lát semmit az orvos (úgy értem semmi rendellenest), de azért megállapítja, MINDENKÉPPEN indokolt a méhlepényszúrás.

Megkapom az időpontomat.

Nóri barátnőm pár héttel korábban vett részt hasonló procedúrán, így részletesen elmeséli, hogy mi fog történni. Egy ideig úgy is ment minden, ahogy ő felvázolta.

Előző este befektetnek a kórházba. Hatágyas kórterem. Ez megint egy külön történet, de nem akarok nagyon sok kitérőt, így legyen elég annyi, hogy az első szülésem majdnem meghiúsult amiatt, hogy a választott kórházam nem tudott egyágyas szobát adni nekem. Én hazamentem volna, annak ellenére, hogy 41. hétben voltam, mert ÉN NEM ALSZOM IDEGENEKKEL EGY SZOBÁBAN, ha a férjem nem intézi el, kapjak egy szobát egy másik osztályon… Most is úgy döntök, inkább a folyóson alszom. De ott a pad már foglalt. EGY MÁSIK KISMAMA ALUDT OTT.

Másnap délig nem történt semmi. Leszámítva, hogy nem tudtam se reggelizni, se ebédelni, mert nem vittem evőeszközt magammal. Aztán jött a hasba szúrás. Nem vagyok tűfóbiás, eszembe sem jutott, hogy bármit is elbénázhat az orvos, így mosolyogtam magamban, míg ledarálta doki a szokásos megnyugtató szöveget: hogy a méhlepényből vett minta blablablablablablabla. Aztán vissza a szobába. Innentől kezdve nem igazán érdekelt, hogy hányan vagyunk ott, mert mozdulni nem tudtam, úgy fájt a szúrás környéke. Szóltam a nővéreknek. Semmi gond majd elmúlik, mondtál. Kb. egy óra múlva kirántották alólam a lepedőt és a férjem hazavitt. Már nem tudtam mozogni sem.

Semmi gond. Majd elmúlik.

Másnap már hétvége, így ugyanabba a kórházba mentünk vissza. Ultrahang. Nem látnak semmit. Biztos, ami biztos, inkább feküdjek be, majd hétfőn megnéznek alaposabban. Inkább nem, ha lehet választani. Lehetett. Hazajöttünk.

Hétfőn a saját ultrahangos orvosom megnézi, mi fájhat. Eret ért a szúrás. Keletkezett a hasfalban, vagy hol, egy kis vérömleny, az fáj. Semmi gond. Fel fog szívódni.

Ugrunk 10 napot az időben. Eljött a reggel, amikor lehetett a kórházba telefonálni az eredményért. A férjem hívja őket, mert ő a család kommunikációs igazgatója. Az ő feladata mindenféle telefonhívások bonyolítása. A munkahelyéről hív, hogy nem mondják meg neki az eredményt. Hívjam én.

Éppen tanítani indulnék, de gondolom, egy gyors telefont megér, hogy nyugodt legyen a napom, míg délután nem kapjuk meg a hivatalos eredményt.

Aznap Nóri tartotta meg az óráimat.

Ugyanis genetikai rendellenességet találtak. A 18-as kromoszómából három van. 18-as triszómia, Edwards szindróma. Terhesség megszakítást javasolt az asszisztens, akit a telefonon elérek.

A gimnáziumi biológiai óra anyagát már rég elfelejtettem. Fogalmam sincs, mi lehet az a 18-as triszómia. Felhívom az apukámat, aki orvos.

Bassza meg, bassza meg.

Míg A. hazaér a munkahelyéről, az Internet-et bújom. Mint a hétvégi bevásárlólista, olyan hosszú a rendellenességek sora. Az Edwards kóros magzatok 95 százaléka a születést sem éri meg. Ha a gyerek megszületik és nem hal meg azonnal, akkor általában pár órát él. Csak néhány három hónaposnál idősebb Edwards-kórosról tudnak a világon. Élettel összeegyeztethetetlen betegség.

Sírás-rívás. A klán család összezár. Telefonok. Többek közt a nagybátyám, aki orvos, hív, bármi segítség kell, ne habozzunk hívni őt. További segítség felajánlások. Bíztatás. Tanácsok. Nem szabad elvetetni a magzatot, ha a legkisebb esélye is van az életnek. Satöbbi. Satöbbi. Satöbbi.

