Szombat reggel önállóan lementek a földszintre. Jó, ez önmagában még nem nagy szó, de az már igen, hogy a riasztót is kikapcsolták, így nem kellette utánuk rohanni, miután beriasztott a ház a földszinten.
Majd felmásztak a kamrapolcra és leszedtek lisztet és cukrot.
A konyhapult következett, ahol mézes tésztát gyúrtak. Mivel mi aludtunk, így csak utólag tudtuk rekonstruálni, hogy a tészta lisztből, cukorból, mézből, sóból, fahéjból, sütőporból és vízből [Ez utóbbi Bakka ötlete volt, mondta Pepe, mert nehéz volt gyúrni.] készült. Szerencsére a tojás nem jutott eszükbe!
Erre mentem le [igen, érzem, hogy kínos, de már eleve vittem a fényképezőgépet, mert éreztem, hogy blogtéma lesz. Amikor a körülnéztem az első gondolatom az volt: Mit fogok ebből írni, hiszen nincs is olyan nagy rendetlenség!]:
Papájuk megszánta a gyerekeket és még egy kis liszttel nyújtható tésztát csinált nekik. Ki is nyújtották, majd kiszaggatták.
Leellenőrizték a tészta ízét.
Mivel lassan őrölnek a malmaink, közben dél lett. Ebéd után megígértem a gyerekeknek, hogy míg alszanak, kisütöm nekik a mézest.
Egyszerre irigylem és sajnálom őket, hogy még abban az életkorban vannak, hogy vakon bízzanak az anyjukban.
Miért mondom ezt? Kitalálhatjátok! Igen, az egészet elégettem! Teljesen elfelejtkeztem róla, hogy beraktam a sütőbe valamit. A sütikből szép kis széndarabkák lettek.
„Akkor minden munkánk kárba veszett, Mamika” – kommentálta lakonikusan az esetet Pepe.
Igen, én is így látom.
Mindenki joggal irigykedhet a gyerekeimre, hogy milyen remek anyjuk van!
De legalább nem mondhatják, hogy nem az életre nevelem őket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése