Én: Bakka, most hat napig nem fogjuk látni egymást.
Bakka: Jó, nem baj. Itt lesz Ági. [Az egyik Nagymama.]
****
Én: Pepe, kérlek, ne könyörögj Katinál [másik Nagymama] ajándékokért.
Pepe: Jó, nem fogok.
Én: Megígéred?
Pepe: Igen, megígérem.
Én: Ezt most komolyan is gondolod, vagy csak le akarsz rázni?
Pepe: Komolyan gondolom.
Én: Biztos?
Pepe: Miért van az, hogy mióta annyit hazudtam neked, nem bízol bennem?
Én: Hmmmmmmm, talán mert annyit hazudtál nekem???
2008. március 27., csütörtök
Megcsalt a férjem!
14 év ismeretség és 8 év házasság után bekövetkezett, amitől féltem: megcsalt a férjem!!! Jó, tudom, hogy ez nem a világ vége, és történhetne sokkal rosszabb is velem*, de akkor is váratlanul ért, és fáj.
Hogy kivel csalt meg? Az ex-barátnőmmel: A MOSÓGATÓGÉPPEL.
Már egy ideje tarthat a kapcsolat, mert a férjem épp csak hozzáért, és a mosogatógép rögtön beindult! A ribanc…
Néhány évvel ezelőtt, Diana hercegnő megmondta, hogy hárman kicsit zsúfoltan férnek el egy házasságban, de engem vigasztal a tudat, hogy az én esetemben a háromból nem én vagyok, akinek mosogatnia kell!
Ez is valami!
* Mi rosszabb történhetne velem? Például, hogy holnap egy Bécs-Washington útvonalon repülő Austrian Airlines gép kiesik az égből. Pont, amelyiken én ülök. Ha jövő hét végéig sem frissítem a blog-ot, akkor meg is történt! A. tudja a jelszavamat, de gondolom, hogy a gyász miatt egyéb gondja is lesz, minthogy ide írjon. Vigasztalásul Pepét idézem, kissé szabadon, arról, hogy mit fogok halottként csinálni: „Láthatatlan szellemként fogok rátok vigyázni!” (Pepe ezt általában mondta a halottakról. A gyerekeimnek nem vetettem fel a gép lezuhanásának lehetőségét…) (Aki kíváncsi: Itt leszek, remélem élőben…)
Hogy kivel csalt meg? Az ex-barátnőmmel: A MOSÓGATÓGÉPPEL.
Már egy ideje tarthat a kapcsolat, mert a férjem épp csak hozzáért, és a mosogatógép rögtön beindult! A ribanc…
Néhány évvel ezelőtt, Diana hercegnő megmondta, hogy hárman kicsit zsúfoltan férnek el egy házasságban, de engem vigasztal a tudat, hogy az én esetemben a háromból nem én vagyok, akinek mosogatnia kell!
Ez is valami!
* Mi rosszabb történhetne velem? Például, hogy holnap egy Bécs-Washington útvonalon repülő Austrian Airlines gép kiesik az égből. Pont, amelyiken én ülök. Ha jövő hét végéig sem frissítem a blog-ot, akkor meg is történt! A. tudja a jelszavamat, de gondolom, hogy a gyász miatt egyéb gondja is lesz, minthogy ide írjon. Vigasztalásul Pepét idézem, kissé szabadon, arról, hogy mit fogok halottként csinálni: „Láthatatlan szellemként fogok rátok vigyázni!” (Pepe ezt általában mondta a halottakról. A gyerekeimnek nem vetettem fel a gép lezuhanásának lehetőségét…) (Aki kíváncsi: Itt leszek, remélem élőben…)
2008. március 26., szerda
Kedves Daniella!
Helyre kell tegyelek! Arról írsz, hogy vége a barátságunknak. Elég furcsa elképzeléseid lehetnek a barátságról, ugyanis én úgy gondolom, hogy a kapcsolatunk nem volt sosem barátság.
Barátság, hogy állandóan csapkodjátok az ajtómat?
Barátság, hogy összevissza dobáljátok belém az edényeket, és azt várjátok, hogy tiszta munkát végezzek?
Barátság, hogy fűnek-fának szidtok, hogy nem mostam el rendesen az edényeket, amikor lusták voltatok rendesen bepakolni azokat?
Barátság, hogy sajnáljátok a vízlágyítót tőlem? (Nem, az étkezési só, nem vízlágyító!)
Barátság, hogy a gyerekek állandóan ajtómon ugrálnak?
Barátság, hogy csak röhögtök, amikor ZK belém mászik, kidobálja az edénytartóimat, és a forgóalkatrészeimmel játszik?
Türelmes természet vagyok, de jobb, ha tőlem tudod, hogy ez nem barátság. Használtál és kihasználtál! Semmi gond, ha ennek vége!
Üdvözlettel,
Mosogatógép
PS: Egyébként sosem éreztem magam jobban!
PPS: Ha már barátságról beszélünk, ne gondold, hogy véletlen, hogy a mobiltelefonod is elromlott a héten. Jobb, ha magadban keresed a hibát és nem másokban!
Barátság, hogy állandóan csapkodjátok az ajtómat?
Barátság, hogy összevissza dobáljátok belém az edényeket, és azt várjátok, hogy tiszta munkát végezzek?
Barátság, hogy fűnek-fának szidtok, hogy nem mostam el rendesen az edényeket, amikor lusták voltatok rendesen bepakolni azokat?
Barátság, hogy sajnáljátok a vízlágyítót tőlem? (Nem, az étkezési só, nem vízlágyító!)
Barátság, hogy a gyerekek állandóan ajtómon ugrálnak?
Barátság, hogy csak röhögtök, amikor ZK belém mászik, kidobálja az edénytartóimat, és a forgóalkatrészeimmel játszik?
Türelmes természet vagyok, de jobb, ha tőlem tudod, hogy ez nem barátság. Használtál és kihasználtál! Semmi gond, ha ennek vége!
Üdvözlettel,
Mosogatógép
PS: Egyébként sosem éreztem magam jobban!
PPS: Ha már barátságról beszélünk, ne gondold, hogy véletlen, hogy a mobiltelefonod is elromlott a héten. Jobb, ha magadban keresed a hibát és nem másokban!
2008. március 25., kedd
A barátságról
Van, hogy egy barátság véget ér. Szomorú, de így van. Szembe kell nézni a ténnyel és megpróbálni továbblépni.
2002. tavaszán kezdődött, amikor új házba költöztünk és Pepe megszületett. Nem voltam barátkozós hangulatban, de ott voltál, gondoltam akár lehetünk jóban is. Mint a szomszédokkal. Valahogy könnyebb kedvesnek lenni, mint utálkozni. Kevesebb energia.
Szóval ott voltál. Jóba lettünk. Lassan haladtunk a barátság útján, eleinte kevesebbet dumáltunk, aztán egyre többet. Nem tagadom, az évek során megszerettelek.
Persze voltak nehezebb időszakok is, de barátoknak sok mindent elnéz az ember. Szereti őket. Megérti őket.
Eleinte fel sem vettem, hogy hangulatod ingadozik, hogy megígérsz valamit, és nem tartod be, hogy hímes tojásként kell bánnom veled, de még így is gyakran megsértődsz, és nem beszélsz velem.
Később aztán már nem tudtam nem észrevenni az irántam tanúsított kifejezett rosszindulatodat. Az elmúlt hetek eseményei miatt (mindketten tudjuk, mire célzok!), sok töprengés után, elhatároztam, hogy, igen, vannak, amikor a barátságok véget érnek. És ezt ki is kell mondani, hogy mindenki tisztában legyen az új helyzettel, és tovább tudjon lépni.
Tehát:
Kedves Mosogatógépem, kurvára nem vagyunk barátok többé. (Pardon my French!)
Talán az ellenség szó a pontosabb. Sok mindent elnéztem neked, de azt nem tudom megbocsátani, hogy csurig raklak piszkos edénnyel, és nem indulsz el!
Sajnálom, de vége.
És nagyon tévedsz, ha azt hiszed,orvost szerelőt fogok hívni hozzád.
Vége!
2002. tavaszán kezdődött, amikor új házba költöztünk és Pepe megszületett. Nem voltam barátkozós hangulatban, de ott voltál, gondoltam akár lehetünk jóban is. Mint a szomszédokkal. Valahogy könnyebb kedvesnek lenni, mint utálkozni. Kevesebb energia.
Szóval ott voltál. Jóba lettünk. Lassan haladtunk a barátság útján, eleinte kevesebbet dumáltunk, aztán egyre többet. Nem tagadom, az évek során megszerettelek.
Persze voltak nehezebb időszakok is, de barátoknak sok mindent elnéz az ember. Szereti őket. Megérti őket.
Eleinte fel sem vettem, hogy hangulatod ingadozik, hogy megígérsz valamit, és nem tartod be, hogy hímes tojásként kell bánnom veled, de még így is gyakran megsértődsz, és nem beszélsz velem.
Később aztán már nem tudtam nem észrevenni az irántam tanúsított kifejezett rosszindulatodat. Az elmúlt hetek eseményei miatt (mindketten tudjuk, mire célzok!), sok töprengés után, elhatároztam, hogy, igen, vannak, amikor a barátságok véget érnek. És ezt ki is kell mondani, hogy mindenki tisztában legyen az új helyzettel, és tovább tudjon lépni.
Tehát:
Kedves Mosogatógépem, kurvára nem vagyunk barátok többé. (Pardon my French!)
Talán az ellenség szó a pontosabb. Sok mindent elnéztem neked, de azt nem tudom megbocsátani, hogy csurig raklak piszkos edénnyel, és nem indulsz el!
Sajnálom, de vége.
És nagyon tévedsz, ha azt hiszed,
Vége!
2008. március 21., péntek
Nagypéntek
Reggeli közben:
Én: Bakka, hagyjam hosszan vagy vágjam picire a snidlinget?
Bakka: Hosszan!
Bakka játszani kezd a snidling szálakkal. Mindenfélét csinál belőle.
Bakka: Nézd, Mamika, olyan kereszt, amin Jézus meghalt.
Én: Bakka, hagyjam hosszan vagy vágjam picire a snidlinget?
Bakka: Hosszan!
Bakka játszani kezd a snidling szálakkal. Mindenfélét csinál belőle.
Bakka: Nézd, Mamika, olyan kereszt, amin Jézus meghalt.
2008. március 20., csütörtök
Iskola, iskola, ki a csoda jár oda? 2. rész
Újabb nyíltóra az iskolában: első osztályos olvasásóra. Utána Pepével összegzem a tapasztalatokat:
Én: Pepe, melyik óra tetszett jobban?
Pepe: A tegnapi, ahol a Rákóczi szabadságharcról tanultak a gyerekek.
Én: Bea néni?
Pepe: Igen, abba az osztályba szeretnék járni.
Én: Ööööööö, Pepe, nem kezdheted az iskolát az ötödik osztálynál.
Pepe: ???
Én: Mindenki az elsőnél kezdi és úgy halad felfelé.
Pepe [nagy sóhajjal]: Hát pedig az állatmeséket eléggé unom.
PS: Ebből azt is kitalálhatjátok könnyedén, hogy mi Pepe kedvenc meséje per pillanat. Igen, A dzsungel könyve. Csodálkoztok? Miért?
Én: Pepe, melyik óra tetszett jobban?
Pepe: A tegnapi, ahol a Rákóczi szabadságharcról tanultak a gyerekek.
Én: Bea néni?
Pepe: Igen, abba az osztályba szeretnék járni.
Én: Ööööööö, Pepe, nem kezdheted az iskolát az ötödik osztálynál.
Pepe: ???
Én: Mindenki az elsőnél kezdi és úgy halad felfelé.
Pepe [nagy sóhajjal]: Hát pedig az állatmeséket eléggé unom.
PS: Ebből azt is kitalálhatjátok könnyedén, hogy mi Pepe kedvenc meséje per pillanat. Igen, A dzsungel könyve. Csodálkoztok? Miért?
2008. március 19., szerda
Iskola, iskola, ki a csoda jár oda?
Újabb körhöz érkezett a 2008-as tavaszi projektünk, amely keretében Pepe iskolába indulásának ügyét intézzük.
Még nem hoztuk meg a végső döntésünket, hogy menjen iskolába már idén, vagy maradjon óvodában még egy évet Pepe, de a tájékozódást folytatjuk; most már a kiszemelt iskolában a bemutató órákon. (Az előzmények itt, itt, itt és itt olvashatóak.)
Hívjuk a tanítónénit Bea néninek, akinek az egyik óráját megnéztük Pepével. Olvasásóra egy 4-es osztályban. Téma: Rákóczi szabadságharc.
Pepe előírásszerűen figyel, érdekli a téma is, de főleg az aranytallérok, amiket csoportmunkában gyűjtenek az iskolások. Egy idő után elkezd ő is jelentkezni, hogy válaszoljon a kérdésekre. A körülöttünk ülők persze mosolyognak, de én biztatom Pepét, ha úgy érzi, tudja a választ, akkor jelentkezzen bátran.
Óra után a negyedikesek elözönlik Bea néni, hogy kapjanak még aranytallérokat (értsd: csokit). Pepe is szeretne, de mondom neki, hogy ezt egyedül kell intéznie, így kénytelen önállóan megközelíteni a tanítónénit:
Pepe: Bejja néni!
Bea néni: Tessék, drágám, mit szeretnél?
Pepe: Bejja néni, először is, én is kérek aranytallért.
Bea néni: Jaj, ne haragudj, hogy nem kínáltalak meg. Tessék, vegyél!
Pepe: Másodszor is, Bejja néni, én többször jelentkeztem, de te egyszer sem szólítottál fel.
Bea néni [miután a leesett állát felszedte a földről]: Ööööööö ne haragudj, annyira a saját gyerekeimre koncentráltam, hogy nem is vettem észre. Remélem, hogy jövőre lesz még lehetőségem felszólítani.
Még nem hoztuk meg a végső döntésünket, hogy menjen iskolába már idén, vagy maradjon óvodában még egy évet Pepe, de a tájékozódást folytatjuk; most már a kiszemelt iskolában a bemutató órákon. (Az előzmények itt, itt, itt és itt olvashatóak.)
Hívjuk a tanítónénit Bea néninek, akinek az egyik óráját megnéztük Pepével. Olvasásóra egy 4-es osztályban. Téma: Rákóczi szabadságharc.
Pepe előírásszerűen figyel, érdekli a téma is, de főleg az aranytallérok, amiket csoportmunkában gyűjtenek az iskolások. Egy idő után elkezd ő is jelentkezni, hogy válaszoljon a kérdésekre. A körülöttünk ülők persze mosolyognak, de én biztatom Pepét, ha úgy érzi, tudja a választ, akkor jelentkezzen bátran.
Óra után a negyedikesek elözönlik Bea néni, hogy kapjanak még aranytallérokat (értsd: csokit). Pepe is szeretne, de mondom neki, hogy ezt egyedül kell intéznie, így kénytelen önállóan megközelíteni a tanítónénit:
Pepe: Bejja néni!
Bea néni: Tessék, drágám, mit szeretnél?
Pepe: Bejja néni, először is, én is kérek aranytallért.
Bea néni: Jaj, ne haragudj, hogy nem kínáltalak meg. Tessék, vegyél!
Pepe: Másodszor is, Bejja néni, én többször jelentkeztem, de te egyszer sem szólítottál fel.
Bea néni [miután a leesett állát felszedte a földről]: Ööööööö ne haragudj, annyira a saját gyerekeimre koncentráltam, hogy nem is vettem észre. Remélem, hogy jövőre lesz még lehetőségem felszólítani.
2008. március 18., kedd
WC-pucolás
A mosás után ez a következő szelete a háztartási munkáknak, amit most át fogunk tekinteni. Elöljáróban csak annyit: nagy utat tettem meg.
WC-pucolás szempontjából az életem öt szakaszra tagolható.
Az első, és egyben legboldogabb korszak, amikor az anyukámmal éltem és nem az én felelősségem volt a WC tisztántartása. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy 28 év alatt egyetlen egyszer sem kényszerültem a WC-t kitakarítani.
A második, és egyben legboldogabb szakasz, amikor A.-val megvettük életünk első lakását. Lelkes voltam, beköltözés után mindent kitakarítottam, a WC-t is beleértve. Aztán sokáig nem csináltam semmit. Egy év múlva, amikor vendégek jöttek, akkor átsikáltam alaposan a WC-kagylót. Aztán még kétszer a három év alatt.
A harmadik, és egyben legboldogabb szakasz, amikor A.-val megvettük életünk első házát. Egy frissen felújított ingatlant. Lelkes voltam, de mivel a költözéskor már 41. hétben jártam, nem takarítottam semmit. Aztán jó sokáig szintén nem törődtem a WC-vel, mert egy új házban valahogy minden sokkal lassabban koszolódik. Úgy gondoltam, hogy nem is kell a WC-t takarítani, elég, ha veszek bele egy kis adagolót, amiből minden lehúzásnál kioldódik egy kis fertőtlenítőszer. (Nem is tudom, hogy mi a neve…)
A negyedik, szintén nagyon boldog szakasz idejére esett, hogy Pepe elkezdett járni és felfedezni a különböző tartozékait háznak. Ekkor történt, hogy megitta a WC-ből a fertőtlenítő egy részét, így a műanyag tartályocskának mennie kellett. Nekem meg szembe kellett nézni a ténnyel, hogy, ha a gyerek a WC-ben fog játszani, akkor azt rendszeresen takarítanom kell. Azt gondoltam, hogy kéthetente elég lesz.
Így érkezünk el az ötödik, és természetesen a legboldogabb szakaszhoz, amikor már nemcsak Pepe játszik a WC-nél, hanem Bakka és ZK is. Bakkát rajtakaptam, hogy Duduval, Palikával és Fakánggal (a képzeletbeli barátai) teázgatnak: az ülőkén terítettek meg a baba-teáskészlettel, a játékteát pedig a WC-kagylóból merítették. De legalább nem itták meg, szemben ZK-val, aki egyszerűen szomjas volt, és nem szolgáltam ki elég gyorsan, így szegény gyerek kénytelen volt a WC-csészéből inni, azaz, és most érkeztünk el a mondandóm lényegéhez az utóbbi két évben MINDEN ÁLDOTT NAP KISIKÁLOM mindkét WC-nket. Elismerem a művelet nem tart tovább 90 másodpercnél, de már alig várom életem hatodik szakaszát, amikor minden legközelebbi rokonom megtanulja a WC és a WC-kefe rendeltetésszerű használatát. Igen a férjem is…
ZK kicsi vagy, hadd segítsek: A WC-kefe nem arra való, hogy nyalogasd!
hhhhhhhhhhrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrggggggggggggggggggg
WC-pucolás szempontjából az életem öt szakaszra tagolható.
Az első, és egyben legboldogabb korszak, amikor az anyukámmal éltem és nem az én felelősségem volt a WC tisztántartása. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy 28 év alatt egyetlen egyszer sem kényszerültem a WC-t kitakarítani.
A második, és egyben legboldogabb szakasz, amikor A.-val megvettük életünk első lakását. Lelkes voltam, beköltözés után mindent kitakarítottam, a WC-t is beleértve. Aztán sokáig nem csináltam semmit. Egy év múlva, amikor vendégek jöttek, akkor átsikáltam alaposan a WC-kagylót. Aztán még kétszer a három év alatt.
A harmadik, és egyben legboldogabb szakasz, amikor A.-val megvettük életünk első házát. Egy frissen felújított ingatlant. Lelkes voltam, de mivel a költözéskor már 41. hétben jártam, nem takarítottam semmit. Aztán jó sokáig szintén nem törődtem a WC-vel, mert egy új házban valahogy minden sokkal lassabban koszolódik. Úgy gondoltam, hogy nem is kell a WC-t takarítani, elég, ha veszek bele egy kis adagolót, amiből minden lehúzásnál kioldódik egy kis fertőtlenítőszer. (Nem is tudom, hogy mi a neve…)
A negyedik, szintén nagyon boldog szakasz idejére esett, hogy Pepe elkezdett járni és felfedezni a különböző tartozékait háznak. Ekkor történt, hogy megitta a WC-ből a fertőtlenítő egy részét, így a műanyag tartályocskának mennie kellett. Nekem meg szembe kellett nézni a ténnyel, hogy, ha a gyerek a WC-ben fog játszani, akkor azt rendszeresen takarítanom kell. Azt gondoltam, hogy kéthetente elég lesz.
Így érkezünk el az ötödik, és természetesen a legboldogabb szakaszhoz, amikor már nemcsak Pepe játszik a WC-nél, hanem Bakka és ZK is. Bakkát rajtakaptam, hogy Duduval, Palikával és Fakánggal (a képzeletbeli barátai) teázgatnak: az ülőkén terítettek meg a baba-teáskészlettel, a játékteát pedig a WC-kagylóból merítették. De legalább nem itták meg, szemben ZK-val, aki egyszerűen szomjas volt, és nem szolgáltam ki elég gyorsan, így szegény gyerek kénytelen volt a WC-csészéből inni, azaz, és most érkeztünk el a mondandóm lényegéhez az utóbbi két évben MINDEN ÁLDOTT NAP KISIKÁLOM mindkét WC-nket. Elismerem a művelet nem tart tovább 90 másodpercnél, de már alig várom életem hatodik szakaszát, amikor minden legközelebbi rokonom megtanulja a WC és a WC-kefe rendeltetésszerű használatát. Igen a férjem is…
ZK kicsi vagy, hadd segítsek: A WC-kefe nem arra való, hogy nyalogasd!
hhhhhhhhhhrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrggggggggggggggggggg
2008. március 17., hétfő
Hogyan próbál Pepe rivaldafényhez jutni
Hétvégen leporoltam a digitális filmkamerámat, hogy ha már van, használjuk is. Gondoltam felveszem a gyerekek legújabb műsorát. Különböző verseket és énekeket, amit az utóbbi időben tanultak és költöttek.
Nem, nem filmbejátszás fog következni, ugyanis, fogalmam sincs, hogy kell a filmeket számítógépre áttölteni. De azt elmesélem, hogyan próbál Pepe MINDIG a figyelem középpontjában maradni.
Első felvételként megörökítjük Pepét, ahogy a Nemzeti Dalt szavalja, az óvodában készített jelmezében. Eddig nincs gond.
Egy idő után azonban Bakka is jönne, aki már be is jelentette, hogy először énekelni fog, aztán táncolni. Rendben.
Bakka készülődik, hogy előadja saját szerzeményét, aminek a címe: Dombocska.
Szövege: Dombocska, dombocska, dombocska, dom-dom-dombocska. Majd ismétlés. Újra. És Újra. Pepét kivezetjük a kamera látószögéből. Mellettem áll, figyeli a felvételt.
Bakka belekezd: Dombocska, domb-
Pepe: NEM ÍGY VAN A SZÖVEGE, BAKKA.
Bakka: DE ÍGY VAN! ÉN JÖVÖK!
Veszekedés, majd rendezzük sorainkat.
Pepe: FELVÉTEL INDUL!
Bakka újra nekiindul: Dombocska, domb-
Pepe: Bakka, ne úgy álljál.
Bakka: HAGYJÁL BÉKÉN!
Veszekedés, majd rendezzük sorainkat.
Pepe: FELVÉTEL INDUL
Bakka újra neki indul: Dombocska, domb-
Pepe [kamera elé áll]: Nem jó Bakka.
Bakka: DE JÓ!
Leszidjuk Pepét. Bakka újra kezdi:
Bakka: Dombocska, domb-
Pepe [könyörgőre fogja]: Odaállhatok melléd? Én is tudom a szövegét. Énekeljük együtt!
Bakka: NEM. ÉN AKAROM EGYEDÜL!
Pepét az apja lefogja. Bakka előadja a dalt.
A tánc azonban még hátra van!
Bakka belekezd a táncába. Pepe intenzíven figyeli a könyveket a polcon, mert így a kamera látószögébe kerül.
Bakka táncol.
Pepe: Nem kellene egy királyfi is a tánchoz, Bakka?
Bakka [felcsillanó szemmel]: DE IGEN!!!
Táncolni kezdenek körbe-körbe. Már éppen kezdünk és elérzékenyülni, hogy milyen helyesek a gyerekeink, és, hogy mennyire szeretik egymást, amikor Pepe félrelöki Bakkát felkiált: INKÁBB HASTÁNCOLNI FOGOK.
És a királyfink valóban hastáncolni kezd. Riszálja a törzsét, és furcsán mozgatja a karját és az ujjait.
Bakka persze kiborul és elzavarja Pepét.
Bakka újra bemutatja a koreográfiáját. Szerencsére nem a pörgős-forgós táncát adja elő, így nem láthatja, hogy a bátyja a háttérben hastáncol, és így ellopja tőle a rivaldafényt.
Már megint!
PS: Nem, nem tőlem tanulta. Az egyik óvónő a lelkes hastáncos…
Nem, nem filmbejátszás fog következni, ugyanis, fogalmam sincs, hogy kell a filmeket számítógépre áttölteni. De azt elmesélem, hogyan próbál Pepe MINDIG a figyelem középpontjában maradni.
Első felvételként megörökítjük Pepét, ahogy a Nemzeti Dalt szavalja, az óvodában készített jelmezében. Eddig nincs gond.
Egy idő után azonban Bakka is jönne, aki már be is jelentette, hogy először énekelni fog, aztán táncolni. Rendben.
Bakka készülődik, hogy előadja saját szerzeményét, aminek a címe: Dombocska.
Szövege: Dombocska, dombocska, dombocska, dom-dom-dombocska. Majd ismétlés. Újra. És Újra. Pepét kivezetjük a kamera látószögéből. Mellettem áll, figyeli a felvételt.
Bakka belekezd: Dombocska, domb-
Pepe: NEM ÍGY VAN A SZÖVEGE, BAKKA.
Bakka: DE ÍGY VAN! ÉN JÖVÖK!
Veszekedés, majd rendezzük sorainkat.
Pepe: FELVÉTEL INDUL!
Bakka újra nekiindul: Dombocska, domb-
Pepe: Bakka, ne úgy álljál.
Bakka: HAGYJÁL BÉKÉN!
Veszekedés, majd rendezzük sorainkat.
Pepe: FELVÉTEL INDUL
Bakka újra neki indul: Dombocska, domb-
Pepe [kamera elé áll]: Nem jó Bakka.
Bakka: DE JÓ!
Leszidjuk Pepét. Bakka újra kezdi:
Bakka: Dombocska, domb-
Pepe [könyörgőre fogja]: Odaállhatok melléd? Én is tudom a szövegét. Énekeljük együtt!
Bakka: NEM. ÉN AKAROM EGYEDÜL!
Pepét az apja lefogja. Bakka előadja a dalt.
A tánc azonban még hátra van!
Bakka belekezd a táncába. Pepe intenzíven figyeli a könyveket a polcon, mert így a kamera látószögébe kerül.
Bakka táncol.
Pepe: Nem kellene egy királyfi is a tánchoz, Bakka?
Bakka [felcsillanó szemmel]: DE IGEN!!!
Táncolni kezdenek körbe-körbe. Már éppen kezdünk és elérzékenyülni, hogy milyen helyesek a gyerekeink, és, hogy mennyire szeretik egymást, amikor Pepe félrelöki Bakkát felkiált: INKÁBB HASTÁNCOLNI FOGOK.
És a királyfink valóban hastáncolni kezd. Riszálja a törzsét, és furcsán mozgatja a karját és az ujjait.
Bakka persze kiborul és elzavarja Pepét.
Bakka újra bemutatja a koreográfiáját. Szerencsére nem a pörgős-forgós táncát adja elő, így nem láthatja, hogy a bátyja a háttérben hastáncol, és így ellopja tőle a rivaldafényt.
Már megint!
PS: Nem, nem tőlem tanulta. Az egyik óvónő a lelkes hastáncos…
2008. március 15., szombat
Március 15.
Általában nincs ellenemre a hazafias nevelés, ha az arról szól, hogy ismerjük meg a történetünket. Most mégis kicsit váratlanul ért, amikor Pepe az öklét rázva szavalta, hogy „rabok tovább nem leszünk”.
******
Az óvodában ilyenkor a fiúk eljátszanak néhány csatajelenet.
Pepe: Vicces volt, Mamika, hogy Kornél mondta délután a mamájának, hogy sajnos a magyarok kikaptak.
Én: Miért?
Pepe: Mert, mindenki tudja, hogy az első harcnál elbuktak a követeléseink.
Én [csöppet hezitálva]: Azért voltak győztes csatáink is. Nem?
Pepe: Igen, de a végső csatát elbuktuk a Habsburgok ellen.
******
Mivel nem szeretek semmit sem jobban, mint híres emberekhez dörgölőzni, elmesélem azt a családi legendát, amit a nagymamámtól hallottam, ő gondolom úgy mesélte el nekem, ahogy ő hallotta a nagymamájától [akiről egyébként Bakka a nevét kapta, de most ez nem tartozik ide]. Szóval, a történet szerint Petőfi Sándor írt egy verset a nagymamám - kijének is? – nagymamájának szüleinek. Úgy történt, hogy éppen az ősi fészekben ebédeltek (hogy pontosan hol, azzal kapcsolatosan a nagymamám bizonytalan volt, de ezt a települést említette és ezt és ezt és ezt; hogy mikor azt nem tudom és limitált történelmi ismereteim nem engedik, hogy találgassak), amikor a lány behozott egy papírdarabot, amelyen Petőfi Sándor és társai kértek bebocsátást, mert menekülőben voltak éppen az osztrákok elől (Marci ez lehet? És mikor volt???). Természetesen beengedték, vendégül látták és elbújtatták őket. Petőfi egy verssel fizetett. Sajnos a mindezidáig lappangó Petőfi kéziratot nem tudom megmutatni, mert idő közben elveszett…
Igen, érzem, hogy nem egy erős sztori, így gondoltam feltárok egy másik szálat. Felhívtam az apukámat telefonon. A papám néha jár erre, így kivételesen nem dramatizálom túl a beszélgetést, hanem úgy írom le, ahogy történt. Jó, jó, ahogy emlékszem.
Én: Szemere Bertalan hogy volt a rokonunk?
Az apukám: Ööööööööööööööö.
Én: Nem mondd, hogy ez is kamu volt.
Az apukám: De kamu volt.
Én: Nem is volt a rokonunk?
Az apukám: Nem. Úgy tudom, hogy Szemere Péter volt a rokonunk.
Én: Ki az a Szemere Péter? Most hallom ezt a nevet először! Nem Szemere Emilía?
Az apukám: Ki az a Szemere Emilía?
Én: Az egyik ükanyám. Nem?
Az apukám: Nem tudom.
Én: ???
Ez a szál is befuccsolt.
Úgy tűnik, híres ember fronton nem marad más, mint olthatatlan szerelmem Bruce Willis után…
******
Az óvodában ilyenkor a fiúk eljátszanak néhány csatajelenet.
Pepe: Vicces volt, Mamika, hogy Kornél mondta délután a mamájának, hogy sajnos a magyarok kikaptak.
Én: Miért?
Pepe: Mert, mindenki tudja, hogy az első harcnál elbuktak a követeléseink.
Én [csöppet hezitálva]: Azért voltak győztes csatáink is. Nem?
Pepe: Igen, de a végső csatát elbuktuk a Habsburgok ellen.
******
Mivel nem szeretek semmit sem jobban, mint híres emberekhez dörgölőzni, elmesélem azt a családi legendát, amit a nagymamámtól hallottam, ő gondolom úgy mesélte el nekem, ahogy ő hallotta a nagymamájától [akiről egyébként Bakka a nevét kapta, de most ez nem tartozik ide]. Szóval, a történet szerint Petőfi Sándor írt egy verset a nagymamám - kijének is? – nagymamájának szüleinek. Úgy történt, hogy éppen az ősi fészekben ebédeltek (hogy pontosan hol, azzal kapcsolatosan a nagymamám bizonytalan volt, de ezt a települést említette és ezt és ezt és ezt; hogy mikor azt nem tudom és limitált történelmi ismereteim nem engedik, hogy találgassak), amikor a lány behozott egy papírdarabot, amelyen Petőfi Sándor és társai kértek bebocsátást, mert menekülőben voltak éppen az osztrákok elől (Marci ez lehet? És mikor volt???). Természetesen beengedték, vendégül látták és elbújtatták őket. Petőfi egy verssel fizetett. Sajnos a mindezidáig lappangó Petőfi kéziratot nem tudom megmutatni, mert idő közben elveszett…
Igen, érzem, hogy nem egy erős sztori, így gondoltam feltárok egy másik szálat. Felhívtam az apukámat telefonon. A papám néha jár erre, így kivételesen nem dramatizálom túl a beszélgetést, hanem úgy írom le, ahogy történt. Jó, jó, ahogy emlékszem.
Én: Szemere Bertalan hogy volt a rokonunk?
Az apukám: Ööööööööööööööö.
Én: Nem mondd, hogy ez is kamu volt.
Az apukám: De kamu volt.
Én: Nem is volt a rokonunk?
Az apukám: Nem. Úgy tudom, hogy Szemere Péter volt a rokonunk.
Én: Ki az a Szemere Péter? Most hallom ezt a nevet először! Nem Szemere Emilía?
Az apukám: Ki az a Szemere Emilía?
Én: Az egyik ükanyám. Nem?
Az apukám: Nem tudom.
Én: ???
Ez a szál is befuccsolt.
Úgy tűnik, híres ember fronton nem marad más, mint olthatatlan szerelmem Bruce Willis után…
2008. március 14., péntek
Narancsos süti: három változatban
A gyerekek imádnak keverni-kavarni. Sütni-főzni. Általában segíteni a konyhában az ételek körül. De az abszolút kedvenc a sütés. Ha sütünk, nekik is ott kell lenni. Mind a háromnak.
Múlt pénteken óvoda után a terv az volt, hogy sütünk valamit. Mivel van elég narancslekvárunk, így Stahl-féle narancsos muffin mellett döntöttem. Elég könnyű, gyerekbarát recept. Nem változtatunk rajta semmit.
1. változat
A hozzávalók közül a tojásnál elakadunk. Nincs otthon egy sem. Lusta vagyok a három gyerekkel boltba menni, így lebeszélem őket a sütésről…
2. változat
Pár nappal később: Emlékeztem, hogy nincs otthon tojás, így a kisboltban kezdődik a projekt. Itthon a gyerekek ülnek fel a pultra, készülődnek. Bakka nem vesz részt, így ZK-é a száraz tál, Pepe felelős a nedvesért.
Liszt. Kétféle kell. Teljekiőrlésű van, de fehér nincs. Mindegy jó lesz a rétesliszt. Beledöntöm ZK táljában. A réteslisztnél átfut az agyamon: de hasonlít ez grízhez. Igen, mert gríz is volt. De már nincs visszaút, nem tudom a gyerekeket rábeszélni, hogy az első változatot valósítsuk meg, azaz ne csináljunk semmit. Szódabikarbóna, sütőpor. Egyik sincs. Hoppá. Pepe ötletére élesztőt rakunk bele. Jönnek a nedves tartozékok. A gyerekek összekeverik. Beleadagoljuk tésztát a muffin-formába. Megsütjük. Mit mondjak, borzalmas lett. De nem ez az igazán szomorú, hanem az, hogy a gyerekeknek ízlett, ami egyet jelent: alacsonyra rakják a lécet nekem a konyhában. Nagyon alacsonyra.
3. változat
Felkészülök. Megvesszük a hozzávalókat. Elosztjuk a munkamenetét. ZK: szárazanyagok, Bakka: nedves tál, Pepe vajazza és lisztezi ki a muffin-formát. Mindhárman a pulton ülnek.
Nem fogom az egész párbeszédünket átírni. Csak az jön itt alább, amit én mondtam. Nem azért van nagybetűvel, mert a caps lock billentyűm beszorult…
MINDJÁRT KEZDJÜK.
TÜRELMESEN VÁRJATOK EGY PERCET.
MÉREM MÁR ZK A LISZTET.
VÁRJ, MÉG JÖN BELE A MÁSIK FAJTA LISZT IS.
ZK NE EGYED A LISZTET.
BAKKA VÁRJ EGY PERCET.
ZK SÜTŐPOR NE KÓSTOLD MEG!!!
VÁRJ, BAKKA, MINDJÁRT KEVERHETED.
NE KÓSTOLD MEG. NYERS TOJÁS VAN BENNE.
ZK NE EDD A LISZTET.
PEPE VÁRJ EGY CSÖPPET HOZZOM A VAJAT.
IGEN PEPE ÚGY KELL KIKENNI A MÉLYEDÉSEKET. IGEN MINDEGYIKET.
IGEN 12 MÉLYEDÉS VAN.
MÁR CSAK 11 EGY VAN HÁTRA? ÖRÜLÖK.
BAKKA KEVERHETED.
ZK NE EDD A LISZTET! UTOLJÁRA FIGYELMEZTETLEK. LEVESZLEK ONNAN, HA NEM FOGADSZ SZÓT!
BAKKA, KÉRLEK, KEVERD MÁR.
ZK A TOJÁST SE EGYED.
BAKKA KEVERED?
ÖRÜLÖK, HOGY MÁR 4 MÉLYEDÉST MEGCSINÁLTÁL, PEPE.
IGEN, NAGYON ÜGYESEN CSINÁLOD.
IGEN, TE IS ÜGYES VAGY BAKKA.
ZK, IGEN, TE VAGY A LEGÜGYESEBB.
NE VESZEKEDJETEK, HOGY KI A LEGÜGYESEBB. MINDENKI ÜGYES.
ZK NE BORÍTSD KI A LISZTET.
BAKKA KEVERD MÁR ÖSSZE! MOST!
ÖRÜLÖK, HOGY VÉGEZTÉL PEPE.
NEM, SENKI NEM KÓSTOLHATJA MEG A NYERS TÉSZTÁT.
ZK MIÉRT ETTÉL BELE A NYERS TÉSZTÁBA?
MONDOM, HOGY NE EGYÉTEK A NYERS TÉSZÁT.
NA JÓ, ELÉG VOLT MINDENKI KIFELÉ!!!
Persze, nem állja meg Bakka, hogy ne az övé legyen az utolsó szó, különben is, ő a legérzékenyebb a konfliktusokra:
Bakka: „Ugye, Mamika, mi vagyunk a te kis ügyes pékecskéid?”
röhögés
Múlt pénteken óvoda után a terv az volt, hogy sütünk valamit. Mivel van elég narancslekvárunk, így Stahl-féle narancsos muffin mellett döntöttem. Elég könnyű, gyerekbarát recept. Nem változtatunk rajta semmit.
1. változat
A hozzávalók közül a tojásnál elakadunk. Nincs otthon egy sem. Lusta vagyok a három gyerekkel boltba menni, így lebeszélem őket a sütésről…
2. változat
Pár nappal később: Emlékeztem, hogy nincs otthon tojás, így a kisboltban kezdődik a projekt. Itthon a gyerekek ülnek fel a pultra, készülődnek. Bakka nem vesz részt, így ZK-é a száraz tál, Pepe felelős a nedvesért.
Liszt. Kétféle kell. Teljekiőrlésű van, de fehér nincs. Mindegy jó lesz a rétesliszt. Beledöntöm ZK táljában. A réteslisztnél átfut az agyamon: de hasonlít ez grízhez. Igen, mert gríz is volt. De már nincs visszaút, nem tudom a gyerekeket rábeszélni, hogy az első változatot valósítsuk meg, azaz ne csináljunk semmit. Szódabikarbóna, sütőpor. Egyik sincs. Hoppá. Pepe ötletére élesztőt rakunk bele. Jönnek a nedves tartozékok. A gyerekek összekeverik. Beleadagoljuk tésztát a muffin-formába. Megsütjük. Mit mondjak, borzalmas lett. De nem ez az igazán szomorú, hanem az, hogy a gyerekeknek ízlett, ami egyet jelent: alacsonyra rakják a lécet nekem a konyhában. Nagyon alacsonyra.
3. változat
Felkészülök. Megvesszük a hozzávalókat. Elosztjuk a munkamenetét. ZK: szárazanyagok, Bakka: nedves tál, Pepe vajazza és lisztezi ki a muffin-formát. Mindhárman a pulton ülnek.
Nem fogom az egész párbeszédünket átírni. Csak az jön itt alább, amit én mondtam. Nem azért van nagybetűvel, mert a caps lock billentyűm beszorult…
MINDJÁRT KEZDJÜK.
TÜRELMESEN VÁRJATOK EGY PERCET.
MÉREM MÁR ZK A LISZTET.
VÁRJ, MÉG JÖN BELE A MÁSIK FAJTA LISZT IS.
ZK NE EGYED A LISZTET.
BAKKA VÁRJ EGY PERCET.
ZK SÜTŐPOR NE KÓSTOLD MEG!!!
VÁRJ, BAKKA, MINDJÁRT KEVERHETED.
NE KÓSTOLD MEG. NYERS TOJÁS VAN BENNE.
ZK NE EDD A LISZTET.
PEPE VÁRJ EGY CSÖPPET HOZZOM A VAJAT.
