2008. november 30., vasárnap

Advent első vasárnapja

Összeraktam a Családi Betlehemünket.
A férjem találta meg a garázsban az istállót. És egy zacskónyi szereplőt is a rendelkezésemre bocsátott.

Hihetetlen esztétikai érzékkel komponáltam meg a jelenetet. Íme az eredmény:


Talán egy kicsit zsúfolt. Már csak azért is, mert, ha az első sort félreállítjuk, akkor látható, hogy két Jézuskánk van. Hoppá. Bocsánat, nem figyeltem!


És van egy felettébb gyanús alakunk is. A kép szélén. Országalmával a kezében. Ő:


Hogy ki ő?

Hát IV. Béla!

És kérdezem én:

HOGY KERÜLT IDE???

2008. november 28., péntek

Csendkirály

Mióta legalább egy fél számmal kisebb autóban ülünk, mint az igazán kényelmes lenne, minden egyes utazás meglehetős kitartást igényel a sofőröktőlszülőktől.

Már a beszállás előtt kezdődik a balhé. Ilyenkor jó, ha gyorsan szétválasztjuk a gyerekeket, mielőtt még agyontaposnák egymást abbéli igyekezetükben, hogy elsőként szálljanak be az autóba. MERT NYILVÁNVALÓ, HOGY MAMIKA AZT A GYEREKÉT SZERETI LEGJOBBAN, AKINEK MEGENDGEDI, HOGY ELŐSZÖR SZÁLLJON BE.

És nyilvánvaló, hogy az előbb említett tényszerű tény felülírja azt a másik tényt, hogy mivel mindhárom gyerek hátul ül, baloldalt, középen és jobboldalt, létezik egy elméleti sorrend, amely nagyban megkönnyítené a beszállást.

De nem az nem jó, mert akkor elkerülhető lenne, hogy az autóban IS megpróbálják agyontaposni egymást a testvérek.

A kisebb helyen természetesen sokkal nehezebb a birkózó feleket szétválasztani, már csak azért is, mert hárman küzdenek, és míg egyet lefogunk, addig a másik kettő röhögve tovább öli egymást.

És mindeközben persze tél van, és a gyerekek már dobálják is le magukról a sálat-sapkát-kesztyűt-kabátot, és taposnak rajtuk. (Bár ez most igazából mellékszál. Csak azoknak írom, akik szokták látni a gyerekeimet, és gondolkoznak, hogy szóljanak-e, hogy piszkos a sál-sapka-kesztyűt-kabát.)

Következő lépésként aztán jön a szülő-gyerek kötöttfogású meccs. Melynek célja, hogy a biztonsági övet rácsatoljuk a gyerekre. És mivel kicsi a hely és a gyerekülések között alig van hely, ez nem is olyan könnyű…

Aztán még el sem indítottuk a motort, a birkózásból már bokszra váltottak hátul. Bakka lekente az első pofont ZK-nak, mert a kicsi véletlenül hozzáért a bakkához. Persze ZK-t sem kell félteni, már fejbe is vágta Pepét, mert a bátyja hozzáért az ő, azaz ZK, gyereküléséhez. Pepe próbál védekezni, hogy csak a külső részéhez támaszkodott. És csak kicsit.

Pepe nem üthet, mert ő a nagy. És a nagy nem verheti a kisebbet a mi családunkban. MERT MI ILYEN PACIFISTA CSALÁD VAGYUNK!

És akkor A.-val már tudjuk, hogy megint hosszú lesz a 15 perces hazavezető utunk.

DE NEM!

Alig gurultunk ki az első piros lámpáig, Pepének támad egy ötlete: Játszunk Csendkirályosat!

A.-val fogalmunk sincs, hogy mi lehet ez a játék, de ami azt illeti, pompásan hangzik és sokat ígérő a címe.

Lehet, hogy mégis előbb fogunk hazaérni, minthogy megőrülnénk?

Még jobb, hogy a lányok is belemennek a játékba.

HURRÁ!

Papikával be is cipzárazzuk a szánkat. Mert aztgondoljuk reméljük, hogy a csendkirályozásnak az lesz a lényege, hogy mindenki csöndbe marad.

Mondjuk 8 másodpercig.

És lehet, hogy így van. Mert a gyerekek is elvégzik a szájukon a cipzárazás mozdulatát, ami jelzi, hogy terveik szerint csöndben fognak maradni.

És csönd is van. Kb. 2,5 másodpercig, amikor is:

Egyik gyerek [nagyon halk édesen suttogó hangon]: Figyeljetek! Figyeljetek!
A másik két gyerek [üvöltve, ahogy torkukon kifér]: NEM FIGYELÜNK!

És ennél viccesebb nincs is: Mókás Mamika, ugye!

ELMONDHATATLANUL!

Így erre az algoritmusra folyik a játék.

Továbbra sem tudom, hogy mi a csendkirályozás, de valami az súgja nekem, hogy a gyerekeim nem a tradicionális felfogásban játszották…

2008. november 27., csütörtök

I've got a little itch, down there. Would you mind?

Tegnap este órákat bogarásztam az Internet-en, Daniel Craig farkát keresve. Meg is találtam, amit kerestem. Kiderült, hogy nem is farkát, mert azt nem mutatják. De nem is az a lényeg, mert most a férjem munkahelyéről lesz szó.

Amiről James Bond, a 007-es ügynök jut eszembe.

A Casino Royale(2006) filmben. Igen, Daniel Craig.
Irigylitek az uramat? Pedig nem kellene. Mert nem erre a részre gondolok:


Hanem a kínzásos részre. Most nem bonyolódom a részletek leírásába. Tegnap valakinek elkezdtem magyarázni, és nem jöttem ki a dologból jól. Ha nem láttátok a filmet, akkor inkább, hagyjuk az egészet. A lényeg, hogy nem a férjemnél van az ostor. Most sem. Így valóban Daniel Craig-nek érezheti magát mostanában a munkahelyén.

