Das Kind wird ein Bauer!

A tavalyi nyár után már nem csodálkoztam, hogy ha Ausztriába megyünk parasztudvaros nyaralásra, akkor valószínűleg egy gazdálkodó család lesz a vendéglátónk. Akiknek háziállatai vannak.

Idén egy olyan családnál laktunk, akiknek a vendégháza kellemes távolságban volt a gazdaságtól. Igaz, hogy a szél néha hozott enyhe szagokat, de úgy gondoltam, hogy ezzel simán tudok élni. (Kitérő: Csodálkoztam, hogy ennyi luxust, hogy lehet olyan kevés pénzért megkapni, mint amennyit mi fizetünk a nyaralásért. Aztán a férjem felvilágosított: Úgy, hogy elnézte a lakás árát. Pont kétszer annyiba kerül, mint gondoltuk.)

Aztán a fiam lezúgott egy igen csúszós lejtőn.

Minden a szokásos módon történt. Nem láttam a közelgő veszélyt, sőt, még örültem is, milyen jól szórakoznak a gyerekek. Aztán már késő volt.

Először csak elautóztunk egy hatalmas gazdasági épület mellett. Mi van ebben?- kérdezték a gyerekek. Elmondtuk nekik. Befogták az orrukat, hogy büdös van. Pedig az autóban ültünk. Felhúzott ablakok mögött.

Később visszasétáltunk a fent említett épülethez, hogy bekukucskáljunk az ablakon. (Illetve a csemeték. Engem egyáltalán nem érdekelt!) Az apukák emelgették a gyerekeket. Tehenek voltak az ablak mögött. Sok-sok tehén. Mi lehet érdekes a teheneken?- tűnődtem, amikor már a sokadig félóránkat kezdtük meg az ablakok mellett. Az apukák már rég kidőltek, így a kisebb gyerekek az ablakokban lógtak, a nagyobbak pedig szalmabálákon ácsorogtak (vagy széna? Még mindig nem tudom mi a különbség. Szégyelld magad Daniella!), és úgy kémlelték az állatokat. Gondoltam remek, mindjárt kijön a gazda és elzavar minket, hogy ne túrjuk szét a bálákat. Nem zavart el.

Másnap már az istállóba tekintettük meg az állatokat. Még mindig nem értettem meg, mi érdekes van néhány tucat tehénen. Szerencsére a hat gyerek két csapatra oszlott, hogy mennyi időt szeretnének háziállatok nézegetésével tölteni. Én ravasz módon az első turnussal távoztam. A férjem maradt. Mert balek. Azt mondta, hogy nem balek annyira édes volt Pepe, ahogy etette az állatokat. Én: Etette az állatokat? A.: Igen. Mondta a gazda, hogy lehet segíteni. Délután 5-7-ig és reggel 6-8-ig látják el az állatokat. Aznap este Pepe 7-ig maradt az istállóban. Sepert, sepert és sepert. Gondolom, így kell kezdeni.

Aztán este kisebb vita kerekedett, hogy ki keljen fel hajnalban a gyerekkel. Hogy az istállóba kísérje. Sok volt a rovásomon, így bevállaltam a feladatot. Aki ismer, tudja, hogy a hajnali kelés (sem) az erősségem (nincsen erősségem, ha már így belegondolok…), hétköznap sem kelek 1/4 8-nál előbb, csak ha vészhelyzet van. Vagy a gyerekek a fejemen ugrálnak, mert A. korán ment dolgozni. Őszintén elmondhatom, hogy a nyaralás egyik mélypontja volt, amikor 3/4 6-kor csörgött a vekker. Felkeltem. Ha ez nem bizonyítja, hogy rajongva szeretem a fiamat, akkor semmi. Úgy tűnt, hiábavaló szeretem eme megnyilvánulása, mert Pepe nem ébredt fel. Kicsit megráztam. Aludt tovább. De aztán nem volt szívem hagyni, mert előző este annyira kérte, hogy mehessen az istállóba reggel is. Ezért jól megráztam a fiamat. Aki kipattant az ágyból és pizsamában akart rohanni az állatokhoz. Nem engedtem. Felöltöztünk. A hajnali hegyi levegő friss (kurva hideg. Upsz. Bocsánat.) Pepe: Milyen jó lesz a meleg istállóba bemenni! Én: Ágy, Pepe, ágy. Az ágyunk is elég meleg volt. Hajnali 6-kor leadom az istállóba a gyereket. Nem merem ott hagyni. Így egy jó órát toporgok. Néha benézek. Tényleg csak néha, mert ahogy Pepe meglát elkezd csesztetni: „Mamika mondd meg a gazdának, hogy azt a nagy vasvillát adja oda nekem. Azzal jobban tudnék segíteni.” Én: Pepe, nem tudom, hogy kerülhette el a figyelmedet, de NEM TUDOK NÉMETÜL.