IGEN PEPE ÚGY KELL KIKENNI A MÉLYEDÉSEKET. IGEN MINDEGYIKET.
IGEN 12 MÉLYEDÉS VAN.
MÁR CSAK 11 EGY VAN HÁTRA? ÖRÜLÖK.
BAKKA KEVERHETED.
ZK NE EDD A LISZTET! UTOLJÁRA FIGYELMEZTETLEK. LEVESZLEK ONNAN, HA NEM FOGADSZ SZÓT!
BAKKA, KÉRLEK, KEVERD MÁR.
ZK A TOJÁST SE EGYED.
BAKKA KEVERED?
ÖRÜLÖK, HOGY MÁR 4 MÉLYEDÉST MEGCSINÁLTÁL, PEPE.
IGEN, NAGYON ÜGYESEN CSINÁLOD.
IGEN, TE IS ÜGYES VAGY BAKKA.
ZK, IGEN, TE VAGY A LEGÜGYESEBB.
NE VESZEKEDJETEK, HOGY KI A LEGÜGYESEBB. MINDENKI ÜGYES.
ZK NE BORÍTSD KI A LISZTET.
BAKKA KEVERD MÁR ÖSSZE! MOST!
ÖRÜLÖK, HOGY VÉGEZTÉL PEPE.
NEM, SENKI NEM KÓSTOLHATJA MEG A NYERS TÉSZTÁT.
ZK MIÉRT ETTÉL BELE A NYERS TÉSZTÁBA?
MONDOM, HOGY NE EGYÉTEK A NYERS TÉSZÁT.
NA JÓ, ELÉG VOLT MINDENKI KIFELÉ!!!
Persze, nem állja meg Bakka, hogy ne az övé legyen az utolsó szó, különben is, ő a legérzékenyebb a konfliktusokra:
Bakka: „Ugye, Mamika, mi vagyunk a te kis ügyes pékecskéid?”
röhögés
Három apróság
Van rosszabb a gyerekek gyomorvírusánál. Hogy mi? Az én gyomorvírusom…
ZK tegnap este eltört egy vízzel teli poharat. Mit csináltam? Megdicsértem, mert éppen a mosogatóba akarta betenni.
Itt a tavasz. Mit jelent ez? Előkerültek a görkorcsolyák. Három gyerek, egyenként nyolc keréken. Ennél nincs ideálisabb. Hurrá! ZK vagy saját maga fogja kitörni a bokáját, vagy én fogom eltörni a csuklóját, ahogy esése közben véletlenül megrántom…
ZK tegnap este eltört egy vízzel teli poharat. Mit csináltam? Megdicsértem, mert éppen a mosogatóba akarta betenni.
Itt a tavasz. Mit jelent ez? Előkerültek a görkorcsolyák. Három gyerek, egyenként nyolc keréken. Ennél nincs ideálisabb. Hurrá! ZK vagy saját maga fogja kitörni a bokáját, vagy én fogom eltörni a csuklóját, ahogy esése közben véletlenül megrántom…
2008. március 13., csütörtök
Néhány ok, amiért nagyon tetszett Orhan Pamuk: A nevem Piros c. regénye
1. Mert olyan, mint A rózsa neve, csak teljesen más.
2. Mert úgy kezdődik, hogy „Most halott vagyok, hulla egy kút mélyén. Sok idő telt el azóta, hogy kileheltem lelkem, a szívem régen megállt, de aljas gyilkosomon kívül senki sem tudja, hogy mi történt velem.”, de mégsem nyomasztó.
3. Mert úgy végződik, hogy „A Szőke Nazím beszél egy költeményében arról, hogy szeretné, ha kép készülne a boldogságról. Tudom, milyennek kellene lennie: egy anya lenne rajta két gyermekével. Amíg a kisebbiket ölében tartva szoptatná, és a kicsi boldogan mosolyogva szopna anyja telt mellén, a picit féltékeny nagyobbnak és az anyjának találkozna a pillantása.”, de mégsem szentimentális.
4. Mert közben ilyen mondatok vannak benne: „A levél nemcsak az írással mondja el mondandóját. A levelet, ahogy a könyvet, meg is szagoljuk, meg is tapogatjuk. Az okosabbja azt mondja, hogy olvasd el, mit mond a levél. A buták meg azt, hogy olvasd el, amit ír.”
5. Mert, bár több szereplő meséli el a történetet, mégsem pusztult el egyetlen agysejtem sem az erőlködéstől, hogy kövessem az esemény szálát.
6. Mert van benne egy szerelmi szál. Nem is akármilyen.
7. Mert a fák, az állatok és a színek is elmondhatják a véleményüket és tapasztalataikat.
8. Mert amellett, hogy magával ragadott a történet, rengeteget tanultam belőle.
9. Mert izgalmas volt, de nem úgy, hogy az olvasás befejezése után nem mertem kimenni a sötét fürdőszobába…
2. Mert úgy kezdődik, hogy „Most halott vagyok, hulla egy kút mélyén. Sok idő telt el azóta, hogy kileheltem lelkem, a szívem régen megállt, de aljas gyilkosomon kívül senki sem tudja, hogy mi történt velem.”, de mégsem nyomasztó.
3. Mert úgy végződik, hogy „A Szőke Nazím beszél egy költeményében arról, hogy szeretné, ha kép készülne a boldogságról. Tudom, milyennek kellene lennie: egy anya lenne rajta két gyermekével. Amíg a kisebbiket ölében tartva szoptatná, és a kicsi boldogan mosolyogva szopna anyja telt mellén, a picit féltékeny nagyobbnak és az anyjának találkozna a pillantása.”, de mégsem szentimentális.
4. Mert közben ilyen mondatok vannak benne: „A levél nemcsak az írással mondja el mondandóját. A levelet, ahogy a könyvet, meg is szagoljuk, meg is tapogatjuk. Az okosabbja azt mondja, hogy olvasd el, mit mond a levél. A buták meg azt, hogy olvasd el, amit ír.”
5. Mert, bár több szereplő meséli el a történetet, mégsem pusztult el egyetlen agysejtem sem az erőlködéstől, hogy kövessem az esemény szálát.
6. Mert van benne egy szerelmi szál. Nem is akármilyen.
7. Mert a fák, az állatok és a színek is elmondhatják a véleményüket és tapasztalataikat.
8. Mert amellett, hogy magával ragadott a történet, rengeteget tanultam belőle.
9. Mert izgalmas volt, de nem úgy, hogy az olvasás befejezése után nem mertem kimenni a sötét fürdőszobába…
2008. március 12., szerda
Beszélgetés az autóban
Útirány: Nagymama. Ok: Vasárnapi ebéd.
Pepe arra készül, hogy ebéd után sziklát mászni megy egyik nagybátyjával.
Pepe: Mamika! A szép cipőm van rajtam. Elhoztad a túracipőmet?
Én [@&#>]: Ne haragudj, Pepe, elfelejtettem betenni.
Pepe [nyávog]: De megkértelek rá! Megígérted!
Én: Igen. Ne haragudj!
Pepe [nyávog]: De a szép cipőmben nem tudok elmenni sziklát mászni!
Én: Igen, tudom, de Bakka majd kölcsönadja a rózsaszín csizmáját. Abban elmehetsz. Jó rád?
Pepe: Igen.
Bakka: Nem adom!
Pepe: Bakka, kérlek, szépen add oda.
Bakka: NEM ADOM!
Pepe: KÉRLEK.
Én: Ne kiabáljatok!
Pepe: Bakka én is mindig bármit kölcsönadok neked. [Pillanatnyi gondolkodási szünet.] Kivéve a legféltebb holmijaimat. [Hogy kell ezt a szót írni??? Köszönöm!!!]
Bakka: Én is mindent kölcsönadok neked. Kivéve a legszebb dolgaimat.
Én: Bakka, kérlek, engedd meg Pepének, hogy a hercegnős csizmádban menjen sziklát mászni. Az új szép tornacipőd itt van nálam, majd te addig azt viseled. Az is rózsaszín és még csillog is.
Bakka: Jó, de a Barbis pólómat nem adom oda.
Én: Rendben. Arra nincs is szüksége Pepének.
Pepe: Köszönöm, Bakka, köszönöm. Köszönöm.
Bakka: …
Pepe arra készül, hogy ebéd után sziklát mászni megy egyik nagybátyjával.
Pepe: Mamika! A szép cipőm van rajtam. Elhoztad a túracipőmet?
Én [@&#>]: Ne haragudj, Pepe, elfelejtettem betenni.
Pepe [nyávog]: De megkértelek rá! Megígérted!
Én: Igen. Ne haragudj!
Pepe [nyávog]: De a szép cipőmben nem tudok elmenni sziklát mászni!
Én: Igen, tudom, de Bakka majd kölcsönadja a rózsaszín csizmáját. Abban elmehetsz. Jó rád?
Pepe: Igen.
Bakka: Nem adom!
Pepe: Bakka, kérlek, szépen add oda.
Bakka: NEM ADOM!
Pepe: KÉRLEK.
Én: Ne kiabáljatok!
Pepe: Bakka én is mindig bármit kölcsönadok neked. [Pillanatnyi gondolkodási szünet.] Kivéve a legféltebb holmijaimat. [Hogy kell ezt a szót írni??? Köszönöm!!!]
Bakka: Én is mindent kölcsönadok neked. Kivéve a legszebb dolgaimat.
Én: Bakka, kérlek, engedd meg Pepének, hogy a hercegnős csizmádban menjen sziklát mászni. Az új szép tornacipőd itt van nálam, majd te addig azt viseled. Az is rózsaszín és még csillog is.
Bakka: Jó, de a Barbis pólómat nem adom oda.
Én: Rendben. Arra nincs is szüksége Pepének.
Pepe: Köszönöm, Bakka, köszönöm. Köszönöm.
Bakka: …
2008. március 11., kedd
A császárnő szól hozzánk!
A. csinálja a gyerekeknek az esti italt. Bakka a gyerekszobában az ágyán fekszik, én a szomszéd szobában. ZK mindig mindenben segíteni akar, hallom, ahogy az apja körül sertepertél, majd jön fel az emeletre. Nyilván nála van az ital, viszi be Bakkának. Igen, hozza fel az üvegeket és megy be Bakkához a gyerekszobába:
ZK: Bakka. Bakka.
Bakka [kiabálva]: NEM TE VAGY AZ ÉN RABSZOLGÁM.
ZK [rögtön veszi a lapot, lekiabál az emeletről]: Papa. Bakka. Nem.
A. feljön a konyhából, elveszi ZK-tól az italt és odaadja Bakkának, aki elfogadja azt.
Így újra tanultunk valamit: Megtudtuk, hogy a családban ki Bakka rabszolgája…
ZK: Bakka. Bakka.
Bakka [kiabálva]: NEM TE VAGY AZ ÉN RABSZOLGÁM.
ZK [rögtön veszi a lapot, lekiabál az emeletről]: Papa. Bakka. Nem.
A. feljön a konyhából, elveszi ZK-tól az italt és odaadja Bakkának, aki elfogadja azt.
Így újra tanultunk valamit: Megtudtuk, hogy a családban ki Bakka rabszolgája…
2008. március 10., hétfő
Mit fognak gondolni rólunk?
Bekövetkezett, amitől rettegtem.
Mindent elkövettünk, hogy Pepe óvodájában ne barátkozzunk összes senkivel. Jó, a játszótéren beszélgetek az anyukákkal, már ha valaki van ott rajtunk kívül, de más semmi. A szülinapi zsúrokra is csak akkor viszem Pepét, ha kifejezetten kéri. Mondjuk, most már szólnak egymásnak a gyerekek, így már egy ideje nem tudom elsumákolni a zsúrokat. Nem akarok senkit megbántani, úgyhogy ezt most nem részletezem…
Sajnos Pepe azonban jó néhány óvodástársával összebarátkozott a két és fél év alatt. Hiába mondtam neki minden reggel, hogy ne beszélgessen senkivel. (Igen, csak viccelek!)
Szóval múlt hétfőn, legnagyobb örömünkre Botond és mamája csatlakozott hozzánk a játszótéren. Botond az egyik legjobb barátja Pepének és a kisfiú és a szülei is a normális kategóriába tartoznak, a nagyon bonyolult rendszerezésem szerint. Így csak kicsit ijedtem meg, amikor Botond és Pepe kitalálta, hogy menjenek fel játszani Botondékhoz. Botond mamája nem ájult el az ötlettől, de én udvariasan visszautasítottam a meghívást, azzal, hogy a nagymamához megyünk, nem tudok Pepéért eljönni 2 óra múlva. Pepe siránkozni kezdted. De kivételesen a teljes igazságot állítottam, így nem lehetett vitázni.
Persze nem vettem észre, hogy egy leejtő tetején állok, és hamarosan megindulok lefelé…
Ági, az anyuka: Nem baj Pepe, majd eljössz a héten valamikor máskor.
Én: Sajnos ez a hét nem jó nekünk.
Ági: Akkor jövő héten, Pepe. Hétfő jó nektek? Akkor ott is alhatsz majd.
Pepe: IGEN!
Én: Eeee-i-gen. Köszönjük a meghívást.
A lányoknak nem tetszett, hogy ők nem mehetnek. Pepének meg az, hogy csak egy este aludhat ott: Egy hétre szeretnék menni, mondta. Amikor ezt másnap reggel említettem Botond apukájának, aki már tudott az egész ügyletről, nevetett, de elég kényszeredetten.
Ugorjunk a tegnap estéhez. Csöng a telefonom:
Ági: A holnap miatt telefonálok, a fiúk nagyon be vannak sózva. Jön Pepe?
Én: Igen, nagyon szeretne.
Ági: Jó, akkor fél 4-kor elhozom őket az óviból.
Én: Köszönöm nagyon. Hat körül elhozza A. Pepét.
Ági: Nem alszik nálunk Pepe? Kedden elviszem az óviba őt is.
