2007. november 6., kedd

Bejegyzés, amelyben rendes vagyok és nem a gyomorvírusunkról írok, hanem Shirley Ann Grau: Az utolsó benzinkút c. könyvéről

Nyilván hülyeség, és csak saját szűklátókörűségemet bizonyítom ezzel, de úgy érzem, hogy vannak olyan írópárosok, akik közül, ha az egyik szereti az ember, akkor a másikat nem.

Kikre gondolok? Esterházy Péterre és Nádas Péterre. Erich Kästnerre és Karl May-ra. Ernst Hemingway-re és William Faulknerre.

Az előbbieket nagyon szeretem. Az utóbbiakat bár olvasom, de nem igazán tudom meglátni bennük, azt, amit meg kellene.

Shirley Ann Grau-ról pedig Faulkner jut eszembe és a déli irodalom. Nem szeretem.

Poros úton gyalogolunk a rekkenő hőségben. Unatkozunk, és nem tudunk magunkkal mit kezdeni, mert se pénzünk, se munkánk. Aztán felforr az agyvizünk és megölünk valakit. Vagy véletlenül meghal valaki. Esetleg találunk egy hullát. Egy fiatal lány hulláját. Vagy meghal az egyetlen rokonunk, akit szerettünk.

10 elbeszélés között egyet találtam, ahol nem halt meg senki. Ott viszont a hőségtől a muskátlik pusztultak ki, amit kávézaccal próbáltak élesztgetni. Nyilvánvalóan hiába. Mindeközben a kislány attól fél, hogy a vakbélműtétjének a nyílása fel fog szakadni és belei kiömlenek.

Mivel stréber vagyok, az utószót is elolvasztam. Géher tanár úr írása különösen információ-dús: „Shirley Ann Grau-ról semmit sem tudok; azon kívül, hogy eredeti tehetséggel megáldott és mintaszerűen iskolázott elbeszélő” (241. old.).

„Káin megölte Ábelt, mondta, ahogy kiment – közeledik a világvége” (234. old.).

Azt hiszem, továbbléphetünk. Már csak 294 könyvet kell elolvasnom.

És négy adag piszkos ruhát kimosnom. Nem részletezem. Nem akarjátok tudni!

Nincsenek megjegyzések: