Budapesti Bábszínház: Óz, a nagy varázsló

Míg az apukám és apósom azzal töltötték gyerekkorukat, hogy elolvasták, többek között, a Jókai-összest, mi (én és a férjem, a külön-külön gyerekkorunkban) az Óz meselemezt hallgattuk orrvérzésig. Zseniális volt. Haumann Péter volt Óz, a nagy varázsló, Kaszás Gergő meg Totó kutya. (Kaszás Gergő, külön téma, majd egyszer máskor…) Így nem jöttünk zavarba, amikor az egyik Jézuskánktól Óz, a nagy varázsló jegyet kaptuk a Bábszínházba. Simán elmeséltük a gyerekeknek, hogy mi is vár rájuk.

De kezdjük az elején!

Általában paranoiásan korán indulunk mindenhová, és ez szombaton sem volt másképp. Olyan korán volt, hogy mivel Pepe köhögött, gondoltuk gyorsan beugrunk egy gyógyszertárba, köhögéscsillapítóért. (Gondolom, mindenki örül, hogy kicsit beteg gyereket vittünk színházba…) Persze azt elfelejtettük, hogy a gyors és a gyógyszertár két olyan szó, ami nem fordulhat elő ugyanabban a gondolatban/mondatban Budapesten. (Ez is egy külön bejegyzés témája…) A kitérő eredményekképpen épphogy beestünk kezdésre. Ez végzetes hibának bizonyult, ugyanis a Bábszínház kétszer adta el a második sort, így nem volt már helyünk. Ez persze megerősíti azt a paranoiámat, hogy vonatra, színházba nem lehet elég korán érkezni, és az elfoglalt helyünket az életünk árán is védeni kell. Akik a helyünkön ültek, valószínű egyetértenének velem, mert valóban ezt csinálták. A jegyszedő néni sem volt a helyzet magaslatán, de mondjuk tőle már nem is vártam mást.

Mindenesetre a család szeparálódni kényszerült. Velem ültek a gyerekek, A. pedig külön. Nos, azt hiszem leszögezhetem, hogy az ember bábszínházba nem az esztétikai élményért, katarzisért jár, hanem azért, hogy nézze a gyerekeit, hogy milyen édesen nézik az előadást. A. erről most lemaradt. Kissé hátradőlve, karját mellkasán összevonva, enyhén félrefordított fejjel szemlélte a műsort. Moziból, színházból ez a testtartást már ismerem: nem sok jót jelent. Unta nagyon.

A gyerekek viszont tényleg élvezték. Nem értettek ugyan sok mindent, mert ahogy elmeséltük nekik két szereplőre fektettük a hangsúlyt: Totó kutyára, mert a gyerekek kutyaimádók és a jó boszorkányra, hogy a rossz boszorkányt próbáljuk semlegesíteni. Nos, az előadásból ezt a két szereplőt kiírták. Ennek ellenére Pepe tényleg élvezte, Bakka a zajosabb részeknél megijedt. Az első részben állandóan hozzám bújt, nekem kellett befogni a fülét, mert a zene zavarta, nem a bábok. Mondjuk, egy idő után már azt tervezgette, hogy mit is fogunk a szünetbe a büfében enni. (Perecet.)

A második felvonásra viszont sokkal jobb szórakozást talált: beült a szék alá, és ott valamilyen vasrudat nyalogatott. Nem, nem kérdeztem mit. Van néhány kifogásom az előadással kapcsolatosan. Főleg azt nem értem, ha felnőttek játszanak gyerekeket, akkor miért beszélnek torzan magas hangon? Az oroszlánnak meg köldök sérve volt (vagy egy kisebb erekciója?). És a kérdéseim: Miért kellett Totó kutyát kiírni a darabból? Miért??? A meghajlásnál Bádogember Pepének vagy Bakkának integetett?

Összefoglalva elmondhatom 1) a gyerekeim édesek voltak; 2) a Misi mókus és az Egerek szeretik a sajtot sokkal durvábban volt unalmas. Legközelebb viszont Sade márki 120 napját fogjuk megnézni. Igen, a gyerekekkel. Miért? Én is végigültem panasz nélkül a gyerekelőadást!