Csepeli György szociálpszichológia tanárom azt mesélte egyszer, hogy azért tömegközlekedik, mert így benyomásokat tud szerezni érdekes csoportos jelenségekről. Nem tudom, most is buszozik még az egykori tanárom, de én kertvárosi anyukaként autós lettem. Bevallom, hozzászoktam az autóból történő anonim anyázáshoz. Ahol nem vagyunk testközelben az anyázó társainkkal, és mindig van menekülő útvonal… És elszoktam a buszozástól pedig az általános iskola-gimnázium-egyetem viszonylatában évtizedekig buszoztam.
A gyerekeimnek, mint kertvárosi-autós kisgyerekeknek semmi sem okoz nagyobb örömöt, mint a buszozás. Ezért nemcsak azért izgalmas ZK élete, mert állandóan orvoshoz kell hurcolni, hanem mert a kezelésekre BUSSZAL mehet. Illetve mehetünk.
Szóval fölszállok a buszra a hullafáradt gyerekkel. Cipelem a 13 kilós ZK-t, mert különben hisztizne. Így egyszerűbb.
Nem csodálkozom, hogy senki sem adja át a helyet, mert nyilván magamnak szültem a gyereket, harcoljak csak a túlélésért. A busz vágtat fel a hegyre, hatalmas kanyarok, ZK-t tartom legjobb tudásom szerint. A lányom ellenben nem zavartatja magát. ELALSZIK.
Állok a busz elején az alvó gyerekekkel. Látom, hogy a megállóban egy idős bácsi bottal szállna fel. Már lép is, amikor a vezető becsapja az orra előtt az ajtót. És most nemcsak úgy mondom, hogy az orra előtt, hanem KONKRÉTAN A BÁCSI ORRA ELŐTT csukódik be az ajtó.
Gondoltam nem vette észre. Indulnánk is már ezerrel, amikor elkövetem azt a hibát, hogy, az alvó gyerekkel a csípőmön egyensúlyozva, bekopogok a buszvezetőhöz. Az ajtó kicsapódik, majd a sofőr üvölteni kezd: „Rosszul van? Minek kopok?”
Tévedtem, látta a bácsit. DE ÉN MINEK IZGULOK. JÖN A KÖVETKEZŐ BUSZ. MAJD FELSZÁLL ARRA! Minek izgulok?
Bevallom többet vártam a vezetőtől, de mondjuk rendben. Sietünk, hogy tartsuk a menetrendet. Nem tudunk az utasokkal foglalkozni.
Amire azonban nem számítottam, hogy az utasok egy emberként fordultak ellenem. És ordítozni kezdtek, miért is tartom fel a vezetőt. Ők sietnének.
A bácsi meg? Hát szálljon fel a következőre, hangoskodik egy fiatal nő. Minek siet, aki nyugdíjas?, kérdezi egy nyugdíjas. De mi már induljunk azonnal, kiabálja egy másik nyugdíjas.
Én meg állok az alvó gyerekkel. És hirtelen eszembe jut, hogy én nem is a 11-es buszon vagyok, hanem egy mentőcsónakban a háborgó tengeren. És nem a BKV-n utazom, hanem az életemért küzdök. És kötelességem lerugdalni a csónakba kapaszkodókat, mert ha nem tesszem meg, én is odaveszek. AZ ALVÓ GYEREKEKKEL EGYÜTT.
A busz elindult, a vita a bácsiról elült, azonban a felzúdulás összehozta az utazókat, és a végállomáshoz közel lévő építkezésre terelődik a szó.
Ami azért társasház, hogy a tulajdonosának ne kelljen vagyonadót fizetnie. Hogy ki a tulajdonos? Hát a pénzügyminiszter.
Sajnos abban nem sikerült a végállomásig egyezségre jutni, hogy „percileg” ki is a pénzügyminiszter, de ennek ellenére egy élmény volt…
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
29 megjegyzés:
Hat erre nem tudom semmi vicceset reagalni.... Az lyen es ehhez hasonlo tortenetek miatt nem akarok vissza menni Magyarorszagra. Ne mondjatok, hogy ilyen mindenhol van, 4 ev alatt Irorszagban egyetlen egy gonosz, buta emberi viselkedest lattam. Nem azert,mert az irek szentek, talan nem is azert, mert megtanitottak oket viselkedni, lehet, hogy azert, mert a varos jomodubb deli oldalan elek, de leginkabb azert, mert jobban elnek es sokkal nyugodtabbak, nincs mindenki allando harci pozban....