És én annyira büszke vagyok rá, hogy állja a sarat!

Vagy lehet, hogy a „sár” képzavar?

És, most, hogy így belegondolok, lehet, hogy az „áll” is…

Szóval értitek…

BÜSZKE VAGYOK!

2008. november 26., szerda

A végső adatok

Úgy tűnik, beérkeztek a vasárnapi ebéddel kapcsolatos végső adatok.

Résztvevők száma: 14

KORÁBBAN vírusos megbetegedésen átesett vendégek száma: 2. (A két lányom. Rutin rókák!)

Megettünk:

1 fazék húslevest

1 római tálnyi csirkét

1 nagy halom vegyes salátát

1 nagy edénnyi céklasalátát

Mit is még?

Volt talán főtt kukorica is.

Meg gondolom krumpli is.

És torta.

És kávé.

Hétfő Kedd estig megbetegedett vendégek száma: 7 8.

Upsz. Upsz. Hoppá.

A kép kommentár nélkül:






Alig várom a Karácsonyt!

2008. november 25., kedd

Találós kérdések

Hétvégén megejtettük ZK ünneplését. Azóta több családtag is megbetegedett a gyomorvírusunktól.

Upsz. Elnézést.

Talán csak azzal tudok védekezni, hogy ÉN IS!

De azt hiszem, hogy ennek részletezését kihagyom, mert RENDES vagyok…

Így inkább a találós kérdésekről számolok be.

Mióta Pepe rendszeresen hallgatja A hobbit-ot, új kedvenc játéka van: Találós kérdésezés. Kérdezzünk egymástól találós kérdéseket!

Nem akarok dicsekedni, de elég jó vagyok a játékban. Pláne akkor, ha nekem kell a találós kérdést feltenni. (Mi az? Evőeszköz, de nem esznek vele, hanem laknak benne.)

A kitalálásban sajnos már nem jeleskedem…

Pepe: Mi az? Ember, de nem ember. A tengerparton jár-kel.

Na mi? Hát a tengeri rák!

A lányok is kedvet kaptak a dologhoz:

Bakka: Épület, de nem kéményseprő. Nem laknak benne.

Sejtitek, hogy irodaházra gondolt a lányom?

És ZK: Fa, de nem laknak benne.

Szóval?

Hosszan töprengtünk, de nem találtuk ki, hogy a cicáról volt szó…

2008. november 24., hétfő

A baj nem jár egyedül…

Pontosan tudom, hogy a baj (kis bé-vel, nem naggyal!) nem jár egyedül. Hármasával jár.

Azt már átvettük, hogy a születésnapomon ellopták Bécsben a táskámat. És mindent, ami egy női táskában lenni szokott, ahogy a férjem fogalmazott a rendőrnek. És azt gondoltam, hogy rendben meg van a harmadik.

Mert:

1) Mert szeptemberben A.-t behívatta a konszern hr-igazgatója, hogy hat hónappal a szerződéskötés után a havi fizetését sikerült beszorozniuk 12-vel és rájöttek, hogy akkor inkább legyen 40%-kal kevesebb a pénze. Jó mondjuk nem így mondta, de ez volt a lényeg.

2) Aztán októberben ellopták az autónkat.

3) Aztán novemberben a táskámat.

És meg van a három. Hurrá!

De nem. Valami hiba csúszhatott a számításaimba, mert ZK születésnapján besurrant három fiatalember a házunk földszintjére és elvitte A. táskáját. A laptop-jával, a fényképezőgépével, a feljegyzéseivel, a munkájával.

Onnan tudjuk, hogy hárman voltak, mert a szomszéd látta őket. És az autójukat is.

A másik szomszéd látta, ahogy egy utcával lejjebb rohantak egy fekete táskával…

A rendőrség hallani sem akart arról, hogy foglalkozzon az üggyel.

Biztosan tudom, nem vagyok rasszista! És azt is bizton állíthatom, hogy nem is akarok az lenni!

De nagyon nehéz a dolgom…

PS: Mi lenne, ha a maradék megtakarított pénzünket beleraknám egy bőröndbe, és a Dunába dobnám? Ez legalább nem járna ügyintézéssel… Vagy lehet, hogy ezzel meg volt a három??? És vége a pech-sorozatunknak?

2008. november 21., péntek

Boldog születésnapot!





Mit is mondhatnék?

Talán azt, amit a család legtöbbször emleget neked az utóbbi hetekben: "Akarásról szó sincs, ZK!"

Mindent AKARSZ. És most azonnal.

És beszélhetünk neked. Nem igazán érdekel. Ebédelünk? A testvéreid az asztalnál ülnek? Nem gond. Te nem vagy éhes. Mert tegnap előtt reggelire megettél egy karéj mézeskenyeret. Ez elég lesz néhány napra neked. Inkább ugrálni van kedved. Az ablakpárkányról a kanapéra. Meztelenül.

De ki vagyok én, hogy beleszóljak?

Persze mindent megbocsátok, mert imádsz engem. Ami nemcsak abban nyilvánul meg, hogy naponta többször bújsz hozzám ölelésre, vagy, hogy rendszeresen kijelented, szeretsz és imádsz, hanem abban is, hogy igazán felnézel rám.

Felkapcsolom a villanyt. Nem nagy teljesítmény, de te hősként tekintesz rám: „Mamika, te fel tudod kapcsolni a villanyt?” Igen, ZK, fel tudom. És elárulok egy titkot: Te is, ha egy kicsit nyújtózkodsz.

A humorod ellenállhatatlan. Ma reggel, például, nagy komolyan kifejtetted, hogy eleged van abból, hogy állandóan ki kell szolgáljál. Én: "ZK, TE szolgálsz ki ENGEM?" Te: „Igen, Mamika, egész nap körülötted ugrálok”.

Ja, igen. És van, aki ezt elhiszi?

Most nem fejtem ki, mennyire jól megértitek egymást a testvéreiddel, mert az utóbbi időben egy ajtón nem tudtok úgy kimenni, hogy abból ne legyen egy legalább fél órás veszekedés. Amihez te úgy járulsz hozzá, hogy fejhangon visítasz. Mintha nyúznának. Mi lenne, ha inkább dumálnánk a dologról. Mondjuk halkan.

Hetek óta kérdezgetünk, hogy mit szeretnél születésnapodra. És a testvéreid nagy fülekkel figyelnek, mert tudják, hogy ők is kérhetnek valami apróságot.

A válaszod mindig ugyanaz volt: „Pörgős szoknyát, Mamika, pörgős szoknyát.”

És Pepe, az öreg róka, komolyan kétségbe esett: „ZK, születésnapod lesz! Valami nagyobbat, vagy drágábbat kérjél!” De te csak nevettél ezen, és kitartottál amellett, hogy egy pörgős szoknyát szeretnél.

Mert a pörgős szoknya az életed.

És az, hogy éjjel az én ágyamban aludjál.

Mondjuk erről azt hiszem apád beszélni akar veled...

2008. november 20., csütörtök

Sejtettem, hogy gond lesz, mert

nekem nincs néhány tucat szabad agysejtem, hogy foglalkozzak az üggyel.

A fiam iskolai ebédjéről van szó.

Nem tudom, hogy hallottátok-e a hatalmas örömordítást az évnyitónkon. Nem? Azt hittem, az egész ország összerezzent, mert úgy tapsoltak, kiabáltak, nevetettek a gyerekek.

Miért is?

Mert november 17-e óta ebédkor három menü közül választhatnak. Hurrá!

Pepe nem egy nagyevő. De ahogy esténként zabál, gyümölcsöt, zöldséget, amit elé teszek, amit a testvérei tányérjáról el tud szedni, arra következtetek, hogy nem igen ehet az iskolában.

Októberben el is felejtettük befizetni. Na, akkor megjött egy időre az étvágya. Aztán pótoltuk a hiányosságot…

Novemberi ebédbefizetés előtt néhány nappal kaptunk egy táblázatot a novemberi menüsorokkal.

A feladatunk egyszerű volt.

Napokra bontva be kellett jelölnünk, mit is akar majd a gyerek enni.

Válasszam ki három étel közül. Hogy három hét múlva délben mihez lesz kedve a gyereknek. Olyan ételek közül, amiket sosem főztem még. Amikor a gyerek véleménye néha az alatt az idő alatt képes megváltozni, hogy elkészítenem a kért ételt. És valóban kérte, de már nem. Vagy inkább mégis mást kér.

Szóval a férjemre toltam a dolgot. Ő legjobb tudása szerint kitöltötte az űrlapot. [Nem, nem beszéltük meg Pepével a dolgot. Hogy miért nem? Mert annyit beszél a gyerek, hogy nem nagyon merünk témákat felvetni itthon. Hanem örülünk, ha egy kicsi szünetet tart.] Aztán A. bevitte az iskolába az űrlapot és az ebédpénzt. Aztán a gazdasági osztályon megdicsérték, hogy hibátlanul töltötte ki. Kevés szülőnek sikerült. A férjem rendes és bevallotta: Neki is nehezen ment.

Szóval hétfő óta három menü közül választHATnának a gyerekek, ha a szüleik három héttel ezelőtt nem jelölték volna meg, hogy aznap mit is kell ennie a gyereküknek.

És persze megint én járok rosszul.

Pepe: Mamika, holnap mit fogok ebédre kapni? Mit rendeltetek nekem?
Én: EZT MEG MOST HONNAN IS KELLENE TUDNOM?

Nem, tudom, ki hogy van vele, de nálunk, a napköziben nem így volt…

***

Bonusz mellékszál, mert a héten egyet ellustálkodtam:

Hétvégén elutaztunk A.-val kettesben, és az átmeneti időben a nagyszülők (férjem szülei) nevelték a gyerekeinket. Minden este telefonon jelentették a fejleményeket.

A. Mamája: Képzeljétek, ma fel kellett köszöntenünk ZK-t.
A. [megrökönyödve]: De csak pénteken lesz a születésnapja.
A. Mamája: Igen, de a szekrényben megtalálták a lányok az elrejtett ajándékokat.

A. csak ettől rökönyödött meg igazán: „Az én gyerekkoromban sem az anyám, sem az apám szekrényébe nem nyúlhattunk be. Soha. Soha sem. Az olyan terület volt, ahová nem mehettünk. Most meg ott játszanak a lányok?”

Csak ismételni tudom magamat: Nálunk a napköziben nem így volt!

***

Összefoglalás: Csak röhögtem azon az anyukán (talán NoNo volt?), aki azt mondta, hogy lefénymásolták a menüsort, és otthon kirakták az üzenőfalra. Hogy tudják, hogy mit is fog enni a gyerek.

Úgy érzem, nem kellett volna röhögnöm. Mert nekünk is kell egy üzenőfal.

A.? Itt vagy még?

2008. november 19., szerda

Vannak napok…

Vannak napok, amikor minden rendben van, de mégis szorosabban ölelem magamhoz a gyerekeket.

És erősebben fogom a kezüket, amikor átmegyünk az utcán.

És csak nevetek, amikor veszekednek. Hogy veszekedhetnek.

Amikor rögtön ugrok, ha hívnak valami "nagyon fontos" dologért. Mert minden fontos lesz hirtelen.

Amikor az átlagosnál is többször mondom nekik, hogy szeretem őket.

Vannak napok, amikor minden rendben van, de mégis felhívom a férjemet csak azért, hogy megmondjam, szeretem.

És kérem, ahogy leszáll, hívjon fel.

És megint mondom, hogy szeretem.

Vannak napok, amikor minden rendben van, és ezért én kimondhatatlanul szerencsés vagyok!

2008. november 18., kedd

Áttörés?!

Pepe és az olvasás nem igazán találja egymást. Annak ellenére, hogy a fiam az összes betűt felismeri, az, hogy a betűkből/hangokból szavak állnak össze az nem igazán fér a fejébe. Az írott kultúra jelentőségét még nem ismerte fel...

Aztán megtörtént az áttörés:

Mamika, elolvastam azt a szót, hogy óriáspanda!

És tényleg elolvasta. Majd telefonon jelentette az ügyet a Papájának. Aki aztán hallgathatta fél órát, ahogy Pepe mindenféle szót kisilabizál. (Még nem gyorsolvasó a gyerek...)

ZK és Bakka csak bámult: Pepe tud olvasni?

Igen, tud! És mától ő lesz az estimese-felelős!

Hurrá!

2008. november 17., hétfő

37

Reggel a szállodai szobában csöng a telefonom.

Az anyukám: Jó reggelt! Felébresztetek?
Én: Nem, már ébren voltunk.
Az anyukám: Bár te is felébresztettél harminc öööö harmicegy ööö harmincegynéhány évvel ezelőtt.
Én: Harminckettő! Harminckettő!
Az anyukám: Harminckettő. Boldog születésnapot!
Én: Köszönöm!
A férjem: Akkor 1976-ban születtél?
Én: Erre most nem tudok ilyen hirtelen válaszolni, de harminckét éves vagyok!

***

Kicsit később. Vásárlás közben.

Én: Ne felejtsd el, hogy négy csomagunk van!
A férjem: Rendben, négy.
Én: Ja, nem, öt. Öt csomagunk van!

Mikor visszaértünk a parkoló autónkhoz még mindig öt csomagunk volt. Sajnos. Mert rosszul számoltam. És valójában HAT csomag volt nálunk. A hatodikat elvesztettük. Ami a retikülöm volt. Az irataimmal. Pénztárcámmal. És a többi holmimmal.

Persze van jó abban is, hogy a születésnapomon lopják el hagyja el a férjem veszítjük el a táskámat.

Mi is?

Hogy nem azon stresszelem magam, hogy megint egy évvel idősebb lettem…

2008. november 14., péntek

Néhány apróság, mielőtt hétvégére befordulnánk…

Az olvasás gyakorlásáról:

A szó, amit Pepének el kellene olvasni: ma-ma.

Én: Olvasd el!
Pepe: Ma-mi?
Én: Nem.
Pepe: Nem?
Én: Nem!
Pepe: Anyuka?
Én: Nem.
Pepe [csodálkozva]: Nem?
Én: Nem.
Pepe: Anyu-ci?

***

Arabeszk felvetette, miért is várom el, hogy a gyerekeim udvariasan beszéljen velem. Mert maguk közt így beszélnek. És szerintem legalább ennyi járna a kiszolgáló személyzetnek is!

ZK Bakkának játszás közben: Bocsánat, hölgyem, csak kakálni megyek.

Bakka Pepének: Uram, felgyújtaná nekem a fürdőszobában a villanyt?

Bakka ZK-nak az autóban: Figyelj rám, gyermekem, hogy tanulhassál tőlem!

***

A zenei oktatás szükségességéről:

ZK: Miért viszi a néni azt a zongorát?
Én: Tessék?
ZK: Miért viszi a néni azt a zongorát?
Én: ZK, az egy hegedű.
ZK [csodálkozva]: HEGEDŰŰŰŰŰŰŰŰŰ?
Én: Igen, legalábbis azt hiszem…

2008. november 13., csütörtök

Hittanóra

Írtam már a hittanról.

Pepe rendületlenül jár. Hozza haza a füzetet. Viszi a füzetet. Nem tudom, hogy színezi-e a színeznivalókat, mert nem ellenőrzöm. De a családi köztudatba bekerült a hittanóra. [Akárcsak a sportkör. Amit Orsi néni tart. Pepe: Orsi néni maga nem kemény. Csak az edzései azok.]

Tegnap rögtön ebéd után kellett elhoznom a gyereket az iskolából. Reggel kértem, ahogy felszólnak érte, siessen.

Persze a kedvenc-ebéd volt, így vártunk és vártunk és vártunk Pepére.

Aztán jött a hittantanárnő a hittancsoporttal. Mentek át a templomba.

Gondoltam rendes szülő leszek. Bemutatkozom, és elnézését kérek, amiért a fiam a mai órán nem tud részt venni.

Én: RitkaKülföldiNév RitkaKeresztnév ma nem tud részt venni az órán.
Hittantanárnő: Ne haragudjon, nem értettem a nevet.
Én: RitkaKülföldiNév RitkaKeresztnév.
Hittantanárnő: RitkaKeresztnév?
Én: Igen.
Hittantanárnő: Ilyen nevű gyerek nem jár hozzám.
Én: ???
Hittantanárnő: Nézze, anyuka, még a listámon sincs rajta!

És valóban nem volt Pepe rajta a listán. A tanárnő először próbált meggyőzni, hogy valószínűleg nem katolikus hittanra jár a gyerekem, majd elrobogott a templom felé.

Most itt adódna egy mellékszál, arról, mennyire nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy csoportos szituációkban egy felnőttnek nem tűnik ki az én fiam. Hogy harmadik hónapja jár órára és a tanár nem is emlékszik rá. Számomra ez elképzelhetetlen. De most ezt a szálat nincs kedvem kidolgozni, helyett inkább csak állok a suli előtt és nézek bután magam elé.

Mert számos bizonyíték mutat arra, hogy Pepe szerdánként suli után hittanra megy [Vagy lehet, hogy álnéven teszi ezt? Vagy kocsmázni menne? [Szia Anna!]]. Szóval a bizonyítékaim:

1. Van hittanfüzete. Ami ugyanolyan, mint a többi gyereké a csoportban.
2. Kedd este mindig figyelmeztet a fiam, rakjukam be a hittanfüzetét a táskájába.
3. Fénymásolt imákat és képeket hoz haza minden szerdán. [Már múltkor IKEA katalógusból kivágott képek voltak a hittanfüzetébe ragasztva, lehet, hogy már akkor gyanakodnom kellett volna?]
4. Pontosan tudja a fiam, melyik osztálytársa jár hittanra.
5. Minden héten kerül egy újabb rajz a hittanfüzetbe.
6. Pepe elmesélte, mit tapasztalt a templombelső megtekintésekor. „Képzeld, Mamika, van oltár!”
6. Az osztályfőnöke megerősítette, hogy Pepe szerdánként elmegy egy órára a hittancsoporttal.

???

Kicsit később Pepe befutott és mehettünk dolgunkra.

Én: Képzeld, Pepe, beszéltem a hittantanárnővel, és azt mondta, hogy még sosem látott téged.
Pepe: Most hülyéskedsz, Mamika, ugye?
Én: Nem, tényleg ezt mondta.
Pepe: ???

Két lehetőség marad a tanulságok levonására:

1. A hittantanárnő nem tudja, mit beszél.
2. A fiam megtanult rendesen hazudni (és konspirálni). Végre!

2008. november 12., szerda

Összeomlás

Nem tudom, hogy nektek feltűnt-e, de van ez a pénzügyi válság.

Amikor első éves szociológus hallgatóként. Mikroökonómiát kellett hallgatnom (vagy makró volt?), gyorsan kiderült, hogy a közgazdaságtan és én két külön világ vagyunk. Nem is erőltettem a dolgot.

Persze a pénzügyeinket nagyon okosan intézzük. Diverzifikáljuk a … mit is… a … a folyószámláinkat. Az enyém az Egyik Bankban van, A.-é a Másik Bankba.

A Másik Bankról röppent fel először a hír, hogy tönkre megy. A. gyorsan átutalta a pénzt az Egyik Bankba. Aztán pár napra rá arról is elterjedt, hogy csődbe akar menni.

Itt aztán abba is hagytuk, hogy a „pénzügyeinkkel” foglalkozzunk. És abba is hagytam az izgulást. Különben is éppen volt más, amiatt szoronghattam.

Aztán hétvégén meglátogattuk A. gyerekkori barátját, hívjuk Vé-nek, és az ő anyukáját. Az éppen újjáépült vidéki házukban.

Vé pénzügyes. De úgy igazából. Tényleg. Egy banki befektetéssekkel foglalkozó cég pénzügyi vezetője. Nagyon okos ember. De tényleg.

Nagyon jól telt a nap. Vé anyukája meghívott minket ebédelni. Vé kislánya nagyon helyes volt. Vé feleségével jót beszélgettünk.

És már éppen indultunk volna, amikor hallom:

Vé: Mama, kipakoltad a garázst?
Vé Mama: Igen, kiürítettem néhány polcot.
Vé: Jó, mert hoztam az élelmet az összeomlás utánra.

És eltűntek a garázs felé.

Én: Mit mondtak? Jól hallottam? Élelmiszer az összeomlásra?
A.: Én is valami ilyesmit hallottam.

Kicsit később.

Én: Mit hoztál a mamádnak?
Vé: Tartós élelmiszert.
Én: Tessék?
Vé: Hogy legyen tartalékunk, ha élelmiszerhiány lenne.
Én: Tessék? Nem hiszem el! Mutasd meg!

És Vé megmutatja az autója csomagtartóját. És tényleg van néhány zacskónyi liszt, konzerv és más tartósabbnak mondható élelmiszer. De nem olyan sok. A. sokat többet szokott összevisszavásárolni egy-egy hétvégi nagybevásárlás során, amikor nem tartom kellőképpen rajta a szememet.

Én: Ez nem is olyan sok.
Vé: Otthon még sokkal több van.
Én: ???
Vé: Mondjuk még a közös teremgarázsban tároljuk.
Én: ???
Vé: A többi lakóval közös garázsunk van. És még az autók mellett van a liszt, rizs, tészta és konzervek.
Én: Nem hiszem el!
Vé: De igen. [Majd elgondolkozva hozzáteszi…] Mondjuk, ha az euró 350 forint felé megy, akkor mindent be fogok pakolni a zárható pincénkbe.

Kicsit később az autóban:

Én: Szerinted ez nem túlzás?
A.: De az. 1929-ben is volt pénzügyi válság, és senki sem halt éhen.
Én: Akkor miért ugráltak ki csapatostul az emberek az irodáik ablakából?
A.: Nem tudom…

Mindenesetre én elkezdtem aggódni. Nem mintha lenne felesleges pénzünk élelmiszerre, mert most fejeztük be a festés-mázolás-parkettázást.

Hosszú tél lesz. De legalább tiszta házban fogunk éhen halni…

2008. november 11., kedd

Mikor lesz ennek vége, Bakka???

Bakka: Gyere, ZK, ünnepeljük meg a punci-napot! [Kicsit bizonytalan vagyok, lehet, hogy nagybetűvel kell írni?]
ZK: Punci-nap. Punci-nap. [És már vetkőznek is! MI VAN?]
Én: MI VAN? MIT CSINÁLTOK?
Bakka [édesen mosolyogva]: Jó-jó, nem punci-nap, hanem Márton-nap. Csak vicceltünk, Mamika!

