De a mese félbeszakadt…

Az utóbbi hónapok alatt nagyon sok feszültség gyűlt fel bennem ZK egészségügyi állapota miatt: Soha egyetlen gyerekem miatt sem izgultam ennyit. A lázgörcs, a sántítás, a gyulladt ízület, a gyógyszerek, az újabb sántítás, a visszagyulladt ízület stb… De volt erről már szó.

Arról is volt szó, hogy mennyire kihasználja ZK a helyzetet. Talán arról kevesebb szó esett, hogy a testvérei mennyire nehezményezik húguk kiváltságos helyzetét. Miért engedsz meg ZK-nak mindent, Mamika?- jön a gyakori kérdés. És a nagyoknak igazuk van. De mivel ZK a gyógyszer hatására tünetmentes lett, egyre kevesebbet beszéltünk a betegségéről. Bakka még néhányszor említette, hogy ZK beteg, és amikor mondtam neki, hogy nem beteg, akkor jött a kérdés: AKKOR MIÉRT SZED ORVOSSÁGOT?

Csak, Bakka, jókedvünkben tömjük gyógyszerrel!

Volt már arról is szó, hogy nem vagyok egy sasszem. Gyerekkorom óta elég erős szemüveget kell hordanom. És arról is, hogy alul van korrigálva a szemem. Nem tudom, a sok számítógép, vagy a kevés alvás, vagy a TÉNY, HOGY DOLGOZNOM KELL, azt eredményezi, hogy estére, amikor a mesére kerül a sor, már elég fáradt a szemem.

Az ügyet nem segíti, hogy megfigyelésem szerint a legtöbb hercegnős mesekönyvet fényes papírra nyomtatják, amit a lámpafény mellett eleve nehéz olvasni, mert ha rosszul esik a fény, csak fehér foltot látok betűk helyett.

A lányok kiabálnak, készen vannak a fürdéssel. Mindjárt folytatom!

Na, itt vagyok. Elküldtem őket rendet rakni. Úgyhogy van egy kis időnk. Úgy 4-5 óránk.

Tehát esti mese. Fekszünk az ágyon és olvasom az esti mesét. A könyvet olyan szögben tartom, hogy lássam a betűket, aminek következtében következőképpen alakul a mese: Fél mondatot olvasok, majd veszekszünk egy sort azon, ki nem látja a betűket/képeket, beállítom a könyvet, hogy bírjak olvasni, olvasok fél mondatot, valamelyik lány sipít is már, nem látja képeket.

Mit mondja? Csodálatosan jó a kedvünk.

ZK nem bír magával, és tovább fokozza a hangulatot. Mert a kis kurvának semmi sem elég. Még feszíti egy kicsit a húrt…

ZK: Mamika, nem látom a könyvet.
Én: ZK, ha úgy fordítom, hogy TE lásd, akkor nem fogok tudni olvasni, mert ÉN nem fogom látni a betűket.
ZK: Nem, Mamika, nem látom a könyvet.
Én: Hahahaha.
ZK: Mamika, nem látok.
Én: ZK, ne szórakozz velem. Mi ez itt a képen?
ZK: Nem látom, Mamika.
Én: ZK, mondom, hogy ne szórakozz. Látod, nem?
ZK: Nem, nem látom, Mamika.
Én: ZK NE SZÓRAKOZZ VELEM. MONDD, HOGY LÁTOD.
ZK: Nem, nem látom.

Persze tudom, hogy NYILVÁN a gyerek nem vakult meg egyik pillanatról a másikra, és talán máskor nevetni is tudtam volna a dolgom, de túl sok ahhoz feszültség bennem ZK-val kapcsolatban, hogy bírjam az ilyen vicceket.

Kicsit távolabbról szeretném szemlélni az életemet, ezért feltápászkodom, és átmegyek a másik szobába. A perspektíva persze rögtön eltűnik, mert ZK és Bakka követett.

Nos, ha meg is vakult a gyerekem, talán nem az esti mese alatt fogom észrevenni, hanem úgy, hogy mondjuk az ajtófélfába ütközik, amikor utánam próbál jönni a másik szobába.

DE NEM ÜTKÖZÖTT AZ AJTÓFÉLFÁBA.

ZK: Nem látok, Mamika, nem látok.
Én: ZK mondom, hogy ne szórakozz velem.
ZK: DE TÉNYLEG NEM LÁTOK, MAMIKA.

Na ezen a ponton szakadt el a cérna, és kezdek sírni: „Jajjajjaj, szegény kicsim. Megvakultál. Jaj, ZK, mi lesz veled?” És bőgök, ahogy a nagykönyvben elő van írva.

Zárójel: A. nem volt a körünkben, ezért fejlődhettek az események ennyire abszurd irányba…

ZK tartja magát: Mamika, megvakultam. Nem látok. Megvakultam. Nem látok.

Én csak bőgök és bőgök.

És amikor nem tűnik úgy, hogy abbahagynám, ZK is megijed. És sírni kezd. És sírva ismételgeti, hogy nem lát.

Nos, azt hiszem, tudom, milyen lehet az idegösszeomlás szélén. VAGY NEM ILYEN?

És akkor megtörténik a csoda, mert ZK közli: Mamika látok! Ne sírj! Látok! Ez egy fa és két kismadár ül rajta. Látok, Mamika, ne sírj!

És miután lassan megnyugszunk, egy kicsit nézegetjük a képeket, hogy meggyőződjünk arról, hogy ZK látása visszatért.

De a mese félbeszakadt…