Én: Öööööööööööööööö. Megbeszélem Pepével. Még visszahívunk titeket.
Persze Pepe ott akart aludni. Vissza is hívta Botond mamáját: „Szia! Akkor holnap ott alszom nálatok.”
Nem tudom, hogy amikor a gyerekünk először alszik egy óvodástársánál miért kell aggódnia egy lelkiismeretes anyának, de én a következők miatt aggodalmaskodom:
1. Hogy fog a gyerekem viselkedni? Nyilván rosszul. És szégyent hoz a családjára. És mit fognak gondolni rólunk?
2. Nem néztem meg alaposan a ruháját és pizsamáját, amit csomagoltam. Biztos foltos valamelyik. Mit fognak gondolni rólunk?
3. Hiába kapnak a gyerekek havonta új fogkefét, első nap után szétrágják a szálakat és a fogkeféik, úgy néznek ki, mintha már évek óta használnánk. Az egész család. Egyet. Mit fognak gondolni rólunk?
4. Pepe bevallja, hogy otthon nem szokott vacsorát kapni. És reggelit sem. (Jó ez csak vicc.)
5. Elrabolják a gyerekemet és eladják embercsempészeknek. (Jó ez is csak vicc. Kíváncsi voltam, hogy olvassátok-e még.)
6. Pepe elmondja, hogy milyen titkos szavakat (értsd káromkodás) ismer. Mit fognak gondolni rólunk?
7. Pepének hiába tisztítottam ki tegnap este a körmét, azok újra piszkosak lettek az óvodában. Mit fognak gondolni rólunk?
8. Nem küldtem ajándékot Botondnak és testvérének. Mit fognak gondolni rólunk?
9. Pepe meggondolja magát, és mehetünk érte este. És holnap nekem kell óvodába vinni őt…
Mindent elkövettünk, hogy Pepe óvodájában ne barátkozzunk összes senkivel. Jó, a játszótéren beszélgetek az anyukákkal, már ha valaki van ott rajtunk kívül, de más semmi. A szülinapi zsúrokra is csak akkor viszem Pepét, ha kifejezetten kéri. Mondjuk, most már szólnak egymásnak a gyerekek, így már egy ideje nem tudom elsumákolni a zsúrokat. Nem akarok senkit megbántani, úgyhogy ezt most nem részletezem…
Sajnos Pepe azonban jó néhány óvodástársával összebarátkozott a két és fél év alatt. Hiába mondtam neki minden reggel, hogy ne beszélgessen senkivel. (Igen, csak viccelek!)
Szóval múlt hétfőn, legnagyobb örömünkre Botond és mamája csatlakozott hozzánk a játszótéren. Botond az egyik legjobb barátja Pepének és a kisfiú és a szülei is a normális kategóriába tartoznak, a nagyon bonyolult rendszerezésem szerint. Így csak kicsit ijedtem meg, amikor Botond és Pepe kitalálta, hogy menjenek fel játszani Botondékhoz. Botond mamája nem ájult el az ötlettől, de én udvariasan visszautasítottam a meghívást, azzal, hogy a nagymamához megyünk, nem tudok Pepéért eljönni 2 óra múlva. Pepe siránkozni kezdted. De kivételesen a teljes igazságot állítottam, így nem lehetett vitázni.
Persze nem vettem észre, hogy egy leejtő tetején állok, és hamarosan megindulok lefelé…
Ági, az anyuka: Nem baj Pepe, majd eljössz a héten valamikor máskor.
Én: Sajnos ez a hét nem jó nekünk.
Ági: Akkor jövő héten, Pepe. Hétfő jó nektek? Akkor ott is alhatsz majd.
Pepe: IGEN!
Én: Eeee-i-gen. Köszönjük a meghívást.
A lányoknak nem tetszett, hogy ők nem mehetnek. Pepének meg az, hogy csak egy este aludhat ott: Egy hétre szeretnék menni, mondta. Amikor ezt másnap reggel említettem Botond apukájának, aki már tudott az egész ügyletről, nevetett, de elég kényszeredetten.
Ugorjunk a tegnap estéhez. Csöng a telefonom:
Ági: A holnap miatt telefonálok, a fiúk nagyon be vannak sózva. Jön Pepe?
Én: Igen, nagyon szeretne.
Ági: Jó, akkor fél 4-kor elhozom őket az óviból.
Én: Köszönöm nagyon. Hat körül elhozza A. Pepét.
Ági: Nem alszik nálunk Pepe? Kedden elviszem az óviba őt is.
Én: Öööööööööööööööö. Megbeszélem Pepével. Még visszahívunk titeket.
Persze Pepe ott akart aludni. Vissza is hívta Botond mamáját: „Szia! Akkor holnap ott alszom nálatok.”
Nem tudom, hogy amikor a gyerekünk először alszik egy óvodástársánál miért kell aggódnia egy lelkiismeretes anyának, de én a következők miatt aggodalmaskodom:
1. Hogy fog a gyerekem viselkedni? Nyilván rosszul. És szégyent hoz a családjára. És mit fognak gondolni rólunk?
2. Nem néztem meg alaposan a ruháját és pizsamáját, amit csomagoltam. Biztos foltos valamelyik. Mit fognak gondolni rólunk?
3. Hiába kapnak a gyerekek havonta új fogkefét, első nap után szétrágják a szálakat és a fogkeféik, úgy néznek ki, mintha már évek óta használnánk. Az egész család. Egyet. Mit fognak gondolni rólunk?
4. Pepe bevallja, hogy otthon nem szokott vacsorát kapni. És reggelit sem. (Jó ez csak vicc.)
5. Elrabolják a gyerekemet és eladják embercsempészeknek. (Jó ez is csak vicc. Kíváncsi voltam, hogy olvassátok-e még.)
6. Pepe elmondja, hogy milyen titkos szavakat (értsd káromkodás) ismer. Mit fognak gondolni rólunk?
7. Pepének hiába tisztítottam ki tegnap este a körmét, azok újra piszkosak lettek az óvodában. Mit fognak gondolni rólunk?
8. Nem küldtem ajándékot Botondnak és testvérének. Mit fognak gondolni rólunk?
9. Pepe meggondolja magát, és mehetünk érte este. És holnap nekem kell óvodába vinni őt…
Bakka és az ő lelke…
Bakkával járunk egy játszócsoportba. Jó, kétszer voltunk eddig. De lehet, hogy Bakka nem lesz hajlandó pénteken újra menni. Miért? Kifejtem részletesen:
Elöljáróban:
1. Bakka nem egy bátor gyerek. Mondjuk nem is különösebben gyáva. Van két testvére, tehát már egy jó ideje szokja az összetűzéseket.
2. Nem vagyok egy különösebben aggódós anyuka. Amíg nem folyik vér, általában hagyom, sőt biztatom a saját gyerekeimet, hogy egymás között oldják meg a konfliktusokat. Mondjuk, arra is biztatom őket, hogy ezt ne úgy tegyék, hogy közben agyonverik egymást. És igen, az is igaz, hogy nagyon szeretném, ha a testvérek közötti kapcsolat jól alakulna, ezért naponta legalább egyszer elhagyja a számat a következő mondatok valamilyen variációja: „Testvérek vagytok. Segítsetek egymásnak. Osztozattok meg rajta. Ne bántsátok egymást.”
3. Lehet, hogy teljes álomvilágban élek, de úgy vélem, hogy a gyerekeim nem különösebben agresszívak. Igen, szoktak lökdösődni, verekedni, harcolni, de sosem (ritkán?) támadnak provokáció nélkül. [Igen, kicsit militáns a szöveg, én is érzem... Vajon mire utalhat? Agresszív az anyuka?] (Aki ismeri a gyerekeimet, és másképp látja, kérem, világosítson fel!!!)
4. Gyerektársaságban nem igazán féltem a gyerekeimet. Attól sokkal jobban tartok, hogy ők bántanak majd másokat. Leszámítva a tavaly nyaralást, amikor ZK rászállt a keresztfiamra, és minden alkalmat felhasznált, hogy aprítsa a nála kisebbet, nem is igen keveredtünk idegen gyerekekkel bajba (eddig). (A tavaly nyárért én kérek elnézést Miskó!) (Bár, most jut eszembe, hogy saját szememmel láttam, hogy a múlt héten Pepe egy kislányt lökdösött az óvodában. Persze határozottan figyelmeztettem Pepét, hagyja abba. Bár a kislány örülhet, hogy megvédtem… Hogy mit csinált a szóban forgó leányzó? Odaszaladt Pepéhez, és ölelgetni, csókolgatni kezdte. Ölelgetni és csókolgatni. Az én fiamat! Az én jelenlétemben. Úgy tűnik a kislány nem hallott még arról, hogy az anyai féltékenység mire képes…)
Mi történt?
Igazából nem is érdemelne különösebb figyelmet, hogy Bakkát egy kislány kitartóan lökdöste a játszócsoportban, ha Bakka nem töltött volna a két és fél órából, kétszer fél órát sírva emiatt. Tudjuk, hogy Bakka tud drámakirálynő lenni és felfújni eseményeket, de az óvónő látta (és én is), hogy a kislány elég durván, minden látható ok miatt jó néhányszor nekiment és meglökte a lányomat.
A kérdés, Internet, hogy mit csináljak?
1. Nyilván a kislány nem jókedvében lökdöste a lányomat, ezért az nem jöhet szóba, hogy őt vegyem elő.
2. A kislány anyukája nem tartózkodott a helyszínen, és én is elmentem egy időre (nem, nem hagytam ott a bőgő lányomat, az események lassan fejlődtek a kétségbeesésig), így az sem jöhetett szóba, hogy az anyukával tárgyaljak a dologról. Ő nem látott semmit és én sem láttam mindent.
3. Az óvónő legjobb tudása szerint kezelte a helyzetet, így őt sem akartam csesztetni.
4. Megfutamodás. Bevallom, Internet, ez volt az első reakcióm. Meneküljünk! De aztán rájöttem: Miért? Miért mi meneküljünk? Bátran szembe kell nézni az ellenséggel. Bocsánat, megint elragadtattam magamat. Nem az ellenséggel, hanem a lökdösődő kislánnyal.
5. Nyilvánvaló, hogy Bakkát kell felvérteznem valamiféle tudással, hogy kezelni tudja a hasonló helyzeteket. Nyilván fog még hasonló szituációba kerülni…
A kérdés, Internet, hogy mit csináljon Bakka?
1. Nem szeretném, hogy Bakka erőszakkal oldja meg a helyzetet, ezért azt nem akarom neki mondani, hogy hasonló esetben csapja le a támadóját. [Jó, nem így mondanám neki.] Nem akarom semmiféleképpen azt sugallni, hogy elfogadott lenne, ha visszalökne.
2. Azt sem szeretném, ha máson töltené ki mérgét, tehát, azt is nyilvánvalóvá kell tenni számára, hogy a lökdösődés nem elfogható viselkedés.
3. Azaz, határozott fellépéssel, de verbálisan kell túljutnia Bakkának a hasonló helyzeteken.
A kérdés, Internet, hogy mit mondjon Bakka? Valami olyan kell, ami
1. hatásos;
2. nem tartalmazz obszcén elemeket; és
3. rövid, hogy stresszes helyzetben is eszébe jusson Bakkának.
PS: Most, hogy újra elolvastam a szöveget, eszembe jutott, hogy Doma, a barátnőm kisfia, karddal és pajzzsal érkezett a csoportba. Legegyszerűbb lenne, ha őt kérném meg, hogy védje meg a lányomat...
Elöljáróban:
1. Bakka nem egy bátor gyerek. Mondjuk nem is különösebben gyáva. Van két testvére, tehát már egy jó ideje szokja az összetűzéseket.
2. Nem vagyok egy különösebben aggódós anyuka. Amíg nem folyik vér, általában hagyom, sőt biztatom a saját gyerekeimet, hogy egymás között oldják meg a konfliktusokat. Mondjuk, arra is biztatom őket, hogy ezt ne úgy tegyék, hogy közben agyonverik egymást. És igen, az is igaz, hogy nagyon szeretném, ha a testvérek közötti kapcsolat jól alakulna, ezért naponta legalább egyszer elhagyja a számat a következő mondatok valamilyen variációja: „Testvérek vagytok. Segítsetek egymásnak. Osztozattok meg rajta. Ne bántsátok egymást.”
3. Lehet, hogy teljes álomvilágban élek, de úgy vélem, hogy a gyerekeim nem különösebben agresszívak. Igen, szoktak lökdösődni, verekedni, harcolni, de sosem (ritkán?) támadnak provokáció nélkül. [Igen, kicsit militáns a szöveg, én is érzem... Vajon mire utalhat? Agresszív az anyuka?] (Aki ismeri a gyerekeimet, és másképp látja, kérem, világosítson fel!!!)
4. Gyerektársaságban nem igazán féltem a gyerekeimet. Attól sokkal jobban tartok, hogy ők bántanak majd másokat. Leszámítva a tavaly nyaralást, amikor ZK rászállt a keresztfiamra, és minden alkalmat felhasznált, hogy aprítsa a nála kisebbet, nem is igen keveredtünk idegen gyerekekkel bajba (eddig). (A tavaly nyárért én kérek elnézést Miskó!) (Bár, most jut eszembe, hogy saját szememmel láttam, hogy a múlt héten Pepe egy kislányt lökdösött az óvodában. Persze határozottan figyelmeztettem Pepét, hagyja abba. Bár a kislány örülhet, hogy megvédtem… Hogy mit csinált a szóban forgó leányzó? Odaszaladt Pepéhez, és ölelgetni, csókolgatni kezdte. Ölelgetni és csókolgatni. Az én fiamat! Az én jelenlétemben. Úgy tűnik a kislány nem hallott még arról, hogy az anyai féltékenység mire képes…)
Mi történt?
Igazából nem is érdemelne különösebb figyelmet, hogy Bakkát egy kislány kitartóan lökdöste a játszócsoportban, ha Bakka nem töltött volna a két és fél órából, kétszer fél órát sírva emiatt. Tudjuk, hogy Bakka tud drámakirálynő lenni és felfújni eseményeket, de az óvónő látta (és én is), hogy a kislány elég durván, minden látható ok miatt jó néhányszor nekiment és meglökte a lányomat.
A kérdés, Internet, hogy mit csináljak?
1. Nyilván a kislány nem jókedvében lökdöste a lányomat, ezért az nem jöhet szóba, hogy őt vegyem elő.
2. A kislány anyukája nem tartózkodott a helyszínen, és én is elmentem egy időre (nem, nem hagytam ott a bőgő lányomat, az események lassan fejlődtek a kétségbeesésig), így az sem jöhetett szóba, hogy az anyukával tárgyaljak a dologról. Ő nem látott semmit és én sem láttam mindent.
3. Az óvónő legjobb tudása szerint kezelte a helyzetet, így őt sem akartam csesztetni.
4. Megfutamodás. Bevallom, Internet, ez volt az első reakcióm. Meneküljünk! De aztán rájöttem: Miért? Miért mi meneküljünk? Bátran szembe kell nézni az ellenséggel. Bocsánat, megint elragadtattam magamat. Nem az ellenséggel, hanem a lökdösődő kislánnyal.
5. Nyilvánvaló, hogy Bakkát kell felvérteznem valamiféle tudással, hogy kezelni tudja a hasonló helyzeteket. Nyilván fog még hasonló szituációba kerülni…
A kérdés, Internet, hogy mit csináljon Bakka?
1. Nem szeretném, hogy Bakka erőszakkal oldja meg a helyzetet, ezért azt nem akarom neki mondani, hogy hasonló esetben csapja le a támadóját. [Jó, nem így mondanám neki.] Nem akarom semmiféleképpen azt sugallni, hogy elfogadott lenne, ha visszalökne.
2. Azt sem szeretném, ha máson töltené ki mérgét, tehát, azt is nyilvánvalóvá kell tenni számára, hogy a lökdösődés nem elfogható viselkedés.
3. Azaz, határozott fellépéssel, de verbálisan kell túljutnia Bakkának a hasonló helyzeteken.
A kérdés, Internet, hogy mit mondjon Bakka? Valami olyan kell, ami
1. hatásos;
2. nem tartalmazz obszcén elemeket; és
3. rövid, hogy stresszes helyzetben is eszébe jusson Bakkának.
PS: Most, hogy újra elolvastam a szöveget, eszembe jutott, hogy Doma, a barátnőm kisfia, karddal és pajzzsal érkezett a csoportba. Legegyszerűbb lenne, ha őt kérném meg, hogy védje meg a lányomat...
2008. március 9., vasárnap
A barátnőm születésnapja
Jó hír: Vali újra egy évvel idősebb lesz. Így a köztünk lévő korkülönbség ismét csökken egy évvel. Ő 28, én 24 26. Bocs, Vali, de ez az én blog-om, és azt írok, amit akarok!
Rossz hír: Ötfős családunkban, Vali egyetlen születésnapot sem hagy ki. És Karácsonyra is mindig nagyvonalú ajándékokkal lepi meg a gyerekeimet és minket is, így az nem jöhet szóba, hogy születésnapja után pár nappal (minden évben összekeverem a dátumát…) telefonon köszöntsük. Még akkor sem, ha a gyerekeimet megzsarolom, hogy rajzoljanak valamit a születésnapjára…
Jó hír: Pár hete Vali emailben jelezte, hogy a Lou Lou-ban szeretne enni. Így levette a gondolkodás terhét a vállamról…
Rossz hír: Lou Lou képeit nézegetve rá kellett jönnöm, nem rendelkezem olyan öltözékkel, amiben ott meg lehetne jelenni. Ezzel Vali is egyetértett.
Jó hír: A. beleegyezett, hogy elvisz minket ebbe az étterembe enni. Így meg tudjuk valósítani a „nagyvonalú” ajándékozók első számú jellemzőjét: úgy adunk, hogy tulajdonképpen magunknak adunk…
Rossz hír: 4 és félóra az út oda. És aztán még vissza is kell jönni. Hiába kérem, A. nem hajlandó repülőt bérelni. (Ez a kis stíl…)
Jó hír: Gyerekek nem jönnek, így a szubjektív utazóidő sokkal rövidebb lesz.
Jó hír: A. nemcsak elvisz minket, de meg is hív minket.
Rossz hír: Péntek reggel kevesebb, mint 5000 Ft volt A. számláján.
Jó hír: Megígérem neki, hogy adok kölcsön.
Még jobb hír: Délutánra megjön A. fizetése.
Innen kezdve nincsenek rossz híreim, és a vállalt feladatot tegnap sikerült is végrehajtanunk (igaz, Valinak csak jövő héten lesz a születésnapja, nem akarom egy nappal sem öregbíteni…), bár újabb kihívásoknak nézünk elébe:
Hogyan lehetne a zeller mousse-t és a cékla sorbet-et reprodukálni???
Rossz hír: Ötfős családunkban, Vali egyetlen születésnapot sem hagy ki. És Karácsonyra is mindig nagyvonalú ajándékokkal lepi meg a gyerekeimet és minket is, így az nem jöhet szóba, hogy születésnapja után pár nappal (minden évben összekeverem a dátumát…) telefonon köszöntsük. Még akkor sem, ha a gyerekeimet megzsarolom, hogy rajzoljanak valamit a születésnapjára…
Jó hír: Pár hete Vali emailben jelezte, hogy a Lou Lou-ban szeretne enni. Így levette a gondolkodás terhét a vállamról…
Rossz hír: Lou Lou képeit nézegetve rá kellett jönnöm, nem rendelkezem olyan öltözékkel, amiben ott meg lehetne jelenni. Ezzel Vali is egyetértett.
Jó hír: A. beleegyezett, hogy elvisz minket ebbe az étterembe enni. Így meg tudjuk valósítani a „nagyvonalú” ajándékozók első számú jellemzőjét: úgy adunk, hogy tulajdonképpen magunknak adunk…
Rossz hír: 4 és félóra az út oda. És aztán még vissza is kell jönni. Hiába kérem, A. nem hajlandó repülőt bérelni. (Ez a kis stíl…)
Jó hír: Gyerekek nem jönnek, így a szubjektív utazóidő sokkal rövidebb lesz.
Jó hír: A. nemcsak elvisz minket, de meg is hív minket.
Rossz hír: Péntek reggel kevesebb, mint 5000 Ft volt A. számláján.
Jó hír: Megígérem neki, hogy adok kölcsön.
Még jobb hír: Délutánra megjön A. fizetése.
Innen kezdve nincsenek rossz híreim, és a vállalt feladatot tegnap sikerült is végrehajtanunk (igaz, Valinak csak jövő héten lesz a születésnapja, nem akarom egy nappal sem öregbíteni…), bár újabb kihívásoknak nézünk elébe:
Hogyan lehetne a zeller mousse-t és a cékla sorbet-et reprodukálni???
2008. március 7., péntek
Bakka
Este, elalvás előtt, összebújva:
Bakka: Ugye a Papa nem fog a WC-ben aludni?
Én: Nem, nem, csak vicceltem, hogy ott kell aludnia.
Bakka: Jó, mert a WC nagyon kicsi és a kő hideg.
Én: Csak vicc volt, Bakka.
Bakka: És ugye te nem fogsz meghalni soha?
Én: Nem, csak nagyon sokára.
Bakka: Jó, mert akkor ki lenne a mamám?
Én: Nem fogok meghalni. Aludj nyugodtan.
Bakka: Jó, és akkor kaphatok hercegnős ruhát és esküvői ruhát is?
***
Mivel szokott Bakka fenyegetni, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szeretné?
1. Soha nem leszek a te gyereked.
2. Katihoz akarok költözni.
3. Te vagy a legrosszabb anyuka a világon.
4. Nem eszem meg. [Ez a fenyegetés egyébként teljesen légből kapott, mert Bakka az, aki mindig mindent megeszik…]
5. Nem öltözöm fel. [Ez sem komoly, mióta beszereztem néhány csillogó-rózsaszínű felsőt.]
6. NEM ADOK PUSZIT.
Az összes fenyegetés közül egyedül a legutolsó érint érzékenyen!
Bakka: Ugye a Papa nem fog a WC-ben aludni?
Én: Nem, nem, csak vicceltem, hogy ott kell aludnia.
Bakka: Jó, mert a WC nagyon kicsi és a kő hideg.
Én: Csak vicc volt, Bakka.
Bakka: És ugye te nem fogsz meghalni soha?
Én: Nem, csak nagyon sokára.
Bakka: Jó, mert akkor ki lenne a mamám?
Én: Nem fogok meghalni. Aludj nyugodtan.
Bakka: Jó, és akkor kaphatok hercegnős ruhát és esküvői ruhát is?
***
Mivel szokott Bakka fenyegetni, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szeretné?
1. Soha nem leszek a te gyereked.
2. Katihoz akarok költözni.
3. Te vagy a legrosszabb anyuka a világon.
4. Nem eszem meg. [Ez a fenyegetés egyébként teljesen légből kapott, mert Bakka az, aki mindig mindent megeszik…]
5. Nem öltözöm fel. [Ez sem komoly, mióta beszereztem néhány csillogó-rózsaszínű felsőt.]
6. NEM ADOK PUSZIT.
Az összes fenyegetés közül egyedül a legutolsó érint érzékenyen!
2008. március 6., csütörtök
Csütörtök este: sötét van!
Nyílt titok, hogy félek a sötétben. Most pedig elég sötét van, és itthon vagyok egyedül a három gyerekkel a … nos… sötét házunkban.
Amíg a gyerekek ébren vannak, nem mutathatom, hogy félek, mert nem akarom, hogy ők is gyáva nyulakká legyenek, akik félnek a sötétben. De ahogy elalszanak, szabad a pálya, lehet félni és rettegni.
Mit is csinálok?
Először is felgyújtok néhány lámpát. Nyilván a láncfűrészes gyilkos elkerüli a házunkat, ha látja, hogy ég a fürdőszobában a villany. És a gyerekszobában. És a nappaliban. A lámpák eddig azért nem égtek, mert Bakka még ébren volt, és így nem kapcsolhattam fel őket. Túl jól sikerült a gyerek takarékosságra való nevelése, és így még félálmában is rám szólt, hogy oltsam el a villanyt, mert véletlenül égve hagytam. Igen, Bakka, máris.
Másodszor, ellenőrzöm a nyílászárókat. És eltöprengek azon, hogy miért is egy ilyen nehezen védhető saroktelken álló házat vettünk. Miért nem egy várat. Lőrésekkel.
Harmadszor, elhatározom, hogy TV-t fogok nézni, míg valóban elálmosodom. Talán el fogok tudni felejtkezni a félelmemről és fogok tudni aludni. Valami jó kis filmet az HBO-n. Az esti műsor:
21:00 Tragikus baleset (am. filmdráma, 2005)
22:30 Álmatlanság (am. dokumentumf., 2006)
23:55 Alien vs. Predator - A Halál a Ragadozó ellen
1:35 Erőszakos múlt (német-am. thriller, 2005)
Nem azt hiszem ez sem lesz jó…
Negyedszer, felhívom A.-t, hogy kicsit beszélgessünk. Ez persze teljesen mondvacsinált, mert az este már többször beszéltünk...
Ötödször, kisebb fajta rosszullét fog el, amikor hirtelen észreveszem, hogy a kertben a mozgásérzékelő-lámpa felkapcsolt. Minden bátorságomat összeszedem és kinézek az ablakon. Csak a szomszéd macskája volt.
Hatodszor, eltöprengek a riasztón. Talán bekapcsolhatnám az alsó szintre. A dilemma csak az, ha véletlenül bejönne valaki és aktiválná a riasztót, én biztos szívinfarktust kapnék. Ha nem szól, akkor a besurranó csöndben ki tudja pakolni a földszintet. Talán nem ébrednék fel rá. Igaz, ahhoz el is kellene aludnom. Ha viszont bekapcsolom és megszólal, úgysem mernék az emeletről lemenni. Mondjuk, kijönnének az őrök. Fölhívom A.-t, hogy megkérdezzem. Bekapcsolom a riasztót.
Hetedszer, talán innom kellene egy kis alkoholt. Az segítene, hogy lazítsak és elaludjak. Viszont sosem iszom alkoholt, így elég vékony jégen járunk. Nem akarok hulla részeg lenni, ha sor kerül rá, tudjak harcolni és menteni a gyerekek, de jó lenne egy kicsit ellazulni, hogy ne riadjak meg minden kis zörejtől. Bort utálom. Sört szintén. Megnézem, mi van még.
Van egy fél üveg ginünk. Két üveg cirill betűs piánk, ha emlékeim nem csalnak és jól olvasom az orosz betűket, akkor vodka. És még valami átlátszó ital egy coca-colás üvegben. Ez utóbbit nem merem megkóstolni. Ginhez keresek tonikot. Olyan ital van, hogy gin-tonik. Igaz? Nincs tonik. Viszont van narancslé. Vodka-narancs???
Nyolcadszor, fogalmam sincs az arányokról, így improvizálok.
Kilencedszer, ha holnap reggel a hírekben hallotok egy láncfűrészes gyilkosról és egy kiirtott családról, ahol csak az anyuka maradt életben, aki a gyerekszobában a könyvespolc mögött elbújva aludt, egy üveg vodkával a karjaiban, azok nem mi voltunk.
Legalábbis remélem.
Jó éjszakát!
PS: A gála-pizsamámat vettem fel, ha mégis a hírekben végezném, valahogy mutassak…
Elizabeth Gaskell: Észak és dél
Az „ipari regényt” (nem is tudom hirtelen, hogy mondjam magyarul…) nem tanultunk az angol regény szemináriumon, vagy csak én nem figyeltem oda, ami minimálist tudok a témáról azt David Lodge Nice Work című regényéből tudom, amelyben a főhősnő irodalmár és pont az „ipari regény” a kutatási területe.
