2007. november 16., péntek

Sütnek a gyerekek!

Az optimista férjem érzi már, hogy nincs messze az idő, amikor hétvégén a gyerekek ágyba hozzák nekünk a reggelit. Miből gondolja?

Szombat reggel önállóan lementek a földszintre. Jó, ez önmagában még nem nagy szó, de az már igen, hogy a riasztót is kikapcsolták, így nem kellette utánuk rohanni, miután beriasztott a ház a földszinten.

Majd felmásztak a kamrapolcra és leszedtek lisztet és cukrot.

A konyhapult következett, ahol mézes tésztát gyúrtak. Mivel mi aludtunk, így csak utólag tudtuk rekonstruálni, hogy a tészta lisztből, cukorból, mézből, sóból, fahéjból, sütőporból és vízből [Ez utóbbi Bakka ötlete volt, mondta Pepe, mert nehéz volt gyúrni.] készült. Szerencsére a tojás nem jutott eszükbe!

Erre mentem le [igen, érzem, hogy kínos, de már eleve vittem a fényképezőgépet, mert éreztem, hogy blogtéma lesz. Amikor a körülnéztem az első gondolatom az volt: Mit fogok ebből írni, hiszen nincs is olyan nagy rendetlenség!]:



Papájuk megszánta a gyerekeket és még egy kis liszttel nyújtható tésztát csinált nekik. Ki is nyújtották, majd kiszaggatták.


Leellenőrizték a tészta ízét.


Mivel lassan őrölnek a malmaink, közben dél lett. Ebéd után megígértem a gyerekeknek, hogy míg alszanak, kisütöm nekik a mézest.

Egyszerre irigylem és sajnálom őket, hogy még abban az életkorban vannak, hogy vakon bízzanak az anyjukban.

Miért mondom ezt? Kitalálhatjátok! Igen, az egészet elégettem! Teljesen elfelejtkeztem róla, hogy beraktam a sütőbe valamit. A sütikből szép kis széndarabkák lettek.


„Akkor minden munkánk kárba veszett, Mamika” – kommentálta lakonikusan az esetet Pepe.

Igen, én is így látom.

Mindenki joggal irigykedhet a gyerekeimre, hogy milyen remek anyjuk van!

De legalább nem mondhatják, hogy nem az életre nevelem őket!

Nincsenek megjegyzések: