Kelet-európai vagyok, még mindig…

Íme a bizonyítékok sora, hogy még mindig kelet-európai vagyok:

1. Mindenféle határ előtt görcsbe szorul a gyomrom és izgulok, hogy mi lesz. Amikor a vízumom lefagyasztotta az Amerikai Bevándorlási Hivatal számítógépes rendszerét biztos voltam benne, hogy küldenek is rögtön haza.

2. A szállodában bejelentkezéskor nem csodálkozom, hogy a bankkártyám nem működnek.

3. Azon sem csodálkozom, hogy előző látogatásunkhoz hasonlóan ismét sikerült a szálloda legrosszabb szobáját megkapnunk. Igaz, most nem a kukatárolóra nézett az ablakunk, hanem egy zöld dombra, de ebből nem sokat láttunk, mert olyan koszos volt az üveg. A koszos szoba nem csoda, annak tükrében, hogy egyik délelőtt rajta kaptuk a takarítónőt, hogy munka helyett a szobánkban nézte a TV-t…

4. Hiába mondták a recepción, hogy nyugat felé van a szobánk, eltévedtünk az épületben.

5. Bizonyos forrásokból tudjuk, hogy a magyar diplomáciai testület bizonyos tagjai szívesen hozzák el a szállodából a törülközőket és a mini-lekvárokat. Az elsőt lenézzük, de be kell valljam, hogy a másodikra erősen rákaptam. A folyosóról és a szobaasszonyoktól is lopdostam a lekvárokat. Csak azt tudom mentségül felhozni, hogy a 240 dolláros szobaárban nem volt benne a reggeli…

6. Nem értem, hogy egy Állatkert, hogy tarthat reggel hattól nyitva, hogy lehet ingyenes és miért nem büdös.

7. Még mindig túl közel megyek az emberekhez, és nem tartom tiszteletben a nagyobb személyes teret.

8. A washington-i metróban a legnagyobb tömegben is sikerül először beszállnom a szerelvénybe, és, ha éppen fáradt vagyok, és le szeretnék ülni, akkor az üres ülőhelyet is simán elérem elsőként.

8. A Holokauszt Múzeumban lazán meggyőzzük a jegyszedőt, hogy a 4 órára szóló jegyünkkel engedjen be 1-kor.

8. Bámulom a járókelőket, ami szigorúan tilos az USÁ-ban. Igaz, csak egy ember borult ki ettől a reptéren. Éppen telefonált az illető, és már mondta is, magyarul: „Már megint bámulnak, mint borjú az új kapura, hogy milyen nyelven beszélek.” „Bocsánat, csak azért néztelek, hogy ki beszél magyarul” – volt a válaszom. Először együtt nevetünk, aztán együtt sírunk, amikor bemondják, hogy 12 órát késik a gépünk…

9. Mindig is büszke voltam a sorban állási képességeimre, bár nyáron Ausztriában csúfosan leszerepeltem ezen a téren, ezért azt gondoltam, hogy nem okozhat gondot az Austrian Airlines Service Center-ét megközelítenem miután ¾ 8-kor bemondták, hogy az este 6 órás gépünk reggel hatkor fog indulni. Nem sikerült. Nagyon nem sikerült. Szerencsére a kelet-európai furfangom nem hagyott el, és így megpróbáltuk a Lufthansa képviselőit rábeszélni, hogy vigyenek haza minket a 8 órás gépükkel. Sikerült! Igaz, hogy Bécs helyett Münchenbe repültünk, majd átszállással Bécsbe. Nagy fegyverténynek könyveltem el, hogy akkor szálltunk le Bécsben, amikor az eredeti gépünk indult Washingtonból.

10. Az is igaz viszont, hogy míg ezt sikerült elintéznünk több kilométert rohantunk a reptéren oda-vissza a két kapu között. Izomlázam is lett. Löttyedt kelet-európai vagyok!