Most is csak „véletlenül” (igen, tudom, én sem hiszek a véletlenekben) került kezembe ez a könyv, mert az utóbbi években az anyukámat elárasztották (utálom a mw helyesírás-ellenőrző programját. Ezt a szót most miért húzta alá???) angol írónők regényeivel az unokatestvéreim. (Köszönjük, nagyon!)
Az előző könyves bejegyzésemben panaszkodtam, hogy mit variál az író össze-vissza az idősíkokkal, szereplőkkel: Miért olyan bonyolult a történetmondás fonala? Most viszont megkaptam, amit kértem. Gaskell kezd a történet elején, majd haladunk a vég felé…
A regény Margaret Hale (ő a dél), a szegény (kiugrott) lelkész lánya és John Thornton (észak; először szegény-majd-önerőből-gazdag-lett) gyáros (szerelmi) történetét meséli el. (Azt hiszem ezzel túl is léptem a heti zárójel-kvótámat, bocsánat, ha valakinek nem maradt...)
A történet Miltonban (!) játszódik, a képzeletbeli észak-angliai iparvárosban, ahol az írónő kellő érzékenységgel ábrázolja a szegény munkások és gazdag gyárosok ellentétét. Annyira „ipari regénnyel” állunk szemben, hogy a kulcsjelenet egy sztrájkkal kapcsolatos, ahol Margaret hihetetlen bátorságról tesz tanúbizonyságot.
A vége kicsit deus ex machina, de kedvemre volt… (Mit szóltok, milyen kifejezéseket használok? Egy matek vizsgán írta rá a tanár ezt a dolgozatomra. Mostanáig nem tudtam, hogy mire célzott, de ahogy néztem a wikipediát, látom már, hogy azt mondta udvariasan, hogy a levezetéssel nem jutottam sehova, és valószínű, hogy a megoldást csak lemásoltam a mellettem ülőről... Igaza volt…)
PS: Sokan hasonlítják a regényt a Büszkeség és balítélet-hez, de szerintem John Thornton nem ér fel Fitzwilliam Darcy-val. Bár, ahogy most elnézegetem Richard Armitage képeit az Internet-en egy kicsit elbizonytalanodtam… Bár az orra kicsit hosszú, a szája meg keskeny. Hát nem is tudom...
De mit csinálok még itt? Szaladnom kell dolgozni!
Most is csak „véletlenül” (igen, tudom, én sem hiszek a véletlenekben) került kezembe ez a könyv, mert az utóbbi években az anyukámat elárasztották (utálom a mw helyesírás-ellenőrző programját. Ezt a szót most miért húzta alá???) angol írónők regényeivel az unokatestvéreim. (Köszönjük, nagyon!)
Az előző könyves bejegyzésemben panaszkodtam, hogy mit variál az író össze-vissza az idősíkokkal, szereplőkkel: Miért olyan bonyolult a történetmondás fonala? Most viszont megkaptam, amit kértem. Gaskell kezd a történet elején, majd haladunk a vég felé…
A regény Margaret Hale (ő a dél), a szegény (kiugrott) lelkész lánya és John Thornton (észak; először szegény-majd-önerőből-gazdag-lett) gyáros (szerelmi) történetét meséli el. (Azt hiszem ezzel túl is léptem a heti zárójel-kvótámat, bocsánat, ha valakinek nem maradt...)
A történet Miltonban (!) játszódik, a képzeletbeli észak-angliai iparvárosban, ahol az írónő kellő érzékenységgel ábrázolja a szegény munkások és gazdag gyárosok ellentétét. Annyira „ipari regénnyel” állunk szemben, hogy a kulcsjelenet egy sztrájkkal kapcsolatos, ahol Margaret hihetetlen bátorságról tesz tanúbizonyságot.
A vége kicsit deus ex machina, de kedvemre volt… (Mit szóltok, milyen kifejezéseket használok? Egy matek vizsgán írta rá a tanár ezt a dolgozatomra. Mostanáig nem tudtam, hogy mire célzott, de ahogy néztem a wikipediát, látom már, hogy azt mondta udvariasan, hogy a levezetéssel nem jutottam sehova, és valószínű, hogy a megoldást csak lemásoltam a mellettem ülőről... Igaza volt…)
PS: Sokan hasonlítják a regényt a Büszkeség és balítélet-hez, de szerintem John Thornton nem ér fel Fitzwilliam Darcy-val. Bár, ahogy most elnézegetem Richard Armitage képeit az Internet-en egy kicsit elbizonytalanodtam… Bár az orra kicsit hosszú, a szája meg keskeny. Hát nem is tudom...
De mit csinálok még itt? Szaladnom kell dolgozni!
2008. március 5., szerda
Bemutatom a lányaimat
A gyerekszobában játszunk, amikor ZK véletlenül egy kicsit meglöki Bakkát.
Bakka [ordítva]: AÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ! AÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!
Én [akinek egyelten vágya*, hogy jól neveltek legyenek a gyerekei, automatikusan mondom]: Bocsánat. Bocsánat. Véletlen volt. Semmi baj.
Bakka: ZK volt!
Én: Tudom, láttam. Bocsánat Bakka.
Bakka: ZK volt, ő kérjen bocsánatot.
Én: Tudom. Bocsánat.
Bakka: ZK volt. Ő nem kért bocsánatot.
Én: ZK, véletlenül meglökted Bakkát, kérj bocsánatot. Mondd Bakkának: Bocs.
ZK: Nem.
Én: ZK, mondd, hogy bocs.
ZK: NEM.
Én: ZK, mondd, hogy bocs.
ZK: NEM. ÉN. PICI. és ezzel ki is vonul a szobából.
Tényleg azt mondta, amit én is értettem?
Kicsi vagyok, azt csinálok, amit akarok. Legfeljebb majd úgy teszek, mintha tényleg kicsi lennék, és nem tudnék beszélni.
Hétvégén a nagyszülők álmodozva mondták, hogy milyen jó lenne, ha ZK már beszélne, mert olyan kíváncsiak, hogy mit is mondana. Mit mondjak? Én nem. Tökéletesen elég, hogy elképzelem…
* Csak a férjemnek: Ez persze túlzás. Az igazgyönggyel díszített fülbevalóra is vágyom! Hogy nem hordok fülbevalót? Bocs, erről mindig elfelejtkezem.
Bakka [ordítva]: AÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ! AÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!
Én [akinek egyelten vágya*, hogy jól neveltek legyenek a gyerekei, automatikusan mondom]: Bocsánat. Bocsánat. Véletlen volt. Semmi baj.
Bakka: ZK volt!
Én: Tudom, láttam. Bocsánat Bakka.
Bakka: ZK volt, ő kérjen bocsánatot.
Én: Tudom. Bocsánat.
Bakka: ZK volt. Ő nem kért bocsánatot.
Én: ZK, véletlenül meglökted Bakkát, kérj bocsánatot. Mondd Bakkának: Bocs.
ZK: Nem.
Én: ZK, mondd, hogy bocs.
ZK: NEM.
Én: ZK, mondd, hogy bocs.
ZK: NEM. ÉN. PICI. és ezzel ki is vonul a szobából.
Tényleg azt mondta, amit én is értettem?
Kicsi vagyok, azt csinálok, amit akarok. Legfeljebb majd úgy teszek, mintha tényleg kicsi lennék, és nem tudnék beszélni.
Hétvégén a nagyszülők álmodozva mondták, hogy milyen jó lenne, ha ZK már beszélne, mert olyan kíváncsiak, hogy mit is mondana. Mit mondjak? Én nem. Tökéletesen elég, hogy elképzelem…
* Csak a férjemnek: Ez persze túlzás. Az igazgyönggyel díszített fülbevalóra is vágyom! Hogy nem hordok fülbevalót? Bocs, erről mindig elfelejtkezem.
2008. március 4., kedd
Annyi minden lehetne a címe a mai bejegyzésnek, de legyen elég egyelőre ennyi: mosok
Azt gondolom, hogy az elején leszögezhetjük, hogy nem vagyok egy mintaháziasszony. Nem vezetek mintaháztartást. Sok területen kell még tanulnom, fejlődnöm, szorgalmasabbnak lenni, de a mosás az megy.
Mosás. Több ezer szót tudnék írni róla, mert elég bonyolult algoritmus szerint megy a dolog nálunk, 12 év alatt A. még nem tudott beletanulni (néha azzal szokott védekezni, hogy változtatom a szabályokat, ami nem igaz, csak fejlődik a rendszer…), de most visszafogom magam, és csak a legszükségesebb részletekre fogok koncentrálni.
Tehát: a mosással nincs gond. Flottul pörögnek a menetek, száradnak a ruhák, hajtogatom, rakom el őket. Mindig van tiszta ruhánk, annak ellenére, hogy öt ember esetében gyorsan gyűlik a mosnivaló. Környezettudatosság miatt nagyon kevés mosószert használok, és nem teszek folttisztítót, öblítőt a vízbe, valamit alacsony hőfokon mosok és nem dumálok minden egyes piszkos ruhadarabbal mielőtt a dobba teszem őket, hogy pontosan mi is a problémájuk, hanem megfelelő csoportokba gyűjtve csak begyömöszölöm őket a gépbe, néha elő szokott fordulni, hogy kicsit koszosabb a végeredmény, mint a kiindulás. Ezen a tényen általában gondolkodás nélkül át szoktam lépni.
Tegnap viszont hajtogatás során olyat láttam, amit eddig még nem: ZK pizsamája koszos maradt. De nem úgy koszos, hogy halvány ételfolt volt rajta, vagy sár, vagy valami maradék kis piszok. Hanem gusztustalanul koszos: az egész ruhát undorító zöld, barna foltok borították. Nem vettem észre, sem akkor, amikor a mosógépbe tettem, sem akkor, amikor a szárítóba. (Ez is külön ezer szó, hogy miért használok szárítógépet, ha annyira környezettudatos vagyok. Szerelmes vagyok a szárítómba. Igaz, lelkiismeret furdalással terhes a kapcsolatunk…) Az undorító ruhadarabbal való találkozás után az első gondolatom az volt, rögtön kidobom, de aztán érdekességképpen félreraktam, hogy este A.-nak megmutassam: Lássa, milyen izgalmasan veszélyes életet élek.
Megmutattam. Penész volt. Kimosott és megszárított penész. Repült a pizsama a kukába.
Most ne menjük bele, hogy mitől penészedik meg a ruha a szennyestartómban, amikor tökéletesen működő mosás-rendszerem van, hanem pillantsunk be a tegnap esti fürdőszobánkba. Fürdetés után vagyunk már.
A két nagy a kiutalt pizsamájában ugrabugrál. A.-val épp ZK felett toporgunk, illetve én már nyújtom neki a rózsaszín-hercegnős pizsamát, de a lányom visszadobja, „NEM. NYÚL. NEM. NYÚL. NEM. NYÚL.”, felkiáltással. Nem vagyok hülye, értem, nyulas pizsamát kér. Eddig nem figyeltem fel, hogy lenne nyulas pizsamája, de ha ő mondja, biztos úgy van. Kotorászok a pizsamás fiókjában, és találok is egyet, amin nyúlminta van. Odaadom. Nem erre a nyulas pizsamára gondolt. További kiabálás, hogy „NEM. NYÚL.” A.-val egymásra nézünk: Nyilván a penészfoltok alatt nyulak voltak.
Jó anyaként és szerető feleségként gyorsan elhagyom a terepet. Mit mondjak? Sürgős dolgom akadt: meg kellett néznem frissült-e a könyvesblog.
ZK apjával kipakoltatta mindhárom pizsamafiók tartalmát és végül ráállt (ZK, nem az apja, mert A.-nak nem voltak különösebb preferenciái), hogy Pepének a sárkányos pizsamájában töltse az éjszakát.
Nem, még nem fejeztem be, még nem is tartok 500 szónál... Nem, nem, esküszöm, nem sértődöm meg, ha nem olvassátok végig…
Mindenki boldog volt, és nem tűnt különösebb problémának, hogy a gyerek egy három számmal nagyobb ruhadarabban fog aludni.
Jó ötletnek tűnt. Egészen úgy éjjel kettőig, amikor már harmadszor kiabált értem ZK. Nem szokása. Jó alvó. Hanyag anyaként eddig ugyanis nem figyeltem fel rá, hogy kisebbik lányomnak az éjszaka folyamán annyi szopni- és morzsolgatnivalója akad, hogy mindkét kezén lévő ujjaira szüksége van. Alvás közben is. Amiket nehéz megtalálni egy hatalmas pizsamában. Hármadszorra sikerült végre komolyan venni a problémát és úgy felhajtani a pizsamaujját, hogy reggelig kitartson.
Egy merész fordulattal el is érkeztem a tanulságig:
Nyulas pizsama kell.
MOST. ÉS NEM VICCELEK.
Mosás. Több ezer szót tudnék írni róla, mert elég bonyolult algoritmus szerint megy a dolog nálunk, 12 év alatt A. még nem tudott beletanulni (néha azzal szokott védekezni, hogy változtatom a szabályokat, ami nem igaz, csak fejlődik a rendszer…), de most visszafogom magam, és csak a legszükségesebb részletekre fogok koncentrálni.
Tehát: a mosással nincs gond. Flottul pörögnek a menetek, száradnak a ruhák, hajtogatom, rakom el őket. Mindig van tiszta ruhánk, annak ellenére, hogy öt ember esetében gyorsan gyűlik a mosnivaló. Környezettudatosság miatt nagyon kevés mosószert használok, és nem teszek folttisztítót, öblítőt a vízbe, valamit alacsony hőfokon mosok és nem dumálok minden egyes piszkos ruhadarabbal mielőtt a dobba teszem őket, hogy pontosan mi is a problémájuk, hanem megfelelő csoportokba gyűjtve csak begyömöszölöm őket a gépbe, néha elő szokott fordulni, hogy kicsit koszosabb a végeredmény, mint a kiindulás. Ezen a tényen általában gondolkodás nélkül át szoktam lépni.
