Benne van a síbérlet árában!

Mire felértünk a sípályához, Pepével már nem lehetett bírni. Nagyon kicsi és jól belátható a pálya, így elengedtem a lifthez, mert állította, hogy egyedül is fel tud rajta menni.

És valóban: Felrakták a csákányos liftre, és a gyerek már ment is felfelé.

Ez volt az első jel, hogy a síelés jól fog sikerülni: A gyerek bír egyedül liftezni, nem fog sem a térdünk, sem a bokánk szétmenni, míg Pepével felérünk a hegy tetejére. Hurrá!

Délután aztán már a hosszú pályán csúszkáltunk. Aminek szintén csákányos liftje van. De az már nagyon hosszan és meredeken kúszik fel a hegy tetejére. Ráadásul nem a pálya mellett, hanem az erdőben. Ha valaki kiesik, akkor nem tud visszaszállni, mert a csákányt felrántja a gép az egekig. És a pályára sem tud visszacsúszni, mert a pálya teljesen máshol fut, mint lift.

A terv az volt, hogy először feldobjuk Pepét a csákányra, és mögötte megyünk mi. Hogy lássuk, ha baj van.

A meredeken minden rendben ment. Aztán az utolsó nagy emelkedő előtt volt egy hosszú egyenes szakasz. Ahol nehezebb is liftezni. És unalmasabb is.

„Elgondolkoztam, Mamika”, felelte Pepe arra a kérdésemre, miért esett ki.

Na most, van hátránya, ha a gyereknek nem váltak el a szülei, és ráadásul mindkettő jelen van a sítúrán.

„Állj fel gyorsan, Pepe, Papa felvisz a lába között”, üvöltöttem.*

Pepe nagy nehezen felállt és beállt irányba Papika oldalára. De az apja már üvölt is a gyerekekkel: „Pepe gyorsan a másik oldalra! A másik oldalra! Gyorsan, Pepe!”

Az apja ugyanis úgy gondolta, hogy a fia majd egyszerűen beül mellé a csákányra.

Mit mondjak, nem ért át a gyerek a másik oldalra.

A. hozzá igazán nem méltó káromkodás sorozat kíséretében szállt le a semmi az erdő közepén a liftről.

Bennem is megmozdult az anyai ösztön, de gondoltam, jobban járok, ha én nem ugrom le a liftről, hanem segítséget hívok.

A pálya tetején nem találtam senkit, így lesíeltem a liftkezelőhöz.

Kiskoromban jól beszéltem németül. Most már nem annyira, de azért a gyerekem megmentése erősen motivált, hogy mondjak valamit a liftkezelőnek.

Én: Do you speak English?
Liftkezelő: Nein.
Én: Okay. Mein Kind. Ein Unfall. Oben. Lift.

Liftkezelő elsápadt, telefon után nyúl. Telefonálni próbál. A telefon nem működött.

Én meg otthagytam, gondoltam, megmentem a családom férfitagjait: Felliftezek és útközben felveszem őket.

Mire a „baleset” színhelyére értem, már nem volt ott senki. Igazi Sherlock Holmes-ként a hóban hagyott nyomokból kikövetkeztettem, hogy nem gyalog indultak el a fiúk, hanem valakik felvették őket.

Így megnyugodva húzattam magam tovább.

Mire felértem a hegy tetejére, már a liftkezelő is intézkedhetett, mert éppen megérkezett egy sítalpas hójáró. Ami szédületes sebességgel indult lefelé a lift mellett.

ÉS AMI EGY HORDÁGYAT HÚZOTT MAGA MÖGÖTT.

Férfirokonaim izgatottan nézelődtek.

Én: Szóltatok nekik, hogy minden rendben van?
Aggódó férjem: Azt hittem, neked történt valami bajod.
Én: NEKEM? ÉN küldtem értetek!
A férjem: Mit mondtál?
Én: Mein Kind. Ein Unfall.
A férjem: De hát az az jelenti, hogy balesetet szenvedett a gyerekem.
Én: Igen, tudom. Gondoltam, így összekapják magukat.

Nem részletezem tovább. A férjem kénytelen volt lecsatolni, és az összes hegyimentőtől elnézést kérni. Kétszer. És a liftkezelőktől még egyszer.

Én persze rögtön a felmerülő költségek miatt kezdtem aggodalmaskodni. De a férjem megnyugtatott (miután ő is megnyugodott), hogy a riasztások ára benne van a síbérlet árában…

De talán mégis: ezt a helyzetet nem kellett volna túldramatizálnom…

* Pepe fején sapka volt, azon meg egy bukósisak. Ami a fülét is védte. Így a gyerek praktikusan süketen síelt. Ami több ok miatt is praktikus: Például, mert nem hal meg semmi kérést/tanítást/utasítást. Mi viszont rekedtre üvöltöttük magunkat…