Hát nekem egy szó jutott az eszembe mindössze ennyi: BESZARÁS - pedig nem szoktam csúnyán beszélni. Így pelikán után pedig annyi, hogy valóban fura ország ez, sok fura, pesszimista és agresszív emberrel.
Én pedig lélegzetvisszafojtva olvastam végig, és az jutott eszembe, hogy milyen ostoba, érzéketlen emberek vannak! Amúgy volt egy ismerősöm, aki simán felállította a fiatalokat, ha egy terhes, vagy kisgyerekes nő szállt fel a buszra vagy a villamosra.
Szerintem, ez is olyan, mint a pedagógus szakma, van aki hivatásból, szeretetből csinálja, de nagyon sokan csak muszájból.
Azért ez tényleg nem semmi, hogy egy gyerekkel a karodban, aki még aludt is nem adják át a helyet.
11-es buszon pár éve 3 héttel a szülés előtt nekem sem sikerült helyet szerezni. Biztos nem látták a hasamat, (4500 grammal született Dorka)
Minél többet vagyok emberek közt, annál többre becsülöm a macskáimat.
Óh te jó én... engem egy 150 kilós idős hölgy kövérezett le 9 hóanpos tehesen... majdnem behúztam neki...(8 kilót híztam a terhesség alatt), de nenyre rossz tapasztalatom még nem volt...
Nekem mindig akkor akarják átadni a helyet amikor babakocsistól szállok fel.Pelikánnak értek egyet csak én épp az ellenkezőjét-nagyon mennék ebből az országból.
Sajnos ismerős a helyzet. 5 éves autista gyerköcömmel vonaton utaztam mikor sirni kezdett. Legalább 6 ember tanácsolta hogy verjem meg hogy leszokjon a hisztitől... Ennyit kis hazánk okos lakosairól.
ilyenkor mindig megnyugvással nyugtázom, hogy mennyire de mennyire nagyon jó, ha az ember az ország nyelvét csak annyira érti, hogy ha nagyon figyel, akkor össze tudja rakni :-) egyébként meg egyik fülen be, a másikon ki. megőrülnék, ha mindig érteném, ki mit csiripel.
New Yorkban a busz középső ajtajánál leengedhető a padló, hogy kerekes székkel is fel tudjanak szállni. Legalább 5 perc, mire a sofőr leengedi, az illető beszáll, padló visszaemelkedik a helyére stb. Rezzenéstelen arccal vár mindenki, hang nélkül. Elgondolkodtató. Nekem meg örökké bűntudatom van, hogy mindenhova kocsival megyek a lányaimmal. Hát ezentúl nem lesz...Libus
Azért írtam róla, mert annyira szűrreálisan hihetetlen volt...
de látom, hogy nemcsak nekem van ilyen tapasztalatom,
kata
Mi is most jöttünk haza külföldről.. És én magamon vettem észre némi agressziót, a többi emberen is az elkeseredést. Nem az a baj, hogy érzéketlenek vagyunk, hanem az, hogy mindenki annyira bizonytalanságban él, hogy más nyomorát már nem akarja látni. Elég neki a sajátja. Nem hiszem, hogy ilyen szörnyű lenne a közösségi gondolkodás, ha az embernek nem kellene ennyire kaparnia a saját megélhetéséért és nem ugrasztanák egymásnak az embereket (most ez folyik). Azon mondjuk csodálkozom, hogy a 11-es buszon történt.
Szégyen:((
névtelen: igazad van, pláne azért mert én sem vagyok a türelem és megértés szobra...
Én - ha senki nem adja át a helyet - kinézek magamnak valakit (mp3-ba bújó, ablakon kibámuló tinédzsert, elmerülten olvasó fiatalembert stb.), akitől nagyon udvariasan megkérdezem, átadná-e a helyét nekem és a gyermekemnek. Még sosem mondta senki, hogy nem. De ha idős nénik állnak fel, hogy mi leülhessünk, akkor is inkább hangosan tiltakozom, hogy "tessék csak maradni, itt a fiatalember biztosan könnyebben megáll és kapaszkodik, majd inkább tőle kérünk helyet", és az illető szégyenszemre feláll és elvonul a busz igen távoli pontjára.