Tegnap viszont hajtogatás során olyat láttam, amit eddig még nem: ZK pizsamája koszos maradt. De nem úgy koszos, hogy halvány ételfolt volt rajta, vagy sár, vagy valami maradék kis piszok. Hanem gusztustalanul koszos: az egész ruhát undorító zöld, barna foltok borították. Nem vettem észre, sem akkor, amikor a mosógépbe tettem, sem akkor, amikor a szárítóba. (Ez is külön ezer szó, hogy miért használok szárítógépet, ha annyira környezettudatos vagyok. Szerelmes vagyok a szárítómba. Igaz, lelkiismeret furdalással terhes a kapcsolatunk…) Az undorító ruhadarabbal való találkozás után az első gondolatom az volt, rögtön kidobom, de aztán érdekességképpen félreraktam, hogy este A.-nak megmutassam: Lássa, milyen izgalmasan veszélyes életet élek.
Megmutattam. Penész volt. Kimosott és megszárított penész. Repült a pizsama a kukába.
Most ne menjük bele, hogy mitől penészedik meg a ruha a szennyestartómban, amikor tökéletesen működő mosás-rendszerem van, hanem pillantsunk be a tegnap esti fürdőszobánkba. Fürdetés után vagyunk már.
A két nagy a kiutalt pizsamájában ugrabugrál. A.-val épp ZK felett toporgunk, illetve én már nyújtom neki a rózsaszín-hercegnős pizsamát, de a lányom visszadobja, „NEM. NYÚL. NEM. NYÚL. NEM. NYÚL.”, felkiáltással. Nem vagyok hülye, értem, nyulas pizsamát kér. Eddig nem figyeltem fel, hogy lenne nyulas pizsamája, de ha ő mondja, biztos úgy van. Kotorászok a pizsamás fiókjában, és találok is egyet, amin nyúlminta van. Odaadom. Nem erre a nyulas pizsamára gondolt. További kiabálás, hogy „NEM. NYÚL.” A.-val egymásra nézünk: Nyilván a penészfoltok alatt nyulak voltak.
Jó anyaként és szerető feleségként gyorsan elhagyom a terepet. Mit mondjak? Sürgős dolgom akadt: meg kellett néznem frissült-e a könyvesblog.
ZK apjával kipakoltatta mindhárom pizsamafiók tartalmát és végül ráállt (ZK, nem az apja, mert A.-nak nem voltak különösebb preferenciái), hogy Pepének a sárkányos pizsamájában töltse az éjszakát.
Nem, még nem fejeztem be, még nem is tartok 500 szónál... Nem, nem, esküszöm, nem sértődöm meg, ha nem olvassátok végig…
Mindenki boldog volt, és nem tűnt különösebb problémának, hogy a gyerek egy három számmal nagyobb ruhadarabban fog aludni.
Jó ötletnek tűnt. Egészen úgy éjjel kettőig, amikor már harmadszor kiabált értem ZK. Nem szokása. Jó alvó. Hanyag anyaként eddig ugyanis nem figyeltem fel rá, hogy kisebbik lányomnak az éjszaka folyamán annyi szopni- és morzsolgatnivalója akad, hogy mindkét kezén lévő ujjaira szüksége van. Alvás közben is. Amiket nehéz megtalálni egy hatalmas pizsamában. Hármadszorra sikerült végre komolyan venni a problémát és úgy felhajtani a pizsamaujját, hogy reggelig kitartson.
Egy merész fordulattal el is érkeztem a tanulságig:
Nyulas pizsama kell.
MOST. ÉS NEM VICCELEK.
2008. március 3., hétfő
ZK haja, avagy a dackorszaknak is vannak előnyei...
Hogy bizonyítsam mennyire nagyvilági életet élünk, tavaly szilveszterkor arról írtam, hogy ZK haját megmostam 28 egyszerű és gyors lépésben...
Nos, azóta eltelt egy kis idő, és mivel volt egy laza Pedex-es kitérőnk is (ha óvodás gyereked van, és nem tudod mi a Pedex, akkor tekintsd magadat szerencsésnek!), nem mondhatom azt, hogy december óta nem mostam meg a haját, de azt igen, hogy nem sokszor.
A napokban azonban észrevettem, hogy a gyerek feje eléggé redvás. Ez így nem maradhat. Gondoltam egy életem, egy halálom, megmosom.
Nem akarok dicsekedni, de 4 (!) lépésben sikerült.
1. ZK önállóan bevizezte a haját.
2. „Gyere megmosom a hajadat!”, mondtam én.
3. „NEM. ÉN.”, kiáltotta erre ő.
4. „Rohanok a samponnal”, válaszoltam én.
Nos, azóta eltelt egy kis idő, és mivel volt egy laza Pedex-es kitérőnk is (ha óvodás gyereked van, és nem tudod mi a Pedex, akkor tekintsd magadat szerencsésnek!), nem mondhatom azt, hogy december óta nem mostam meg a haját, de azt igen, hogy nem sokszor.
A napokban azonban észrevettem, hogy a gyerek feje eléggé redvás. Ez így nem maradhat. Gondoltam egy életem, egy halálom, megmosom.
Nem akarok dicsekedni, de 4 (!) lépésben sikerült.
1. ZK önállóan bevizezte a haját.
2. „Gyere megmosom a hajadat!”, mondtam én.
3. „NEM. ÉN.”, kiáltotta erre ő.
4. „Rohanok a samponnal”, válaszoltam én.
Ráadásul az öblítés is gyorsan sikerült.
Nyilvánvaló, hogy a legközelebbi alkalom megint horror lesz, de erre most nem gondolok! Élvezem életem apró örömeit!
PS: Örülnék, ha, aki tudja, hogy mire való a Pedex, nem írná be a kommentek közé a felmerülő kérdést: "Tetvesek voltak a gyerekek?" Nem, nem voltak. Volt értelme az elsőáldozásnak és bérmálkozásnak, mert csak megelőzésre kellett a szer...
2008. március 2., vasárnap
Három gyerek, két fénykép
Egyesek annak a nézetünknek adtak kifejezést, hogy túl sok szó van a blog-on, és túl kevés kép, így most kép jön. [Igen, megjegyeztem, hogy kik elégedetlenkedtek! Nem gond, ha lehúzlak titeket a karácsonyi listámról, igaz?]
Mikor ZK megszületett elhatároztuk, hogy minden hónapban 21-én csinálunk képeket vele és két testvérével, hogy dokumentáljuk fejlődését. Ahogy nőttek a gyerekek egyre nehezebb lett a fotózás, és egy év elteltével úgy gondoltuk, hogy nem is olyan fontosak az emlékek, fontosabb, hogy ép elmével megússzuk gyerekeink növekedését... Így, ettől kezdve, a három gyerekről közös kép csak a születésnapjukon és karácsonykor készül, amikor meg tudjuk őket zsarolni az ajándékokkal: Addig nincs ajándék, amíg nem pózoltok a kamerának.
A napokban azonban Margitszigeten jártunk, ahol az apjuk felrakta őket Budapest legnagyobb platánfájának ágára, és a magasság miatt nem nagyon mertek mocorogni. Bár nem voltak kedvem szerinti szép ruhában, és a hajukat is össze-visszafújta a szél, de nem tudtam nem észrevenni a fotóalkalmat.
A digitális gépemmel úgy fényképezek, mint egy idióta: nyomkodom a gombot és reménykedem, hogy valami kisül belőle. És kezdtek jól alakulni a dolgok. Bár nem tökéletes a kép, mert Pepe arcába lóg a kabátja és Bakkának kócos a haja, de haladunk a keretezhető kép felé.
Nos, tudjátok rólam, hogy nem vagyok egy türelmes ember. Igen, én vagyok, aki mindig a szavadba vágok, mert nem bírom kivárni, hogy befejezd a mondatodat. És az is én vagyok, aki előbb beszél, és aztán gondolkodik, mert a saját gondolataimat sincs türelmem végig hallgatni. És a tökéletesnek módható fotóalkalom alatt már hallom is, ahogy mondom a gyerekeimnek, hogy „csak a nyelveteket ne dugjátok ki!” Miért mondtam? Mit gondoltam? Nyilvánvalóan, hogy a ritka alkalom vette el az eszemet, mert a gyerekek, mintha parancsot teljesítettek volna. Parancsot, amin az életük múlik:
A. még egy ideig fenyegetőzött, hogy ez-meg-az, ha nem mosolyognak újra kedvesen, de én rögtön tudtam: ez hajó (is) elment.
Mikor ZK megszületett elhatároztuk, hogy minden hónapban 21-én csinálunk képeket vele és két testvérével, hogy dokumentáljuk fejlődését. Ahogy nőttek a gyerekek egyre nehezebb lett a fotózás, és egy év elteltével úgy gondoltuk, hogy nem is olyan fontosak az emlékek, fontosabb, hogy ép elmével megússzuk gyerekeink növekedését... Így, ettől kezdve, a három gyerekről közös kép csak a születésnapjukon és karácsonykor készül, amikor meg tudjuk őket zsarolni az ajándékokkal: Addig nincs ajándék, amíg nem pózoltok a kamerának.
A napokban azonban Margitszigeten jártunk, ahol az apjuk felrakta őket Budapest legnagyobb platánfájának ágára, és a magasság miatt nem nagyon mertek mocorogni. Bár nem voltak kedvem szerinti szép ruhában, és a hajukat is össze-visszafújta a szél, de nem tudtam nem észrevenni a fotóalkalmat.
A digitális gépemmel úgy fényképezek, mint egy idióta: nyomkodom a gombot és reménykedem, hogy valami kisül belőle. És kezdtek jól alakulni a dolgok. Bár nem tökéletes a kép, mert Pepe arcába lóg a kabátja és Bakkának kócos a haja, de haladunk a keretezhető kép felé.
Nos, tudjátok rólam, hogy nem vagyok egy türelmes ember. Igen, én vagyok, aki mindig a szavadba vágok, mert nem bírom kivárni, hogy befejezd a mondatodat. És az is én vagyok, aki előbb beszél, és aztán gondolkodik, mert a saját gondolataimat sincs türelmem végig hallgatni. És a tökéletesnek módható fotóalkalom alatt már hallom is, ahogy mondom a gyerekeimnek, hogy „csak a nyelveteket ne dugjátok ki!” Miért mondtam? Mit gondoltam? Nyilvánvalóan, hogy a ritka alkalom vette el az eszemet, mert a gyerekek, mintha parancsot teljesítettek volna. Parancsot, amin az életük múlik:
A. még egy ideig fenyegetőzött, hogy ez-meg-az, ha nem mosolyognak újra kedvesen, de én rögtön tudtam: ez hajó (is) elment.
2008. március 1., szombat
Nevelési tanácsadó: élménybeszámoló. 4. rész
Ez lesz az utolsó, ígérem. Nehezen tudom az élményt feldolgozni…
Bé: „Megkérdeztem Pepét, hogy miért akar iskolába járni.”
Én [őszinte kíváncsisággal]: „És mit mondott?”
Bé: „Azt, hogy azért, hogy találkozhasson Borikával a szünetekben.”
Én: „Ez nagyon aranyos. Borika a barátnőm kislánya. Most elsős abban az iskolában, ahová Pepét is szeretnénk íratni. Én mondtam neki, hogy oda fog járni, ahova Borika.”
Bé: „De talán a találkozást meg lehetne oldani anélkül is, hogy a szegény gyereket megnyomorítsa az iskola.”
Én: ????
Bé: „Pepe szikrázóan okos és nagyon szórakoztató személyiség, de az ész nem minden.”
Erre mit kellett volna mondanom? Én is tudom, hogy az ész nem minden, de, hogy milyen részkészségeket mértek még, az nem derült ki. Különben is az ész, olyan, mint a pénz, még senkit sem hallottam panaszkodni, hogy túl sok van neki…
Később Évával, a nagynénémmel:
Én: Képzeld, azt mondták, hogy sok problémám lesz Pepével az iskolában.
Éva: Nekem mondod? Szerinted mit csináltam, amikor első osztályban azzal fogadott a tanító néni, hogy István [unokatestvérem] kiment a táblához, kivette a krétát kezéből és magyarázni kezdett az osztálynak…
Bé: „Megkérdeztem Pepét, hogy miért akar iskolába járni.”
Én [őszinte kíváncsisággal]: „És mit mondott?”
Bé: „Azt, hogy azért, hogy találkozhasson Borikával a szünetekben.”
Én: „Ez nagyon aranyos. Borika a barátnőm kislánya. Most elsős abban az iskolában, ahová Pepét is szeretnénk íratni. Én mondtam neki, hogy oda fog járni, ahova Borika.”
Bé: „De talán a találkozást meg lehetne oldani anélkül is, hogy a szegény gyereket megnyomorítsa az iskola.”
Én: ????
Bé: „Pepe szikrázóan okos és nagyon szórakoztató személyiség, de az ész nem minden.”
Erre mit kellett volna mondanom? Én is tudom, hogy az ész nem minden, de, hogy milyen részkészségeket mértek még, az nem derült ki. Különben is az ész, olyan, mint a pénz, még senkit sem hallottam panaszkodni, hogy túl sok van neki…
Később Évával, a nagynénémmel:
Én: Képzeld, azt mondták, hogy sok problémám lesz Pepével az iskolában.
Éva: Nekem mondod? Szerinted mit csináltam, amikor első osztályban azzal fogadott a tanító néni, hogy István [unokatestvérem] kiment a táblához, kivette a krétát kezéből és magyarázni kezdett az osztálynak…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)