Mit mondjak? Brühahahaha…

***

Bakka állandóan elesik, megbotlik, ráhuppan, nekimegy. Néha sír, néha nem. Maradandó sérült még nem szerzett. Aztán megint elesett. Mint Janka Tiszadobon. Nagyon csúnya volt a szája. De gyorsan gyógyult. Egy hétre rá viszont a lányom ünnepélyes keretek között [értsd: elalvás előtt két másodperccel] megtette a nagy bejelentést.

Bakka: Mozog a fogam, Mamika.

És, basszus, tényleg mozog. Mind a két első foga. Amik már egyszer megjárták a fogorvost, mert egy esés miatt teljesen bebarnultak. Aztán újra életre keltek és fehérek lettek megint.

Mit csinálok a lányom mozgó fogai miatt? Természetesen pánikba esek: Kiesik a foga 4 éves korában! Hét évesen fog csak az új nőni. ÉVEKIG FOG NÉLKÜL ÉLNI A LÁNYOM! Hogy fog enni? HOGYAN?

És Bakka vigyorog: Ki fog esni a fogam! Hurrá!

De az én izgalmam semmi sem volt, ahhoz képest, hogy a fiam hogy reagált az esetre. Ha azt mondom, hogy epét köpött az irigység és idegesség miatt, akkor csak a felszínt kapirgáltam meg.

Mert, ahogy Pepétől megtudtuk, a világ legnagyobb igazságtalansága lenne, ha a húgának előbb esne ki a tejfoga, mint az övé. Hogy lehet ez? Nem lehet igaz, Mamika! Ez aztán már mindennél több!

Pepe fogai bebetonozva. Bakkáé mozog. ZK-é letört. Nyilván a lányoknak megy szét a foga és nem a fiamé. Mert a lányoknak nem számít…

***

Reggelizünk.

Bakka: Kérek én is müzlit.
A.: Tessék.
Bakka: Még kérek.
A.: Tessék. Tejet kérsz vagy joghurtot a müzlidhez?
Bakka [gyorsan és határozottan]: Joghurtot, Papika.
A. elkezdené már kanalazni a joghurtot a tálba, amikor
Bakka [gyorsan és határozottan]: Tejet, Papika.
A.[megáll a mozdulat, nehogy valami nagyobb hiszti legyen belőle]: Joghurtot vagy tejet?
Bakka: Joghurtot. Nem tejet. Tejet.
A.: ???
Bakka: Tejet, Papika, tejet.

Megette a lányom a tejes müzlit? Természetesen nem.

Mert nem szereti a müzli részét az összeállításnak…

2008. november 10., hétfő

Pepe vendégségben

Pepe egy egész napot töltött Boldizsár* barátjának családjával.

Későn tudtunk csak érte menni a lányokkal, kicsit izgultam, mit is fog a vendéglátó család szólni az egész napos tortúráhozfiamhoz.

Boldizsár bátyja, Bence**, fogalmazta meg az első (és utolsó) kifogást Pepével szemben:

Bence: Szikszalaggal kellene a száját beragasztani!
Én: Sokat beszél, mi?
Bence: IGEN!
Én: Mi zipzárra gondoltunk.
Bence: Az sem lenne rossz…

Aztán Boldizsár mamája állt elő egy listával. Pepe azt, mondta, hogy…

Igaz ez?

1. Otthon mindig ő ül az asztalfőn. NEM IGAZ. Bakka ül az asztalfőn. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem Pepe az alfahím a családban…
2. Ellopták az autónkat. IGAZ.
3. A lányok miatt mindig csak 15 percet tudunk múzeumban tölteni. NEM IGAZ. Úgy tűnik, Pepe unhatta a fáraós kiállítást
4. Minden hónapban elutazunk Amerikába. MI VAN, PEPE? NEM IGAZ!!!
5. Bármikor bármit elcserélhet bármire. NEM IGAZ! Kifejezetten utálom, ha csereberél, általában azzal szoktam vádolni, hogy lopta és nem is cserélte a hazahozott „szerzeményt”. (A fiamat persze ez nem tántorítja vissza…) (Bár, ha így cserélne, az nem lenne gond…)

* Lehet, hogy így hívják a kisfiút, de lehet, hogy Zsombornak...
** Lehet, hogy Bencének hívják, de az is lehet, hogy Csabának…

2008. november 7., péntek

A hétvégi buli utóhatása

A hétvégi családi összejövetelről már ejtettem szót.

Lehet, hogy nemcsak a munkámról beszélgettünk, hanem politizált is a család.

Este vacsora közben ugyanis Pepe elkezdte: Kérdezek lányok tőletek dolgokat. De Mamika, nem segíthetsz!

És a fiam: Hányadik században született Jézus? Mikor uralkodott Mátyás király? Hová épült Velence? És miért?

Én: És, Pepe, tudod, kik elől menekültek a velenceiek a tengerre?
Pepe: Törökök?
Én: Nem.
Pepe: Magyarok?
Én: Igen, a hunok elől.
Pepe: Kitaláltam a szemedből. Aztán persze a vízen meg a vikingek támadhatták meg őket.
Én: Tessék?
Pepe: A vikingek. Mindenütt félniük kellett az ellenségtől.
Én [már nem igazán figyelek]: Igen.
Pepe: Milyen jó, hogy manapság csak az adótól kell félni.
Én [kezd romlani a hallásom?]: Mitől Pepe?
Pepe [ordítva, mégiscsak a süket anyjához beszél]: AZ ADÓTÓL, MAMIKA. MANAPSÁG CSAK AZ ADÓTÓL KELL FÉLNI.

2008. november 6., csütörtök

Jó munkához idő kell!

És egy mérnök…

Nem tudom, hányan ismeritek Pettson és Findusz történeteit. (Előbbi egy öregember. Akivel szívesen összeköltöznék, ha nem lenne olyan állatira rendetlen. Az utóbbi egy macska.) Ahhoz, hogy az alábbiakat megértsétek a „Tűzijáték a rókának” című mesét kell átvennünk.

Amelyben Pettson és Findusz felkészülnek a róka tyúkok elleni támadására.

Pettson készít egy borssal töltött műtyúkot. Amibe, ha beleharap a róka, akkor örökre elmegy a kedve a tyúkoktól.

De Findusznak ez nem volt elég elrettentő.

Ezért a kertet apró robbanófejekkel veszi körbe Pettson, amelyet meggyújtanak, ha jön a róka. A robbanásoktól majd örökre elmegy a rókának kedve a tyúkoktól.

De Findusznak ez nem volt elég elrettentő.

Ezért Pettson szerkeszt a kertben egy kötélpályát. Amin majd Findusz keresztülsuhan és kísért, amikor a róka megjelenik a kertben. Hogy a rókának örökre elmenjen a kedve a tyúkoktól.

Aztán a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy Pettson és Findusz tervezte, és inkább a szomszéd Gustavsont és ellenszenves kutyáját ijesztik meg. De ez már nem fontos.

Mert a kötélpályáról lesz szó.

Amit Pepe megpróbált a kertünkben reprodukálni. Egy ideig jött-ment a garázs és konyha között, majd hívott, nézzem meg a kész alkotást.

Megnéztem.

Az almafa és a hinta közé szerelte fel a madzagkötélpályát.

Én: Te, Pepe, ennek nincs is lejtése, így nem fogsz jól siklani rajta.

Pepe feljebb kötötte a pálya egyik oldalát.

Én: Pepe, meg kellene feszíteni a kötelet. Túl laza. Így nem fogsz jól siklani rajta.

Pepe megfeszítette a kötelet.

Én: Pepe, le fogod égetni a kezedet siklás közben.

Erre a fiam őszintén kifakadt és panaszkodni kezdett, hogy Papika szerszámai között nem talált görgőt (???), amin csúszhatna a pályán. Először damilból gondolt egy csúszóhurkot (???) szerkeszteni, de sehol sem találta a Papika damilját. Pedig tudja, hogy volt egy nagy tekercs damil a garázsban. (Upsz, lehet, hogy kidobtam?) Végül kötélből csinált egy kétszárú kapaszkodót, amibe majd két kézzel fog kapaszkodni és aminek majd csúsznia kell a pályán.

Három próbaúton vagyunk túl. Tapasztalatok alapján úgy tűnik, tökéletesíteni kell még a rendszert.

1. próbálkozás: A kötélpálya leszakadt Pepe alatt. Rosszul rögzítette a magasabb végénél a zsinórt.
2. próbálkozás: Hiába a kapaszkodó, Pepe mégis leégette a tenyerét. Mielőtt még leesett volna a pályáról.
3. próbálkozás: Tanácsomra a fiam felvette a PUMA márkájú kapuskesztyűjét. Nos, lehet, hogy nem egy eredeti PUMA kesztyűvel volt dolgunk, mert mielőtt újra leesett volna a fiam a kötélpályáról, a kesztyűt szétvágta a kötél.

Felhagytunk a próbálkozással.

Pepe: Mégiscsak kellene az a görgő. Majd beszélek Papikával!

Igen, azt hiszem ilyen műszaki leleményekhez én kevés vagyok...

2008. november 5., szerda

2008. november 5-e hajnalán

6 óra Negyed 8.

A.: Obama az elnök!
Én: Nem mondod! Honnan tudod? Nem a Hamupipőke megy a TV-ben?
A.: Mielőtt bekapcsoltam a DVD-t, rá tudtam pillantani a CNN-re.
Én: Kár, hogy nem Denzel Washington nyert. Ő mégiscsak szexisebb lett volna.
A.: Azt hittem McCain fog nyerni. Hogy az amerikaiak álszentek. És nem mondták meg, hogy rá szavaznának.
Én: Nem hittél a közvélemény-kutatásoknak?*
A.: McCain nem tudta legyőzni Bush-t.
Én: Papa, mikor képezted ki magad Amerika-szakértőnek?
A.: Tegnap a repülőn!
Én: Örülök, hogy itthon vagy!

* Ezt a kényes kérdést átugrotta a férjem. Mert ebből mindig hiszti van itthon. (Igen, én szoktam hisztizni.) Amikor Magyarországon ment a vita, hogy a közvélemény-kutató cégek hazudnak/csalnak vagy sem a választási eredmények előrejelzésekor, akkor az egyik nagy cégnek én csináltam azokat az ábrákat, amin a pártok és a hozzájuk tartozó csíkok látszódtak. Amit aztán a TV-ben mutogattak az elemzők. Én SOSEM csaltam!

2008. november 4., kedd

Bakka ruhája

Tegnap befejeztük az őszi szünetet.

Papika repülőre ült, hogy Firenzében dirigáljon.

ZK pedig elvitte a testvéreit iskolába/óvodába.

ZK: Mamika, de én nem is tudok vezetni.

Na jó, én vezettem.

Pepét leadtuk minden gond nélkül. Mind a 117 centijével robogott be a suliba a nála egy-két fejjel nagyobb gyerekek között. Mindig összeszorul a szívem, ahogy eltűnik a kanyarban… De ilyenkor nincs időm a szívemre, mert a gyomrom szokott görcsbe rándulni, ahogy Bakka kezd sírni, nem akar oviba menni.

De tegnap nem!

Mert ahogy eltűnt Pepe a szemünk elől, Bakka kijelentette: „Alig várom már az óvodát. Úgy hiányzott!”