Bunkó sofőrök és lincshangulatú utasok ellen nincs taktikám nekem sem.
Szia Daniella! néha-néha olvasgatlak,ez a poszt már engem is szólásra hív. Ez a "való világ", idézve Ganxta Zolee szövegét, a lényeget kiemelve. Azt nem hiszem, hogy pusztán a bizonytalanság állna emögött. Ugyan, senki nem kap bónusz fizut, ha valakin átgázol. A világunk az életünk olyan amilyenné magunk alakítjuk. Van felelőssége ebben a közéletnek a politikának is, de őket mi választjuk, bennünket tükröznek, ami igényességünk és igénytelenségünk tükörképei. Költői kérdés, hogy ezt szóvá kell-e tenni? Hát, már hogyne! Így maradhatunk emberek az embertelenségben. Személy szerint a "legaranyosabb" élményem, amikor a vasárnapi miséről kifelé fogom a két kicsi gyerekem kezét (2-4 évesek) látható pocakban a harmadik, és a templomajtónál félrelök az 50-60-as "bácsi". Engem ebben a történetben az mulattat a legjobban, hogy ő hite szerint ezért egyszer még elszámol, de hát oly messze van az még, addig áttapos néhány kismamán.
Tömegközlekedni pedig szerintem is antropológiai élmény.
Zsuzsanna
Szia Daniella! Eszembe jutott egy velem történt eset. Mi az akkor 3 éves fiammal minden reggel 20km-t utaztunk, általában 6.15-kor. Tél volt, hideg és még sötét. Persze a busz tele volt fiatalokkal, iskolásokkal. Én is ölemben vittem a fiam, szinte még föl sem ébredt. És senki nem adta át a helyet egészen addig, amíg egy reggel megelégeltem és jó hangosan elmondtam a véleményem. Azt hiszem nem remegett a hangom, pedig nagyon ideges voltam és féltem, mit szólnak az emberek. Ezen a buszon többen mellém álltak, de ez vidéken történt, talán ott még kicsit figyelmesebbek az emberek.
Ha lehet, most már én is autóval járok...
> Nem hiszem, hogy ilyen szörnyű lenne a közösségi gondolkodás, ha az embernek nem kellene ennyire kaparnia a saját megélhetéséért és nem ugrasztanák egymásnak az embereket (most ez folyik).
az összeugrasztás egy dolog, viszont a nehéz megélhetés nem korrelál a bunkósággal, ebben biztos vagyok, mert naponta látom. és egyenesen szétszáll a fejem a nagy kontraszttól, ha mondjuk Laoszba vagy Kambodzsába megyek nyaralni.
az ember hónapokig nem hall kemény, durva, agresszív szót, kiabálást.
persze a politika iszonyú ronda dolog és százezres tüntetéseken ordítoznak rendesen, a fentieket a hétköznapi emberekre mondom. kb még a pénztáros kér elnézést a teszkóban, ha elfelejted lemérni a banánt és hívnia kell a görkorist és vár még két ember a sorban (több nincs soha). kivágnák azonnal, ha felemelné a hangját.
három éve nem voltam Magyarországon, amikor az első év után mentem, teljesen ki voltam akadva, hogy mennyire feszült a hangulat. van ötmillió más oka is, hogy miért nem akarok menni látogatóba se, de ezek a dolgok egyáltalán nem segítenek, és remélem, soha nem kell visszaköltöznöm :-(
http://bkvfigyelo.blog.hu/2009/09/16/odacsukta_a_kislany_fejet_a_troli_ajtaja
megáll az eszem, na. :-(
Múltkor a tömött metrón utaztam és felszállt két anyuka egy-egy cirka 3 éves gyerekkel.
Senki sem adta át a helyet, pedig a harmadik megállónál az egyik kislány elkezdet szívszorító módon nyafogni, hogy anya olyan sötét van itt lent úúúúgy féééleeeeek.
(nem, nem vették fel a gyereket az anyukák, mivel mindketten éppen meglehetősen terhes bálna állapotban tengették életüket)
Annyira elkeserített, amit írsz!!! Igen, többek között ezért sem szeretnék én se visszaköltözni Magyarországra. Itt - Salzburgban, ha a vezetö meglát valakit - kismamát, babakocsit, idös vagy vak utast, kérem, kiszáll a fülkéjéböl és segít. Neki EZ is a munkája. Nagyon sajnálom ami Veletek történt és szívböl kívánom, hogy többet ne forduljon elö!!!