Később aztán tehénszart lapátolt a gyerekem. Majd megszoptatta az éjszaka született kisborjút. Aztán sepert egy kicsit.

Úgy éreztem, senki sem vádolhat, hogy a kemény reggel után az egész délelőttöt alvással töltöttem. A férjem nem így gondolta. Ebből megint vita lett. (Gondolom, szeretnétek nagyon velünk utazni. Kellemes partnerek vagyunk! Pláne a gyerekeink!) De aztán jóra fordult a dolog, mert A.-nak lelkiismeret-furdalása lett, így bevállalta, hogy másnap ő kell Pepével.

Fel is kelt. Ellenőrizte, hogy felöltözött-e a gyerek. Majd kiengedte az ajtón és az ablakból integetett neki, amikor a fia eltűnt az istálló irányába. Majd visszafeküdt aludni. Pepe a munka után reggelit is kapott. Hegyi méhek mézét. Amit a család gyűjtött. Fogalmam sincs, hogy mutogatták el neki. A fiamnak is volt agendája. Mindig van. Egy fűrészt akart kölcsönkérni a gazdától. Nem értették meg a mutogatását. Szerencsére. Mihez kellett fűrész a hatéves gyerekemnek? Természetesen ahhoz, hogy fát vágjon az erdőben. Hogy tűzet tudjon rakni. Miért? Mit gondoltatok?

Bátran állíthatom, hogy leegyszerűsödött a nyaralásunk. Minden programot a két etetés köré kellett szervezni. Mondjuk hajnalban nem sok ellenprogram volt. De az csöppet frusztrált (Ezt a szót miért húzta alá pirossal a szövegszerkesztő-programom? Köszönöm!), hogy délután 5-kor haza kellett sietni, hogy néhány órát tudjon az istállóban dolgozni a gyerek. Nem az én világom.

Persze a fiam le sem tagadhatná, hogy férfi.

Pepe: Azért megyek dolgozni, mert szeretem. Meg azért, hogy egy kis nyugalmam legyen.
Én: Ezzel Papika is így van!
Pepe: Olyan jó a csendes istállóban gondolkodni!

Összefoglalóan elmondhatom, hogy az egész nyaralás az istállótéma körül forgott. Pepe: Otthonra is kellene egy ilyen istállóféleség. Erre A. boldogan a levegőbe bokszolt és hurrát kiáltott. Szerintem csak tettette a boldogságot. Pepe hamar belátta, hogy ez nem fog menni. Így rákezdett a második lemezre. Engedjük meg, hogy kiköltözzön a családhoz, „úgy 8 évre Mamika”.

Ez ellen nem volt kifogásunk.

És a gazdálkodó családnak sem. Miután eljöttünk, utánunk telefonáltak, és meghívták Pepét magukhoz. Hogy annyit segíthessen, amennyit csak akar. Persze csak akkor, ha egy kicsit megtanul németül.

A férjemmel egymásra néztünk, és ugyanarra gondoltunk: Miért nem a németes osztályba írattuk a gyereket?