Tankolás

Aggódok. Aggodalmaskodok. Izgulok. Stresszelem magam. Nálam ez nonstop teljes állás. Jó, nyugdíj nem jár hozzá. A legapróbb hülyeség miatt tudok heteket, hónapokat aggódni. Hirtelen nem is tudom, hogy milyen példát mondjak.

Talán a májam, jó lesz. A műtét előtt a sebész kitapintotta, hogy „egy kicsit nagyobb, mint kellene. De emiatt NEM kell aggódnia. Lehet, hogy adottság.” Ha. Hahaha. Aggódtam. Izgultam. Egészen másfél évet. Januárban újra orvosnál voltam, ultrahangon megnézte a májamat. „Nem nagyobb egy kicsit a kelleténél?” – kérdeztem aggodalmaskodva. „Nem. Pont jó méret.” – jött a válasz. Ha. Hahaha. Hiába aggódtam. Megint.

Ennek ellenére komolyan veszem az aggodalmaimat. Gyakran ellenőrzöm a listát. Sőt néha a férjemet kérdezem: „Ezért kell aggódnom?” Esetleg egy jobb nap után: „Most miért is aggódjak?”

Most, hogy egyedül nevelem a gyerekeket elutazott A. (említettem már?) természetesen egy sor olyan dolog miatt is aggódnom kell, ami általában a férjem reszortja. Nem, nem az aggódás, mert ő nem szokott, hanem az ő dolga, hogy elintézze.

De, basszus, öregszem. Már aggódni is felejtek.

Szombatot kénytelen voltam munkával tölteni. Cikket írtam. Ilyenkor mindig kicsit el vagyok keveredve, csak faktorokon és modelleken jár az agyam. A nap végén autóba ültem, hogy az anyukámhoz átmenjek, ahol a gyerekeim dekkoltak csipszet ettek és tévéztek, hogy elmerüljek a családi hétvége gyönyöreiben. (Igen, megint összevesztem az anyukámmal… Miért kérdezitek?)

Beülök az autóba. Elindulok. Ránézek a műszerfalra. És akkor belém hasít a felismerés.

Basszus, basszus, majd egy hete utazott el A. és én teljesen megfeledkeztem, hogy a tankolás miatt szorongjak. Hogy egyedül kell tankolnom. TANKOLNOM. EGYEDÜL. EGY AUTÓT. Hogy lehet ez?

És tényleg öregszem, mert utána azt gondoltam, hogy bár közel sem üres még a tank, de én feltöltöm benzinnel megkérek egy kedves benzinkutast, hogy rakja tele benzinnel. Hogy ne kelljen napokig aggódnom a tankolás miatt, csak kb. 10 percig, amíg elérek a legközelebbi kútig.

És megcsináltam. Igazi nagylányként.

Ebben persze nem az a nagy szó, hogy megtankoltam az autónkat, mert ez máskor is előfordult már. De olyan még nem volt, hogy megtankoljam az autót, úgy, hogy egyszer sem hívom fel hisztériásan a férjemet. Valahogy így:


Én: „NAGYON IDEGES VAGYOK. sírás. NEM TUDOM MIT CSINÁLJAK. HOGY KELL … sírás…” lecsapom a telefont, mielőtt A. kiderítené, hogy mi van. Egy perc múlva újra hívom: „A TELEFONT SEM TUDOM FOGNI, OLYAN IDEGES VAGYOK. sírás. HOL VAN AZ AZ IZÉ, AMIVEL KI KELL NYITNI? Sírás. NEM TALÁLOM SEHOL sírás HOL VAN? MONDD MEG!” lecsapom a telefont. Aztán egy idő után a háttérzajokból A. rájön, hogy nem a gyerekekkel vagyok a baleseti sebészeten, hanem egy benzinkútnál bénázom. És akkor nyugodtan elmondja, hogy melyik oldalon van a tank, hogy nem kell hozzá kulcs, csak ki kell pattintani, hogy bele van írva: dízelt kér, de legjobb, ha szólok a kutasnak, hogy segítsen.

De most NEM történt meg ez. Azt hiszem, szembe kell néznem a ténnyel, hogy lassan felnövök.