Névtelen!
Itt is leengedik a rámpát az alacsonypadlós buszokon a kerekesszékeseknek,ezzel nincs gond.Az már más kérdés,h alacsonypadlós busz viszont csak kb2 van egy órában,arra tömörül minden fajta kerekes.
Annyira nem csodálkozom,h ilyen megeshet manapság,h semmi sem szent,még egy alvó gyerek sem. Egyáltalán,maga a gyerek sem.Se idős. Ugyanígy nem engednek át engem se soha a ZEBRÁN, karomon gyerekkel,se a női vezetők-pedig ő tudhatja, se férfi-akinek állhatna a felesége is ugyanígy,se buszos, stb.
Az emberek rosszindulatúak,és mindent szabad,döljön meg a szomszéd lova is, ez okoz már csak örömet nekik.
Arra nagyon kíváncsi lennék, hogy közületek, akik mostmár a körülmények miatt inkább autóval közlekednek, ti hányszor álltok meg a zebránál, ha áll ott valaki?!
A kérdés költői, nem kell válaszolnotok... csak legyünk már őszinték! Én is rengeteget bringázok és igencsak sokszor beszólok az autósoknak, mert tudom mi jár nekem (nem jó pont, csak őszinteség). Azt mindenki annyira jól tudja, mi jár neki, ááááá...
Pl külföldön élni és fikázni Magyarországot az olyan szövegekkel, hogy olyan lesz egy ország, amilyenné az emberek teszik. Te miért nem emeled a színvonalt?
Daniella, nagyon szeretem a blogodat és remélem tényleg csak mosolyogni fogok ide járni!! :)
Kedves Névtelen! Sokkal többször megállok a zebránál és nemcsak a zebránál, hogy átengedjek egy gyalogost, tudom, hogy csak példa volt a részedről, de ez speciel nem talált. Örülök, hogy olvasod a blogomat, de azt nem tudom ígérni, hogy itt minden öröm és mosolygás. És valahogy jobban érezném magamat, ha hagytál volna egy nevet. Tudom, hogy valamilyen szinten mind névtelenek vagyunk itt, de azért jobb amikor látom, hogy Pelikán, Banyuc vagy egérke.
Harmadrészt, beletaláltál, Névtelen, már kész a poszt "Külföldön sincs kolbászból a kerítés" címmel, csak nincs időm átolvasni és feltenni. Remélem, ami késik, nem múlik...
persze hogy nincs kolbászból. bazi nagy kompromisszumok sora, minden attól függ, hogy az ember miért mit hajlandó feláldozni. és mindenkinek máshol vannak a prioritások. ezerféle dolog van ebben benne, a közhangulattól az életszínvonalig, a munkalehetőségtől az időjárásig. és olyan nincs, hogy minden-minden jobb. olyan van, hogy a nekem igazán fontos dolgok jobbak.
az én városomban félmillió ember van és nulla tömegközlekedés. autót vezetni nem tudok, próbálok nem elütni senkit. mindenki feleannyi követési és oldaltávolsággal nyomja, mint Pesten, ha megállsz egy gyalogosnak, legyalulnak hátulról. a gyalogosnak ki kell várnia, amíg lesz egy kis lyuk két jármű között. akkor ugrik. itt így működik, ez van. gyalog vagy biciklivel közlekedni életveszélyes. viszont senki nem agresszív alapból, olyat még nem láttam, hogy valaki le akarta tolni a másikat az útról, vagy direkt bevágott egy motor elé.
kompromisszumok és alkalmazkodás ezerrel.
Köszönet a hivatkozásért. E
Huha, a híres Lux Erik itt! Én köszönöm!
Csak annyit tennék hozzá, hogy változtatni nem tudsz rajta. Sem települési, sem országos szinten.
Sajnos az utóbbi 20 évben erről szól a képviselői "demokrácia".
Egy kis "városban" lakom a főváros mellett: Helyi szinten próbáltam - nem ment. Finoman jelezték a hivatalban, hogy ne üssem bele az orromat a "nagyok dolgába" / helyi dolgokba.
Megjegyzés küldése