De én már döntöttem. Nem szeretnék még várni hónapokat, hogy megszüljek egy olyan babát, aki nem életképes. Terhesség-megszakítás. Pepének, igaz, hogy alig múlt két éves, de elmondom, hogy mégsem lesz testvére. Legalábbis egyelőre.

Délután visszamegyünk a kórházba a hivatalos papírért. Idősebb genetikus fogad. Fiatalok vagyunk még, lehet még sok szép egészséges gyerekünk, mondja. Nem vagyok olyan állapotban, hogy vitatkozzak vele. Lehet, hogy igaza van, de az elmúlt hónapok alatt kialakult egy, hogy-is-mondjam, igen szoros kötödésem a pillanatnyilag bennem tartózkodó lény iránt. ŐT AKAROM. ÉS NEM VALAKI MÁST NÉHÁNY ÉV MÚLVA.

Hétfőn befeküdhetek. (Csütörtököt írunk éppen.) Vállalják a beavatkozást. Mi fog történni pontosan?, kérdezem. A genetikus nem tudja. Felhív egy orvost. Nem, nem altatásos műtét, ahogy nagy naivan hittem, hanem MEG KELL SZÜLNI A GYEREKET. HOGY AZTÁN KIDOBHASSÁK EGY KUKÁBA, mert szegénynek három 18-as kromoszómája van. De ne izguljak, mondja az orvos, körülbelül egy nap alatt lezajlik minden.

Annyira rossz élmény volt a hasba szúrás ebben a kórházban, hogy A.-val megegyezünk, másik helyet keresünk. A saját kórházamban szeretném. Telefonok. Nem vállalják. Túl előrehaladott már a terhesség. Felhívjuk a nagybátyámat, aki orvos. Rendben van. Megérti a döntésünket. 18. heti terhesség-megszakítás nem leányálom, de van egy kedves jó professzor barátja, menjünk az ő kórházába, ott majd szem előtt leszek, ott majd segítenek, amennyit csak lehet. Ne izguljunk. Szerezzünk egy beutalót. A többit ő intézi.

Másnap reggel a nőgyógyászom megírja a beutalót. Kifejezi sajnálatát, majd utunkra bocsát.

Néhány óra múlva már egy másik kórházban ülünk, a Professzor előszobájában. Professzor megnézi a leletet, ami alapján ellenőrző ultrahangot javasol. A Professzor betegeiként igazi VIP-vendégek lettünk. Külön orvos kísér az ultrahangos vizsgálathoz. Három különböző specialista jön be velem. A sort természetesen nem kell kivárnom. Látom a várakozó kismamák szemében, hogy nem tetszik nekik. Nekem se tetszene. De ettől kezdve tényleg soha nem háborogtam, ha valakit épp előttem vittek be valamilyen vizsgálatra. Örültem, hogy nem velem sietnek.

A. nem jöhet be velem. Kint ül a lépcsőn. Utólag azzal vádolom, hogy imádkozott, de ő tagadja. Én imádkoztam. Klozet katolikus vagyok. Ha baj van, mindig imádkozom.

Nekem nagyon sok időnek tűnt, de reálisan nem lehetett több 20 percnél, amíg újra a folyóson vagyok. A. kérdezi: Mi van? Én: Semmi. A.: Hogy-hogy semmi? Én: NEM TALÁLTAK SEMMI RENDELLENESET.

WTF? (A mi a fasz van, angol rövidítése. Elnézést.)

Vissza a Professzorhoz, aki újabb hasbaszúrásos-vizsgálatot javasol. Most nem a méhlepényből, hanem a magzatvízből vennének mintát. Rendben van.

Újra megbökik a hasamat egy nagy tűvel. Szívja ki a magzatvizet az orvos. Szép rózsaszín. Ez láthatólag nem tetszik a doktornak. Véres a magzatvíz. Mitől lehet? Én: Ja, biztos azért, mert az előző vizsgálatnál átütöttek egy eret. Orvos: Az elképzelhető, de így nem biztos, hogy lehet elemezni a vizet. Ha a saját vérem is ott van, az csöppet zavaró lehet. Nem tudja, hogy lehet-e. Egy hetet kell várni, hogy kiderüljön.

Várunk egy hetet.

Reggel csöng a telefon. Kedves laborasszisztens hív, hogy éppen most vizsgálja a magzatvizemet. (Mondtam, hogy VIP-ek lettünk!) DE NEM TUDJA AZ ELEMEZÉST ELVÉGEZNI. Menjünk be újra, hogy vegyenek köldökzsinórvért, az majd mindent eldönt.

Készülődni kezdünk.

Újabb telefon. Újra az asszisztens. Elnézést kér. Mégis lehet elemezni a mintát. 99% bizonyossággal tudja állítani, hogy egészséges a magzat.

Újra a Professzor szobájában. Elmagyarázza, hogy előfordulhat, hogy a méhlepényben fennálló genetikai rendellenességet a magzat „megússza”. De ezt már én is tudom, mert az elmúlt héten kiképeztem magam 18-as triszómiából.

Megszületik a második szakvélemény: Nem indokolt a terhesség megszakítás.

Felhívjuk a kórházat, ahol a méhlepény vizsgálatot csinálták, mondják, hogy a magzatvízből vett minta csak a magzat hámsejtjeit tartalmazhatja. Hiába mutat jó eredményt a vizsgálat, a magzati a genetikai rendellenesség még fennállhat.

WTF? WTF?

Felhívjuk a saját nőgyógyászomat. Keressem fel újra. Felkeresem. Örömmel jelenti, hogy utánanézett a terhesség enciklopédiájában és a Professzornak biztos igaza van, egészséges a magzat. Minden rendben lesz, csak egy dologra figyeljek. Ártatlanul megkérdezem, hogy mire. Hát arra, hogy a TERHESSÉG HÁTRALÉVŐ SZAKASZÁBAN NE IDEGESKEDJEK, MERT AZ ÁRTHAT A BABÁNAK.

Jó, hogy mondja, mert az elmúlt hetek élményei TOTÁL IDEGBETEGGÉ TETTEK. Igen, ezt válaszoltam. És nem volt ott a férjem, hogy mosolyogva jelezze, hogy csak viccelt a feleségem. PEDIG MOST TÉNYLEG NEM VICCELT A FELESÉGE!!!

A fentiek tükrében kellemesen eseménytelenül telt a terhesség hátralévő időszaka. Nyár volt. Jöttünk-mentünk.

Július 24-e Balatonalmádiban talált. Eme unokatestvérem születésnapját ünnepeltük. Finom vacsora volt, de én nem ettem. Nem éreztem igazán jól magam. 37. hétben voltam. Pepe testvérek között is a 42. héten született. Mi történhet? Semmi. A végtelenségig fog tartani ez a terhesség. Sosem lesz vége.

Nyugovóra tértünk. A nagynéném megnyugtat, bármikor felkelthetem, visz Veszprémbe, ha úgy érzem. Pepe és A. horkolnak egész éjszaka. Én forgolódom. Reggel 7-kor kelnek a fiúk. Hogy jól v agyok-e? Jól vagyok, ha SENKI SEM LÉLEGZIK ABBA AZ IRÁNYBA, AHOL ÉPPEN ÁLLOK. A férjem megkérdezi, hogy bevigyen-e a kórházba. Minek? Vasárnap reggel van! Minek mennénk be a kórházba? Minek? Hiszen úgyis örökké fog tartani ez a terhesség.

Elmegyek pisilni. Aki volt terhes, az tudja, hogy ez a terhes nőknek egy olyan hobbiféléjük, és valóban pisilek is, ja nem, vérzek. Megoldódik a dilemma: Indulás a kórházba! Balatonalmádiból Budapestre. Jön a férjem, aki vezet, és aki csak később meri bevallani, hogy lényegében száraz tankkal jöttünk el a Balatonról. Csak félt megállni, tankolni. És szólni sem mert. Jön Pepe. A mamám és a testvérem is. Nagycsalád vagyunk. Miért?

Teljesen rendszertelenül jönnek a fájások. Jó nagy kihagyásokkal. 8 előtt orvost nem illik zavarni, így csak 8-kor telefonálunk a nőgyógyászomnak, hogy nem érzem jól magam. Éppen ügyeletes. Vár minket szeretettel.

A. fél 9-kor rak ki a kórház előtt. Felsétálok a szülészetre. Újra hívjuk az orvost. Mindjárt jön. ¾ 9-kor meg is jelent. Bevisz a szülőszobába megvizsgálni.

ELTŰNT A MÉHSZÁJ. Jól lecseszett, hol voltunk eddig. Miért nem jöttünk korábban. Azonnal másszak fel a legközelebbi szülőágyra. Felmászom. Jön a szülésznő előkészíteni. Ő is megvizsgál. Rosszul mondta a doktor, nem eltűnt a méhszáj, csak TŰNŐFÉLBEN van a méhszáj. Még tudom követni az apró különbséget.

9 óra után hozzálát az orvos a burokrepesztéshez.

Nem érzek semmit, de tapasztalatból tudom, hogy pillanatokon belül nagyon szar lesz.

Az orvos eltűnik. Én vinnyogni kezdek, hogy azonnal hívják be a férjemet. Szülésznő behívja: Apuka jöjjön gyorsan, szülünk! [Ez az amit igazán utálok: Nem szülÜNK, hanem SZÜLÖK.] Szülésznő: Csináljon anyuka bármit, ami jólesik. Rendben. Az oldalamra fordulok. Pár pillanat múlva megjelenik újra a szülésznő. Bepillant a lábaim közé.

Szülésznő: ANYUKA AZONNAL FORDULJON VISSZA, MERT SZÜLÜNK. DOKTORÚR SZÜLÜNK!

Én: NEM FORDULOK SEHOVÁ.

A. tudja, hogy mi a dolga. Visszafordít. Orvos szól, ha jön a fájás nyomjak. Jön a fájás. Nyomok. Egyet.

Placcs.

9 óra 15 perckor megszületik a lányom.

3250 gramm. ÉS TÖKÉLETESEN EGÉSZSÉGES.

És pont úgy néz ki, mint én a csecsemőkori fényképeken.

MEGSZÜLTEM SAJÁT MAGAMAT!

***

Kicsit később benyomul a család a szülőszobába.

Anyukám büszkén jelenti, hogy felhívta Almádit, hogy Sárika megszületett.

Én: MIT CSINÁLTÁL???
Anyukám: Felhívtam Almádit, hogy Sárika megszületett.
Én: DE HÁT NEM IS SÁRIKÁNAK HÍVJÁK!
Anyukám (tökéletesen csodálkozva): Nem Sárának hívják?
Én: NEM.
Anyukám: Akkor hogy hívják?
Én: EMMÁNAK HÍVJÁK. EMMÁNAK!

***

Kicsit később felhívom az apukámat, aki orvos.

Én: Megszületett. Teljesen egészséges.
Apukám, aki orvos: LÁTOD, NEM HIÁBA IMÁDKOZTUNK ANNYIT.

***

NEM HIÁBA, VALÓBAN.

***

Utóiratok:
1. Miért is írtam mindezt le? Mert a jövő héten ünnepeljük Bakka 4 éves születésnapját, aki a nem mindennapi kezdet ellenére, köszöni szépen, tökéletesen van. Idézem a leányzót: „A csúnya doktor bácsik nem akarták, hogy megszülessek, de aztán mégis megszülettem.” Igen, valahogy így történt, ha 12 szóban akarnám megfogalmazni és nem 2000-ben.

2. Bakka minden születésnapján utalunk egy kisebb összeget egy alapítvány számára, amely alapítvány genetikai betegségek kutatásával foglalkozik. Ez itt az emlékeztető a férjem számára, hogy ne felejtse utalni a pénzt, Bakka nevében.

3. Sokat gondolkoztam, hogy mi is legyen a történet végső tanulsága. Azt hiszem, tudom. Íme: Első terhességem utolsó hetében halálra szekált több ember is, hogy pakoljam már össze kórházi csomagomat. Tudjátok a bőröndöt, amibe MINDENT BELE KELL TENNI. Bakka több héttel a kiírt időpont előtt született meg. Nem pakoltunk még össze semmit. Balatonról siettünk a kórházba. Bőrönd nélkül, üres kézzel érkeztünk. ÉS MÉGIS MEGSZÜLETETT A LÁNYUNK!