Tessék? Nem hiszek a fülemnek! Nyilván csak egy nagy hiszti bevezetése ez a két mondat. Hogy miért is NEM akar óvodába járni a lányom. Soha többé. „Az életben soha többé, Mamika!”

De nem!

Annyira laza volt Bakka az öltözőszobában, hogy Zsuzsa nénivel tudtam néhány mondatot váltani. Bár nehéz volt először figyelnem, mert több emberes munka Bakkát átöltöztetni. Mivel a naptár novembert mutatott, hiába volt reggel 11 fok (és délután 20), a lányom a(z örökölt) kisbundáját öltötte magára. És a bundás csizmáját. Zsuzsa néni azért sorolta a tennivalókat. És én megfeszítve figyeltem, nehogy valamit elfelejtsek. Már megint. Mert Zsuzsa néni nem hiszem, hogy be fogja fizetni Bakka ebédjét. Úgy, ahogy Pepe óvó nénije tette. (Szia Szilvuska! Szia Katinka! Köszönjük!!!)

Szóval: Töltsem ki a kérdőívet. Fizessem be a színház-pénzt. Lehet hozni a tornacipőt. És akkor már nekem jutott eszembe, hogy a kinti váltócipőt és ruhát is hozhatom, mert arról persze teljesen megfeledkeztem.

És aztán hallom, ahogy az óvó néni mondja: „És csütörtökön fényképezés lesz. Kérjük, hogy Bakka szép ruhába jöjjön!”

TESSÉK???

Bakka ruhatára csúcsmodelljeiben jár oviba. A legszebb ruháit rotálja naponta. Tegnap az ezüsttel átszőtt szoknyája volt rajta. Amit azért vettem, legyen mit Karácsonykor viselnie…

Nyilván csütörtökre el fogom felejteni a fényképezést. Mégsem hiszem, hogy Bakka kinőtt pólóban és kitaposott szandálban fog a fényképezőgép előtt állni (Bocs, Pepe!).

Hanem a legszebb ruhájában.

Mert csak abban hajlandó itthonról elindulni.

Remélem azért a bundához nem fog ragaszkodni.

Bár ahogy belegondolok, lehet, hogy az sem lenne gond. Ugyanis tavaly Pepe elég viccesen nézett ki a fényképén, mert a fotós téli tájat varázsolt a gyerekek köré. És szánkóra ültette a pólót és rövidnadrágot viselő kisfiúkat. És a nyári ruhában pompázó lányokat…

Mégiscsak szükség lesz a bundára az óvodában!

2008. november 3., hétfő

A munkám

Hétvégén megkezdődtek az ünnepi heteink, és a családdal múlatjuk az időt.

A „small talk” nem az erőségem, de azért két kanál halászlé között próbálok rokonokkal beszélgetni. MÉG AKKOR IS, AMIKOR INFLUENZÁM VAN!!!

Ők: És most mit dolgozol?*
Én: Az egyetemen tanítok.
Ők: Szociológiát?
Én: Őööö, nem!
Ők: Nem???? Akkor mit?
Én: Igazából egy alkalmazott nyelvészet tanszéken tanítok.
Ők: ???
Én: Igen, nekem is furcsa, de így van.
Ők: Jó, de akkor mit tanítasz? Nyelvészetet?
Én: Igazából, nem, mert ez alkalmazott nyelvészet tanszék.
Ők: ???
Én: Tehát ez alkalmazott nyelvészet.
Ők: Jó, akkor azt mondd meg, hogy konkrétan milyen órád volt legutóbb!
Én: Többváltozós statisztikai elemzési eljárások kurzust tanítok most.
Ők: ???
Én: Nem kértek egy kis tortát?

* Most ne térjünk ki arra, miért is utálom ezt a kérdést. Hahó! Három gyerekem van! Mit is dolgozom? Feneket törlök. Piszkos zoknit szedek össze. Tiszták párját vadászom. Letörlöm a tükröt. Cipőt párosítok. Konyhapultot tisztítok. Csakhogy a legfontosabb munkaköri kötelességeimet soroljam fel…

2008. november 2., vasárnap

Pepe idei levele


Betűhív átírás:

KEDVESJÉZUSKa
20PÁRBAJKÁRTYKÉREM
BÁLiRUHA2
POKEMON
03

Látszik, hol tartanak az iskolában az írott betűk tanulásában.

Pepe: Azért kértem a párbajkártyákat a Jézuskától, mert bezárt az a bolt, ahol olcsón lehetett a kártyát kapni. És inkább a Jézuska hozza, minthogy neked kelljen szaladgálni érte!

Köszönöm, Pepe!

20 helyett először 02-t írt, de aztán helyesbített. Aztán áthúzta és újra írta.

Pepe: Túl közel írtam a 20-ast a báli ruhához. Nehogy 20 báli ruhát hozzon.

Nem, azt nem akarjuk semmiképpen!

Kedvesen azért egy 2-est biggyesztett a ruhák után, jusson mindkét húgának.

A gond a „Pokemon”-nal lesz. Mert fogalmam sincs, mi az. A 03 ne tévesszen meg senkit. Nem három darabot, hanem 30-at szeretne a fiam.

Remélem nem nagyok és drágák…

2008. november 1., szombat

Memo to myself

Pepe ma este újra megírta A levelet.

Hogy iskolában jár, már sokkal több idejébe telt. És sokkal kuszább lett.

Megint a lábtörlő alá tette. Mint tavaly.

Olyan jó lenne, ha nem felejteném el kivenni, mielőtt még holnap reggel ellenőrzi...

PS.: Tegnap és tegnapelőtt nem írtam semmit, mert azt csináltam, amit csak a szerencsésebb szülők tehetnek meg az őszi szünetben: A munkahelyemen relaxáltam...